Pet - TaeKook (5/?)

Cím: Pet

Alkotó: Nana - Nóri 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16!

Műfaj: AU

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; kiskutyus TaeTae; némi dráma

Összefoglalás: Jungkook egy aránylag fiatal felnőtt férfi, aki gazdag, viszont ilyen-olyan betegsége miatt nem nagyon dolgozhat irodákban, fizikai munkát végképp nem vállalhat, csak a saját otthonában. Az apjának segít be a munkában, könyvelésekkel és papírmunkákkal. 

Taehyung pedig egy huszon éves fiatal srác, akinek a szülei meghaltak. Egyik reggel pedig egy aukción ébred, ahol őt árulják... 

Hozzáfűzés:  YAAY! Ide is elérkeztünk! :D 

Én (Nana) írom Jungkookot!

Nóri írja Taehyungot! 

Taehyung

Ezt... ezt… ezt nem hiszem el! Hogy lehet ilyen kegyetlen egy ember? Pont a petjével teszi ezt meg?! Milyen állatkínzó az ilyen? Főleg, hogy be vagyok gőzölve és... és...

Nekem szex kell, az Istenit!

Dühösen a kennel drótrácsaira csapok.

- Engedj ki! Jeon Jungkook, engedj ki! - kiabálok, de mintha meg sem hallaná. Egyszerűen csak felnyújtja a kezét, hátra integetve, végül bemegy a házba.

Ahhh.... én megbolondulok, ha nem kényezteti a farkam.

Esküszöm, hogy ezek után még azt is csóválni fogom, csak ne tegye ezt velem...

Kizárni? Pont engem?

Bár... alapból tetszene, de így, hogy felállította, ez így már kínzás.

Mély levegőt veszek, végül csak bevonulok a kis házikómba és befeküdve, elintézem magamnak a dolgot, de az biztos, ha kienged, úgy megdugom, hogy azt sem fogja tudni, mi a neve!

Nem is tudom, hogy mennyi az idő, csak már azt veszem észre, hogy kezd sötétedni.

Ugye... ugye nem akar kint hagyni éjszakára? Ugye nem?

Hatalmas szemekkel meredek magam elé, ahogy figyelem a bentről kiszűrődő fényeket, majd az ablakból meglátom, ahogy Kookie járkál, valami papírt tartva a kezeiben.

Szinte felnyüszítek.

Nem akarok estére kint maradni.

Fosok a sötétben, én... én meghalok, ha kint kell maradnom.

- Mou, eskü nem duglak meg, csak engedj be… - nyüszítek magam elé, ahogy kimászok a házból, és a kennel rácsaihoz megyek, már amennyire a lánc enged.

Rájuk markolok, és vágyakozva nézek be.

Már, nem mintha látna engem. Most azt sem tudja, hogy létezek.

- Jungkook! - kiabálok be, de amilyen luxusban él, 10000%, hogy hangszigetelt üvegekkel van dolgom. - Kookiiie, engedj beee! - nyüszögök hangosan.

Meg sem hall... és bizony... egyre sötétebb, és... sötétebb van.

Valaki... segítség!

Jungkook

- Mondtam, hogy befejezem! Ne sürgess! Akadt egy kis problémám is az elmúlt napokban, de ígérem, hogy holnap délutánra mindennel készen leszek! - sóhajtottam a telefonba, kicsit ingerülten, miközben össze-vissza sétálgattam a nappaliban, morgolódva, mérgesen.

- Nekem már ma kellett volna, Jungkook! - Apa hangja dühösen csengett a vonal másik végén. - Miféle problémád akadt, ami fontosabb a munkánál?! Mi?! - Majdnem kiabált. Anya csitította őt a háttérben.

Annyira tudom utálni, hogy nekem semmi nem jöhet közbe, nekem nem lehetnek problémáim, vagy gondjaim, mert én Jeon Jungkook vagyok! Egyszerűen legszívesebben a képébe nyomnám a nyavalyás papírjait, hogy lenyomhassam őket a torkán!

- Nem is tudom! Ha nem rémlene, beteg vagyok! - sziszegtem, miközben dühösen levágtam a papírokat az asztalra. Persze, nem volt különösebben semmi gondom, csak Taehyunggal...

Milyen csendben van. Miért van ilyen csendben?

- Rémlik, attól függetlenül a munka az munka! Holnap reggelre itt legyen minden! - sziszegte.

- Délután! Holnap délutánig tudod nélkülözni a papírjaidat! Amúgy sem halnál bele, ha egy ici-picit törődnél a családoddal, és a gyerekeiddel! Szevasz! - morogtam, majd kinyomtam a telefont, és mérgesen a kanapéra dobtam.

Mélyen felsóhajtottam, majd nyögtem egyet, masszírozva a bal halántékom. Taehyung miért van ennyire csendben?

- Taehyung? Élsz még? - kérdeztem kiabálva, felkapva a papírokat a kezembe, olvasgatva őket. Nem reagál. - Alszol? Ilyen korán? - sóhajtottam, majd mikor az órára néztem, láttam, hogy még csak esteledésre jár az idő. Vállat vontam, majd leültem a kanapéra, hogy még írjak pár sort, vagy dolgozzak pár oldalon.

Még, hogy holnap reggelre. Az eszem megáll. Délutánra, vagy estére megkapja. Nem fogok egész éjszaka az ő szarán dolgozni. Ráadásul most pihenni sincs túl sok időm, mert ugye lett egy "petem"... Adta Isten.

Felszusszantottam, és valami véletlen folytán, magam sem tudom, hogy miért, de kikukucskáltam az ablakon, és akkor láttam meg Taehyungot, ahogy a ketrecnek nyomja az ujjait, erősen markolva a rácsokat, és befelé néz a lakásba. Felvont szemöldökkel figyeltem, és mint akit villámcsapás ért, úgy ért a felismerés is.

Basszus! Kint hagytam!

Felpattantam a kanapéról, felkaptam a kulcsaimat, és már rohantam is az udvarra. Mikor sikerült kiérnem, és megláttam, hogy nyüszítve kaparja már a rácsokat, zavartan elmosolyodtam.

- Ne haragudj, megfeledkeztem rólad - sóhajtottam, kinyitva a kennel kapuját, majd besétáltam, és levettem róla a láncot, de a nyakörvet azért rajta hagytam.

Taehyung

Amint hátat fordít nekem, azonnal átölelem hátulról és szinte rá nehezedek. Nem engedem el, míg be nem megyünk, az tuti.

- Ah... Taehyung, nagyon nehéz vagy! - nyög fel a másik, amire csak a nyakába szuszogok, jobban magamhoz ölelve. Pont időben jött. Már a halálomon voltam itt kint. - V, tényleg nehéz vagy, legalább ne engedd el magad! - szól rám, így egy kis erőt veszek magamon, és könnyítek a helyzetén.

Valamennyire önerőből is, de bevitetem magam, végig ölelgetve, és a nyakába szuszogva.

- Azt hittem, hogy sosem jössz ki értem… - motyogom a bőrére, majd amint bemegyünk a lakásba, azonnal a nappaliba vesszük az irányt.

- Tényleg bocsi, nem voltál eszemben - sóhajtja, mikor lefejti magáról az ölelő kezeimet.

- Pedig a peted vagyok. Mindig az eszedben kéne, hogy legyek. Bezzeg nekem csak te jársz a fejemben - nyüszítek, ahogy ismét elkapom, és magamhoz ölelem.

Hogy is volt az a fogadalmam, ha értem jön?

Az, hogy megdugom?

Ja nem, az, hogy megtanulom csóválni a farkam, és nem dugom meg. Pedig megérdemelné! Főleg, hogy úgy állt a farkam, mint a cövek.

- Sajnálom, jelenleg most több gondom van, mint általában lenni szokott - mormogja, miközben ismét lefejti magáról a kezeimet, és leül a kanapéra, hogy a papírokkal csináljon valamit.

- Például? - kérdezem, mikor én is leülök, csak nem mellé, hanem a padlóra, tekintve, hogy a kanapé tele van a papírokkal.

- Csak nézz szét. Ráadásul te is itt vagy. Nem könnyű egy pettel - szuszogja, amikor maga elé vesz egy köteg papírt, hogy írjon rájuk, vagy csak olvassa őket.

- Te vettél meg - mosolyodom el, ahogy figyelem.

- Igen, de mondtam, szabad utad van, el is mehetsz akár - sóhajt egy nagyot, mikor lerakja az egyik papírt, aztán elveszi a másikat.

- Ugyan, hűséges típus vagyok, nem hagynám el a gazdim, aki befogadott - kuncogom, ahogy közelebb húzódok hozzá.

Na, meg persze, törlesztem az adósságom, azáltal, hogy megpróbálok életet lehelni belé. Ami, bevallom, tetszik.

- Persze... vagy csak nincs jobb dolgod, és élvezed, hogy valaki eltart - sziszegi, amire hatalmas kölyökkutya szemekkel nézek fel rá.

- Nem is igaz! Miket feltételezel te rólam? - húzódok még közelebb hozzá.

- Hogy nem-e? Baromira igaz, egy magadfajta srác, ugyan miért ereszkedne le egy kutya szintjére? Ráadásul miért is tűrné el, hogy így bánnak vele? Félre dobod a büszkeséged, csak, hogy itt lehess - mosolyogja, rám nézve. Nekem pedig nincs más lehetőségem, csak pislogok rá. - Igazam van? - kérdezi.

- Hát, ööööh... nem. Nincs! - vágom rá vigyorogva.

Na, jó, van benne valami. Nagy büszkeségem van, és az ingyen kosztért megéri, meg a többiért, viszont, valamilyen szinten, élvezem is. Tudom én, hogy beteg vagyok, mindig is tudtam. De miért legyek normális? Az uncsiiii.

- Persze - sóhajtja, ahogy folytatja az olvasást.

Nem hiszi el, de nem baj, nem számít.

- Ha nem így lenne, akkor leléptem volna, amikor ide hoztad a kennelt. Az ijesztő, főleg este - nyüszögök, ahogy fejem a combjára hajtom, mint egy valódi kiskutya.

Azonnal rám pillant, de hagyja magát, és folytatja, amit.

- Csak nem félsz a sötétben? - érdeklődik.

- Kiröhögsz, ha azt mondom, hogy "de"?

- Nem, de ez szar ügy. Nagy fiú vagy már, a sötét nem bánt - sóhajtja.

- Az nem, de amit nem látsz, az bánthat - hunyom be a szemeimet.

- Ne kezd ezt a szellemes baromságot! - szól rám.

- Nem hiszed, mert nem látod őket.

- Miért, te talán igen? - érdeklődik.

- Nem, de sosem tudni - vonok vállat.

- Eddig is tudtam, hogy hülye vagy, most pedig bizonyítod is...- sóhajt fel, lapozva egyet.

- Nem... én csak egy pet vagyok. Úgy viselkedek, ahogy érzek - nyitom fel a szemeimet, és rá nézek.

Na jó, elég hülye témához kanyarodtunk el, de már mindegy.

- Nocsak. Akkor, a jelenlegi viselkedésed alapján, végre lenyugodtál, igaz? - kérdezi.

- Sosem voltam ideges - kuncogom.

- Nem arra értem - szusszant egyet, ahogy újabb köteg papírt vesz el.

- A kanosságra?

- Jjja…

- Hááát... fogjuk rá. Bár, most csak visszatartom magam. Tettem egy fogadalmat magamnak.

- Mifélét?

- Titok - vigyorodom el, aztán ismét lehunyom a szemeimet.

- Idióta - sóhajtja, aztán nagy csend telepedik ránk. Ah... ez így uncsi... de láthatóan dolgozik.

De, ha már pet vagyok, foglalkozzon velem.

Jesszus, tényleg kezdek teljesen átmenni ebbe a szerepbe. Tényleg így érzem, hogy csak velem szabad foglalkoznia.

Unottan felsóhajtok, aztán megfogva a szabad kezét a fejemre teszem azt, és lassan mozgatom magamon, hogy megmutassam, simogathatna is akár. Már nem lenne olyan unalmas.

Ráadásul, álmos is vagyok... biztos, hogy itt fogok elaludni.

Jungkook

Megforgattam a szemeimet, mikor szinte a kezembe bújt, és mozgatni kezdte a fejét, jelezve, hogy simogassam. Nem volt hozzá kedvem, sem kapacitásom, ugyanis rengeteget kell dolgoznom ma még, de legyen. Végül is, tartozom ennyivel minimum, hogy úgy kint hagytam, mert megfeledkeztem róla.

- De jó meleg a tenyered - motyogta, teljesen az érintésembe bújva. Megeresztettem egy halovány mosolyt, majd lassan a hátára csúsztattam a kezemet.

- Várj, ez így kényelmetlen - sóhajtottam, majd leültem én is a földre, kinyújtva a lábaimat, ő pedig rögtön a combomon pihentette a fejét, oldalasan elfekve. Felsóhajtottam, és lassan elkezdtem cirógatni a vállát és a hátát, finoman, az ujjbegyeimmel érintve. Láttam, hogy végig fut a testén a libabőr.

- De jó - sóhajtotta, teljesen hozzám préselődve.

- Ne szokj hozzá azért. Ez egy kivételes alkalom - szuszogtam, visszafordítva a fejemet a lapok felé, hogy tovább dolgozzak.

Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy Taehyung halkan szuszog. Elmosolyodva letettem a papírokat, és kisimítottam a szemébe lógó tincseket. Tényleg nagyon szép arca van, és olyan békésen is szuszog itt rajtam. Tényleg illik rá a kis pet elnevezés. Olyan, mint egy kölyökkutya, aki ki van éhezve a szeretetre, de nem akar vele törődni senki. Azt hiszem, ezért bosszant fel mindig a marhaságaival, hogy rá figyeljek, és addig is, amíg dorgálom, törődöm vele.

Megcsóváltam a fejemet, és épp felkeltem volna, hogy felvigyem a szobájába, mikor megcsörrent a telefonom. Megforgattam a szemeimet, és futólag az órára pillantottam. Hajnali egy... remek.

- Mondd - sóhajtottam, mikor felvettem a készüléket.

- Kész van már?! - Apa türelmetlen és dühös hangjától azt hittem, a földhöz vágom a telefonomat. Szinte pillanatok alatt kétszázra ugrott a vérnyomásom.

- Még nincs. Reggel befejezem, és délután viszem - sziszegtem, majd óvatosan kikeltem Taehyung alól, és a vállamra tettem a telefont, úgy szorítva a fülemhez, az én helyemre pedig ez párnát tettem, és pléddel letakartam az alvó fiút, aki morrant egyet, és tovább szundikált. Ha leteszem ezt a szart, majd felviszem.

- Mi az, hogy még mindig nincs kész?! - ordított a telefonba. A konyhába léptem, dühösen a pultnak döntve a fenekemet.

- Mondtam, hogy nem fogok ma végezni vele! Holnapra befejezem! Nem voltam elég világos a telefonba?! - Apa volt az egyetlen, aki képes volt annyira felidegesíteni, hogy megőrüljek tőle.

- Elegem van abból, hogy egy tesze-tosza, semmirekellő mihaszna vagy! Semmi hasznod nincs azon kívül, hogy lopod a pénzt a semmiért! - üvöltötte, velőt rázó hangon. Megremegtem egy pillanatra, hogy ne szóljak vissza, hogy ha én nem lennék, valószínűleg ő sem lenne ennyire sikeres, ugyan is, mikor születtünk, még a béka segge alatt volt, ráadásul, ha én nem tanulom azt, amit, és nem segítettem volna neki már tizenévesen, nem lenne ott, ahol.

- Jó éjt, apa. Délutánra megkapod a papírokat, tökéletesen összefűzve - sóhajtottam, majd bontottam a vonalat, és kissé remegő kézzel, de ki is kapcsoltam a telefont. Idegesen a hajamba túrtam, és próbáltam nem figyelni az egyre hevesebben verő szívemre.

Felsóhajtottam, majd kinyitottam a szekrény ajtót, hogy elővegyem a gyógyszereimet, amiket fergeteges módon, elfelejtettem bevenni a nagy munka közben.

Mikor végeztem, a pultnak támasztottam az ujjaimat, lehajtott fejjel. Végig rázott a hideg, és aprókat remegtem. Folyamatosan azt mondogattam magamban, hogy ne legyek rosszul, ne legyek rosszul, ne legyek rosszul... de nagyon jól tudtam, hogy rosszul leszek.

Csak apám képes arra, hogy rosszul legyek, esküszöm.

- A kurva életbe! - sziszegtem, majd megfordulva, dühösen felrúgtam egy széket, ami hangos puffanással borult el a földön. Azt hiszem, ez csak rontott a helyzetemen, mert éreztem, hogy megszédülök.

Felsóhajtva leültem a hideg kőre, a szekrénynek támasztva a fejemet, homályosodó szemekkel bámulva a plafont, közben pedig próbáltam nem bepánikolni az egyre gyorsabban, és hangosabban zakatoló szívemtől, és a sípoló hangtól, ami a fülembe szökött, és nem akart onnan szabadulni.

Taehyung

Összerezzenek, mikor egy hangos puffanást hallok. Azonnal felriadok az álmaimból és hatalmasra nyílt szemekkel nézek magam elé.

Pislogok párat, aztán realizálom, hogy be vagyok takarva a fejem alatt pedig Jungkook combja helyett egy párna van.

Olyan rossz érzésem van…

Mikor megpillantom a konyhából kiszűrődő fényeket, azonnal felkelek és kisétálok oda.

Épp, hogy csak benézek, de nem látok senkit, viszont a halk zihálást, azonnal meghallom.

Ahogy beljebb megyek, meg is pillantom a földön Jungkookot.

Ijedten odasietek és tenyereim közé fogom a hófehér arcot. Azok a vöröslő ajkak is, annyira sápadtak most.

- Mi a baj? Rosszul vagy? - kérdezem aggódva, ő pedig a kezemre fog, hogy elhúzza arcától azt.

- Nincs baj... mindjárt jobban leszek - suttogja, ahogy fáradt szemeit is rám emeli.

- A fenéket! Holt sápadt vagy… - nézek végig rajta, majd a ziháló mellkasát figyelem. - Bevetted a gyógyszereket? - kérdezem azonnal, ahogy eszembe jut, hogy nem voltam bent, hogy ellenőrizzem.

Azonnal elfordítja a fejét.

- Jungkook! - szólok rá erélyesebben.

- Most, vettem be - szuszogja. - Ezért ne aggódj, menj aludni - vesz egy nagy, nehézkes levegőt.

- A fenéket, azt hiszed így majd nyugodtan tudnék aludni?! Hol van egy telefon? - morgom, ahogy körbe nézek.

- Mit akarsz? - kérdezi nagy szemekkel.

- Megmenteni, mielőtt nagy bajod esik - szólalok meg teljesen komolyan, aztán amint megpillantom a vezetékes telefont, azonnal odasietek és elvéve, már is felhívom a közeli kórházat.

- Tedd le! Nem kell doki! - szól rám, de hangja azonnal elhalkul.

- Hallgass! - mordulok rá, tőlem szokatlan módon.

Ijedt vagyok és ilyenkor nem is gondolkozok, hogy kivel beszélek. Nem akarom, hogy baja essen.

Amint felveszik a másik oldalt, azonnal elmondom, hogy mi a probléma, aztán elmondom azt is, hogy merre kell jönniük.

Látom, ahogy nem tetszik ez Jungkooknak, de nem érdekel. Nem hagyom, hogy rosszul legyen. Ha jobban is lesz, az a legjobb, mert legalább nem kell semmi komolyabb kezelés a részére.

Jungkook

- Te most komolyan kihívtad a mentőket? - kérdeztem sziszegve, villámokat szóró szemekkel, ő pedig ijedten rám nézett, és egy szempillantás alatt mellém pattant, majd a tenyereibe fogta az arcomat.

Olyan rémülten, és ijedten nézett rám, ahogy még soha senki. Persze, sűrűn kap el a rosszullét, mert a szüleim miatt elég stresszesen élek, hiába próbálok mindent kiiktatni az életemből, ami felizgatna, még így is elég nehéz. Hoseok is sűrűn aggódik, de... így még soha, senki nem nézett rám. Még Jimin sem. Még Jin sem.

- El ne bőgd magad... mindjárt jobban leszek - sóhajtottam, ő pedig megsimogatta az arcomat, és már láttam, hogy könnyesedik a szeme. - Taehyung, ne kezdj el bőgni - mondtam halkan, kissé elhalóan, lehunyva a szemeimet.

- De olyan rosszul nézel ki! Sápadt vagy nagyon... és izzadsz - szuszogta, simogatva az arcomat.

- Ahj! Hagyd abba! Ezzel mérgelsz fel jobban - sóhajtottam, összeszorított szemekkel, emelve a kezemet, hogy ellökjem magamtól a övét, de nem volt hozzá elég erőm, csak ráfogtam a csuklójára, de még azt is olyan gyengén, mintha egy pillangó lennék.

- Ne haragudj - mondta halkan, miközben lassan átölelt, magához húzva. A mellkasa teljesen az enyémnek préselődött, ahogy a nyakamba nyomta a homlokát, halkan szipogva. - Ne halj meg... - szipogta.

- Jézus, ne drámázz már! A legrosszabb ilyenkor a dráma, és a pánik, mert rám ragasztod! Nem fogok ahh... - nyögtem fájdalmasan, mikor erősen szúrni kezdett a mellkasom. Felsóhajtottam, de csak szelíden, mert az is fájt.

- De gyorsan ver a szíved - súgta halkan, eltolva magától, miközben a mellkasomra nyomta az ujjait. Lapos szemekkel, fáradtan néztem rá, ő pedig figyelte az ujjait, amik a mellkasomon, a szívemnél pihentek.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a picike gesztus, amit felém mutatott.

~*O*~

Nem volt semmi kedvem kórházban pihenni, ugyanis délutánra készen kell lennem a papírokkal, amit apám kiadott nekem munka gyanánt, és azzal, hogy éjszaka itt pihengetek, csak ront a helyzeten, mert kevesebb időm lesz mindenre. Ráadásul az sem könnyített semmit a helyzetemen, hogy Taehyung itt fekszik mellettem, mert üvöltött az orvosokkal, és az ápolókkal, szó szerint hisztigörcsöt kapott, hogy ő a petem és neki bent kell maradnia. Az orvosok és az ápolók úgy néztek rá, mint egy elmebetegre, de közöltem velük, hogy a fiú szellemileg kicsit elmaradott, hagyják csak, hogy maradjon. Ha elküldöm, biztos nem találna el hozzám, azt meg nem akartam, hogy az után aludjon, úgyhogy kénytelem voltam megkérni az orvosokat szépen, hogy hagyják, hogy velem maradjon, mert nem jutna haza, ugyanis elég "beteg".

Felsóhajtva néztem az alvó arcát, ami a vállamon pihent. Halkan szuszogott, és úgy bújt hozzám, mintha muszáj lenne neki. Elmosolyodtam egy pillanatra, és megsimogattam a haját. Tény, hogy nem kellett volna akkora felfordulást csinálnia, ugyanis az orvosok sem tudtak mit kezdeni velem, mert a gyógyszereimet már bevettem, így csak pár injekciót kaptam, és szigorú ágynyugalom.

Viszont... hihetetlenül jól esett, hogy ennyire aggódott értem. Ha esetleg érdekből is tette, mert ha valami történik velem, ő megint egyedül marad, akkor is jó érzés volt. Jó érzés valakinek fontos lenni, akármilyen okból is.

~*O*~

- Ne sétálj gyorsan! Lassan! - Taehyung a kezembe kapaszkodott, és próbált lassítani a tempómon.

- Haza kell érnem! Már 11 óra van majdnem, és nekem körül-belül 15 órára végeznem kell a munkával! Mire hazaérek, lesz fél 12, az biztos! Nem lesz sok időm, szóval sietni kell! - szuszogtam, próbálva tartani a sietős tempómat.

- De rosszul leszel!

- Nem, nem leszek! Ha mától éjjel-nappal azon fogsz lovagolni, mikor leszek rosszul, kiraklak! - néztem rá szúrósan, mire nagy, boci szemekkel kezdett pislogni.

- Ijesztő volt az este... jó, hogy félek. Apád meg biztos meg fogja érteni. - Elnevettem magam a kijelentésre, és megráztam a fejemet.

- Nem fogja megérteni. Spuri, sietnem kell!

- Felelőtlen vagy! Most jöttél ki a kórházból! - nyüszítette, jobban a kezemre szorítva. Megforgattam a szemeimet, egy mély sóhaj kíséretében.

- Én felelőtlen vagyok, te pedig dráma herceg! Nyomás!

Taehyung

Mérgesen nézek rá, ahogy így sietősebbre veszi a lépteit. Hiába siet... ha megint rosszul lesz, akkor ott tartunk majd, hogy megint az ágyat nyomja az apjának pedig nem tudja elküldeni a dolgokat.

De, ha elmondanám neki, nem értené meg.

Így nem tehetek mást, mint folyamatosan visszahúzni, lassítva, aminek az eredménye az, hogy morgolódik.

Elmosolyodom rajta, hiszen, ha már így morog, nagy baj tényleg nem lehet, de akkor is, jobb félni, mint megijedni.

Az este rettenetesen megijedtem... így még sosem féltem. Rossz volt így látni őt. Akkor, abban az időben, annyira törékenynek nézett ki. Pedig Jungkook egy nagyon erős férfi. Erősebb, mint hinné az ember. De tegnap, nagyon rossz volt úgy látni.

Magam sem tudom, hogy mi van velem, hogy miért volt rajtam a sírás, hogy miért éreztem olyan nagy fájdalmat, de ami a lényeg... hogy én egy pet vagyok, és fontos nekem.

Amint haza érkezünk, Jungkook azonnal a nappaliba megy, hogy folytassa a munkát.

- Ha éhes vagy, akkor a hűtőben találsz kaját, de ha nem tetszik, rendelhetsz is valamit - adja a tudtomra, amire bólintok, bár nekem most más terveim vannak.

Főzni fogok!

Alkaromon feltűröm a felsőm ujját, hogy nekiveselkedjek és megküzdjek a konyha szellemével, amit... eddig is megtettem, de mindig katasztrófa lett a vége.

Nem tudtam eddig főzni, de most megpróbálom!

Igen!

Taehyung, fighting!

- Okééééés - húzok a konyhába, azonban épp, hogy beérek, amint elkezdek előszedelőzködni, már is hangos robajjal töröm meg a ház csendjét, ahogy az edények kiborulnak a szekrényből.

- Minden rendben?! - hallom meg a másik hangját.

- Igen, csak támad a konyha! - szólok ki, aztán gyorsan, mindent visszarakok a helyére és egy szakácskönyvet is előszedek. Viszont, az semmi jót nem ír. Kell internet. Egy olyan recept, ami jót tesz a szívnek.

Azonnal besétálok, és a laptopját elszedem tőle, de azt is csak akkor, amikor nem kell neki.

Felvont szemöldökkel figyeli minden mozdulatomat.

- Te mit csinálsz?

- Rendelek kaját - füllentek. Bár tény, hogy nem tudnám ezt sokáig eltitkolni, ugyanis a konyhából kiszűrődő illatok el árulnak majd.

Ah, mindegy, akkor is megcsinálom.

- Oké - tudja le ennyivel, aztán már is az internetet bújom, hogy találjak egy egészséges kaját, amit végül kinézek és elkezdek előszedni hozzá, minden hozzávalót.

Gondolom a másik sokat főz, minden van, aminek egy konyhában lennie kell.

Viszont... sajnos az ízesítéssel vannak problémáim. És a zöldségek felvágásával is.

A halról nem is beszélve.

Jézusom... mire vállalkoztam én?

És hogy néz ki a konyha? Engem megöl, ha ezt meglátja.

De nem baaaj, mindent az én kis gazdimért!

Fighting!

Jungkook

- Ah! Végre! - sóhajtottam, miközben lassan összeszedtem a papírokat, a hajamba túrva. - Taehyung, nekem most el kell mennem! De egy-két óra, és visszajövök! Vigyázz magadra és ne gyújtsd fel a házat! - kiáltottam a konyha felé, ahogy az előszobában álltam, hogy a cipőmet felvegyem.

- Rendben! Várlak! - kiáltott ki valahonnan.

- Igyekszem! - mondtam, levéve a zakómat a fogasról, majd felkaptam a papírokat a cipős szekrényről, és elindultam az udvarra, hogy beülve az autómba, el tudjam vinni apámnak a munkát.

Persze, semmi kedvem nem volt elmenni itthonról, és itt hagyni Taehyungot, mert nagyon úgy tűnt a hangja, mint aki sántikál valamiben. Viszont elég nagy fiú már, kétlem, hogy tönkre tenné a házat, mire hazaérek. Csak remélni mertem, hogy a pet, vagy kutya szerepbe sem élni magát bele annyira, hogy szétszedjen egy-két bútort, vagy akármi mást, ami a lakásom szerves része. Nagyon reméltem, hogy nem okoz majd galibát.

Felsóhajtva huppantam be az ajtóba, majd elforgatva benne a kulcsot, elindultam a szüleim otthona felé. Nem volt energiám hozzá, főleg úgy, hogy az előző éjszakát a kórházban töltöttem, és akárhonnan is nézem, nem volt túl sok időm pihenni. Taehyung vagy rajtam feküdt, vagy nyomta valamimet, vagy szimplán csak helyezkedett, amivel mindig felkeltett. Így sem bántam, hogy mellettem szundikált, mert jó érzéssel töltött el, hogy ennyire ragaszkodik hozzám... de az kézen fekvő tény, hogy ennek ellenére pihenni még mindig nem tudtam.

Nem baj, amint hazaérek, lezuhanyzom, beveszem a gyógyszereimet, és befekve az ágyba, alszom egy hatalmasat. Másnap reggelig ki sem fogok onnan kelni, ez száz százalék.

Felsóhajtva álltam meg a piros lámpánál, unottan bámulva ki a velem szemben lévő szélvédőn.

Miért érzem úgy, hogy ha hazaérek, kellemetlenebbnél kellemetlenebb meglepetés fog rám várni...?

Taehyung

Remek, most hogy elment, tudom nyugodtan csinálni. Mire haza ér, alig tud majd ellenállni a finom illatoknak.

Felsóhajtok, aztán a salátával kezdek valamit. Bár, ahogy a végére megkóstolom rá a szószt, nagyon finom. Ez mondjuk jól sikerült.

De ez a hal... ez... ez nem úgy akar sikerülni, ahogyan én akarom.

Az ujjaimat is sikeresen elvágtam, de egye fene, a véremet adom érte.

A rizst is túl főzöm, szinte szét esik a vízben. Undorítóan néz ki. Miért is akartam én főzni?!

Mérgelődve veszek elő egy másik edényt, hogy újabb adag rizst főzzek ki neki. Plusz, most akarok valami édességet is csinálni. Pudingra gondoltam, az elég egyszerű.

Tej, pudingpor, cukor... felfőzöd és voálá, kész, nem igaz?

Hát csak rajta.

Míg fő a rizs, addig a pudinggal is elkészülök.

Nem is tudom, hogy mennyi ideig főzöm, de ekkor látom a szemem sarkából, hogy a víz kezd kifutni. Vinnyogva ugyan, lejjebb veszem a hőfokot, így megúszom, hogy esetleg a lábas fedele a képemben landoljon, mielőtt katapultálna.

Viszont a kifröccsenő forróvíz, sikeresen a csuklómon landol, jól megégetve ezzel a bőrömet.

A puding pedig... nos... olyan kemény lett... és olyan égett szag van...

- A hal! - kiabálok magam elé, aztán ahogy kinyitom a sütő ajtaját, a hatalmas, fekete füstfelhő, azonnal az arcomban landol, amitől hangosan köhögve hátrálok el.

Azonban... még csak most jön a java.

A füst felszáll egészen a füstérzékelőig, amire az azonnal hangos vinnyogással indul be, jelezve a bent lévőknek, azaz nekem, hogy tűz van.

De nincs tűz, csak főzök.

- Ah, neee, ne vinnyogj! - morgok, ahogy elkezdek legyezni, de nem hogy jobb lenne, mindent kezd belepni a füst.

- V, megjöttem! - hallom meg a másik hangját.

Azonnal kifutok, mintha valami tűzvész elől menekülnék.

Gyorsan felé futok, a füstriasztó egyre hangosabban vinnyog a füst pedig megadva magát, átgomolyog a nappali irányába.

- Itt meg mi a jó Isten van?! - hallom meg Jungkook ideges hangját, amire csak magamhoz ölelem.

- Én... én... nem tudom, egyszerűen csak füstöl minden, állítsd meg, ez borzalmas…

Jungkook

Mindenre számítottam, csak erre nem, komolyan mondom. Én mindenre, mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy a füstjelző zakatolni fog, és arra sem, hogy V úgy fog ölelgetni, mint egy igazi kiskutya, aki megbánta minden művét.

- Mit csináltál? - sóhajtottam, majd eltoltam magamtól, és igen. Abban a szúrásban láttam meg, hogy a konyhából szó szerint gomolyog ki a nappali felé a füst. Megforgattam a szemeimet. Ennyit arról, hogy nem tud galibát csinálni, mert már elég nagy ahhoz, hogy egyedül itthon hagyhassam. Soha többé nem fogom egyedül itt hagyni a lakásomban. Legközelebb még a végén fel is gyújtja.

Levettem a zakómat, aránylag türelmesen, majd kelletlenül, de a nappaliba sétáltam, kinyitottam az ablakot, és az erkély ajtót, teljesen kitárva őket, és még azzal a lendülettel indultam el a konyhába, hiszen ott van a probléma forrása is.

Igen... a sütő.

- Remélem tönkre basztad a sütőmet! - kiabáltam ki neki, miközben kinyitottam a konyhaablakot, és felkapva egy konyharuhát, legyezgetni kezdtem.

Jó fél órába telt, mire a füst kiszabadult a lakásból, és körül-belül Taehyung is akkor szabadult vissza mellém. Próbáltam a romokat eltűntetni a konyhában. Igazából, fogalmam sincs, hogy miért, de nem éreztem úgy, hogy meg kellene ölnöm, vagy leszidnom, és megdorgálnom.

- Haragszol? - súgta, mikor belekóstoltam a rizsbe.

- Nem tudom, hogyan, de jól sikerült a rizs - mondtam halkan, újabb falatot véve a számba, majd apró mosollyal az asztalra tettem az edényt. - A halra és a pudingra nem vállalkoznék - nevettem zavartan, mikor kiöntöttem őket a szemetesbe.

- Sajnálom - súgta, mire felé néztem, jobban feltűrve az ingem ujjait a karjaimon.

- Nem vészes. Fordulnak elő balesetek. Én is béna voltam, mikor főzni tanultam. Ha lesz pár szabad napom, majd megtanítalak főzni. Neked nem lett bajod? - kérdeztem, mire lesütötte a szemeit.

- Csak megvágtam az ujjam - mutatta felém a sérült részét, mire megcsóváltam a fejem, és odalépkedve hozzá, szemügyre vettem.

- Nem vészes, nem kell bekötni. Legközelebb figyelj oda - mondtam, miközben megnézegettem a kezeit, de akkor vettem észre az alkarján a vörös foltot. Kérdőn néztem rá rögtön.

- Leforráztam magam - motyogta, mire újra megcsóváltam a fejemet, és elhúzódva tőle, a hűtőhöz léptem, majd kinyitva annak ajtaját, a kisebb polcról levettem egy mentás, nyugtató kenőcsöt. Lecsavarva a tetejét, belenyomtam a mutatóujjamat, majd magamhoz húzva a sérült kezét, elkezdtem bekenegetni a mentás, hűsítő krémmel. Jól esően sóhajtott fel, csillogó szemekkel nézve rám.

- Legközelebb vigyázz magadra - mondtam, lágyan, gyengéden masszírozva a kezét. Miután eltettem a kenőcsöt, nyújtóztam egy nagyot.

- Ennyi? Nincs szidás? - pislogott, rám nézve.

- Nincs. Fordulnak elő balesetek, nem haragszom. De a konyhából ki vagy tiltva. Ja, és soha többé nem hagylak itthon egyedül. Ha elmegyek, kennelben leszel! - nyújtóztam, a nappali felé sétálva.

Taehyung

- Aaah, most komolyan? - kérdezem, ahogy lebiggyesztett ajakkal nézem őt.

- Igen, komolyan. A végén felgyújtod a lakást - nyújtózik újra, aztán leül a kanapéra, bekapcsolva a TV-t.

- Dehogy is. Én csak meg akartalak lepni. De sajnos, nem úgy sült el, ahogy vártam - sóhajtom, ahogy leülök mellé, majd elfekszem és fejem a combjára hajtom.

- Vegyük úgy, hogy túlsült - kuncogja, ekkor megérzem az ujjait a hajamban, ahogy végig simogatja a fejemet.

Mintha, tényleg egy kiskutya lennék.

Elvigyorodom, aztán átölelem a hasánál.

Na most... tényleg dugnék egy jót.

Ahogy elnézek rá, megnyalom az ajkaimat. Le akarok vele feküdni. Most meglepő, de annyira kedves velem. Kell nekem.

Ez most amolyan kedvellek dugás lenne.

Ah... igen, akarom. Ezek a combok, annyira kívánatosak. Ha nem tudnám, hogy szívbeteg, azt hinném, hogy edz. Kemények és erősek a lábai. Olyanok, amik közé jó befurakodni, rámarkolni és így fogva őt, megszeretgetni a testemmel.

Mélyen felszusszantok, amikor érzem, hogy lesimít a nyakamra. Hideg ujjaival, ahogy a bőrömet érinti a hideg is kiráz.

- Ennyire jól esik? - kérdezi, megismételve a mozdulatot.

- Ühüüm - bólogatok, aztán, ahogy a TV-re nézek, látom, ahogy egy dokumentumfilmen hagyja.

Méghozzá kutyás dokumentumfilmen.

"Ha a kutyát nem neveljük kellőképpen, félő, hogy idősebb korára nem tanulja meg a rendet és a szabályokat. Jobb már akkor elkezdeni a tanítását, amikor 8 hetesen kézhez kapjuk. Minél több inger éri, annál barátságosabb és kezelhetőbb kutya válik belőle..." - Hallom a narrátor monológját. Felpillantva Kookiera, láthatóan egy nagy mosollyal figyeli a műsort.

Bizonyára eljátszik a gondolattal, hogy engem is úgy tanítson.

- Te még pont beleférsz abba az időintervallumba, hogy nevelhesselek - kuncogja, aztán érzem, ahogy a fülemet gyömöszöli, mintha tényleg kutya lennék.

- Gondolod?

- Tudom - válaszolja, aztán, ahogy újra visszapillantok, azt látom, ahogy a kutyák párzanak.

Azonnal sunyi vigyor ül ki az arcomra.

Ujjaimmal végig simítok a kívánatos combon, majd beljebb vezetem a belső combjára. Érzem, ahogy ujjai megdermednek a hajamban.

- V! - szól rám, amire nagy szemekkel nézek rá.

- Mou, ha ilyeneket nézel, ne csodálkozz... - ekkor felülök és teljesen odahajolva hozzá, az utolsó pár szót az ajkára suttogom. - ... ha teljesen begerjedek - fejezem be, aztán mielőtt bármit mondana, megcsókolom, magamévá téve az ajkait. - Fiatal kutya vagyok és hamar kiszagolom, ha tüzelsz - kuncogom az ajkára, ahogy ismét egy szenvedélyes csókra hívom.

Azonnal a mellkasomra szorítja az ujjait és eltol magától.

- Ki tüzel, te idióta?! - dörren rám.

Megnyalom ajkaimat, aztán hirtelen csak eldöntöm a kanapén és fölé mászva, újra megcsókolom.

- Hát te... tudom, hogy kívánsz - kuncogom, szabad kezemmel pedig újra végig simítok a combján, fel a férfiasságához, amin éppen hogy végig húzom az ujjaimat.

Azonnal egy halk sóhajt hallat.

- V, elég! Szállj le rólam! - mormogja.

- Minek, ha te is akarod? Tudod... tegnap nem akartalak megdugni, de most annyira érzem... ígérem, jó lesz neked is. Mint a múltkor - vigyorgok rá, újra megcsókolva a kívánatos ajkakat.

"A jövőben, ha nem szeretnénk kölyökkutyákat, célszerűbb elvinni az állatot ivartalanításra. Így elkerülhető a hím egyedek részéről a hevesség. Kutyánk nyugodtabb lehet és nem fordul meg minden nőstény után az utcán. Kezelhetőbb kutya válhat így belőle."

Ekkor hallom felkuncogni az alattam fekvőt. Milyen édes, ahogy kuncog.

- Hallod ezt? Így jársz, ha nem mászol le rólam! - fenyegetőzik.

Miért? Miért kell ilyen ötleteket adni neki? Bár... nem mintha számítana.