Wolf - YoonSeok (17/?)

Cím: Wolf

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ?

Besorolás: +12

Műfaj: Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd! A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal!; bromance, slash

Összefoglalás: Yoongi egy eléggé antiszociális (utálja az embereket, csak és kizárólag az állatokkal hajlandó foglalkozni) állatorvos, aki Alaszkába utazik, részben pihenés gyanánt, részben pedig azért, hogy megfigyelhesse az ottani élőhelyeket, ugyanis állatorvos létére jobban érdekli az állatvilág, mint kellene. Egyik sétája alkalmával, miközben hazaindult, meglátott a hóban egy hófehér, hatalmas, gyönyörű alaszkai farkast, és mivel képtelen ott hagyni, elviszi ideiglenes lakrészébe, hogy elláthassa a sérüléseit, azonban nem gondolta volna, hogy a farkas (Hoseok) nem csak vad, és ellentmondást nem tűrő, régi alfa hím, hanem még alakváltó is... 

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást! :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3
Jó olvasást! <3

Nóri írja Hoseokot!

Nana (én) írja Yoongit!

Yoongi

Nem volt könnyű a hazajutás, annyi szent, mert annyira befújta az odú falát a hó, hogy Hoseok órákig próbálta kiásni – persze, én is igyekeztem a segítségére, amennyire csak tudtam, de a kezem gyorsan átfagyott, így általában vacogva fogdostam az ujjaimat, majd fél óra elteltével próbáltam megint neki esni a fagyos fehérségnek, hogy mihamarabb kijuthassunk az ideiglenes börtönünkből. Nehéz volt, Hoseok a végére teljesen elfáradt, azonban, mikor végre sikerült kiszabadulnunk, azonnal kitört a kis lyukon át, majd kihozott engem is – tudtam volna magamtól is cselekedni, de annyira meg volt győződve arról, hogy a sérülésem miatt nem menne, hogy mit tenni nem tudtam.

Farkas alakban cipelt haza, a hátán fektetve el, én pedig szorosan öleltem át a nyakát, a bundájába hajtva a homlokomat, mélyeket sóhajtva, szusszantva. Már hiányzott a meleg házikóm, és eszembe jutott időközben, hogy ott hagytam a kis rókát is, akinek ki tudja, nem-e esett baja az egyedüllét közben – bár, kétlem, hogy bármi komolyabb előfordult volna, de az ördög sajnos sosem alszik, ez pedig kész tény volt.

Miután a házam elé értünk, nagy nehezen lepattantam Hoseokról, majd ajtó nyitás után dideregve, vacogva léptem be a küszöböt, Hoseok pedig a bundáját rázva követett engem. Azonnal a nappaliba mentem, hogy begyújthassak, hiszen a kis róka információ hiányában nem tudta, hogyan kellene, és mikor megláttam őt a nappali kanapéján kuporogni egy pokróc alatt, rögtön elfogott a bűntudat. Azonnal betettem pár darab fát a kandallóba, meggyújtva egy papírdarabot, hogy mihamarabb lángra kaphasson a fa, majd ezután Hoseok felé fordultam, egy apró mosoly kíséretében – ő már emberi alakban állt előttem, és egy ásítás mellett indult a szobám felé, hogy magára vethessen valami ruhát, ugyanis eléggé fázhatott. Én is fáztam, de pár óra, és elég kellemes meleg lesz a lakásban – legalábbis, remélem.

Olyan nyugodt, kellemes volt minden ezután. Leápoltam a fejemen lévő sérülést – ami elég csúnya volt, de kibírható, szóval nagy gondom nem lesz belőle –, aztán Hoseokkal együtt csináltunk valami ehető ételt, s miközben főzőcskéztünk, akkor kezdett el ébredezni a kis róka. Az ajtóban állt, a szemeit dörzsölgetve, boci szemekkel méregetve hol engem, hol a farkasomat, aki mogorván mordult egyet, de miután oldalba böktem a könyökömmel, felsóhajtva kevergette a fazékban lévő ételt, pufogva magában.

– Nem volt baj, amíg elvoltam itthonról? – kérdeztem a rókát, aki a fejét rázta.

– Nem, csak… kicsit éhes vagyok – vallotta be szendén, lesütött szemekkel.

– Mindjárt kész a kaja, addig már kibírod. Nyugodtan pihenj még, már kellemes meleg van, pihenésre van szükséged, hogy felépülhess – eresztettem meg felé egy gyöngéd, szelíd mosolyt, közben Hoseokot figyelve, aki még mindig az ételt keverte, kicsit talán agresszívabban, mint előtte. – Valamit megbeszéltünk az odúban, ugye? – kérdeztem szúrósan, a csípőmre téve a kezeimet.

Ha nekem megint idegbeteg lesz, nem tudom, mit csinálok.

Hoseok

Kérdésére felé sandítok, picit talán szúrós pillantásokkal illetve a másikat, még akkor is, noha tudom, hogy megbeszéltük azt, hogy eltűröm ezt az idióta rókát. Rossz ránézni is, hiszen a szende pofi mögött biztos, hogy egy kis sunyi dög lapul meg. Az arany színű szemein is látszik, hogy sumákoló. Apropó arany szemek... pukkadjon meg, hogy aranyból vannak. Lehet, hogy a másik emiatt is szánja, és engedi, hogy itt ólálkodjon. Biztos szereti az aranyszemű egyedeket, bár mondjuk, én is szeretnék arany színű szemekkel megáldott farkas lenni. Lehetséges, hogy akkor csak velem törődne a másik is, nem fogadna be döglődő állatokat, ezenfelül alfának tekintene, hiszen ha jobban belegondolok, nem is tekint annak. 

– Hoseok! – hallom meg a másik hangját, amiben elég sok idegességet vélek felfedezni. Kíváncsian ránézek, de ő csak mérgesen csóválja a fejét, majd közelebb jön hozzám, hogy a fakanalat kivegye a kezemből, ami immár úgy válik ketté a markom fogságából, mint egy ketté tört fogpiszkáló. 

– Ez most komoly?! Mit ártott neked ez a fakanál?! – förmed rám, miközben a végét kiemeli az ételből, s kicseréli azt egy másikra. Nem is rémlik, hogy eltörtem. Bár, lehet jobb ez így; lehet, ha a róka nyaka lett volna itt, az is hasonlóképpen végezte volna. 

– Tudod mit? Inkább menj be, majd én elintézem. Aludj, vagy tudom is én! – mormogja, mutatva nekem az utat a hálószoba felé.

– Most mit vagy úgy oda? Ez csak egy fakanál. A rókádról meg egy rossz szavam sem volt... – dünnyögök, miközben arrébb tol, hogy átvegye a stafétát. 

– Ja, ez csak egy fakanál, de az, ahogy közben szegényre néztél és ketté törted azt a szart, nos az több volt, mint horrorisztikus. Barátkozz meg vele, míg itt van, és amit megbeszéltünk, ahhoz tartsd magad! – mormogja, nekem pedig azt hiszem, kezd elfogyni a türelmem. Abban a pillanatban elkapom a derekánál fogva, aztán a pulthoz szorítom, szorosan hozzápréselődve. 

– Muszáj ilyennek lenni? Tény, hogy a róka nyakát szívesen átharapnám, de csak is miattad nem fogom. Megtűröm, míg itt lesz, de megkedvelni nem fogom, ebben tájékoztatlak. Viszont, egyszer tudjam meg, hogy csinált veled valamit, esküszöm, hogy szét tépem. De addig is, egy rossz szavam nem lesz róla, ne aggódj – mormogom ajkaira, aztán fagyos jég-kék íriszeimet a rókára vezetem, akinek aranyló szemeiben némi sunyiságot, némi rosszalló fényt vélek felfedezni. 
Jobb lesz, ha tudatom vele, hogy mi az enyém. 

– Te kis szarzsák, ha eddig néztél minket, most jól figyelj! Egyszer mondom el. – Ekkor a másik ajkaira hajolok, amit a birtokomba veszek, erőteljesen, és ellentmondást nem tűrően. Mikor elengedem Yoongi ajkait, ismét a bolhásra nézek. – Ő az enyém. Nem csak itt – mutatok a másik ajkára, majd kezem levezetem a fenekére, amibe jól belemarkolok –, hanem itt is. Szóval ajánlom, hogy gyógyulj meg, és menj, addig is nem lesz veled bajom, ha nem csinálsz baromságot. Vili? – morgom, folyamatosan markolászva a másik seggét, a róka szemeiben pedig valami szikrát pillantok meg, mintha támadt volna valami ötlete. Bár remélem, hogy inkább csak leesett neki a dolog. 

– Rendben. Megértettem, nem teszek semmi olyat, mint te. Azért a fajtalankodás nem az én műfajom – szól be olyan ártatlan pofival és hanggal, hogy esküszöm, mindjárt megölöm. Pofátlan kis szar!

Yoongi

Hoseok megint kezdi. Én komolyan nem értem, miért csinálja a cirkuszt, mikor már megbeszéltük a dolgokat – úgy éreztem legalábbis –, de nem, ő tovább csinálja a fesztivált, mert úgy gondolja, hogy ez a róka alattomos kis dög. Pedig lehet, hogy sokkal kedvesebb és cukibb nála. A kedvesebben biztos vagyok – mondjuk, nem nehéz Hoseoknál kedvesebbnek lenni, ha jobban belegondolok…

Felsóhajtva csóváltam a fejemet, már úgy döntöttem, én ebbe nem is szólok bele, feladom, nem érdekel az egész, csinálja csak a fesztivált, majd ha a róka megunja esetleg, akkor megpróbál kiállni magáért, vagy nem tudom. Nekem már kezd ez unalmas lenni, pedig ahogy elnéztem, még igazán el sem kezdődött. – Mély sóhajt hallatva kevergettem az ételt egy újabb fakanállal, megpróbálva kizárni magamból a mondatok, szavak jelentését, amit Hoseok ejtett ki szájának fogságából, s igyekeztem arra koncentrálni, hogy az agyamig azok el se jussanak, de ez elég nehéz volt tekintve, milyen vehemenciával és indulattal adta elő magát. Néha komolyan úgy érzem, hogy egy értelmi fogyatékos. Egyszerűen nem is értem, miért mentem utána, nem is értem, miért kockáztattam az életemet, mikor nem képes tartania magát ahhoz, amit megbeszéltünk!

Felmegy bennem a pumpa, nem tehetek róla, és legszívesebben most az ő fején törném el a fakanalat, de amit a kis róka mondott, az egy halk kuncogást váltott ki belőlem, így minden mérgem tovaszállt. Hát, Hoseok drága, ez ütött, valljuk be.

– Megöllek, te szarzsák! – sziszegte a farkas, megfeszülő izmokkal. Szinte láttam, ahogy a póló alatt a bőrének feszülnek az izmai, majdhogynem széttépve a vékony réteget a testén.

– Miért? Mert kimondom, amit gondolok? Ez az ember egy férfi, és ha nem lenne elég, még ember is, nekem pedig nem szokásom emberekkel, vagy férfiakkal közösülni. Elbaszott egy farkas lehetsz.

Ejj, valakinek felvágták a nyelvét, de őszintén szólva, nagyon tetszik ez a szópárbaj. Mosolyogva kevergettem a fazék tartalmát, folyamatosan őket mustrálgatva, szórakozás gyanánt, meg mellette persze, azért, nehogy esetleg egymásnak ugorjanak – ha így történne, biztosan megakadályoznám őket, de reméltem, erre nem fog sor kerülni. Akkor mindkettejüket kivágom a hóra, akár sérült-e az egyik-másik, akár nem.

– Vigyázz a szádra, te takony, mert ketté találom harapni a torkodat, teljesen véletlenül – szusszantotta Hoseok, agresszív hangján.

– Mert? Semmi jogod ahhoz, hogy így beszélj velem. Nem vagy te senki ahhoz, hogy ezt a hangot megengedhesd magadnak, velem szemben, ugyanis a jelenlegi helyzetedet elnézve, rangsorban is alattam vagy. Inkább húzd meg magad – kacsintott a róka, megvonva kissé a vállait, mire Hoseok megremegett a dühtől, s még épp időben dobtam el a fakanalat, és karoltam át a testét, hogy mihamarabb leültethessem. Még azelőtt, hogy nekirontana a kis rókának, amit azért, nem szeretnék.

– Látod?! Minek basztatod?! Van neki is szája, most pedig kusshadás legyen, vagy mindketten takarodtok ki – mormogtam, elengedve az immáron székben helyet foglaló farkast.

Való igaz, jót szórakoznék rajtuk – főleg a rókán, amiért helyre inti Hoseokot –, de félek, a berendezés bánná a heves vadságukat, azt pedig nem szerettem volna, így jobb volt minél hamarabb csendre inteni őket, vagy legalább csak az egyiket.

– Sajnálom – sütötte le a szemeit a kis róka, megbánóan.

Hoseok

Dühösen, villogó íriszekkel figyelem ezt a szemtelen kis dögöt, akinek túl hamar kinyílt a csipája. Méghogy rangban is alatta vagyok? Hogy meri?! Mit képzel ez a kis korcs?! Ha nem lenne itt Yoongi, ha nem ígértem volna meg azt, hogy nem bántom, már régen kitéptem volna a belét.

– Semmi baj, de ha kedves az életed, akkor nem hergeled. Nem mindig tudok itt lenni. De az is igaz, ha megtudnám, hogy egy farkas mancsot emelt rá, abból szőnyeget csinálok, az már biztos! – néz rám szúrós szemekkel, amit én ugyan úgy viszonozok.

– Nem bántom, míg lábadozik. Megígértem, a szavamat pedig állom – morgom, miközben ujjaimat kiropogtatom, ahogy a rókát nézem, akinek arany íriszei fondorlatos gondolatoktól csillognak.

– Én pedig nem is akarok bajt – ereszt meg ajkain egy szelíd mosolyt, amitől mindjárt vicsorogni kezdek. Tenyérbe mászó kis dög.

– Persze, tudom. Egyébként, neked can neved? – kérdezi Yoongi, ahogy a tűzhelyhez lépve, tovább kavargatja az ételt.

– Igen, van – ül le a dög az asztalhoz, amitől fehér fogsoromat jobban kivillantom felé, néha pedig halk morgó hangot hallatok.

– Szabad tudni? – pillant rá a másik.

– Taehyung – húzza ki magát a prémnel való díszállat.

– Örvendek – neveti a másik, miközben elzárja a kaja alatt a gázt, azzal tálaláshoz készülődik.

– Mióta esznek az ebek az asztalnál? – suttogja kérdését, végigmérve engem tetőtől-talpig. Mondanom sem kell, hogy most valóban átharapnám a torkát, késztetést érzek rá.

– Mióta szól be egy kis korcs egy alfának?! – mordulok rá.

– Alfának? Az ki? Jaaa, hogy te. Bocsi, én úgy tudtam, hogy te már alkalmatlan vagy arra a posztra, hiszen még falkád sincs. Milyen szomorú. Joon az igazi alfa, nem te – mondja ezt olyan megvető pillantásokkal, hogy érzem forrni kezd a vérem. Persze, ilyenkor a másik sincs itt. Nem mondtam én hülyeséget, ez a róka egy álszent kis rohadék!

– Nos, lehet hogy nem tűnök alfának, de még mindig erősebb vagyok nálad. Ha az a farkas nem is tépett szét rendesen, aki ott hagyott, elhiheted, hogy én nem végzek félmunkát – mosolygok rá negédesen, így ahogy a másik belép, nagy szemekkel néz végig rajtunk, kezében pár cuccal.

– Mi van itt? Furcsa ez a légkör. Ugye nem csináltatok semmi ga...

– Nem. Nem csináltunk. Viszont, nekünk majd lesz mit megbeszélnünk – morgom, lassan felállva az asztaltól. – Jelenleg nincs étvágyam. Nektek jó étvágyat! – Azzal farkas alakot öltve magamra, bekullogok a másik szobájába. Igazándiból... van igazság a dög szavaiban. Nem vagyok alfa, nincs falkám, nincs már semmi méltóságom. Hihetetlen, hogy egy korcs az, aki ilyet szól nekem, ilyen tömény gúnyos igazságot.

Yoongi

Meglepett, ahogy Hoseok távozott, s szemeimmel követtem az útját is, oldalra billentve egy kissé a fejemet, értetlenül méregetve, ahogy elkullog, mintha valami rosszat csinált volna – bár, az előbbi mormogása nem arról tanúskodott, hogy valamit megbánt volna. Sokkal inkább a düh érződött hangján, és mozdulatain is, s amint ez eszembe ötlött, a kis rókára néztem, aki úgy ült az asztalnál, mint egy ma született bárány, hatalmas, boci szemeivel kémlelve hol engem, hol pedig az őt körbevevő világot. Nem is értem, Hoseok miért haragszik rá ennyire – ha ránézek, azonnal egy ártatlan angyalka jut eszembe. Mondjuk, az imént hallott, felvágott nyelvének köszönhető szavak nem épp erről a személyiségről tanúskodtak, de ezt betudom annak, hogy megpróbálta magát megvédeni. Fordított esetben valószínűleg én sem hagynám magam megfélemlíteni, szóval meg tudtam érteni ezt a fajta megnyilvánulást is.

– Biztos nem beszéltetek semmi olyanról, ami esetleg megsérthette őt? – kérdeztem, az asztal felé sétálva. Legszívesebben Hoseok után mennék, de annyira éhes voltam már, hogy képtelen voltam ellenállni az illatoknak – hiába is, muszáj ennem, mert ha nem, menten összeesek az éh halál küszöbén.

– Nem, nem beszéltünk semmi olyat. Azt hiszem, nem kedvel engem – biggyesztette le alsó ajkát szomorúan. Annyira édes, hogy legszívesebben meggyömöszölném az arcát, összecsípném, hogy a kis pufók bőrével szórakozhassak. Olyan, akár egy nagyra nőtt gyerek. Babusgatnám, ameddig csak lehetőségem adódna rá.

– Majd változik ez. Csak bizalmatlan, ne aggódj miatta. Igazából jó kis farkas ő, csak szertelen, vad, forró fejű, de alapjáraton kedves is tud lenni – hümmögtem, elgondolkodva a saját szavaimon, nagyrészt azért, valósak-e, vagy mindezt nem csak neki, hanem magamnak is be szeretném-e mesélni. Tény, hogy tud Hoseok tenyérbemászóan édes is lenni, de az elég ritka, ha az elmúlt hetek eseményeit vettem alapul…

– Remélem, egy kicsit megkedvel – eresztett meg egy szelíd mosolyt, miután kiszedtem neki az ételt.

– Biztosan, csak idő kell neki.

Nem ment túl könnyen az étkezés, méghozzá azért, mert ő nem tudta, hogyan kellene evőeszközöket használni, így abból a jó másfél órából az idő azzal telt, hogy megmutattam neki, mit hogyan kell fognia – tényleg, mint egy gyerek… Nagyon aranyos.

Azonban, mint minden jónak, ennek is vége szakadt, így ahogy befejeztük az evést, a kis róka a nappaliba dőlt le, én pedig gondosan betakargattam őt, s mikor már biztos voltam abban, hogy nem lesz vele semmi gond – elaludt –, ott hagytam őt a kanapén, Hoseok felé véve az irányt. Nem hagyott nyugodni az a „lesz mit megbeszélnünk” megszólalás, amit hozzám intézett, és mélyen reméltem, nem megint a téveszméivel, meg az összeesküvés elméleteivel fog bombázni, mert az, hogy ez a róka ártana nekünk, több mint nevetséges. Egy ilyen aranyos kis teremtés kizárt, hogy bármi galibát okozna nekünk…