Wolf - YoonSeok (18/?)

Cím: Wolf

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ?

Besorolás: +12

Műfaj: Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd! A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal!; bromance, slash

Összefoglalás: Yoongi egy eléggé antiszociális (utálja az embereket, csak és kizárólag az állatokkal hajlandó foglalkozni) állatorvos, aki Alaszkába utazik, részben pihenés gyanánt, részben pedig azért, hogy megfigyelhesse az ottani élőhelyeket, ugyanis állatorvos létére jobban érdekli az állatvilág, mint kellene. Egyik sétája alkalmával, miközben hazaindult, meglátott a hóban egy hófehér, hatalmas, gyönyörű alaszkai farkast, és mivel képtelen ott hagyni, elviszi ideiglenes lakrészébe, hogy elláthassa a sérüléseit, azonban nem gondolta volna, hogy a farkas (Hoseok) nem csak vad, és ellentmondást nem tűrő, régi alfa hím, hanem még alakváltó is... 

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást! :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3
Jó olvasást! <3

Nóri írja Hoseokot!

Nana (én) írja Yoongit!

Hoseok

– A rohadt életbe! – teszem be hátsó lábbal a nehéz faajtót, ami hangos csapódással adja a kint lévők tudtára, hogy beértem, és nem vagyok jó kedvemben, nagyon nem. Hihetetlen, hogy idejön ez a kis vakarcs, és mindent a feje tetejére állít, velem együtt. Mondhatjuk azt is, hogy egy béketűrő farkas vagyok, de ez már sok. Nagyon sok! Gyűlölöm ezt a kis nyeszledéket, gyűlölöm, hogy igaza van, gyűlölöm, hogy nem vagyok olyan alfa, mint amilyennek lennem kéne! Gyűlölöm, hogy hittem a falka elnevezésben, ami egy személyben kimerült, aki nem is farkas, hanem egy ember. Gyűlölöm, hogy egy csődtömeg vagyok. Felugorva a hatalmas franciaágyra, elterülve rajta hunyom be szemeimet, hogy valamennyire pihenhessek egy keveset.

Halk nyikorgásra leszek figyelmes, így szinte azonnal felnyitom pilláimat, hogy körbenézzek a szobában, ahova Yoongi lépett be. Gondoltam, hogy szundítok egyet, de azt nem, hogy ilyen mélyen. Azt sem hallottam, hogy bejött. Ha most a vadonban lennék, lehet, hogy már nem élnék.

– Csak én vagyok – szólal meg halkan a másik, miközben bevackolja magát a takaró alá, közel bújva hozzám, hogy átöleljen és a bundába temesse arcát, mint ahogyan azt szokta. – Miről akartál beszélni? – érdeklődik, ásítva egy nagyot. Halk szusszantást hallatok, majd ahogy megfordulok, ezzel egy időben öltök magamra emberi formát, így kék íriszeimmel az ő sötétbarnáiba nézek. Azt hiszem jobb lesz, ha nem körítek és belecsapok a közepébe.

– A rókáról. Ki kell raknod, ő nem a barátunk, hidd el nekem – mondom komolyan, amire válaszul a másik megforgatja szemeit.

– Hoseok... muszáj ezt? – morogja, miközben feljebb húzza magán a takarót.

– Igen, muszáj! Ez a róka Joon alatt szolgál. Tudom, hiszen őt ismerte el alfának, engem pedig lenéz – magyarázom teljesen komolyan, de persze a másik, csak szusszant egy nagyot.

– És ez mitől biztos, hogy őt szolgálja? Ha ő az erdőben az alfa, akkor biztos minden állat így vélekedik róla. Rémképeket látsz a féltékenységtől, semmi több – ellenkezik a szavammal, amiről gondoltam, hogy így lesz, de mégis... baromi szarul esik, hogy nem hisz nekem, sőt még védi azt a dögöt is.

– Mondd csak, miért nem tudsz néha hinni nekem? – ülök fel az ágyban, lenézve rá szúrós íriszekkel.

– Hiszek neked, de lásd be, hogy most a szimpla féltékenység beszél belőled. Az a róka nem ártó szándékkal van itt. Túl aranyos ahhoz, hogy egy szemtelen dög legyen, aki ártani akar nekünk – mormogja, folyamatosan engem figyelve. Érzem, ahogy a düh egyre csak gyülekezik és lassan szétterjed bennem.

– Ez nem féltékenység! A kis gyökér folyamatosan hergel, baszogat, hogy nem vagyok alfa, hogy nincs falkám. Jó, valljuk be, tényleg nincs és nem vagyok alfának nevezhető, de kezd elegem lenni ebből! Ha így folytatja, ha tovább ingerel, megölöm! Megfogadtam, hogy nem bántom, de az a dög mindenáron azt akarja elérni, hogy kidobj innen végleg! – nézek rá komolyan, folyamatosan tartva vele a szemkontaktust.

– Hoseok, szerintem ez alaptalan. Annyi az egész, hogy a kis vakarék nem hagyja magát, te pedig túlreagálod. A helyében én is beszólnék neked, nem mindenki tűri el azt a stílust, amit te képviselsz. Kidobni pedig nem foglak, de ettől függetlenül, bírd ki ezt a kis időt. Meggyógyul, aztán megy amerre szeretne. Ne fújd fel ennyire.

– Persze, előtted teszi a cukit, de velem olyan, amilyennek sosem hinnéd. Az a dög maga a gonosz és ezt nem fújom fel! – ragaszkodom saját érveimhez, hiszen tudom, hogy tényleg nem a jó szándék vezérli azt az állatot. Álszent. Túlságosan is. Kívülről cuki és édes, de belülről rothad, akárcsak a egy kukacokkal átrágott gyümölcs. – Hidd el nekem, ő nincs itt jó helyen, szét fog választani minket. Egyszer már elvesztettem mindent, ami fontos volt a számomra, nem akarom újra megélni ezt. Nincs falkám, nem vagyok alfa, de mégis egy ember az, akit magam mellett akarok tudni. Tény, hogy cuki sem vagyok, és nem vagyok olyan selymes bundával megáldott hím, mint az a dög, nincs olyan nagy gomb, aranysárga szemem, sőt cuki fekete orrom sincs, csak ez a nagy bumszli. Nem vagyok kicsi sem és nincsenek cuki füleim, de úgy gondolom, hogy vagyok olyan jó, sőt jobb! Nekem nincsenek hátsó szándékaim, nem vagyok egy rókalelkű, de erre büszke is vagyok. Kérlek. Eddig nem kértelek, de most kérlek... szabaduljunk meg tőle mihamarabb. Nem akarom őt itt tudni, nem akarom, hogy a közeledben legyen – nézek rá már-már kérlelő szemekkel, előhozva aggódó énemet, ami valljuk be ritka, de ha előjön, ott már tényleg baj van.

Yoongi

Kezdtem úgy érezni, hogy Hoseok valami hihetetlen féltékenységi zavarban szenved, mert zavartalanul beszélt ugyan arról, méghozzá a kis rókáról, akiben hatalmas veszélyforrást talált. Szerintem ez egyáltalán nem így volt, s úgy láttam, ő csak egy védtelen, édes kis alakváltó állat, aki megsérült. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy már megint erről van szó, már megint emiatt rágja a fülemet, s lassacskán úgy érezem, be fogok golyózni, ha újra előhozakodik a témával. Kezdtem már őszintén unni… Azt sem tudtam, mit reagáljak az előbbi szavaira, mert őszintének tűnt minden félelme és aggodalma, de honnan tudhatnám, nem-e csak túlreagálja a helyzetet, és nem-e másról van szó? Miért látná az a róka Joont az alfának? Valószínűleg csak hergelni akarja Hoseokot, nem pedig megfélemlíteni… Ha jobban belegondolok, jogos az is, hogy Taehyung visszaszól Hoseoknak, mert láthatólag a farkasnak bassza a csőrét az ő jelenléte, és igen, én sem hagynám magam.

Mégis, olyan őszintének tűnt a kis farkasom, annyira aggodalmaskodónak, hogy pár pillanat erejéig ellágyult a szívem – mit mondjak én most erre? Mit kellene reagálnom, mi lenne a helyes? Mondjam azt, hogy kirakom, amilyen hamar csak tudom, vagy közöljem vele, hogy én nem fogom szerencsétlen, sérült állatot kicseszni a fagyos időbe, hátha nagyobb baja lesz? Állatorvos vagyok, én nem hagyhatom, hogy valami baja essen, mert ilyen a beállítottságom, legyen szó gonosz, vagy jó állatról. Nem válogathatok…

– Kérlek – súgta újra, hatalmas, boci szemekkel, mire megeresztettem egy sóhajt, gondterhelten masszírozva a homlokomat, elgondolkodva azon, mi lenne a helyes cselekedet, de akárhogy kattogtam rajta, egyelőre nem jutottam magamban dűlőre. Mi is lenne a helyes megoldás?

– Rendben, rendben. Amilyen hamar csak lehet, megválunk tőle, csak nyugodj meg.

– Őszintén? Komolyan mondod?

– Igen, csak nyughass – csóváltam meg a fejemet lemondóan. Nem, nem mondanám, hogy komolyan gondoltam, de megpróbáltam megnyugtatni, hogy legalább ne kattogjon, aztán majd kiderül, mi hogyan alakul, de az biztos, egy sérült állatot nem fogok kibaszni, mint macskát szarni – Hoseokkal sem tenném. Egy-egy éjszakára kidobnám, ha úgy viselkedik, de örökké biztos nem, és ezt ezzel a rókával sem tenném meg, bármennyire kérlel Hoseok, de az a legfontosabb, hogy lecsillapodjon, így akár képes vagyok jelen esetben még „füllenteni” is, a békesség kedvéért.

– Köszönöm – bújt hozzám közelebb, megeresztve ajkain egy gyengéd, lágy mosolyt, minek hatására én csak biccentettem, belesimítva a hajába, törődően, gondoskodóan.

Nem tudom, miért ilyen hisztis, de remélem, tényleg van oka, mert inkább legyek én elvakult az állatokat illetően, mint ő túlaggódó – a későbbiekre nézve jelenthet még gondot az, hogy mindenkiben potenciálos veszélyforrást, aggodalomra adó okot lásson.

– Most már aludjunk, hogy ezt megbeszéltük – motyogtam, lehunyva a szemeimet, jobban a takaró alá bújva, remélve, hogy a holnapi nap valamelyest zökkenőmentesebb lesz.

Mostanság túl sűrű az életem, nem ártana egy kis nyugalom – legszívesebben kiröhögném magam. Hoseok mellett nyugalom? Jó vicc. Tényleg.

Hoseok

Azt hiszem, hogy a napok múlásával, valamennyire beletörődtem abba, hogy bizony ez a kis görcs még nem lesz innen eltüntetve, hiába ígérte meg nekem a másik, hogy mihamarabb megszabadulunk tőle. Ennek már legalább hat napja. Majdnem egy hete! Lemondóan sóhajtok egy nagyot, mikor szemeim elé tárul, gyűlöletem tárgya. Hatalmas mosollyal az arcán segít be a másiknak a főzésbe, oly' módon, hogy Yoongi amit kér, ő azt odaadja neki. Ujjaimmal tompán dobolok az asztal barna falapján, unottan nézve kettejüket, ahogy beszélgetve tevékenykednek. Olyan, mintha én itt sem lennék, sőt ez a napokban egyre inkább ilyen érzetet kelt bennem. Túl jól elvannak, ez pedig idegesít.

Persze, volt már, hogy ezt szóvá tettem a másiknak, de megint azzal hányta telibe a témát, hogy túlaggódom és féltékeny vagyok. Pedig nem, ez tényleg nem az. Tudom, hogy nem a féltékenykedés és a túlzott aggódás beszél belőlem. Nem, ez mind az én megérzésem s valljuk be, a megérzéseim mindig jók. Szemeimet megforgatom, mikor hallom mind a kettő nevetését egyszerre felcsendülni, ezzel is a tudtomra adva, hogy nagyon is jól szórakoznak. Bezzeg, velem sosem nevet így, velem mindig egy begyöpösödött faszt alakít.

– Ide adnád a kakukkfüvet? – kérdezi Yoongi, mutatva a fűszer irányába, amit Taehyung mosolyogva, szinte már farok csóválva vesz le, úgy adva oda neki, mintha épp apportírozna. Idegesít, naaaaaaaagyon idegesít.

– Ez lesz az, ugye? – kérdezi ártatlan, ámde mély hangján, amit a másik mosolyogva fogad, bólintva válaszként a kérdésre, viszont amikor szemeim elé tárul az a látvány, ahogy ez a kis pokolfajzat rácsúsztatja kezeit a másik derekára, érzem, ahogy a düh megint szétáramlik a testemben. Igen, a napokban erre is rászokott ez a kis faszfajzat, egyszerűen képes lennék megölni, hogy merészeli rátenni a kezét?! A múltkor, ahogy rászóltam, természetesen én voltam lecseszve. Mily' meglepő, azóta csak szótlanul tűröm az ilyen megnyilvánulásait.

– Finom illata van. Csak úgy, mint neked – nyüszög a másiknak, miközben teljesen annak hátához simul, átölelve őt a hasánál, beleszagolva a nyakába, úgy, mint ahogyan én is szoktam. Viszont, nem is ez háborít fel igazán, hanem az, ahogy a másik reagál rá. Hangja nevetésben csendül fel, oldalra döntve egy picit a fejét, hagyva, hogy így az a bolyhos jobban hozzá bújjon.

– Nekem? – kérdez vissza, arcát viszont nem látom, mivel nekem háttal vannak. Körmeimmel belemarok az asztalba, mély rovátkákat vájva belé.

– Igen, neked. Egész nap tudnálak így szagolgatni. Olyan... olyan édes illata van a bőrödnek, mint a cukor, amit mutattál. Kellemes és hívogató. nem is tudtam, hogy ember lehet ilyen édes – mondja mindezt a másik nyakába, szagolgatva, mintha ez lenne a legtermészetesebb.

– Buta. Átlagos illatom van, csak beképzeled – kuncogja a másik, majd ahogy megfordul, hogy a kész ételt az asztalra tegye, a másik le sem válik róla, olyan akár egy matrica.

Szinte tudom magamról, hogy most valami morbid kifejezés ült ki az arcomra, hiszen Yoongi döbbent arca erről tanúskodik. Azonban a róka... a róka arca a másik takarásától szinte teljesen árnyékban van, az egyetlen dolog, ami kitűnően látszódik rajta, az az éles aranysárga szeme, amiben megannyi gúny, és él csillog, mintha csak jelezni akarná nekem, hogy az ember bizony az övé, hogy neki több joga van hozzá, mint nekem. Mély levegőt veszek, aminek a kilégzésekor morgó hangot hallatok. Dühít, rettenetesen dühít ez a dög, az meg főleg, hogy a másik hagyja magát neki.

– Hoseok, mi a baj? – hallom a másik hangját, tele döbbenettel és némi aggódással, viszont ami most a legrémisztőbb az az, hogy legszívesebben mind a kettejüket megölném, hidegvérrel. Taehyungot azért, mert a tulajdonomra tette a kezét, Yoongit pedig azért, mert hagyta magát a tulajdonom, hogy rátegye egy mocskos dög a mocskos mancsát, ezáltal beszennyezve őt. Valahonnan távolról hallom a morgást, ami belőlem jön, sőt az erős vér szaga is megcsapja orromat, ami arra enged következtetni, hogy a megnagyobbodott agyaram felsértette az alsó ajkamat.

– Hoseok! – hallom ismét Yoongi hangját, tekintetem azonban megrögzülten a róka élénken csillogó arany szemein pihentetem. – Hobi! – szól rám a másik, talán picit ijedtebben, és talán ez az, ami visszazökkent a viszonylag higgadtabb önmagamhoz, így mielőtt valami bajt csinálnék, hangos morgással sarkon fordulok, majd kirohanok a házból, immár farkasként, nehogy a végén bekövetkezzen az a tragédia, amit megbánnék.

Yoongi

A napokban meglepően jól elvoltam Taehyunggal, sőt, sokkal szórakoztatóbb társaság is volt, mint Hoseok. Tudom, ez elég kegyetlenül, durván hangzik, főleg az én számból, de őszintén, Hoseok csak féltékenykedni tudott, főleg az utóbbi pár napban, és balhéból balhéba ugrottunk, de talán két napja ő is moderálta magát, úgy, ahogy, de a rohamai még mindig nem enyhültek. Álltan morgott, úgy viselkedett, akár egy pszichopata, pedig igazából oka nem volt rá, mert nem tett Taehyung semmi rosszat. Néha megölelt, néha adott az arcomra egy puszit, vagy kedveskedett, de tudtam, hogy csak hálás, amiért megmentettem őt. Nem is értettem Hoseokot… soha nem is fogom, azt hiszem. Hoseok nekem mindig egy hatalmas rejtély marad, amit lehetetlenség megfejteni.

Mint jelen esetben is. Úgy viharzott ki, mint egy dúvad, úgy morgott, mint minden egyes pillanatban, amikor Taehyung a közelembe férkőzik, és már kezdett ebből tényleg, de tényleg elegem lenni. Mindig megbeszéljük, hogy abba maradnak a sorozatos veszekedések, balhék, furcsa viselkedések, de ő generálja a feszültséget, mintha muszáj lenne, pedig aztán semmi oka rá.

Az én szívemben ő mindig nagyobb helyet foglal el, de sosem hisz nekem…

Hoseok ostoba.

– Megint rám mérges? – hallottam meg Taehyung szomorú hangját, mire rögtön megfordultam, s a nálam kicsivel magasabb rókára néztem, a hajamba túrva, mély sóhajt hallatva.

– Nem tudom… megkérdezem, mi baja. Addig nyugodtan teríthetsz, a kaja lassan kész – mosolyogtam rá, lassan indulva meg Hoseok felé, szüntelenül vakargatva a tarkómat, tanácstalanul. Lassan már Taehyung a közelembe sem jöhet, mert Hoseok idegsokkot kap, és már nem tudtam, mit kellene tennem…

– Féltékeny, ez biztos – motyogta Taehyung bágyadt hangján –, pedig nem csinálok semmi rosszat. Miért utál engem ennyire? – Hallottam, ahogy leült a székre, s már érzékeltem is a szipogást, aminek következtében megdermedtem, hátra fordulva, egyenesen a kis rókára nézve, akinek vállai folyamatosan rázkódtak. – Én szeretnék nektek megfelelni, de… de így nem tudok! – fakadt ki, pityeregve. Ezt látván, azonnal mellé ugrottam, köré fonva a karjaimat, magamhoz ölelve vékonyka testét, ijedten cirógatva a hátát.

– Na, ne sírj! Nincs baj, Hobi mindig ilyen feszült, de ez biztos nem ellened irányul, csak feszült Joon miatt, és… ahj! Ne sírj! – pusziltam a hajába, szorosabban vonva magamhoz őt. Halkan felszipogott, átkarolva a hátamat, a nyakamra hajtva állát.

– Én csak… szeretnék veletek maradni – mondta halkan, elérzékenyült hangon.

– Velünk maradhatsz, butus. Hoseok meg fog enyhülni veled, én tudom. Csak ne sírj, rendben? – puszilgattam a haját, majdhogynem ringatva a testét, hátha ezzel kissé csillapítani tudom indulatait.

– Re-rendben – szuszogta a nyakamba, teljesen hozzám bújva.

Tényleg nem értem, Hoseok hogyan tud olyan fenevad-módon ránézni… Valahogy meg kell oldanom a kettejük közti helyzetet.