Pet - TaeKook (22/?)

Cím: Pet

Alkotó: Nana & Nóri 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; kiskutyus TaeTae; bromance; slash

Összefoglalás: Jungkook egy aránylag fiatal felnőtt férfi, aki gazdag, viszont ilyen-olyan betegsége miatt nem nagyon dolgozhat irodákban, fizikai munkát végképp nem vállalhat, csak a saját otthonában. Az apjának segít be a munkában, könyvelésekkel és papírmunkákkal. 

Taehyung pedig egy huszon éves fiatal srác, akinek a szülei meghaltak. Egyik reggel pedig egy aukción ébred, ahol őt árulják...  

Hozzáfűzés:  Éééés itt a folytatás! :D 
Reméljük, hogy tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Jungkookot!
Nóri írja Taehyungot!

Jungkook

Másnap reggel az iszonyatos fejfájásra ébredtem, ami szinte az egész testemen végig hasított, mintha minden vágya az lenne a fájdalomnak, hogy minden ízében gyötörhesse a testemet, ennek hatására pedig megemelve a karomat, rögtön a homlokomra tapasztottam a tenyeremet, aprót nyögve, összeszorítva a szemeimet, hogy véletlenül se tudjam felnyitni őket, ugyanis úgy éreztem, ha ezt megteszem, akkor biztosan a fény lesz a következő, ami atrocitást fog okozni a számomra.

Talán tíz perc telhetett el a néma szenvedésemmel, mire eljutottam odáig, hogy nagy nehezen felnyissam szempilláimat, ezzel szabad rálátást nyújtva íriszeimmel a szobára, ami cseppet sem hasonlított az én lakásom egyik pontjára sem. – Összevontam a szemöldökeimet, vad gondolkodásba kezdve, ugyanis egyáltalán nem tudtam behatárolni, hol lehetek, azonban, amint oldalra pillantottam, megvilágosodtam: az emlékképek úgy kúsztak elmémbe, mint egy vonat az alagútba, ahol készül áthaladni. Szinte átfutott az agyamon minden egyes apróbb emlék: elkezdtem inni, aztán elindultam otthonról, és fogalmam sincs, hogyan, de Taehyungnál kötöttem ki, azután pedig… onnan már homályos majdnem minden, csak a másik döbbent arcára emlékeztem, arra, hogyan nézett rám, de hogy hogyan kerültünk egymás mellé az ágyba, azt már nem tudtam.

Nem is lényeges, jobban belegondolva. Mivel a másikon voltak ruhák, így gondoltam, hogy nem feküdtünk le éjszaka – bántam volna, igen, mert semmire sem emlékeztem volna –, ezen gondolatok közepette fordultam oldalamra, Taehyung békésen alvó arcát mustrálgatva, figyelgetve, ahogy orrán veszi a levegőt, kézfejét a feje mellé ejtve, békésen szuszogva. Nála gyönyörűbb férfit még soha nem láttam, és ha belegondoltam abba, hogyan szerethettem bele egy ilyen csodába, akkor azonnal eszembe jutott: ki ne tudna beleszeretni? Ki ne tudna megszeretni egy ilyen kis csodát? Annyi élet, erő van benne, ami nagyon kevesekben, és az, hogy az enyémbe is színt tudott vinni, külön elismerés, hiszen erre előtte senki sem volt képes; Taehyung nem egy csoda-féle, ő maga a csoda, egy igazi csillag, amitől remélhet az ember.

Visszagondolva, tényleg nagyon buta voltam, mikor eldobtam magamtól, hiába csak őt próbáltam védeni; lett volna másik megoldás is, és jelen helyzetben nem jutott eszembe, micsoda, de tudtam, lett volna más is, csak én az önfejűségemre hagyatkoztam, és azt hittem, így meg fogom tudni védeni, de nem, nem így lett. Nem védtem meg, csak fájdalmat okoztam neki, ahogyan saját magamnak is, de hát, emberből vagyok, és minden ember érzésekből áll, amik következtében rossz döntéseket is hozhatnak, mert az ösztöneikre hagyatkoznak. Ez okból kifolyólag nem hibáztathattam magam, mégis fájt, hogy ő szenvedett, hiszen a haja vörösre festése nem hiszem, hogy csak úgy jött neki; biztosan van átvitt jelentése, mintha új életet akart volna kezdeni, nélkülem. Nem, nem fog menni, mától nem ő lesz a nyomomban, én leszek az övében, akármi is történjék.

Szerelmes lettem egy nálam sokkal fiatalabb fiúba, aki még csak most kezd férfivá válni, s való igaz, sokszor szül problémát a korkülönbség, mert ő túl eleven, túl élénk, és gyermekies, én pedig már „öreg” az ő viselkedéséhez, mégis mérhetetlenül szerettem, de erről biztosan nem fogom józanul tájékoztatni; nem vagyok az az ember, aki könnyen bevallja az érzéseit.

Apró mosollyal simítottam vörös hajába, majd elkapva a zuhatagból egy tincset, finoman kezdtem azt mutató-és középső ujjammal csavargatni, miközben szeretetteljesen néztem arcát, amin kisimultabbak voltak a vonások, mint valaha. Éreztem, hogy olyat dobbant a szívem, amilyet még soha, és tudtam, ez csak neki köszönhető; ő dobogtatja meg fagyos szívemet, és ő is olvasztotta fel azt, kínkeserves nehézséggel, ezért pedig hálás voltam neki.

Ki gondolta volna, hogy egy aukció majd olyasvalamivel gazdagítja az életemet, amire sem én, sem más nem várt volna eddig?

– Köszönöm, Taehyung – súgtam, miközben közelebb hajoltam az arcához, majd egy apró, gondoskodó csókot leheltem a homlokára, ezután pedig hangtalanul kikászálódtam az ágyból, és megkeresve a ruháimat a lakásban, elkezdtem öltözni. Tény, alkoholtól, cigifüsttől bűzölögtek, mégsem volt más, amit felvehettem volna.

Nem, nem akartam őt itt hagyni, mindössze úgy éreztem, egyedül kell elrendeznem Jimint, egyedül kell majd elmondanom neki, hogy takarodjon az életemből, és ha úgy hozza a helyzet, én fogom megölni őt, nem ő Taehyungot. Többé nem hagyom, hogy elszakítsanak attól, aki fontos nekem, és aki ezt megpróbálja, igen borsos árat fog fizetni a tetteiért.

Hogy miért nem szólok Taehyungnak? Egyszerű. Minden áron velem akarna jönni, de én véletlenül sem szeretném, ha bántódása essen, és mivel fiatal, meggondolatlan, nem tudna hidegvérrel gondolkodni úgy, mint ahogyan én azt már meg tudom tenni bizonyos helyzetekben. Nekem kell őt megvédenem, és meg is fogom; nekem kell gondoskodnom arról, hogy a jövőnk közös lehessen, és boldogok legyünk, ő foglalkozzon majd az egészségemmel, ha nekem az már nem megy.

Mielőtt kiléptem volna az ajtón, és elhagytam volna a lakását, egy cetlit hagytam az ágyon, ezzel a szöveggel:

„Nem lépek le, ne aggódj. Leírom a címedet, és még a mai napon visszajövök hozzád, nálad fogok dekkolni egy ideig, szóval pakolok némi ruhát magamnak, és… elhozom a gyógyszereimet. Te csak pihenj, jövök majd.

Jungkook”

Miután a párnámra helyeztem a kis szöveget, a kócos hajamba túrtam, majd egy fájdalmas nyögés mellett indultam az ajtó felé – hiszen a fejem változatlanul hasogatott –, azzal a lendülettel pedig felhúztam magamra a cipőmet, és el is hagytam a lakást, majd miután leértem a lépcsőházba, gondosan a telefonomba ütöttem a címét, hogy véletlenül se felejtsem el, ezután pedig fogtam egy taxit, hazafelé véve az irányt.

Taehyung

Halk mormogással, majd egy nyammogó hangot hallatva nyitom fel pilláimat, de hamar megbánom, amikor az éles fény, szinte tőrként szúr a szemeimbe, hasonló fájdalmat produkálva. Felnyüszítve fordulok hátamra, aztán nyújtózva egy nagyot, karjaimat magam mellé ejtem, azonban, olyan furcsa érzésem támad. Na, jó, nem is furcsa, hanem konkrétan hiányérzetem. Ahogy kezemmel tapogatni kezdem a mellettem lévő helyet, érzem, ahogy a mellettem lévőnek már hűlt helye van. Azonnal felé fordítom a fejem, hiszen ha jól tudom, ő velem aludt az este, sőt mi több, csókolóztunk, ölelkeztünk, beszélgettünk. Vagy lehetséges, hogy csak álmodtam mindent? Lehet, hogy...

Azonnal kimászok az ágyból, és magamra kapva a köntösömet – hiszen elég hűvös van már – keresni kezdem a másikat, hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban nem álmodtam ezt az egészet. Persze tudom, hogy ez lehetetlen, de mégis van bennem egy kis félsz.

– Jungkook – szólítom meg a másikat, reménykedve, hogy meghallom hangját, de ez nem így történik. Bekeresem az egész lakást utána, mígnem tekintetem megakad egy kis cetlin. Ujjaim közé fogva, már is elolvasom, így pedig egy megkönnyebbült sóhajt engedek meg kiszökni ajkaim közül.

– Hála az égnek… – szuszogom, letéve a papírt az asztalra, azzal kimegyek a fürdőbe, hogy elkészüljek. Hiába van most itt a másik, dolgoznom akkor is kell, na meg jobban el tudom úgy ütni a napomat, annyi változással, hogy testi kontaktust senkivel sem létesítek. Lassan elkészülve, felöltözve, bezárom a lakásom ajtaját, majd útnak is indulok.

Tény, hogy eddig valamennyire élveztem ezt az életet, tudtam élvezni, ahogy a nők a karjaimba omlanak, a férfiakról nem is beszélve – már persze, aki hajlamos volt erre. Most azonban olyan furcsa érzéssel tölt el, ha megérintek egy-egy csinos combot, vagy karocskát, hogy ezzel is megduplázzam az aznapi bevételemet. Nos, igen. Ez mind Jungkook megjelenésével van összefüggésben, hiszen eddig mondhatni szingli voltam. Tegnap estig, egész pontosan. Van egy olyan érzésem, ha ezt a másik megtudja, kitesz éjszakára a saját lakásomból. Kinézem belőle, hiszen nem felejtem el, amikor bezárt a kennelbe és kint hagyott, méghozzá úgy, hogy felizgatott. Az emlékképekre azonnal elvigyorodom, majd elkuncogom magam, ami természetesen a vendégeknek is feltűnik. Már is megy a kérdezősködés, és a faggatózás, hogy mit tartok olyan viccesnek. Igazából ezt szívesen elmesélném nekik, de mégis nem igazán tartozik senkire, hogy Jungkookkal milyen perverz szokásokat birtoklunk. Egyszer, talán ráveszem valami igazán perverzre, olyanra, amilyet még álmaiban sem mert elképzelni. A gondolatra, egy vágyakozó sóhajt eresztek meg, amit immár a munkám folytatása követ, hiszen nem képzeleghetek. Muszáj dolgoznom, kell az a kis pénz, ki tudja mikor jöhet jól?

A munka befejeztével, kicsit kótyagosan sétálgatok haza, hiszen ittam, annyira nem is keveset. Sajnos ez a munkámmal jár. Ha egy vendég meghív egy italra, nem utasíthatom el, de sebaj. Míg sétálok, legalább addig is kiszellőzik a fejem. Szeretnék kijózanodni addig, amire megjön az idősebb. Ah... akarom őt. meg akarom szeretgetni a testemmel a lelkemmel... mindenemmel, amivel csak lehet, még a bíborvörös hajammal is, ami kifejezetten tetszik neki. Ha tudom ezt, hamarabb befestem erre a színre. Újabb kaján vigyor terül el arcomon, majd ahogy befordulok az utcámba, meg is pillantom a házat, amiben én is lakom. Lassan bejutok a kapun, majd fellépcsőzve az adott emeletre, már is előveszem a kulcsokat, de ahogy meglátom Jungkookot, picit megtántorodom. Szerettem volna hamarabb ideérni, tekintve, hogy tényleg nem állok biztos lábakon.

– Végeztél is? – ejtek felé egy nagy mosolyt. – Mióta vársz? – érdeklődöm, lassan odasétálva, majd zsebemből kiveszem a kulcsomat és a zárba helyezem azt, viszont, mikor jobban szemügyre veszem az arcát, szinte azonnal elfog a mérhetetlen aggodalom és düh.

Elengedve a kulcsomat, ujjaimmal az arcára simítok, majd az ajkán éktelenkedő sebre, amitől felszisszenve húzza el a fejét.

– Hát ez? Mi a franc történt? – kérdezem, azonban szinte tudom, hogy ki csinálta. Másra nem tudok gondolni. – Jimin tette?! – emelem meg dühösen a hangomat, hiszen még ebben a mámoros állapotban is tudom, hogy a másik biztos beintett neki, az az állat pedig...

Összeszorított fogakkal várom a válaszát, amit már előre tudok, de az biztos, ha kimondja, én magam keresem fel azt a rohadékot, ebben a szent pillanatban, hogy beverjem azt a beképzelt, önelégült pofáját!

Jungkook

Egyáltalán nem volt egyszerű a Jiminnel való konfliktus, ugyanis mihelyst meglátott – igen, a lakásomban várt engem –, teljesen kifakadt, mégis hol tekeregtem, én pedig nem kerteltem, azonnal elmondtam, hogy Taehyungnál töltöttem az éjszakát, és az elkövetkezendőket is ott fogom, ha tetszik, ha nem. Ennek hatására ő teljesen kifakadt, ordítani, üvölteni kezdett, az én saját házamban, különféle szitokszavakkal illette Taehyungot, mindenfélével, amit csak el lehetett képzelni, bizonyos időn belül pedig kikeltem magamból, nem fogtam vissza magam, és lemértem rá az első ütést, aminek hatására felszakadt a szemöldöke. Nem volt ő sem rest, azonnal visszaütött nekem, felszakadtak az ajkaim, és nekilökött a pultnak, neki is szegezett, s hosszasan kezdett arról beszélni, mihez is tartam magam, de én csak jóízűen kinevettem őt. Erősen rázkódtak a vállaim, miközben a képébe hahotáztam, ezután pedig újra ellöktem magamtól, hogy az emeletre induljak, összepakolni néhány cuccomat. Nem, nem szándékoztam elköltözni, de szerettem volna Taehyungnál tölteni egy kis időt, amíg át tudom gondolni, hogyan tovább.

Jimin ezt nem nagyon akarta hagyni, így utánam jött, lerángatott a lépcsőn, és újból megütött. A lépcsőn verekedtünk össze, lefelé gurulva rajta, miután elvesztettük az egyensúlyunkat, és hatalmas szerencsém volt, hogy ő került a végén padlóra, és rajta foglaltam helyet. Az ingénél fogva húztam fel magamhoz, sebes arccsontját takaró bőrét vizslatva egy ideig, hogy ha újból keresztbe óhajtana tenni, akkor fel fogom jelenteni, és nem csak őt, hanem az apámat is, ha pedig ez sem rettenti el attól, hogy akadályozzon a döntéseimben, akkor fogadhatok fel én is bérgyilkosokat, és mindegyiket elteszem láb alól – persze, nem tenném meg, bár, Jimin igazán megérdemelné. Az arcomba nevetett, hogy én ezt nem merem megtenni, és fogalmam sincs, hogyan nézhettem rá, vagy hogyan csillanhattak meg íriszeim, abba hagyta a nevetést, majd hatalmas nyelés következtében fordította el a fejét. Felálltam róla, és sebesen pakoltam össze a cuccaimat, majd öltöztem át elviselhetőbb ruhákba, és nem is foglalkozva Jiminnel tovább, elhagytam a lakásomat, a lehető leggyorsabban.

Most pedig nyugtatgathattam Taehyungot, mert úgy be volt indulva, akár egy pitbull; már el is képzeltem, hogy egyszer kapná el Jimin torkát, soha többé nem engedné el. – A gondolatra persze, apró mosoly húzódott végig ajkaimon, majd egy sóhaj mellett csóváltam meg a fejemet.

– Ne aggódj, nem történt nagy cucc. Én kezdtem a verekedést, nem Jimin – mondtam, miközben az ajtó felé biccentettem. – Inkább menjünk be, álmos vagyok, fáradt, és másnapos, ma még nem ettem semmit, mert volt pár dolog, amit el kellett ezen kívül intéznem – szusszantottam, megemelt szemöldökökkel nézve rá.

– Milyen dolgok? – vonta össze szemöldökeit, kérdőn.

– Megyünk Japánba.

– J-Japán? – kérdezte, nagy szemekkel. – Én nem is tudok japánul… – Mintha a dühét egy pillanat alatt elvágták volna, olyan elanyátlanodott ábrázattal nézett rám, amit meg kellett mosolyognom, megvonva a szemöldökeimet.

– Igen. Nem mondom, hogy örökké ott fogunk élni, de egy ideig jobb lesz ott. Én öt nyelvet beszélek, köztük van a japán nyelv is, nem nehéz, megtanítalak majd rá, persze… csak akkor, ha velem jössz – mondtam, felpillantva rá, várva a válaszát. – Nem kötelező, ha maradni szeretnél, megértem, akkor itt maradok veled, de a jelenlegi helyzetet elnézve, Jimin nem fog megállni, apám főleg, azt pedig nem élném túl, ha bármi bajod esne. Annyi pénze még apámnak sincs, hogy külföldön kutasson utánunk. Ha nem szeretnéd, kitalálok valami mást – mosolyogtam, megsimítva megszeppent, döbbent arcát, beletúrva vöröses tincseibe, elmélázva figyelve gyönyörű orcáját, és hatalmas, boci szemeit, kissé elnyílt, vörös ajkait; ivott, de ilyenkor még talán szebb, mint józanon, ugyanis az a piros, alkoholt-mámoros árnyalat az arcán, és az illuminált csillogás az íriszeiben olyan elkápráztató volt.

Taehyung

Megdöbbentettek a másik szavai azzal kapcsolatban, hogy költözzünk ki japánba, hagyjunk hátra mindent, ami ebben az országban van. Mondanom sem kell, hogy megrémiszt a tudat, miszerint teljesen új életet kell kezdeni, egy teljesen új helyen, teljesen új emberek között, de azt sem tudom letagadni, hogy rendkívül izgatottá is tesz, hiszen így csak ketten lennénk, pontosan olyan édes kettesben, mint azelőtt, hogy az apja, és Jimin belekontárkodott volna a nyugis és mégis tökéletes életünkbe. Az a tudat, hogy egymással lennénk, hogy biztonságban lennénk mind a ketten, hogy tudnék vigyázni rá, ez már egy erős alapot ad arra a döntésre, hogy bizony, nekem bele kell mennem ebbe, hiszen a kezdeti nehézség ellenére tudom, hogy jól fogunk boldogulni. Ez az a lehetőség, amit nem szabad elengedni.

Érintésébe szinte azonnal belebújok, akárcsak egy szeretetéhes kiscica, karomat ekkor előre mozdítom, s elkapva derekánál fogva magamhoz húzom, és egy gyengéd csókra hívom a sebes, de még így is gyönyörű ajkait. A csókot elfogadva, azonnal átkarolja nyakamat, mellkasával pedig az enyémnek préselődik, mintha csak eggyé akarna válni velem. Annyira tökéletes ez a férfi, annyira tökéletes, hogy a szívemet is a legtökéletesebb módon tudta elrabolni. Nem is tudom, mikor tette meg ezt, de sunyi és alattomos módon tette a magáévá úgy, hogy észre sem vettem mindazt, hogy mennyire megszerettem. A kötődés sem csak kötődés volt ezidáig. Azt hiszem, talán szerelem volt első látásra és talán én is neki. Különben sosem vásárolt volna meg, sosem emelt volna ki abból a fertőből, ha nem így lett volna.

Én vagyok a világon a legszerencsésebb pet.

– Mikor indulunk? – teszem fel kérdésemet a csókunk után, felsimítva hátára, ott cirógatva meg bőrét a szövet takarásán keresztül. Nagy szemekkel néz az én kissé elködösült tekintetembe, amit végül egy nagy mosoly követ, ami az arcára húzódik.

– Mit szólsz, ha azt mondom, hétvégén indulunk? – kérdez vissza, nekem pedig nincs ellene kifogásom, amit a tudtára is adok.

– Tökéletes. Addigra elrendezek mindent – kacsintok rá, aztán egy újabb csókba hívom, mígnem ismét elengedve egymás ajkait, végre beengedem magunkat a lakásomba, ahova a cuccait is bepakolom.

– Jut eszembe – szólalok meg, amikor a szobámba lépek, majd a kendőt kioldva a nyakamon, ledobom azt a földre, hogy ezután a kis éjjeliszekrényem fiókjába nyúlhassak, majd kivegyem onnan azt a kis nyakörvet, amit még ő vett nekem, anno büntetésből. Érdekes, hogy ebből mégis milyen nagy kincs lett a számomra. Látom, ahogy tekintete megakad a nyakamon található hegen, de csak egy mosollyal elintézve, felteszem a nyakörvet a tökéletes helyére, ezzel eltakarom a nyakamon éktelenkedő feliratot.

– Ezt majdnem elfelejtettem – teszem hozzá, mikor meghúzom a szíjat, aztán beakasztva a lyukba a kis pecket, máris úgy díszeleg rajtam, mint régen.

– Azt hittem, hogy megváltál tőle – néz végig rajtam, mígnem odamegyek hozzá, igaz picit határozatlan léptekkel, de a célomat elérem, amikor ismét elkapom a derekánál fogva, hogy szorosan magamhoz húzzam. – Hiszen gyűlöltél – szúrja még oda, egy kacér mosollyal. Hát igen, ez az a Jungkook, akit annyira imádok.

– Haragudtam. Hiszen el tettem, azt hiszem, hogy legbelül tudtam, hogy még együtt leszünk, hogy visszatérek hozzád – érintem össze orrunkat, miközben mélyen a szemeibe nézek.

– Nem gondolod, hogy erre már nincs semmi szükség? – harapja be alsó ajkát, ami persze, nem kerüli el a figyelmemet. Azonnal felszusszantok, lehunyva pár pillanatra pilláimat.

– Honnan veszed, hogy nincs? Mibe kapaszkodnál akkor, amikor meglovagolsz? Csak gondold el, beleakasztod az ujjad a kis karikába, miközben hátradőlsz és úgy mozogsz felettem. Hmmm... hová gondolsz? Nekem ez kell. Meg neked is, főleg, amikor így csókolsz meg. Tudod, hogy mennyire imádom azt? – kuncogom, levezetve ujjaimat fenekére, amibe jól belemarkolok. Nos igen. Az ital kihozza belőlem a kanosságot. Már nem mintha alapból nem lennék az, amikor velem van a másik.

Imádom őt. Szeretem őt. Akarom őt!