Eper - VHope

Cím: Eper

Alkotó: Nana 

Hossz: One-shot
Párosítás: Kim Taehyung (V) x Jung Hoseok (J-Hope) - VHope /BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal
Összefoglalás: Milyen íze van a szerelemnek? – Eper. 

Hozzáfűzés: Itt lenne egy rövidke One-shot, VHope párosítással. :D
Tényleg nem nagy cucc, inkább olyan kis romantikus, aranyos valami – nem megszokott tőlem, tudom. :D
Remélem, tetszeni fog nektek. :)
Jó olvasást! ❤

Taehyung

Milyen íze van a szerelemnek?

Eper.

Ropogós, vöröslőn fénylő, csillogó, lédús eper mázasságát érzem, mikor a szerelem végigzongorázik bensőmön, szinte késztetve, hajtva megfáradt szívemet annak érdekében, hogy minél erősebben dobogjon, akárhányszor meghallom a telefonom rezgését – hátha te üzentél. Ha nem, mérhetetlen csalódottság fut végig rajtam, ajkaimat lebiggyesztem, s egy megfáradt sóhajt hallatok, megcsóválva a fejemet; a telefon kijelzőjét lezárom, majd eredek tovább a dolgomra, vagy éppen csak fetrengek szüntelenül az ágyamon, a plafonomat bámulva, harapdálva ajkaimat, mik koránt sem voltak zamatos eper ízűek.

Az én szám általában keserű, akár az élet – foghatom-e ezt a dohányzásra, vagy a kávéra, esetleg csak tényleg a fáradtság az, mi érződik puha párnácskáimból? Nem, a bagó, és az állandó kávé… – Mondjuk, eddig még sosem panaszkodtál.

Vajon te édesnek érzed a szám, még akkor is, ha valójában keserű, mit puha húsoddal ízlelsz?

Neked milyen ízű a szerelem? Kávé, és cigi egyvelege, vagy esetleg egy teljesen más eredetű íz, amit nem lehet behatárolni, esetleg semmi megjegyezhető? Egyszer megkérdezném tőled, de olyan gyerekes lenne, nem? – Bár, hozzám illene a kérdés, hiszen, ha elgondolkodom, tudom, a legtöbb kérdésemen csak hatalmasakat pislogsz, vagy az egekbe szalad a vérnyomásod; hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem.

Végül is, mindegy; azért eper, mert a te ajkaid íze egy az egyben epresek. Édes, mint a méz, pedig addig, míg nem csókoltalak téged, mendemondának tanúsítottam a romantikus vadregényeket, mikben abban zengenek ódát, milyen csodásak is az ajak – én sosem éreztem. Akárkit, akárhányszor érintettem sajátjaimmal, valahogy az a mesés, mennyei zamat, miről meséltek, mindig elmaradt, kivéve nálad – talán, mert ez az igazi szerelem aromája, amit nem lehet megmásítani, vagy csak szimplán elképzelni, ezt érezni kell, minden porcikával.

Egyáltalán, te érzed úgy a szerelem zamatát, ahogy én?

– Ha nem hagyod abba, elfogy a levegőm – nevettél fel mellettem, minek után én elhúzódtam tőled, megemelve szemöldökeimet, kíváncsian fixírozva mosolygós szemeidet, mik a csipkelődésről tanúskodtak.

– Vegyél az orrodon levegőt! – feleltem rögtön, közelebb merészkedve hozzád; megforgattad íriszeid, majd egy megadó sóhaj kíséretében hagytad, hogy ismét epres ajkaidra hajoljak, immáron egy könnyed, lágy csókot hintve rájuk, miközben élveztem a takaró, s a tested adta hőséget.

Perzselsz, akár a Nap, s noha, idővel mindig melegem lesz tőled, nem érdekel – jól esik ez a forróság, mi szinte felégeti a bőrömet és a szívemet egyaránt, hogy a mindenséggel válhasson eggyé.

– Olyan kis görcs vagy.

– Tudom – feleltem huncutul, majd rakoncátlan tincseidbe vezetem ujjaimat, hogy azokkal szórakozhassak, játszadozzak, akár egy bugyuta kisgyermek; te már elfogadtad, hogy ilyen vagyok, nem is róttál meg érte, sőt, le mertem fogadni, még azt is élvezted, ha néha napján idegesítőnek gondolsz. Biztosan hiányolnád az érzést. Én tudom.

Ezután nem szóltunk egymáshoz jó pár percig; csak néztünk egymás csillogó szemeibe, néztük a másik mosolyát, becézgettük egymást érintésekkel, lágy cirógatással, édes percekkel, néha-néha összeérintve orrunkat, egymásnak dörzsölve őket, lehunyt pillákkal. Különösebben nem is kellett szó ahhoz, hogy értsük, mit mondanánk – nem szoktuk kimondani, mekkora szeretetet érzünk, mert felesleges, hiszen tudjuk mind a ketten.

Néha, ha úgy érzem, ki kellene mondanom, elfog egy bizonyos szorongás, valami furcsaság, hiszen tudjuk mindketten, én nem vagyok a szavak embere. Olykor csak boci szemekkel nézek rád, akár ez rakás szerencsétlenség, rebegtetem a pilláimat, s te tudod, mit szeretnék üzenni – ha bunkó akarsz lenni, megkérdezed, mi ment bele a szemembe…

A Hold fénye lágyan futott be az ablakom üvegén, megvilágítva testünket, s arcunkat egyaránt – te ugyan elhúztad arcizmaid, jelezve, húzzam be a redőnyt, mert nem szereted, ha túl világos van, de én még szerettem volna látni a bőröd selymességét, a szemeid csillanását, a gyönyörű fényeket, mik az univerzumhoz hasonló csillagokat rejtette magában; egy igazi világ sejlett fel szivárványaidban, mit csak én érinthettem, s ezért hálás voltam neked.

S ha tudnád, mennyire féltem, hogy egyszer majd másnak ajándékozod ezt. Ha tudnád, mennyire rettegtem attól, hogy a szeleburdiságommal, ostoba döntéseimmel, lépéseimmel ezeket az ég adta csillagokat elveszítem örökre… – Minden bizonnyal, kinevetnél, kacagnál rajtam, s a kezemet fogva biztosítanál róla, ez soha nem lesz így, az én szívemben mégis ott volt a kétely, a félelem, mert tudtam, jobbat is érdemelhetnél nálam.

Hiszen mi voltam én hozzád képest? Mi vagyok én hozzád képest? Egy porszem, egy homokszemcse, mi a szemedbe jutva viszketést idéz elő, s vagy kikönnyezed a szemtelen kis szemcsét, vagy kidörzsölöd onnan, szitkozódva. Nem voltam én ajándék, sem kincs, csak egy bosszantó, parányi kis homok pötty, mi túl ragaszkodón kapaszkodott bele szépséges szempilláidba.

Féltem, egyszer kidörzsölsz íriszeidből, s nem hagyod, hogy többé beléjük lássak, így hát minden éjszaka figyelni akartam arcod, szemeid, mintha ez lenne az utolsó alkalom.

Nem, nem benned nem bíztam, hanem magamban. Tudtam, hogy sokat hibázok, sok bajt kavarok ki öntudatlanul is, s tudtam, eljön az az idő, amikor már eleged lesz, s nem nézed el tovább baklövéseimet, mert elfáradsz.

Mindig rettegtem, hogy talán az az éjszaka lesz az utolsó, mert te túl angyali, túl tiszta, túl gyönyörű vagy hozzám – akár egy meséből előlibbenő varázslény, ki egyetlen pillantásával térdre borítja az élőket, velem együtt, de te szerénységeddel csak mosolyogsz, s egytől egyig felsegítesz mindenkit. Én nem ezt tenném. Én önző vagyok, és mocskos, s néha eszembe jut, hogyan szerethetsz egy olyan embert, mint amilyen én voltam, vagy vagyok.

Mindig elgondolkodom rajta, mit is szerettél meg bennem? Mi fogott meg, mit láttál a szívemben, mi hozzám láncolta a tiéd? Mit láttál a szemeimben? – Olyan galaxist, mint amilyet én a tiédben, biztosan nem, hisz az én tekintetem üres, nincstelen, akár a sivatag; legszívesebben zacskót húznék a fejemre, mikor az utcán sétálunk, s visszanéznek rád az emberek, vagy megjegyzik, milyen helyes vagy. Az az érzés, ami magába kerít akkor… leírhatatlan. Mindig elbújnék mögötted, nehogy velem mutatkozz, kapucnit húznék a fejemre, vagy eltakarnám az arcom, és a laza, lezser ruháimat, míg te divatosan, stílusosan jelensz meg mellettem, akár egy igazi herceg.

Mindig úgy érzem, kevés vagyok hozzád.

Mit látsz bennem? Mondd, milyen ízűek az ajkaim? Szerinted is van íze a szerelemnek, s ha igen, milyen?

– Mi van? Olyan elcsüggedt lettél – mondtad halkan, elhúzódva tőlem, mire én csak mosolyogva megráztam a fejem, majd egy apró sóhajjal hunytam le hosszú pilláimat, közelebb bújva hozzád, ugyanis mihelyst eltávolodtál, hiányozni kezdett az a perzselő forróság. Fáztam nélküled. – Na, mi bajod? Nem szoktál te csendes lenni.

– Csak… nagyon szeretlek – hajtottam homlokom a nyakadba, orromba szívva az illatodat, karjaimat jobban derekad köré fonva; éreztem, ahogy kissé gyorsabban kezdted venni a levegőt, de én ezt csak egy mosollyal nyugtáztam.

– Én is téged – pusziltál a hajamba –, de most már igazán lehúzhatnád a redőnyt.

– Annyira illúzió romboló vagy! Olyan szép gondolataim voltak, erre elcseszed! – morogtam, hektikusan mászva ki az ágyból, ott hagyva téged, hogy az ablakomhoz nyargaljak, leengedve a tetején figyelő redőnyt, mi lassan takarta el a befelé szemtelenül vigyorgó Holdat.

– Mikre gondoltál? – kérdezted kíváncsian.

– Arra, hogy túlmagasztaltalak! Mocskos vagy, mocskos dög – húztam fel az orromat, hogy kisétáljak a konyhába, direkt nyitva hagyva az ajtómat, hogy egy kicsiny fény ugyan, de beszökjön a szobámba.

– Remélem, most épp rá akarsz gyújtani…

– Eltaláltad!

– Cigis lesz a szád!

– Iszok majd rá egy kis kávét!

– Gonosz vagy; tudod, hogy nem szeretem a kávét – mormogtad, mire elmosolyodtam, majd ahelyett, hogy megfogtam volna a cigarettás dobozomat, csak megcsóváltam a fejem, hogy egy pohár vizet ihassak.

Talán az én ajkaim nem édesek, s nem olyan finomak, mint a tieid, sőt, keserűek, füstösek; talán az én íriszeim üresek, s nem fénylik fel bennük annyi csillag, mint amennyi a tieidben, de az biztos, hogy úgy szeretlek téged, Jung Hoseok, ahogyan soha, senki nem fog, még akkor is, ha hibát hibára halmozok.