Wolf - YoonSeok (16/?)

Cím: Wolf

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ?

Besorolás: +12

Műfaj: Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd! A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal!; bromance, slash

Összefoglalás: Yoongi egy eléggé antiszociális (utálja az embereket, csak és kizárólag az állatokkal hajlandó foglalkozni) állatorvos, aki Alaszkába utazik, részben pihenés gyanánt, részben pedig azért, hogy megfigyelhesse az ottani élőhelyeket, ugyanis állatorvos létére jobban érdekli az állatvilág, mint kellene. Egyik sétája alkalmával, miközben hazaindult, meglátott a hóban egy hófehér, hatalmas, gyönyörű alaszkai farkast, és mivel képtelen ott hagyni, elviszi ideiglenes lakrészébe, hogy elláthassa a sérüléseit, azonban nem gondolta volna, hogy a farkas (Hoseok) nem csak vad, és ellentmondást nem tűrő, régi alfa hím, hanem még alakváltó is... 

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást! :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3
Jó olvasást! <3

Nóri írja Hoseokot!

Nana (én) írja Yoongit!

Hoseok

Hihetetlenül fosul érzem magam, olyan érzés ez, mintha újra elhagyott volna a falkám. Magányos, elhagyott, értéktelen valami, és ehhez hasonló érzések járnak át, amitől meg tudnék őrülni. Sőt, ha jobban belegondolok, Yoongi – mondjuk úgy – száműzése esett a legrosszabbul. Nem mondanám, hogy túlzottan a farkas büszkeségem sínylette meg, sokkal inkább a szívem. Fáj és mardos, olyan, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Nem hittem volna, hogy egyszer ő fog elküldeni, hogy ő adja ki az utamat. Szörnyű érzés, legszívesebben levetném magam egy szikla tetejéről.

Megremegve kuporodom össze a fa gyökerének odvas részén, hogy valamennyire melegen tartsam a testem, hiszen most tényleg, farkasordítóan hideg van, hiába ez a nagy bunda, megérzem, és hihetetlenül szörnyű ez az egész. A rossz érzések mellé ez a borzasztó hideg teljesen elviselhetetlen. E mellé pedig... hiányzik Yoongi. Hiányzik, és a tudat, hogy lecserélt egy rókára, hihetetlenül gyötrelmes érzés. Mindegy, végül is, teljesen lényegtelen. Lehet, hogy alfának hiszem magam, de valójában nem is vagyok az, csak egy idióta bolhazsák, aki fölényeskedik. Joon is akkor, és ott tángál el, ahol csak akar, én pedig nem tudok ellene mit tenni. A múltkor Yoongit sem tudtam megvédeni, sőt, ő védett meg engem. Szánalmas!

Mélyet szusszantok, végül csak jobban összegömbölyödöm, már amennyire tudok, hogy végre aludhassak, és egy kicsit elfelejthessem ezt az egészet, még ha csak egy pár órára is. Hiányzik az a kis morgós seggfej. Vele akarok lenni, vele akarok aludni, azt akarom, hogy hozzám bújjon, és törődjön velem, aztán én is törődjek vele. Soha nem hittem volna, hogy valaha is így elbaszok mindent... főleg ezt az édes, és mégis tökéletesen tökéletlen kapcsolat. Soha többé... nem akarok kötődni. Soha többé nem akarok senkit magam mellé.

Yoongi

Morgolódva keresgéltem Hoseokot, miközben mélyeket sóhajtoztam. Nem értettem őt, és mérhetetlenül fel is bőszített, azt hiszem, teljesen jogosan is, de ha megtalálom, akkor majd megpróbálok vele mindent megbeszélni, biztosítani afelől, hogy ez a kis róka semmin nem fog változtatni. Ő ugyan úgy a farkasom lesz, ugyan úgy kedvelem, és nyugodjon le a francba – mellesleg, amíg nem ismeri ezt a kis állatot, miért bántja? Mindenről beszélni akarok vele, az ég világon mindenről, mert tényleg kedvelem, tényleg közel áll a szívemhez, nem is akármennyire, és véletlenül sem akarom, hogy ilyen butaság miatt elveszítsem őt, mert akárhonnan is nézem, ez bizony butaság, főleg úgy, hogy fogalmam sincs, mi jár a fejében. Egy sérült, ártatlan róka, ő pedig úgy viselkedik vele, mintha a Pokolból jött volna, hogy felemésszen minket. – Nem, nem gondolkodom ezen, mert megint bosszús leszek, az pedig nem lenne tanácsos tekintve, hogy éppen békülnék vele. Szó, mi szó, én is megbántam azokat, amiket mondtam, hiszen nem kellett volna ennyire durván viselkednem vele, nem kellett volna olyan mocskos, szemét szavakat hozzávágnom, de azt hiszem, mentségemre szólhat a düh, és a magaviselete, ami sikeresen kiborította nálam a bilit. Reméltem azért, hogy előbb-utóbb közös nevezőre juthatunk majd, valamilyen csoda folytán…

Megeresztettem egy újabb szusszantást, összébb húzva magamon a kabátot, szelve a szakaszokat a lábaimmal, miközben figyeltem, ahogy a Nap már rég nyugovóra térne, s már alig pislákolt valahol a horizont környékében. Lassan be fog sötétedni, és sietnem kellett, ha nem akartam esetleg Joonnal, vagy a többi farkassal összeütközni, márpedig ahhoz túl sok kedvem, vagy energiám nem lett volna. Nem is tudnám magam jelen esetben megvédeni, Hoseok pedig főleg nem, mert a kanossága miatt még mindig gyenge, nem tudta magát eléggé összeszedni, szóval neki sem tenne jót egy kisebb-nagyobb harc.

Épp egy hatalmas dombon sétáltam volna felfelé, elkiáltva a nevét, hátha meghallja, de egyszerűen nem jött semmi reagálás, pedig már azt is ordítottam, hogy sajnálom, amit mondtam neki, megbántam, és szeretnék vele kibékülni, úgyhogy jöjjön elő, mert már nagyon fázom, és veszélyes is a kint lét ilyenkor. Azonban ő nem mutatott magáról semmi életjelet, ez pedig meg is ijesztett egy idő után.

– Hoseok! Kezdek aggódni! Kérlek, gyere elő! – kiáltottam el magam, torkom szakadtából. – Hallod, sajnálom, csak gyere má… – Nem tudtam végig mondani, ugyanis egy kilógó faágban erősen megbotlottam, és úgy estem előre a havas földbe, ahogy illett, de ha ez még nem lenne elég, teljesen elvesztettem az uralmamat a testem felett. Elkezdtem lefelé csúszni a dombon, s kétségbeesetten próbáltam belekapaszkodni valami, a hóból kiálló sziklába, vagy faágba, de hasztalan volt: elkezdtem lefelé gurulni, fájdalmas nyögésekkel, végül pedig, mikor sikeresen földet ért a hátam, bevertem a fejemet. Hogy hová, azt nem tudom, de a világ kezdett előttem elsötétülni.

Hoseok

Felemelem fejem, füleimet hegyezve, mikor azt hiszem, hogy hallok valamit. Esküdni mernék rá, hogy Yoongi hangját hallottam, de be kell látnom, hogy az esélytelen, ugyanis kiadta az utamat, elküldött a fenébe. Ilyenkor ötlik fel a fejemben az, hogy ugyan, mit is keresne ő itt? Semmit, hiszen baromi hideg van, egy ember számára ez még veszélyes is lehet. Hangos szusszantást hallatok, majd vissza fektetem fejem a mellső lábamra, hogy végre álomra hajtsam a fejem. Kint a szél süvít, szinte ordít, ami már egyre ijesztőbb, egyre inkább megmutatva, hogy kezd egyre veszélyesebb lenni az idő. Megremegek, mikor kiráz a hideg, majd mikor már elérem azt a pontot, hogy mindjárt elalszom, szinte a szél süvítésével egyszerre hallok meg egy ismerős hangot. Fejem megemelem, majd fel is állok a fekvésemből, hogy meggyőződjek róla, rosszul hallok-e.

Nem... ez nem lehet ő; miért jött volna ki ide? Nem értem.

Lassan az odú kijáratához sétálok, majd kidugva a fejem, a levegőbe szimatolok, de különösebbet nem érzek, viszont, mikor meghallom a kiáltást, érzem ahogy a szívem is dobban egy hatalmasat. Ez bizony az ő hangja!

Abban a pillanatban kirohanok a rejtekemből, hogy a másik segítségére induljak, hiszen az a kiáltás elárulja nekem, hogy bajban van. Méghozzá nagyon nagy bajban, főleg, amikor megérzem vérének illatát. Mégis mi a francot művelt?! Úgy rohanok a segítségére, mintha az életem múlna rajta, ellenállva a fagyos szélnek, és a néha mellkasomig érő hónak, amibe többször elsüllyedek. Azonban, ahogy a másik vérének szaga egyre csak erősödik tudom, hogy már nagyon közel járok, s amikor megállok egy leejtőnél, annak alján megpillantom Yoongit, ájultan, több sem kell, hogy azonnal utána menjek, erős lábaimmal fékezzem magam, nehogy véletlenül nehogy a sorsára jussak.

Többször megcsúszva ugyan, de elérem az alját, végül Yoongi mellett megállva, emberi alakot öltök, letérdelve hozzá abban a pillanatban arcára simítom tenyerem. A vére szaga erős, így amint megpillantom a fejénél keletkezett kissé véres havat, érzem, ahogy a pánik kezd eluralkodni rajtam.

– Yoongi! Yoongi, térj magadhoz! – rázogatom finoman, de mindez hiába, hiszen nincs magánál, a feje pedig egyre csak vérzik, egyre jobban vörösebbé téve a fehér havat.

– Yoongi, kérlek... – szólítom meg ismét, halk és mégis aggódó hangon, ismét végig simítok arcán, ami egyre kezd megfakulni, ajkai pedig a lilás árnyalatot veszik fel, a csontig hatoló hideg miatt.

Fogaimat összeszorítom, majd karjaimba véve, azonnal elkezdem vissza vinni abba az odúba, ahol voltam, hogy legalább melegen tartsam, hogy vigyázzak rá. Csak az a baj... hogy nem tudom, mennyire komoly a sérülése.

Ha meghal, vagy ha nagyobb baja esik, azt én sem élem túl.

Yoongi

Aprót nyöszörögtem, s összébb húztam magam a hűvös levegőre, habár úgy éreztem, aránylag szélvédett helyen voltam, azért még mindig birizgálta a testemet a hideg szellő, ami egyáltalán nem volt kellemes a számomra. Főleg úgy, hogy a fejem folyamatosan, szüntelenül hasogatott, mintha ketté akarna szakadni. Egyszerre lett hányingerem, és görcsölt be a hasam is a fájdalom hatására, majd nagyon nehezen, kínszenvedve, kínkeservesen ugyan, de elkezdtem felnyitogatni a pilláimat. Eleinte csak homályosan láttam, nem tudtam formákat, egyéb dolgokat kivenni a sötétebb zugból, de egy bizonyos idő után fel is tűnt, hogy ez mindenképpen esélytelen lenne, hiszen semmi nem volt idebent. Üres volt, mivel csak egy odúba lettem behúzva.

A fejemet fogva kezdtem felülni, összevont szemöldökkel, ráncolgatva a homlokomat, grimaszba rándult arccal, megremegő testtel. Nem is nagyon emlékeztem arra, mi történt, de az biztos volt, hogy beütöttem a fejemet, nem is akármennyire, s valószínű, hogy erős csapás érte, mert hasogatott egy ponton, a tarkómnál. Ha az nem lenne elég, még zúgott, sípolt is a fülem. Mikor odanyúltam a fájó ponthoz, éreztem rajta az alvadt vért, ami azonnal elborzasztott. – Remek, ki az, aki megsérül keresés közben? Hát Min Yoongi. Mondjuk, mentségemre szóljon, nagyon fújt a szél, erős hófúvás is volt, szóval egy embernek talán nem olyan egyszerű felderítő kutatásra indulni ilyen zord, kemény időjárás közepette.

Felsóhajtottam, s mihelyst tisztult a látásom – immáron teljes mértékben –, újra körbenéztem a helyiségben, és pár minutum után meg is pillantottam Hoseokot az egyik sarokban, farkasként. Jég-kék szemei aggodalmasan csillogtak, izmai pedig befeszültek, ugrásra készen, ha esetleg valami baj történne, azonnal a segítségemre tudjon sietni. Azonnal elmosolyodtam, négykézlábra küzdve magam, odamászva hozzá, hogy hatalmas teste mellett tudjak elfeküdni, vagy ha azt nem is, de hozzábújni.

– Örülök, hogy nem esett bajod. Aggódtam érted – öleltem át a nyakát lassan, kissé szájhúzva ugyan. Nem volt az én kenyerem a hízelgés, vagy az érzelmek kinyilvánítása, de ilyen atrocitások után kénytelen voltam megengedni ezt magamnak, ugyanis végig stresszeltem az úton, mi lesz, ha esetleg valami gond, baj éri, és úgy hittem, nehezen tettem volna túl magam rajta.

Ő nem mondott semmit, hiszen farkas képében jelent meg előttem, csak hozzám bújt, a fejét a nyakamhoz ejtve, beleszimatolva a nyakhajlatomba, ami különösen jól esett.

– Ne haragudj, hogy olyan durva szavakat vágtam hozzád. Egyáltalán nem gondoltam komolyan. Az emberek rossz tulajdonsága, hogy hirtelen felindulásból sűrűn beszélnek butaságokat, vagy dühből hatalmas hazugságokat. Nem akartam veled olyan kemény, és elutasító lenni, szóval, bocsánat érte – mondtam halkan, bundájába beszélve. – Én csak nem értettem, mi bajod volt, mikor az a róka nem ártó lény. Lehet, neked nem voltak vele jó tapasztalataid, de gondolj bele, az emberekkel sem volt, mégis megkedveltél. Én csak nem tudtam megérteni ezt az előítéletet. Nem akarom, hogy elmenj, csak szeretném, ha legalább addig kedves lennél, amíg ő lábadozik; vadállat, el fog menni egy idő után – motyogtam, majd lassan belepusziltam a bundájába.

Hirtelen ért, mikor átváltozott, még hátrább is hőköltem, ő azonban nem zavartatta magát, csak szusszantott egyet, majd az ölébe nyalábolt – elég kellemetlen volt, mintha egy gyenge valami lennék, de kivételesen hagytam neki mindent. Talán a fejfájás, vagy a túlzott elesettség érzet hatására… mindegy, végül is.

– Tényleg sajnálod?

– Igen, tényleg. Kedvellek, csak nem szeretem az előítéletet. Elítélni valakit azért, mert egy fajhoz tartozik… nem szép dolog. Ennyi erővel ott hagyhattalak volna a hóban, mert a farkasok vadak, mégsem tettem – néztem fel rá, apró mosollyal. – Gyere vissza, rendben?

– A rókák mind sunyik, és figyeld meg, ha most nincs is hátsó szándéka, lesz majd egy idő után! – morgott, átkarolva a derekamat.

– Lehet. Nem vonom kétségbe, de elesett állat volt, és nekem kötelező segítenem rajta, mert… ah! – nyögtem fel, összerezzenve, mikor besajdult a fejem, Hoseok pedig aggódóan nézett engem, rémülettel a tekintetében. – Vissza kellene mennem, hogy ellássam magam – mondtam halkan, grimaszba ránduló arccal.

– Nagy szél, hóvihar tombol kint, csak… pár óráig bírd ki, jó? – emelte arcomat tenyereibe, a szemeimbe nézve.

– Nem haldoklom – nevettem el magam fájdalmasan –, csak fáj. Túlélem, azt hiszem – sütöttem le a szemeimet, összeránduló testtel, ugyanis a gyötrelem túl erős volt. – A kihűlés miatt jobban aggódnék. Szörnyen hideg van. – Közelebb bújtam hozzá, a teste melegéhez.

– Ha összebújva maradunk, akkor nem lesz baj – vont szorosabb ölelésbe, visszahelyezve karjait a testem közé, mire egy aprócskát biccentettem, lehunyt szemekkel helyezve a fejemet nyakának hajlatába. – Miért indultál el ilyen zord időben? Tudhattad volna, hogy veszélyes, ráadásul sötétedett is… – korholt meg finoman, kissé szigorú hangon.

Elmosolyodtam, megrántva a vállaimat, lehunyt szemhéjjal mormolva a szavakat nyakának bőrére:

– Aggódtam érted, és féltem, hogy… nem fogsz többé visszajönni.

Hoseok

Meglepődve, s egyben értetlenül nézek a másikra, hiszen nem hittem volna, hogy valaha is ezt hallom tőle, de be kell vallanom, hogy hihetetlenül jól esik. Hiába vagyok mérges rá, amiért elindult ebben az időben, hiába neheztelek rá azért, amiért elküldött, mégis melegséggel tölti el a mellkasomat az az érzés, amit kiváltott belőlem azzal az egy mondattal. Halk morranást hallatva, kicsit erősebben vonom ölelésembe, mintha attól tartanék, hogy valaki kiragadja őt a karjaim közül.

– Azt hittem, hogy ennyire azért nem vagyok fontos. Főleg annyira, hogy aggódj értem. Meglepő, hogy ezt így bevallottad nekem – mondom halkan, miközben szőke hajába vezetem hosszú ujjaimat. Most nagyon aranyos. Bár, ha belegondolok, mikor nem az?

– Hülye... fontos vagy! Azért, mert nem mondom, attól még az vagy nekem – mondja halkan, beledörmögve a nyakamba, amitől megborzongok, de persze csak is a pozitív érzéstől. – És ne szokd meg, többé nem mondok ilyet – duzzog, nekem pedig egy halk kuncogás hagyja el a számat.

– Úgyis fogsz.

– Honnan veszed? – emeli meg egy picikét a hangját.

– Onnan, hogy fontos vagyok neked. Most mondtad – nevetem, ismételten megszorongatva a vékonyka, s talán törékeny testet.

Hallom, ahogy mormog valamit a nemlétező bajsza alatt. Nem értem, hogy mit, hiszen teljesen a bőrömnek feszíti ajkait, így ezzel újabb kellemes érzésekkel bombázza a testem.

– Mi lenne, ha most dörmögés helyett pihennél? Holnap vissza viszlek a házadba, addig jó lenne, ha nem esne komolyabb bajod – komolyodok meg én is, így, amikor felnéz rám és találkozik tekintetünk, érzem ahogy a komolyságom egy picit alább hagy, szívem pedig dobban egy hatalmasat.

– Jól vagyok és nekem te ne parancsolgass! – szólal meg, majd ahogy újabb mondat alkotásra nyitná édes ajkait, könnyű szerrel hajolok rájuk, és teszem őket a magamévá, lágyan csókolva a kis párnáit.

- Ha nem pihensz le, esküszöm, hogy figyelmen kívül fogom hagyni a sérülésed, és újra megízlelem azt az édes kis nyílásod, majd olyan önkívületi állapotba juttatlak, hogy csak a nevemet tudod majd sikítani! – figyelmeztetem, miközben mélyen azokba a szép szemekbe nézek.