Demons - YoonJin (+16!)

Cím: Demons

Alkotó: Nana

Hossz: one-shot

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Dráma?

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, 

Összefoglalás: Szívesen írnék összefoglalót, de ez olyan, amihez nem tudnék. :c Suga (Min Yoongi) és Jin (Kim Seokjin) párosítás, kicsit "beteg", érdekes hangulattal. Katt az olvasáshoz ----->>

Hozzáfűzés: Hát, nem tudom, mit fűzhetnék hozzá. Mindenképp szerettem volna egy ilyet írni és remélem, hogy senkit nem fog elrettenteni ez a történet Nanától. :) Remélem, hogy tetszeni fog nektek. ^^

„I cannot stop this sickness taking over

It takes control and drags me into nowhere

I need your help, I can't fight this forever

I know you're watching,

I can feel you out there”

Ázott arca elé emelte vékonyka kabátjának ujját, hogy valamelyest letörölhesse a bőrére folyamatosan csapódó esőcseppeket, azonban ez semmirevaló próbálkozás volt, hiszen ugyan olyan nedves volt a kabátjának vékony textilanyaga, mint az arca. Őt mégsem zavarta, csak szipogott egyet, vizes, testhezálló szövetanyagjával törölgetve az arcát, nem törődve azzal, hogy talán így még nedvesebb lehet az arca vagy a homlokára tapadó tincsei.

Komótosan, kicsit ziláltan és zavartan szelte a vasútállomás területét, a sínek között sétálva, mintha nem is realizálta volna, hogy a lehető legrosszabb helyen volt, hiszen vonatok jöttek-mentek, ő pedig közöttük szelte a szakaszokat, mit sem törődve a hangos robajjal elhaladó vonatokkal. Megszűnt számára létezni a külvilág, a fejében sokasodtak a gondolatok, szívében és lelkében az érzelmek, amik szinte már megtestesítették magukat, hosszú karmaikkal ölelve át őt és a szívét. Szorongatták az éles, hegyes karmok, s néha-néha úgy érezte, hogy lassan levegőt sem tudna tőlük kapni, ezért mindenáron meg akart szabadulni mindettől, de ez nem volt lehetséges. Az ő karmai úgy tapadtak testére, szívére, lelkére és elméjére, mintha oda születtek volna, tenni pedig ellene nem lehetett, csak tűrni, ameddig bírta kapacitással. Fogyóban volt már az ereje hozzá. Minden egyes lépéssel úgy érezte, hogy egyre gyengébb és gyengébb, egyre nagyobb súlyúaknak tűntek a terhek, amik évek óta nyomták a vállát. Egyre nehezebb volt minden mozdulat számára. Olyan volt már, mint egy lassított felvétel.

Hirtelen sikerült visszarázódnia a világba egy aprócska pillanatra, mikor közvetlenül tőle fél méterre száguldott el a vonat, hatalmas hangzavarral és robajjal, azonban mégsem volt hangosabb az ijedten verdeső szívétől, ami a fejében és a torkában dübörgött. Nagyra tágult szemekkel nézte, ahogy egyre messzebbre ér tőle a vonat, nagy szelet keltve ezzel a közelében, így az esőcseppek erőteljesebben csapódtak a hajának és a hátának. Mintha folyamatosan ököllel verte volna valaki.

Ebben a pillanatban megállt egy helyben, majd körbe nézett, vajon milyen messzire jutott el. Szürke volt körülötte a világ. Szürke, ködös és sötét. Csak néhány lámpa jelezte azt, hogy a terület nem kihalt, hiszen a vasútállomástól még nem járt messze, de ő távolibbnak érezte, mint amilyen távolságban valóban volt.

Miért is jött ide?

„Can you hear the silence?
Can you see the dark?
Can you fix the broken?
Can you feel... can you feel my heart?”

Szipogva lépett be lakásának ajtaján, majd hanyag, könnyed mozdulattal lökte be maga után, hogy az nemes egyszerűséggel be is csukódjon. Nem vette le a vizes, saras cipőjét, még a kabátját sem, csak sóhajtott egyet, megemelve bal karját, hogy tenyerével lassacskán megdörzsölhesse szemeit. Úgy érezte, hogy nem is él. Nem is létezik. Mintha a külvilágból figyelte volna az eseményeket, mintha nem a saját testében lenne, csak egy árnyék, ami követi az élettelenül mozgó testét, amiben talán már évek óta nem volt az életnek egyetlen aprócska szikrája sem.

Zavart mozdulatokkal lépett be a nappalijába, fáradt pillantásokkal vezetve körbe tekintetét a helyiségben, s maga sem tudta, milyen gondolatból, okból kifolyólag, de a telefonjához lépett, majd egy gombot megnyomva rajta bekapcsolta az üzenetrögzítőjét, érkezett-e rá valami. Bár, biztos volt benne, hiszen vörösen villogott a lámpa, ami azt jelezte, volt rajta már pár hívás, amit nem fogadott a kicsapongása miatt.

Apró sóhajjal állt az asztala mellett, figyelve a készüléket, amiből lassan felcsendült a hang:

„Szia, Jimin vagyok. Hogy vagy ma? Jobban? Voltam nálad, de nem nyitottál ajtót. Sajnos a telefont sem akarod felvenni, vagy elmentél otthonról? Jó lenne találkozni, tényleg nagyon hiányzol már és aggódom is érted. Figyelj, ha hazaértél, vagy felkeltél, akkor hívj vissza, rendben?” – Megrázta a fejét, majd megforgatta a szemeit. Nem volt semmi gondja fiatalabb barátjával, azonban semmi szüksége nem volt az aggodalomra vagy a sajnálkozó beszédre, pillantásokra, így remélte, hogy esetleg a fiú nem fogja másnap zaklatni. Veszett fejsze nyele, valahonnan mélyen tudta, hogy soha nem fogja magáról levakarni a barátait, amiért részben hálás volt, részben pedig átkozta is őket.

Egy erős fintorral az arcán kapcsolta volna ki a készüléket, azonban abból megállíthatatlanul kezdett áramlani belőle a hang, ez pedig arra késztette, hogy hagyja még bekapcsolva:

„Szia, Jin vagyok. Figyelj… nem is tudom, mit mondjak. Ah! Kellemetlen ez az egész. Tudod, gondolkodtam az éjszaka és… nem is tudom, mit kellene mondanom. Szóval csak annyit akartam, ha ráérsz, akkor majd találkozhatnánk. Kérlek, hívj majd vissza, ha hazaértél!” – Nyelt egy nagyot, majd miután realizálta, hogy nincs több üzenet, egy mély sóhaj kíséretében lassan megnyomta a gombot, hogy kikapcsoljon a kis készülék, utána pedig a hajába tűrt, megborzolva teljesen elázott, vizes tincseit, azon tanakodva, hogy felhívja-e őt, vagy sem? Hagyja figyelmen kívül, úgy, mint Jimin, vagy esetleg a többi ember eddigi hívását? Ne törődjön vele és élje tovább az életét úgy, ahogyan eddig? Magányosan?

Szeretett egyáltalán magányos lenni?

„I'm scared to get close and I hate being alone.
I long for that feeling to not feel at all.
The higher I get, the lower I'll sink.
I can't drown my demons, they know how to swim.”

Lehunyt szemekkel ült a kanapéján, testét mélyen a bőrrel fedett matracba fektetve, mélyeket sóhajtva, teljesen kizárva magából a külvilágot – nem mintha bárki is tudta volna zavarni közvetlenül. Karjait maga mellett terítette el a szófán, miközben finoman benedvesítette kiszáradt ajkát nyelvével, ahogy végighúzta ízlelőszervét a puha párnácskákon, fejét folyamatosan a háttámlán pihentetve, cseppet sem törődve azzal, hogy esetleg vizes lesz majd a kanapéja az ázott ruháitól. Nem érdekelte semmi. Csendet akart, békét és nyugalmat. Legalábbis, jó lett volna, ha ez következett volna be. A fejében lévő hangok nem hagyták őt nyugodtan, hiába sugárzott teste teljes békességet, az agya és a szíve tombolt. Aprócska robotja hevesen verdesett a bordái fogságában, mintha ki akarna onnan szakadni, teljesen oktalanul, míg az agyában lévő hangok folyamatosan felerősödtek, s már-már úgy hallotta őket, mintha a külvilágból beszélne hozzá több tucat ember.

Hiába próbálta magában csendre inteni mindet, nem tudta. Csak hagyta egy idő után, megadta magát, s már barátként üdvözölte nem valós zaklatóit, akik folyamatosan hibáztatták, ösztökélték a halálra. Valószínűleg azért is járt a vasútállomáson, hogy egy vonat elé vethesse magát, hiszen a hangok folyamatosan suttogtak neki, de csak annyit, hogy tegye meg, ő pedig majdnem megtette, csak egy hajszálon múlt, hogy végül nem vetette magát a sínek közé, a vonat elé. Szánalmasnak érezte magát, undorítónak, egy utolsó féregnek, aki nem érdemelte meg az életet, mégis lélegzett, mint a többi normális ember.

„Yoongi! Vedd már fel! Tudom, hogy otthon vagy! Jin vagyok. Kérlek! Ugye nem csináltál butaságot? Aggódom érted… hívj vissza, könyörgöm” – Yoongi felnyitotta egyik szemét, és lomha, lusta mozdulatokkal elhúzta hátát a kanapé támlájától, majd kinyitotta másik szemét is, a magától bekapcsolódó telefont figyelve, aminek a lámpája folyamatosan villódzott. Gunyoros félmosoly húzódott ajkaira, azonban nem mozdult, egy idő után csak visszadőlt eredeti helyére, megeresztve egy sóhajt, tovább hallgatva eddigi zaklató társaságát, lehunyt szemekkel.

„I'm sorry brothers,
So sorry lover,
Forgive me father,
I love you mother.”

– Mi is a problémád pontosan? – kérdezte az idősebb férfi, miközben a konyhapultnál állt, hatalmasat nyelve, ugyanis félt a választól. Rettegett attól, hogy a másik mit fog válaszolni, a kérdést azonban muszáj volt feltennie, bármennyire is elrettentette a válasz lehetősége.

Hosszas csend állt a két férfi között, az idősebb feszülten várta a választ, míg a fiatalabb az asztal mögött állt, lehajtott fejjel, a merev falapon támasztva a tenyereit, keresve a megfelelő szavakat, tágra nyílt szemekkel. Csak egyetlen szót kellett kimondania, ami magyarázott mindent, neki ez mégsem ment. Rettegett attól, hogy el fogja veszíteni azt az embert, akit szeret. Azt az embert, aki képes lenne őt megmenteni.

– Skizofrénia. – Ezt követően néma csend uralkodott hosszú-hosszú percekig. Az idősebb nagy nehezen erőt vett magán, hogy túl tudjon lépni kezdetleges, sokkos állapotából, majd hatalmas nyelés kíséretében megszólalt:

– Kezelnek vele? – kérdezte, de csak egy fejrázást kapott válaszul a másiktól.

– Nem. Kezeltek vele, de beleuntam. Nem lett jobb. Leszedáltak, kiürítették az agyamat és elegem volt. Nem voltam szabad ember, csak egy valahová bezárt lény, a saját testembe zárt téboly, ami szabadulni akart, én pedig képtelen voltam elviselni azt, hogy úgy bántak velem, mint egy rongybabával – felelte halkan Yoongi, el-el szoruló torokkal.

– Miért nem mondtad ezt el előbb? – Jin hangján érezhető volt az aggodalom, egyben pedig a szánakozás, a sajnálat, ami feldühítette, s egyben el is keserítette Yoongit, ennek viszont hangot nem adott.

– Mert szeretlek – ejtette ki ajkain alig hallhatóan –, és féltem – fejezte be lassan, felvezetve tekintetét az idősebbre. Jin hatalmasat nyelt, majd lesütötte pilláit. Kereste a szavakat, de nem találta meg. Szerette volna ő is viszonozni ezt, de…

– Yoongi, én… mit mondjak? Nekem ez túl nagy felelősség lenne. Én… én nem tudnék… nem menne. Én…

– Nem vagyok ép elme? Ez a gond? Hát persze – kuncogta Yoongi keserűen, oldalra döntve a fejét. – Tudtam, hogy probléma lenne az, hogy beteg vagyok, ez pedig egy hatalmas teher, tudom én. Ki akarna szeretni egy skizofrént? – mosolygott gunyorosan, miközben felemelte mindkét tenyerét, elszakítva a merev faanyagtól, majd lassan elindult a nappalijába.

– Yoongi…

– Menj el, Seokjin.

– Yoongi…

– Menj el!

„Mayday! Mayday!

The ship is slowly sinking

They think I'm crazy but they don't know the feeling

They're all around me,

Circling like vultures

They wanna break me and wash away my colors

Wash away my colors”

Fél füllel hallotta a csengőt, hogy valaki mellette dörömbölt is az ajtón, szüntelenül, mintha valaki pisztolyt tartott volna a fejéhez, hogy tegye meg, különben meg fog halni, azonban Yoongi nem érezte magát abban az állapotban, hogy ajtót nyithasson, akárki is volt amögött és akármiért is kereste őt.

Nem akart látni senkit.

Hallotta a nevét, de nem tudta eldönteni magában, a hangok kísértése mellett, vajon mindez megtörténik-e, vagy csak megint azt hiszi, hogy megtörtént? Nem volt képes megoldani fejében felötlött kérdést, hiába próbált összpontosítani a hangok forrására, elkülöníteni a fejében visszhangzó démonokat és a valós világot. Nem jutott dűlőre, mi az igazság és mi az általa, agya által kreált keserű, fájdalmas halált harangozó világ. Valamilyen szinten emellett rettegett is attól, hogy az ajtóhoz lép, kinyitja hevesen dobogó szívvel, majd realizálja azt a fájdalmas, siralmas, sanyarú tényt, hogy nem vár ott rá senki, aki szeretné, akiket ellökött magától csökönyössége és meggondolatlansága miatt, csak a keserű valóság: a démonjai.

Nyelt egy nagyot és kissé hanyag mozdulattal oldalra döntötte a fejét, lapos pillantásokkal figyelve a nappali ajtaját. Hezitált. Menjen, vagy sem? Szálljon szembe zaklatóinak akaratával és nyisson ajtót, vagy engedjen a démonoknak, és maradjon a kanapén ülve, mit sem törődve semmivel?

Kifejezéstelen arccal vizslatta a nappali ajtaját, kifejezéstelen arccal, majd hosszas küszködés után megköszörülte a torkát és hallgatta tovább a dörömbölés és a csengő együttes hangzavarát, ami valamilyen szinten megnyugtatta, hiszen kezdte úgy érezni, valóban megtörténik. Lehet, hogy mégis keresi valaki annak ellenére, hogy ő semmire sem válaszolt és semmivel sem törődött.

Lomha mozdulattal talpra kényszerítette magát, ellent mondva a fejében ordító hangoknak, amik folyamatosan ellenkeztek, nehogy megtegye azt, amit a szíve diktál. Még mindig sáros, vizes cipőjével lépkedett a bejárati ajtó felé, ráérősen és komótosan, hallgatva saját cipőjének nyugodt kopogását, mit sem törődve a valószínűleg ajtón túl lévő ember zaklatottságával. – Ellentétes érzések. Egyben érdekelte is, ki lehet az ajtó túloldalán, de hidegen is hagyta.

Lehet, valójában nem is törődött semmivel, csak szerette volna elhitetni magával, hogy valóban érdeklik dolgok és emberek. Összeszedetlen, kusza érzelmek és gondolatok, a semmi hatására? Tébolyult? Őrült?

Mikor elérte a bejárati ajtót, lassan elforgatta a kulcsot a zárban, és kissé hezitálva, de a kilincsre fektette átfagyott, vékony ujjait, azt követően pedig le is nyomta azt, hogy kinyithassa az ajtót. Mikor kitárta azt maga előtt és meglátta Seokjin arcát, kifejezéstelen tekintettel bámult az elázott férfira, aki zihált, s mintha a szemeiben is csillogó könnyek ültek volna meg, amik szinte ordítva követelték, hogy eressze őket gazdájuk útjukra.

Yoongi nem nyitotta szóra ajkait, üveges, üres tekintettel nézett a férfira – szíve ennek ellenére úgy zakatolt, hogy azt hitte, a hirtelen gyorsulástól meg fog állni –, aki előző éjszaka még az utolsó remény aprócska szikráját is eltörölte szívében. Gondolt rá, hogy becsukja az ajtót, visszasétál a kanapéra, mintha mi sem történt volna, azonban Jin beengedte magát, átlépte a küszöböt, majd az alacsonyabb férfi vállaira fektette hosszú ujjait, hatalmasat nyelve. Szorosan fogta a férfi kabátját az ujjaival, megmarkolva, mintha ezzel csak üzente volna: soha nem engedi el.

– Yoongi, én segítek elűzni a démonjaid. Én itt leszek neked és harcolok veled, rendben? Segítek neked – súgta maga elé határozottan, hatalmasakat nyelve. Habár hangja remegett, bizonytalanságot tükrözött, határozott volt elgondolását illetően. Yoongi nem válaszolt, csak meggyötörten nézett fel Jinre, elnyitva az ajkait. – Elűzöm őket a fejedből és ha mégsem sikerül, kitartok melletted addig, ameddig lehet – mondta nagyot nyelve, majd lassan előre hajolt, és fejét Yoongi arcához nyomva, lágy csókot lehelt az előtte álló férfi ajkaira.

„Save me if I become
My demons”