Pet - TaeKook (17/?)

Cím: Pet

Alkotó: Nana & Nóri 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; kiskutyus TaeTae; bromance; 

Összefoglalás: Jungkook egy aránylag fiatal felnőtt férfi, aki gazdag, viszont ilyen-olyan betegsége miatt nem nagyon dolgozhat irodákban, fizikai munkát végképp nem vállalhat, csak a saját otthonában. Az apjának segít be a munkában, könyvelésekkel és papírmunkákkal. 

Taehyung pedig egy huszon éves fiatal srác, akinek a szülei meghaltak. Egyik reggel pedig egy aukción ébred, ahol őt árulják...  

Hozzáfűzés:  Éééés itt a folytatás! :D 
Ne öljetek meg minket nagyon. :D
Reméljük, hogy tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Jungkookot!
Nóri írja Taehyungot! 

Taehyung

Értetlenül és tanácstalanul nézek rá, hiszen erőszak? Engem nem erőszakoltak meg. Lefékezem magam, ahogy Jungkook szobája felé akarna irányítani, hiszen tény, megkínoztak, de semmi bajom, ezekkel a sebekkel kibírom. Viszont az is igaz, ha a másik meglátna ezekkel a sérülésekkel, biztos hogy felzaklatná magát.

– Miről beszélsz? Nem... nem erőszakol… – a szavamba vág, miközben ismét a szoba felé irányít.

– Tudom, hogy jobban esik tagadni, tudom, hogy nehéz feldolgozni, de holnap jön az orvos, neki elmondhatod. Előtte nem kell szégyellni semmit – mondja Hoseok komolyan, én pedig összevonom a szemöldököm. Most... most mi van?

– De… – kezdenék bele, ő pedig abban a pillanatban ahogy a szobába vezet, az ágyra lök - persze finoman.

– Nincs de! Pihend ki magad, legyél jobban. Magadnak is teszel ezzel egy szívességet és Jungkooknak is, hogy nem így lépsz be hozzá a kórházban. A nyakadon azt a billogot azzal a nyakörvvel nem tudnád elrejteni. Felhergelnéd, tudod, hogy milyen – szól rám, míg én csak lesütöm szemeimet. – Míg ilyen rossz az állapota, legalább csak addig maradj a seggeden – mondja halkan, én pedig felsóhajtva, rábólintok.

Azonnal egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkait, aztán egy szelíd mosolyt erőltet az arcára.

– Nos, rendelek valami kaját. Ha éhes lennél a konyhában találsz – mondja halkan, azzal kisétál a szobából, így én teljesen egyedül maradok. Gőzöm sincs, hogy mit kéne csinálnom, vagy hogy kéne bemennem majd hozzá. Tény, hogy így nem láthat meg. De ötletem sincs, hogy rejtsem el ezeket a vágásokat. Fáj a nyakam, a combjaim, az egész testem. A karom, ahol elnyomták a cigicsikket. Nincs olyan porcikám, ami ne fájna. Azonban ez az erőszak téma... tényleg nem dugtak meg, nem csináltak velem semmit. Hobi még is, honnan vette ezt? Na meg, ha jobban belegondolok, már tiszta ruhában vagyok, tiszta a bőröm is és a sebeim is be vannak kötve. Hoseoknak igazán hálás lehetek, hogy gondomat viselte még így ájultan is. Pedig, hagyhatott volna a földön fekve is. Bár, ő nem olyan, mint az apja, sőt... Lehet, hogy Jungkook és Hoseok az anyjukra ütöttek, hiszen ha a férje nem lenne egy akkora fasz... akkor az a nő még talán aranyos is lenne, tekintve, hogy többször is megpróbált megvédeni.

Másnap, arra ébredek fel, hogy Hoseok rázogat, kelteget s rövidesen megtudom azt is, hogy az orvos miatt kell felébrednem. Nem is hittem volna, hogy tegnap estétől egészen késő délutánig húztam a lóbőrt, bár... abban a két napban, amit a kórházban töltöttem, nem aludtam túl sokat. Egy nagy sóhajjal ülök fel az ágyban, egy hangos nyögés kíséretében, hiszen a combjaim rettenetesen fájnak. Ahogy az orvos belép az ajtón, már is üdvözöl, aztán leülve a székbe, kérdéseket tesz fel, mihelyst Hobi elhagyja a szobát. Azonban hiába kérdezget, én nem lettem megerőszakolva. Nincs semmi bajom, nincs semmi azon kívül, hogy mostantól az utcára lépni is rettegve fogok, tekintve, hogy bárki letámadhat azzal a szándékkal, hogy újabb kínzásnak vetnek alá annak érdekében, hogy eltakarítsanak a másik mellől, ami biztos, hogy nem fog menni. Ha az ujjaimat levágják, akkor sem hagyom el. Soha!

Jungkook

Hiába vártam Taehyungot, nem jött, már kezdtem aggódni, félni, hogy esetleg valami baja esett hazafele. Nem, nem rögtön a legrosszabbra gondoltam, ugyanis eszemben volt az is, hogy kimerült és elájult, de ekkor már eszembe ötlött az a gondolat is, hogy az úttesten történt mindez, és elütötték. Halálra rémültem, pillanatok alatt, mellette pedig rettegtem attól is, hogy valószínűleg valaki elkaphatta, hiszen tudtam, apám bandája rá vadászik, és ezeket az elméleteket nem tudtam megszüntetni a fejemben, bármennyire is akartam. Tényleg nagyon féltem, és mikor már beesteledett, aludni sem tudtam, egy szemhunyásnyit sem. Őszintén, pocsékul éreztem magam; a fájdalomcsillapítók alig akartak hatni, az érzékeim ki voltak élezve, és nem tudtam nem Taehyungra gondolni. Egész éjszaka nem tudtam aludni, végig virrasztottam, s ha lehunytam a szemeimet, azonnal a "kutyusom" arca ötlött a képzeletembe, és olyankor kénytelen voltam felnyitni íriszeimet, zihálva, pihegve, hiszen mindig valami rémképet láttam magam előtt.

Túlspilázom? Lehet. Azonban pár napja történt, hogy lelőttek, és azt a golyót nem nekem, hanem Taehyungnak, a Petecskémnek szánták. Aggódtam érte, féltem, és rettegtem.

Másnap, amint megtörtént a reggeli és a vizit, azonnal a telefonom után nyúltam, remélve, hogy most már nem fogom zavarni Hoseokot – valószínűleg már ébren van ő, és Taehyung is. Abban reménykedtem, hogy nem történt baj, csak éppen nem akarta a fiút későn elengedni, vagy épp nem volt kapacitásuk bejönni. Ebben hittem.

– Szia! – A hangja csilingelt a vonal túlsó végén, én pedig megeresztettem egy sóhajt, a plafont kémlelve, miközben kényelmesebben elhelyezkedtem az ágyon. Nem nagyon szabadott mozognom, így egy nővérke segített nekem felülni, így kényelmesebb volt sokkal, mint fekve.

– Taehyung? Mi van vele? Tegnap nem jött vissza. Jól van? – kérdeztem halkan, aggódóan, nyelve egy aprócskát.

– Persze. Csak megfázott, elkapott valami nyavalyát. – Megemeltem a szemöldökeimet.

– Ilyen hirtelen? Tegnap nem volt semmi baja – motyogtam, összevont szemöldökkel.

– Igen, szerintem a stressz. Volt nála ma doki is, de azt mondta, nem nagy cucc, viszont hozzád nem mehet be, mert félő, hogy elkapod és az kellene még neked! Majd bemegy, ha meggyógyult, de most le kell tennem, szeretlek, Kookie! – dalolta, és kinyomta. Kinyomta a telefont.

Megfázott? Ilyen hirtelen? Azt mégis hogyan?

Összevont szemöldökkel emeltem el fülemtől a készüléket, sűrűeket pislogva, majd felszuszantottam, és kissé összeszorított fogakkal, azonnal Taehyungot kezdtem hívni – még múltkor adtam neki egy telefont, hogy tudjon mivel játszani, no meg, jól jön neki, azért –, de ha nem veszi fel, haza fogok menni. Nem érdekel, milyen áron, de haza fogok menni, és ha kiderül, hogy baj van.…

Taehyung

Ez az egész nap teljesen eseménytelenül telik, nem is értem, hogy mi értelme volt ennek a dokinak, de hogy semmi, az is biztos. Egy hangos sóhajjal fekszem az ágyban, amit körbe leng a másik illata, ami rendkívül nyugtató. Nyugtató, csak még is... még is az lenne az igazi, ha Jungkook itt lenne velem. Arcomat jobban a párnába nyomom, lehunyva szemeimet, hiszen rettenetesen hiányzik nekem. Rossz, hogy ő fekszik a kórházban helyettem, míg én csak a "karcolásokkal" henyélek a bátyja parancsára.

Azonnal kinyitom szemeimet, mikor hallom csörögni a telefonomat, amit a másiktól kaptam még ajándékba. Azonnal egy halk nyögés kíséretében az éjjeliszekrényhez nyújtózva, elveszem onnan a készüléket, amin látom, hogy Jungkook keres. Azonnal egy mosoly rajzolódik arcomra és felveszem azt.

– Szia, hogy vagy? – szólok bele halkan, jobban elfekve az ágyban.

– Szia. Ezt én akartam kérdezni. Miért nem jöttél be? – kérdezi halkan, én pedig csak nagy szemekkel nézek magam elé, hiszen mit is mondhatnék? – Hoseok azt mondta, hogy megfáztál. Tudod, attól bejöhetnél, nem lesz semmi bajom – mormogja, amire csak elkuncogom magam, majd halkan a telefonba köhögök, hogy eljátsszam azt, amit Hobi füllentett a másiknak.

– Szeretnék, csak hát... nem a legegészségesebb. Na meg, mi van ha rád akasztom? – teszem fel a kérdésemet, az oldalamra fordulva, de megbánom, hiszen a combjaim, ahol megvágtak összeérnek és rettenetesen fáj, a nyakamról nem is beszélve, ahol a kötésem ma már átvérzett.

– Nem lesz semmi bajom. Szeretném, ha Hobi behozna. Rossz így itt lenni, egyedül – hangja picit elszomorodik, alsó ajkam pedig beharapom, hiszen biztos nagy édes arccal nézhet így maga elé.

– Tudom, nekem is rossz. De jobb, ha egy kicsit várunk ezzel, jó? Csak pár napot, nem akarom, hogy ennél is nagyobb bajod legyen – veszek mély levegőt, majd felnyögök, amikor combjaimat ismét egymásnak dörzsölöm.

– Mi a baj? – kérdezi, gyanakvó hangon.

– Semmi, csak felültem. Alig élek – nevetem. Halkan a telefonba sóhajt.

– Mondd meg Hobinak, hogy hozzon be. Legalább egy tíz percre. Látni akarlak – azonnal elvigyorodom.

– Én is, de tu…

– Ne magyarázkodj, hanem gyertek! Nem lesz bajom! Vagy, ha ti nem jöttök, majd megyek én! – mormogja.

Remek, mi a fenét kéne most csinálnom? Ha bemegyek és meglát így, begőzöl. Főleg azért is, mert hazudtunk neki, hogy nem mondtuk el mi történt, ami jogos, de a másik része pedig nem, hiszen a jót akarjuk neki ezzel a hazugsággal.

– Jungkook. Maradj a csinos kis seggeden és ne hisztizz. Be fogok menni, csak egy kicsit hadd legyek jobban. Adj egy kis időt – szólalok meg halkan, mosolyogva, hiszen gondolom, milyen morcos lehet az ábrázata. – És ne haragudj, hogy nem mentem be eddig és hogy nem szóltam. De várj még egy picit.

Jungkook

Felsóhajtottam, és gondterhelten vontam össze a szemöldökeimet, ugyanis nehezen hittem el, hogy megfázott. Miért? Egyszerű: nem volt berekedve, nem volt elnyűtt hangja, nem tüsszögött, csak egyszer köhögött a beszélgetésünk elején, ez pedig elég feltűnő, ráadásul tényleg semmi, de semmi jelét nem láttam annak, hogy beteg lenne – vagyis hallottam, mert látni nem láttam őt.

Tudtam, hogy füllentett, a hangjából is kivettem, és így bizonyossá vált az, miszerint Hoseok sem mondott igazat, ez pedig valahol feldühített, és el is keserített, hiszen eltalálni nem tudtam, miért kell nekem hazudni. Márpedig hazudtak, ez nyilvánvaló tény. Mégsem tudnék mit kezdeni a helyzettel, mert ha Taehyung köti az ebet a karóhoz, akármit mondok, nem érdekelné. Kicsit rosszul esett a hazugság, de mit tenni nem tudnék ellene, bármennyire fájt is.

Az viszont rohadtul érdekelne, miért vetemedtek hazugságra, és a fiatalabb miért nem jöhet be hozzám? Érdekes.

– Rendben. – Ennyit reagáltam, nem mondtam semmi mást. Nem tehettem róla, a sértettség ott volt a hangomban. – De remélem tudod, hogy tudom, hazudsz. Pihenj, nyugodtan maradj otthon, de tudom, hogy nem mondasz igazat, és ez vonatkozik Hoseokra is. Nem tudom, mit titkoltok, de kapjátok be! – Talán a fáradtság, a fájdalom, és maga a parasztvakítás, helyzet váltotta ki belőlem a nyűgösebb, hisztisebb viselkedést.

Kinyomtam a telefont, meg sem vártam Taehyung reakcióját, s miután letettem, félre is dobtam a készüléket, mély sóhajjal hunyva le a szemeimet, kis grimaszba rándult arccal, összepréselt ajkakkal. – Tényleg nem értettem, miért nem mondtak nekem igazat, tudni akartam, mi vette rá őket arra, hogy valótlant állítsanak, de úgy sejtettem, nem fogják nekem elmondani, ezt nekem kellene kiderítenem, de amíg kórházban vagyok... ez lehetetlen.

Felsóhajtottam, és tovább elmélkedtem Taehyung és Hoseok viselkedéséig, egészen addig, mígnem hallottam az ajtó nyitódását, és meg nem láttam Jimint. A vérnyomásom azonnal az egekbe ugrott, főleg, hogy egy csokor vörös rózsát tartott az ujjai között - mintha a síromra hozta volna azt a rohadt gazt. Arcom grimaszba rándult, és össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne hajtsam el a búba.

– Szia. Hogy érzed magad? – Negédes hangjának hallatára hányingerem támadt, de fő a formalitás: ha összebalhézok vele, biztosan jobban vágom Taehyung alatt a fát.

– Voltam jobban is – biccentettem, mire Park felsóhajtott, majd kihúzva az ágyam alatti széket, leült rá, egyenesen a szemeimbe nézve.

– Aggódtam érted. Apád mesélte, mi történt – mondta, lesütve egy pillanatra a szemeit.

– Ne játszd meg magad. Miattatok történt, jobban mondva, miattad, mert te szítottad a tüzet – sóhajtottam, összeszorított szemekkel, a méreg hatására.

– Jaj, Jungkook, ez…

– Miért vagy itt? Mert az álszent duma nem jön be nálam. Bökd ki, és takarodj – sziszegtem, mire hirtelen komorodott el az arca, miközben összevonta a szemöldökeit, összepréselve dús, vöröslő ajkait. Láthatólag nem tetszett neki a habitusom és a viselkedésem, de mégis mit várt azok után, amik történtek?

– Lenne egy alkum. Egy alku, amit nem fogsz tudni visszautasítani – dőlt hátra a székben, keresztbetéve a lábait, elszántan nézve íriszeimbe. Láttam tekintetében a gonosz csillogást, azt, amit soha nem akartam tőle látni.

– Alku? – kérdeztem, idegesen harapva be alsó ajakamat. – Milyen alku?

Taehyung

Gondterhelt arccal nézek a telefonomra, amiből már csak a halk pittyegés hallatszik, jelezve, hogy a másik kinyomta, bontotta a vonalat. Felsóhajtok, hiszen gondolhattam volna, hogy nem hülye a másik, nem tudjuk átverni egy ilyen egyszerű hazugsággal. Jungkook okos és jól ismer már, ami bizonyítja, hogy nem tudom átvágni olyan könnyedén. Talán jobb lenne, ha ma bemennék hozzá, ha fittyet hánynék Hoseok szabályaira és egyszerűen belógnék a kórházba.

– Jungkook volt? – kérdezi Hobi, belépve az ajtón, miközben kezeiben egy tálcát tart, azon pedig az ebédnek valót hozza be.

– Igen – válaszolok halkan, felnézve rá, egy aprócska mosollyal.

– És mit mondott? – mosolyodik el ő is, miközben beljebb sétál, majd átadja nekem a tálcát.

– Nem tudtuk átverni. Tudja, hogy hazudunk, szóval ma jó lenne bemenni hozzá. Van egy érzésem, ha az igazat elmondjuk neki, persze felbosszantja, de talán nyugodtabb lenne. Most biztos azon gondolkodik, hogy miért hazudtam neki – fejezem be mondandómat, ezután egy falat ételt emelek ajkaim elé, hogy megegyem azt.

– Egész jól ismered már, mi? – vigyorodik el, amire csak bólintok egyet. Tény, ezalatt a kis idő alatt jól megismertem, talán olyan oldalát is, amit Hobi még sosem látott és ez a kiváltság, csak is az enyém. Gondolok itt arra a perverz oldalára, meg persze arra a kis szeretethiányosra is, amit ritkán ugyan, de megmutat nekem.

Délután Hoseok belemegy, hogy bemenjünk hozzá, hiszen zavar az, hogy hazudnom kellett neki, meg persze... nem akarom egyedül hagyni, nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Elmondom neki, hogy mi történt, de egyben megnyugtatom, hogy semmi bajom nem eshet, hogy nem lesz semmi probléma.

– Ugye tudod, ha ezután nem ül meg a seggén, akkor kinyírlak! – mormogja Hoseok, de ajkain még is egy aprócska mosoly díszeleg.

– Nem engedem sehova. Kezeskedem róla, hogy a seggén maradjon – mosolygok rá, miközben a nyakamon lévő kötéshez érek, hiányolva a nyakörvet, amit a másiktól kaptam. Ez a kötés baromira nem helyettesíti, ez már biztos.

A kórházba érve, láthatóan egyre kevesebben vannak, hiszen a látogatások legnagyobb száma általában reggelre tehető, vagy délelőttre. Most a folyosókon szinte síri csend van, ami viszonylag megnyugtató a számomra. Nem szeretem a tömeget.

Jungkook kórtermének ajtaja előtt megállva, lassan lenyomom a kilincset, aztán beengedve magam hozzá, egy mosollyal sétálok oda, Hoseok társaságában. Megállva az ágya mellett, már is egy mosollyal hajolok le hozzá, majd az ajkaira adok egy gyengéd csókot.

– Bocsi, hogy hazudtam. Elmondok mindent, de szeretném, ha nyugton maradnál – simítok sötét hajába, gyengéd mosollyal figyelve morcos arcát, amit talán a hisztinek tudok betudni. Viszont szemeiben olyan furcsa, szomorú csillogást vélek felfedezni, amilyet eddig még nem láttam nála. Homlokomat azonnal összeráncolom, ahogy tanulmányozom gyönyörű arcát. – Történt valami? Baj van? – kérdezem, végig simítva a szokásosnál is sápadtabb arcán.

Jungkook

Életem egyik legnehezebb döntését hoztam meg. Okkal mondom ezt, hiszen mérlegeltem, gondolkodtam, de mindig oda lyukadtam ki, hogy engednem kell Jiminnek, el kell fogadnom az ajánlatát, hiszen, ha ez így megy tovább, Taehyung fogja a rövidebbet húzni, ugyanis ez a golyó is neki lett szánva, nem nekem. Féltem kockáztatni, féltettem az életét... rettegtem attól, hogy miattam halhat meg.

Egész délután gondolkodtam, járattam az agyamat, de mindig ugyan oda kerültek a gondolataim, mindig arra jutottam, hogy beleegyezek, s mikor megláttam Taehyungot bejönni a kórterembe, Hoseokkal karöltve, akkor hasadt meg a szívem. Mintha az összes élet kiszállt volna a testemből, amikor megláttam a fiatalabb halvány mosolyát, amikor lehajolt hozzám, hogy megcsókolja az ajkaimat, amikor megsimogatta az arcomat, úgy, ahogyan addig senki, és úgy, ahogyan más soha nem fogja.

Nem vitás. Mérhetetlenül belé estem. Szerelmes voltam ebbe a kölyökbe, ő jelentette nekem az életet, ő... ő mutatta meg nekem, milyen élni, milyen érzés nevetni, játszani, élvezni az élet minden egyes mozzanatát. – Hálás voltam neki, és már csak hálából, szeretetből sem mondhattam ellent Jimin alkujának.

Lassan fordítottam el a fejemet érintésétől, majd Hoseokra néztem, határozottságot mutatva:

– Kimennél? – kérdeztem, üres tekintettel, mire a testvérem összevonta a szemöldökeit, kissé értetlenül, ahogyan Taehyung is.

– Hé, megértem, hogy mérges vagy, de ennyire... – Hoseok szavába vágtam.

– Menj ki. Nem kérem többször. – Mintha Taehyung simogatása után visszanyertem volna a régi valómat; mintha megszűnt volna bennem a szenvedély, a gyengéd, játékos érzelmek mindegyike. Gyűlöltem az egészet.

Hoseok vonakodva, morgolódva, de nagy nehezen elhagyta a helyiséget, Taehyung pedig felém fordult, a lehető legrémültebb tekintettel. Láttam a kötést a nyakán, láttam a sérüléseit, tudtam, valaki elverte, de Jimin már elmondta, részletesen, hogy mi történt. Szerettem volna megölelni Taehyungot, elsuttogni, hogy szeretem, imádom, ő a mindenem, de ez a búcsú ideje.

Az ő érdekében.

– Jungkook... – A szavába vágtam.

– Menj el. Tűnj el az életemből, és soha többé ne lássalak. – Nem néztem rá, magam elé búgtam a szavakat, arra sem méltatva, hogy a szemeibe mondtam a kegyes, vagy éppen kegyetlen hazugságot, ami megvédheti őt a későbbiekben.

– Hogy mi? De Jungkook, én... – Nem engedtem, hogy beszélhessen. Nem akartam, hogy beszéljen, mert féltem, hogy meggondolnám magam hangjának, szavainak hallatára, én pedig már döntést hoztam.

– Menj el, Taehyung. Takarodj az életemből, ne lássalak többé! Soha többé! Van nekem elég bajom nélküled is, tudod? Szívbeteg vagyok, lehet, hogy a negyvenet sem élem meg, és még itt lődöznek miattad! Nekem ez nem kell, nekem erre nincs szükségem, és rád sem! – fordítottam a fejemet az ablak irányába.

Nehéz volt. Szörnyen nehéz... fájt. A szívem hasadt meg, mikor hallottam szipogó hangját, de nem volt más választásom.

Jimin azt mondta, ha kidobom, ha szakítok vele, ha elzavarom, világnak engedve őt, és engedek Jimin érzelmeinek, soha többé nem esik bántódása Taehyungnak, azonban, ha nem ezt teszem, még ma éjszaka meghal. Tudtam, hogy igazat mond és tudtam, Hoseok nem tudná őt megvédeni. Úgy nem, ahogyan én. Nem akartam, hogy meghaljon, nem akartam, hogy véget érjen az élete.

Túlságosan szerettem ahhoz, hogy a saját önzőségembe haljon bele.

Taehyung

Kegyetlenül és mérhetetlenül nagy fájdalommal töltött el minden szava, ahogyan ezt felém intézte. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt tényleg nekem mondta, hogy az a hang, ami eddig csupa kedvességgel volt tele, most megannyi gonddal, méreggel és utálattal van tele. Annyira fáj, annyira rossz, hogy eddig maga mellett akart tartani, most pedig mindent megtesz, hogy eltaszítson magától. Persze, megértem, hogy azt a golyót, amit nekem szántak ő kapta meg. Emiatt mérhetetlenül hibásnak is érzem magam, de ezzel, hogy a szemembe is mondja, csak még nagyobb a bűntudatom, mint valaha. Érzem, ahogy a torkom elszorul, a könnyeim pedig egyre csak gyűlnek a szemeimben s már csak szipogni tudok a hallottak után.

– De… de én sajnálom, én meg… – ismét nem hagyja, hogy bármit is mondjak. Rám emeli dühös tekintetét, kezemet pedig ellöki kézfejétől, amit kétségbeesésemben fogtam meg.

– Nem kell sajnálnod semmit, csak takarodj az életemből! Elegem van belőled, elegem van ebből a színjátékból, elegem van abból, hogy az életem kockáztassam egy olyan korcs miatt, mint te! Elegem van kurvára abból is, hogy a családom tönkre ment miattad! Kurvára elegem van mindenből, ami te vagy! Hagyj békén, szakad le rólam, keress valaki mást, valami másik idiótát, aki majd ingyen eltart téged. Már aznap lépned kellett volna, mikor megvettelek! – sziszegi a szavakat, amik újabb tőrként fúródik a szívembe, érzem, ahogy a mellkasomat majd' szétfeszíti ez a mérhetetlenül nagy fájdalom. Érzem, ahogy az eddig visszatartott könnyeim, most szabadon nyalják végig arcomat, nedves csíkot húzva bőrömön.

– Miért...? Miért most? – szinte suttogom a szavakat, lesütve könnyes szemeimet. Tudom, hogy rendkívül szánalmas vagyok, de emiatt a mérhetetlenül nagy fájdalom miatt nem tudok mit tenni.

– Azért, mert eddig nem fenyegetett ekkora veszély. Vagy azt hitted, hogy kedvellek? Ha nem vetted volna észre, tökéletes játékszer voltál, de már unom, hogy miattad az én életem is veszélyben van. Úgyhogy takarodj innen, soha többé nem akarlak látni! – emeli meg a hangját, majd ahogy a keze után nyúlnék, elcsapja azt magától, aztán lök rajtam egy jókorát, amitől a kis székkel elvesztem az egyensúlyom, majd hátra esek, hangosan puffanva egyet a hideg padlón. – Most legalább megfelelő helyen vagy – mondja lenézően, szánakozó pillantással illetve. – Utoljára mondom, hogy takarodj innen. Gyűlölöm ezt a szánalmas képedet! – sziszegi, nekem pedig nem is kell több. Abban a pillanatban talpra állok – a fájdalmaim ellenére is –, majd úgy rohanok ki az ajtón, mintha az életem múlna rajta. Nem nézek Hoseokra, sőt senkire sem, csak sírva, zokogva rohanok a kijárat felé, hogy elhagyjam ezt a szörnyű helyet, hogy soha többé ne forduljak vissza.

Hallom Hoseok hangját, de nem törődöm vele, egyszerűen csak eltűnök a közelből is, hogy mihelyst egyedül leszek, akkor kisírjam a lelkemet is.