Wolf - YoonSeok (15/?)

Cím: Wolf

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ?

Besorolás: +12

Műfaj: Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd! A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal!; bromance, slash

Összefoglalás: Yoongi egy eléggé antiszociális (utálja az embereket, csak és kizárólag az állatokkal hajlandó foglalkozni) állatorvos, aki Alaszkába utazik, részben pihenés gyanánt, részben pedig azért, hogy megfigyelhesse az ottani élőhelyeket, ugyanis állatorvos létére jobban érdekli az állatvilág, mint kellene. Egyik sétája alkalmával, miközben hazaindult, meglátott a hóban egy hófehér, hatalmas, gyönyörű alaszkai farkast, és mivel képtelen ott hagyni, elviszi ideiglenes lakrészébe, hogy elláthassa a sérüléseit, azonban nem gondolta volna, hogy a farkas (Hoseok) nem csak vad, és ellentmondást nem tűrő, régi alfa hím, hanem még alakváltó is... 

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást! :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3
Jó olvasást! <3

Nóri írja Hoseokot!

Nana (én) írja Yoongit!

Hoseok

Igenis mérges vagyok erre a rókára, hiszen tudom, hogy mifajta, hogy milyen alávaló dögök ezek. Nem eggyel és nem is kettővel volt már dolgom és emlékszem, hogy mindig, de mindig megjártam velük. Egyszerűen nem lehet bennük bízni, mert ravasz kis dögök. Ez sem lesz különb a fajtársaitól, túl sok bizalmat eljátszottak már nálam. Emlékszem, amikor még fiatal farkasként a falkában anya és apa vigyázott rám. Nem messze tőlünk, volt egy másik farkas falka és mivel a szüleim nem bíztak bennük – hiszen, ha úgy dönthettek volna, simán háborút indíthattak volna ellenünk –, így egy rókát bíztak meg kémkedésre. Arra emlékszem még, hogy eleinte jól is ment, a róka információkat hozott, elmondott pár dolgot, mígnem elárult minket. Valahogy, annak a dögnek sokkal több haszna volt a másik falkában, így odaállt, sőt olyan hazugságot is elhintett, miszerint megöltük az egyik farkasukat. Így persze volt egy kisebb vérengzés, mert hát az egyik tagjuk tényleg elpusztult, csak annyi különbséggel, hogy nem a mi fogaink által.

– Remélem, hogy megmarad. Tényleg, nagyon szép teremtés – hallom meg magam mellől a másikat, aki a székén ülve figyeli a gyorsan szuszogó rókát. Jég kék íriszeimet azonnal rávillantom, mérgesen fixírozva végig a szőke hajút.

– Mi szépség van benne? – mordulok fel, ahogy egy pillanatra sem szakítom el tőle mérges pillantásaimat. Nem akarom, hogy szépnek lássa ezt a dögöt, sőt azt sem akarom, hogy közelebb engedje magához, hogy tovább gondoskodjon róla. Yoongi az enyém, az én falkám tagja, hozzám tartozik, csakis hozzám!

– Neked mi bajod? Mi rosszat tett ellened? – szegezi nekem kérdését, felvonva egyik szemöldökét, ahogy rám néz.

– Egyelőre semmit. Csak elegem van a fajtájából, és tudom, hogy ez sem különb. Elég sok szart köszönhettem már nekik, elég volt.

– De őt nem is ismered. Lehet, hogy ő nem olyan, sőt! – mosolyodik el halványan, ahogy figyeli a kisebbet, azonban én azonnal ciccentek egyet a nyelvemmel.

– Ugyan olyan! A vér nem válik vízzé! Lehet, hogy ő kedvesebb személyiség, a franc sem tudja, de biztos vagyok benne, hogy az árulás és a hátbatámadás ott van benne, mint lehetőség, ha úgy érzi eleget szórakozott! – sziszegem, majd közelebb lépek a rókához, hogy jobban szemügyre vegyem. Látom a másikon, ahogy nem tetszik neki a mondandóm, így mielőtt bármit is mondhatna, megelőzöm, ezzel belé fojtva a szót.

– Nem akarlak túl sűrűn a közelében látni! Ezt tartsd észben. Ha egyszer is meglátom, hogy túlságosan közel engeded magadhoz, megölöm! – mutatok a kis görcsre, majd mutatóujjamat végig húzom a nyakán, ekkor felnézve Yoongi szemeibe, biztosítom arról, hogy komolyan beszélek. – Ha itt a fogaim közé kerül, többé nem engedem el élve – sziszegem, végül elengedve a puha bundával megáldott jövevényt, azzal kimegyek a műtőből, hogy egyek valamit, majd körbenézzek a környéken. Nem tudom, hogy miért, de van egy érzésem, hogy nem véletlenül került ide ez a kis dög. Lehet,hogy egy kém, az is lehet, hogy Joon csatlósa. Ha ez így van, akkor bizony-bizony az lesz a legnagyobb szerencsétlensége, hogy a műtétet túlélte.

Bekapva pár falatot, azonnal farkasként kirohanva a házból, szimatolni és fülelni kezdek, hogy megtudjam, van e valami köze a rókának Joonhoz, vagy annak bandájához. Azt hiszem, ebben a pillanatban nincs más lehetőségem, minthogy mindent átnézek, mindent végig szaglászok, hogy tudjam biztonságban van Yoongi, a falkám egyetlen és legértékesebb tagja.

November révén, a Nap egész gyorsan kezd lemenni a horizonton, ezzel az egész erdőt a fák sűrűje miatt egyre és egyre sötétebbé teszi. Ilyenkor lehet csak hallani a kisebb rágcsálók és egyéb éjjeli állat motoszkálását, ahogy megkezdik esti tevékenységüket. Mély szusszantást hallatok, leheletem hófehér páraként távozik hegyes fogsorom takarásából. Az egész napom Joonnal és annak csatlósai keresésével telt, de őszintén? Semmi hírük. Mintha eltűntek volna, mintha nem is léteztek volna, ez pedig fura.

Nagyon, de nagyon fura.

Kétlem, hogy odébb álltak volna, hiszen ez nem arra a gerinctelen féregre vall.

Mancsaimat lassan szedem, egyiket a másik után, elmélyesztve a sűrű hóban, ami a délután folyamán csak nagyobb lett. Utamat lassan veszem a ház irányába, ugyanis itt Alaszkában elég durva időjárások szoktak uralkodni s azt hiszem, hogy most is egy jókora vihar van készülőben. A hőmérséklet jóval alább csökkent, mint amilyen általában lenni szokott, mondhatnám úgy is, hogy ezt már én is rendesen megérzem a sűrű bundámon keresztül is. Dideregve szelem a havat, egyre csak felmászva az emelkedőre, így amint elérem azt, az erős szél azonnal az arcomba vág, amitől hunyorognom kell.

A hó, ahogy folyamatosan a szemeimbe csap nemcsak idegesítő, de kicsit félelmetes is, hiszen ebből már jól tudom, hogy ez megint egy olyan tomboló vihar lesz, amilyet jobb elkerülni, jól meghúzva magunkat egy lyukban. Az erős széllel szemben sétálok, egészen addig, mígnem megpillantom a házikót, ahonnan fény szűrődik ki ebben a vaksötétben. Szörnyű ez a nap. Idegesít,hogy feltűnt ez a róka és az is, hogy Joonéknak semmi hírük. Zaklatottá tesz, hiszen tudom, hogy itt valami készülőben van.

Ha nem járok utána minél hamarabb biztos, hogy azt Yoongi bánja, ő lesz az, aki a rövidebbet húzza, ezt pedig nem akarom. Talán jobb lenne, ha eltűnnénk innen.

Yoongi

Folyamatosan ápolgattam a kis rókát, nehogy nagyobb baja legyen, viszont, ahogy elnéztem, a napok múltával egyre és egyre jobban nézett ki, s habár, még nem tért magához, én tudtam, hogy lassan már teljesen rendben lesz. Hoseok végig húzta a száját, egyáltalán nem tetszett neki a jövevény, amit valamilyen szinten már megértettem, és szerintem féltékeny, attól fél talán, hogy nekem ez a róka majd többet fog jelenteni, pedig nem, erről szó sem lett volna. Ha meg más van a dologban, akkor pedig egyáltalán nem értem a hozzáállását, de talán nem is akarom. Hoseok bolond, kis féltékeny farkas, de ha a kis róka marad, remélem, sikerült megbarátkozniuk egymással, ugyanis biztosan maradni fog legalább addig, amíg fel nem épül. Nem fogom őt kitenni az ítéletidőbe, miközben még lábadozik, és ki tudja, megmarad-e – ennyire kegyetlen még Hoseok sem lehetett, szóval addig biztosan itt lesz, amíg nem lesz egészen jól, akkor is, ha Hoseok beleszakad ebbe. Nem izgat, az én akaratom érvényesül, akár ő a „falka vezér”, vagy az alfa hím, akár nem – az én házam, az lesz itt, amit én mondok, ha törik, ha szakad.

Hümmögve készítettem a reggelit, amit Hoseoknak, magamnak és a rókának szántam, hátha a mai napon végre magához tér. Már úgy gondoltam, ideje lenne, ugyanis három napja eszméletlen, infúziót kell adnom neki, nehogy kiszáradjon, úgyhogy… szerintem lassan már felébred. Elég rendesen helyben lett hagyva, de az állapota javul, folyamatosan, így bizakodó voltam.

– Mit csinálsz? – kérdezte Hoseok, mire hátra néztem rá, majd elmosolyodtam.

– Egy kis sült húst, biztos ízleni fog – vigyorogtam. – Jó szaftosra hagyom, és mellé főzök ki majd rizst, és a te kedvedért kihagyom belőle a zöldséget is. Tegnap elég rosszul reagáltál a répára és a brokkolira – gondoltam vissza a fancsali fejére, amikor ajkai között ízlelgette a zöld színű növényt, majd figyeltem, ahogy elfehéredik, elvörösödik, majd szabályosan bezöldült az arc színe. Az biztos, hogy elég szórakoztató látvány volt, és azt hiszem, soha nem fogom tudni elfelejteni.

– Köszönöm! Azt hittem, meghalok tegnap, éreztem, hogy szorult a torkomon a halál vasmarka – nyögte, az ujjait a torkára csúsztatva, mire elvigyorodtam, megcsóválva a fejemet.

– Ne túlozz, Hoseok, annyira azért nem volt vészes, amellett a brokkoli, és egyéb zöldség fogyasztása nem halálos – mosolyogtam felé, megfordítva a serpenyőben lévő húst, ami halk, sercegő hangot adott ki, miközben sült az alja.

– Nem túlzok, de nekem igen is halálos! Egy farkasnak nem való zöldség. Egy farkasnak a hús való, a szaftos, fincsi husika – mondta, felhúzva az orrát. Megcsóváltam a fejemet, jobbra-balra ingatva azt, majd egy szusszantással folytattam tovább a sütést, le sem reagálva a mondandóját.

Talán fél óra telhetett el, mikor Hoseok furcsa, morgó hangot hallatott, én pedig ijedten néztem az irányába, hátha valami baj történt, azonban egy fiú állt az ajtóban, egy tényleg, gyönyörű arccal megáldott fiú, aki egy törölközővel takarta a testét. Meglepetten néztem rá, kíváncsian, és furcsán, zaklatottam, Hoseok elé állva, mert úgy tűnt, a fiúcska megijedt az emberi alakban történő morgásától.

– É-én… az egyik szobában ébredtem fel, és… hol vagyok? – suttogta, nagy szemekkel. Akkor tűnt fel a sárgás írisze, ami arra következtetett, hogy… – Azonnal megnéztem a karját, amiről lejött a kötés alakváltása közben, még a varratok is elszakadtak egy-egy helyen. Az arca is sebes volt, a nyakán azonban ott maradt a kötszer, de elég zavartnak tűnt, sokkosnak inkább.

– Hoseok, fejezd be a sütést, kérlek, már tudod, hogyan kell – indultam meg a fiú felé, hátra hagyva a morgó farkasomat, hogy visszavezethessem a megszeppent, rémült rókát a vizsgálóba. – Nem lepődtem meg az alakváltáson, Hoseok mondta, hogy valószínűleg ő is az.

Hoseok

Halkan morogva figyelem a rókát, aki épp az előbb hagyta el a konyhát Yoongi társaságában. Őszintén szólva, nem akarom egyedül hagyni vele, túlságosan álszent, túlságosan hamis és álnok. A rókákban tilos megbízni! Azonban, én mégis itt maradok, és megcsinálom a húst, igaz, keserű szájízzel, de megteszem, hiszen én ettől függetlenül Yoongiban bízom, tudom, ha valami nem stimmelne akkor szólna nekem, viszont az a róka... túlságosan gyanús nekem.

A hús alatt elzárom a tüzet, végül oldalra húzva, letakarom azt, hogy valamennyire a meleget megtartsa, így utamat azonnal a rendelőbe veszem, ahol meg is pillantom Yoongit, és a jövevényt.

– Csúnyán elszakadtak a varratok. Lehet, jobb lenne, ha inkább nem változnál át, addig míg fel nem épülsz. Csoda, hogy túlélted – hallom a másik hangját, ami lágyan simogatja füleimet, arcán pedig egy gyengéd mosoly húzódik végig, miközben végig simít a róka karján, hogy megvizsgálgassa azt. Hangos horkantás hagyja el számat a látottakon, és hallottakon, így be is engedem magam a kis szobába. Úgy érzem, hogy mindjárt felrobbanok, mégis mi a francért beszél így vele?! Velem sosem enged meg ilyen lágy hangot, ilyen szelíd, cuki mosolyt. Engem mindig csak lebasz, veszekedik velem, kivág a hóra, vagy lerúg az ágyról! Erre itt egy bolhás, semmirekellő róka, akit nem is ismer, és máris úgy bánik vele, mintha a világ legdrágább kincse lenne. Mérgesen vezetem végig tekintetem mind a kettőjükön, azzal megállva a műtőasztal előtt, csípőmet nekidöntöm és karjaimat összefonom a mellkasom előtt. Persze a szőke azonnal felvonja egyik szemöldökét, míg ez a bolhafészek egy riadt tekintetet ereszt meg felém, mikor rámorgok.

– Hoseok! – szól rám a kisebbik, de mintha meg sem hallanám.

– Ugye tudod, hogy az én területemen vagy?! – Húzom fel felső ajkam, megmutogatva fogaimat, mintha csak farkas alakban lennék, ezzel kimutatva neki, hogy baromira nem kívánatos vendég. A kis sarki patkány azonnal megremeg s szinte kétségbeesetten néz a másikra, aki persze, hogy nem tolerálja mindezt.

– Hah? Mi a tiéd? Maximum ami a lábad között van! Ez a ház az enyém, neked semmi közöd hozzá, csak henyélsz itt! – mordul rám, ahogy elkezdi leápolgatni a másik sebeit.

– Ó, igen? Nem is tudom kijelölgette be, elhintve minden egyes részén, hogy ez a hely hozzám tartozik, veled együtt! Te is meg vagy jelölve, szóval ne dumálj nekem! – sziszegem, felé is kivillantva fogaimat.

– Inkább menj, és csináld meg a kaját! Megkértelek valamire, nem? – morogja, piros arccal az előbbi megjegyzésemre, ahogy a varratot, ami elszakadt kiszedegeti, aztán azt a helyet kitisztogatja.

– Már régen készen van! De te túl jól elvagy ezzel a patkánnyal! – sziszegem, felpillantva a másikra, aki rám vezeti aranysárga íriszeit, majd lesüti őket, mintha valami rosszat tett volna.

– El kell látnom a sebeit! Ezen kívül nem tartozom neked magyarázattal, hogy mit csinálok egy gyönyörű sarki rókával! – javít ki indulatosan. Nem tetszik a stílusa, baromira nem tetszik!

– Heh... a végén még azt fogom hinni, hogy többet ér neked ez a bolhazsák, mint én! – sziszegem, de mégis egy apró, gunyoros mosoly ül ki az ajkaimra.

– Ha így fogsz viselkedni, azon már nem is csodálkoznék! Nézz rá, riadt! Azt sem tudja, hogy merre van, hogy mi történt vele, te pedig itt vered a nyálad! Hát tudd meg, nem fogom minden egyes szeszélyedet elviselni, most pedig húzz ki a rendelőmből! – mutat egyenesen a kijáratra. Érzem, ahogy valami furcsa fájdalom kezd úrrá lenni a bensőmön, mintha elevenen akarnék elégni, ami belülről indul.

– Nehogy már megvédd ezt a szemetet! Ez csak egy róka, egy büdös semmi, aminek nem kéne itt lennie, hanem az erdőben kéne feküdnie, döglötten! – mondom komoly hangon, ellenkezve az utasításával. A másik tekintete abban a pillanatban elsötétedik, mihelyst kimondom ezt, azzal ismét az ajtóra mutat.

– Takarodj innen, míg jó kedvemben vagyok! – sziszegi, teljesen elmélyítve a hangját. Arcomra azonnal egy zavart mosol ül ki, hiszen tudom, hogy ezt nem mondja komolyan.

– Ugyan már, csak nem ki akarsz dobni? – kérdezem, kissé elnevetve magam.

– Amiért ilyen undorítóan beszélsz és viselkedsz, talán jobb lenne, ha megszabadulnék tőled! – emeli meg hangját, nekem pedig nyelnem kell egy nagyot.

– Ugyan már, nélkülem nem tudnál normálisan élni. Kedvelsz engem – nevetem.

– És az kit érdekel?! Úgy viselkedsz, mint egy idióta! Hagyd ezt a rókát békén, és takarodj innen! Elegem van belőled, mindig csak az idegeimre mész! Ez a róka nem tudom, hogy mit tett ellened, de képzeld el, nagyon aranyos és, ha jobban is lesz, lehet, hogy magam mellett tartom helyetted is! Nem tolerálom tovább azt, ahogy viselkedsz velem! – mondja a durva szavakat, amiktől ismét nyelnem kell egy nagyot, azonban ezzel az én agyam is eldurran.

– Itt én vagyok az alfa, csak nem hiszed, hogy majd kidobsz engem innen! Kinek hiszed te magad? Erősebb vagyok, és nekem köszönheted az életed, hogy Joon, és a bandája nem szedett szét! – emelem meg én is a hangomat.

– Ha te nem lennél itt, Joonék sem lennének a nyomomban! – mutat rám, szemeim abban a pillanatban elkerekednek. – Te vagy ennek a bajnak az okozója! Lehet, hogy ennyi erővel és a te szavaiddal élve jobb lett volna, ha hagylak az erdőben döglötten feküdni a hóban! Na? Neked ez hogy esik? Ebbe bele sem gondolsz? Lehetsz alfa, hiheted magad falkavezérnek, de a szemeimben már nem vagy az, csak egy sérült, idióta farkas, akinek nincs jobb dolga, mint bosszantani egy embert! – sziszegi, nekem pedig azt hiszem, hogy ez a utolsó csepp a pohárban. Dühösen rúgom el a mellettem pihenő széket, ami hangos robajjal, majd csattanással ér földet, miután az a szemközti falnak csapódik.

Nem mondok immár semmit sem neki, hiszen kár ezért a további szó. Úgy lettem elzavarva, mint még soha és bevallom nem csak a büszkeségemet, de a szívemet is sérti ez az egész. Gyors léptekkel sietek ki a házból, majd kiérve a szeles időbe, farkas alakban kezdek el rohanni, hogy minél messzebb és távolabb legyek ettől a háztól, ahol mostantól egy róka lesz az úr. Hihetetlen, hogy lecseréltek, mint egy megunt játékszert.

Yoongi

Dühösen fújtattam, mikor érzékeltem, és hallottam is a bejárati ajtó csapódását, aminek hatására össze is rezzentem egy picit, hiszen megbántam, amit mondtam, szinte azonnal, de attól függetlenül igazam volt. Nem értettem, mi a francért hisztériázik, mikor ez csak egy sérült róka, egy sarki róka, semmi egyéb, nem bántó állat, ráadásul olyan jámbor, mint egy kiskutya – kétlem, hogy bármi kárt akarna okozni bennem, vagy benne, sőt, még abban is biztos vagyok, hogy amint elépül, el is fog minket hagyni.

Nem akartam olyan bántó lenni Hoseokkal, de kezdett már elegem lenni ebből a hisztiből. Most kitombolja magát, aztán minden rendben lesz, remélem, hogy butaságot nem fog csinálni, mert biztos, hogy én nem mentem ki a slamasztikából. Már tényleg kezdtem torkig lenni azzal, hogy mindig az van, amit ő akar, mindig az ő akarata érvényesül, mert ő az „alfa”, de emberek között ilyen nincsen! Nem tud kompromisszumot kötni, nem tud hozzám alkalmazkodni, egyszerűen eldönti, hogy ez és az úgy lesz, ahogy ő akarja, vagy ha nem, jön a cirkusz, mint most is. Kezdtem már nagyon unni…

– Kész is – mosolyogtam a rémült rókára –, de maradj így, ne nagyon mocorogj, mert fel fog szakadni a sebed, amellett jobb, ha nem alakulsz vissza rókává. Mindjárt keresek neked valami ruhát, ami jó lesz rád – mértem végig a testét, hümmögve. Kicsit magasabb volt nálam, de alkatilag nem volt sok különbség, talán kicsit vastagabb volt, mint én, szóval, bőven fogok neki találni olyan ruhát, amiben el tud lenni majd itthon.

– A farkas… nem lesz baja? – kérdezte halkan, alig hallhatóan.

– Nem hiszem. Ha nem jön vissza, akkor megkeresem. Nem fogom hagyni, hogy egyedül bóklásszon, mert hülye, és önfejű – sóhajtottam, miközben elindultam ki a fürdőből. – Gyere utánam, keresek neked valami ruhát, aztán hozok neked valamit enni, hogy mihamarabb felépülhess.

Nem mondott semmit, csak egy biccentés mellett ugrott le a vizsgálóról, majd elindult utánam lassú, vontatott léptekkel. Amint a szobámba értünk, azonnal feltúrtam a szekrényem, s miután kiemeltem onnan egy bő, fehér pólót, és egy szürke tréninget, felöltöztettem – fogalma sem volt róla, melyik ruha hová való –, aztán elfektettem az ágyba, hogy pihenjen, amíg az szükséges.

Viszont az idő kínzó lassúsággal telt. Miután megetettem a sérült rókát, és elaludt, én ébren maradva kattogtam azon, hol lehet Hoseok, este tíz óra körül pedig már morogva, szitkozódva öltöztem fel, és vettem magamhoz a zseblámpámat. Ha hülyeséget csinál, én biztos, hogy ki fogom csinálni. Kicsinálni? Megölöm, és kiporolom a bundáját! Attól még, hogy elmondtam a véleményemet, nem kell szent mártírt játszania, és elrohannia, mint egy fürdős kurvának! Csak egyszer gondolkodna el a mondandómon, csak egyszer próbálna kompromisszumot kötni, és nem alfáskodni… – Tudom, farkas, ezt nem fogom tudni kiölni belőle, de én tényleg kedvelem őt, nem akarom, hogy veszekedjünk…

Dühös voltam, mellette pedig mérhetetlenül aggódtam is. Ha baja esik, én fogom a koporsóba rugdalni, az szent biztos.