Hollókönny - VMon (+16)

Cím: Hollókönny

Alkotó: Nana

Hossz: one-shot

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Dráma, Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; erotikus tartalom; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal

Összefoglalás: "Minden tizedék évben elkövetkezett az az időszak, amikor a hollók emberré válhattak. Sajnos, nem minden lénynek volt ehhez szerencséje, hiszen egy holló, emberként, talán eléggé groteszk és bizarrnak hathat, hiszen ilyenkor sem hazudtolhatják meg mivoltjukat: éjsötét szemeiket és furcsa, már-már ijesztő aurájukat, de nagy átlagban az emberek nem voltak képesek arra, hogy különbségeket tegyenek a hollók és a saját fajtájuk között. – Talán azért is, mert ebben a világban megszokott volt a mesebeli lény, szinte minden nap történt valami, ami a mi generációink számára nem felfogható, elfogadott..." 
Hozzáfűzés: Tyű! :D Kaptam még egy kihívást HLE-től, és őszintén szólva, ezen jó sokat kellett gondolkodnom. Habár, nem voltak olyan nehezek a szavak, valahogy nehezen jöttek össze az események. :c 
V (Kim Taehyung) és Rap Monster (Kim Namjoon) párost kaptam, fantasy és dráma műfajban. :)

Itt vannak a szavak: 
szemfog, napfogyatkozás, tulipán, szerpentin, óceán, csónak, pulzus, bál, vérfürdő, muzsika, hajnal, fénykép, szőnyeg, kandalló, holló

Jó olvasást és remélem, tetszeni fog nektek. :)

(Oh, és ajánlom ennek a számnak a hallgatását közben: zene :) )

 Minden tizedék évben elkövetkezett az az időszak, amikor a hollók emberré válhattak. Sajnos, nem minden lénynek volt ehhez szerencséje, hiszen egy holló, emberként, talán eléggé groteszk és bizarrnak hathat, hiszen ilyenkor sem hazudtolhatják meg mivoltjukat: éjsötét szemeiket és furcsa, már-már ijesztő aurájukat, de nagy átlagban az emberek nem voltak képesek arra, hogy különbségeket tegyenek a hollók és a saját fajtájuk között. – Talán azért is, mert ebben a világban megszokott volt a mesebeli lény, szinte minden nap történt valami, ami a mi generációink számára nem felfogható, elfogadott.

Néhány hollónak megvolt az az adottsága, hogy emberré válhasson egyetlen egy napra, teljes huszonnégy órára, ami nem kevés idő, ezt pedig azok is élvezték, akik kiválasztottak voltak erre a varázslatra. Azonban, annak ellenére, hogy sokan nem érezték ezt csekélynek, volt, akinek az a huszonnégy óra egy perccel volt egyenértékű.

Talán diszkrimináció-e vagy sem, csak azok jutottak erre a sorra, akik emberhez méltó intelligenciával rendelkeztek, így a létszám elég bőségesen lecsökkent. Ezer hollóból talán csak ötvennek-száznak sikerült elérnie azt, hogy ők beteljesítsék saját történetüket, saját, eszméletlen meséiket, hogy várhassák az elkövetkezendő tíz évet, amikor is emberek közé járhattak úgy, hogy senki nem bélyegezte meg őket.

Kim Namjoon az intelligens hollók egyikéhez tartozott, habár, az ő emberré válásának időpontja húsz éves korában jött el, azelőtt úgy vélték fejesei, hogy nem elég érett ahhoz, hogy a létlábúak világában megtalálja a helyét, de amint elérte a húsz évét, és eljött az az időszak, amikor városokba, különböző országokba léphetett, jobban várta, mint bármi mást. Izgatott volt, kíváncsi, mindent fel akart fedezni, azonban tudta, egyetlen nap erre akkor sem lenne elég, ha ő repülne a leggyorsabban saját fajtája között. Kerülte az emberekkel való kapcsolatot, hiszen tudta, míg ők, kiválasztott hollók, akár több ezer évig is elélhetnek, egy normális ember élet maximum hatvan éves korig tart. Próbálta elkerülni ebből adódóan azt, hogy társalogjon velük, esetleg kötődjön, ragaszkodjon hozzájuk. Ideig-óráig sikerült is. Talán pár tíz évig, amíg ellenállt mérhetetlen kíváncsiságának, és annak, hogy ne figyelje meg az embereket sokkal közelebbről, mint ahogyan azt addig tette.

Minden egy bálon kezdődött, egy őszi, októberi napon, amikor a hatalmas városban élők összegyűltek, hogy különféle gyönyörű ruhákat hordva ünnepeljenek, talán teljesen felesleges dologból adódóan, azonban Namjoon imádta ezeket a rendezvényeket és mérhetetlen boldogság töltötte el a szívét, mikor pont egy ilyen napon válhatott huszonnégy órára emberré. Azon a napon úgy döntött, nem csak az ablakokból, vagy az udvarból fogja figyelni ezt az eseményt, hanem a kivétel kedvéért be is fog jutni a hatalmas kastélyba. Elhatározásáról senki nem tudta volna lebeszélni, elszánt volt, határokat nem ismerő.

Hajnaltájt izgatottan öltötte magára a szmokingot. Alig két órája volt csak ember, ő már ujjtördelve várta, milyen is lehet az elkövetkezendő éjszaka, amit már hosszú-hosszú hónapok óta várt. Még tavasszal látta meg hollóként repkedve, hogy az elhagyatott kastélyt valaki felvásárolta a szerpentines út mentén, a hegyoldal tetején, s ennek alkalmából bált rendez az ünneplésre, aminek a dátuma október tizenharmadika. Namjoonnak azonnal eszébe jutott: akkor lesz a nyolcvanadik születésnapja. Habár, nem látszott rajta a kor, talán ugyan úgy nézhetett ki, mint egy huszonéves fiatal, a kor viszont meglátszott viselkedésén és mozdulatain, még hollóként is. Bölcs volt már a maga módján, de legalább annyira önfejű, makacs, mint egy gyermek. Talán a vesztét is ez okozhatta.

Nem akarta elmondani családjában, köreiben senkinek, mire is készül, hisz tudta, mindenki ellenezte volna ezt a döntését. Senki nem szerette, ha a hollónép túl közel kerül az két lábon járó, primitív fajhoz, azonban Namjoon tudta, nem minden ember olyan, amilyennek az öreg hollók leírták. Tudta, hogy vannak gyönyörű emberek, gyönyörű ifjak és leányok, szemkápráztató ékszereik, kincseik, vagy éppen kézzel készített ajándékaik. Mesék, történetek, amiket szívesen hallgatott hollóként is az utcákon sétálva. Síró édesanyák, akik aggódnak beteg gyermekeik életéért és apák, akik minden nap azon küszködnek, hogy lehetővé tehesse gyermekeinek a tanulmányaikat, sikereinek eléréseit.

Természetesen, tudta, vannak gonosz, rossz emberek is. Sorozatgyilkosok, erőszakolók, olyanok, akik sportot űznek abból, amit józan ember, vagy holló ész nem tenne, de nem vette egy górcső alá az összes embert, ahogyan az ő idősei tették.

Úgy érezte, ez a bál lesz az a nap, amikor megismerheti a jó embereket, s talán elmondhatja majd a gyermekeinek, vagy a következő generációknak, hogy nem minden az, aminek látszik, és nem minden élőlény olyan, amilyennek sokan szeretnék beállítani.

Szinte egész nap készülődött abban a házban, ahová akkor tért be, amikor emberi alakot öltött. Egy elhagyatott kis kunyhócska volt, de időközben már felszerelte mindennel, ami számára fontos lehetett, s hollóként az aprócska tárgyakat is el tudta oda vinni, így nagyon lassan, de berendezte annyira, hogy akár pár órán át is, de ott tudjon élni, vagy öltözködni, ha a helyzet úgy adta.

Délelőtt és délután is azon gondolkodott, vajon kikkel és hogyan fog összeismerkedni, vajon milyen lesz az első napja úgy, hogy társalogni is fog ezekkel a lényekkel, nem csak pár percig, míg megvásárol tőlük valamit. Gondolkodott és elmélkedett, a tükör előtt próbálta el, mit is fog mondani, hosszas idő után azonban csak kinevette magát, hiszen bizonyos szituációkra nem lehetett felkészülni, ezt pedig ő is nagyon jól tudta. Apró sóhaj kíséretében vetette el a próbálgatás lehetőségét, s csak várta, mikor indulhat végre, ami kínzóan lassan jött el, azonban, amikor már ott volt az idő, boldogan tépte fel kunyhójának ajtaját, hogy egy hintó után induljon a városba, ami elviheti őt a híres hegyoldalra.

Izgatottabb volt, mint előtte bármikor.

Nem akarta elhinni, mikor a hatalmas épület ajtaja előtt állt, hogy valóban megtörténik az, amire várt már fél éve. Kissé remegő lábakkal indult el, mikor kinyitották előtte a hatalmas, fából faragott, díszített, két szárnyú bejáratot, s amint belépett a küszöbön, mély sóhaj hagyta el dús ajkait. Szinte rögtön elé tárult az a gyönyörű, pompás előtér, ahol már párok tucatjai táncoltak, varázslatos muzsikára lépkedve lábaikkal, ütemre. Íriszeit végig futtatta a hölgyek ruháján, s meglepetten konstatálta, hogy a legtöbbjükön vörös színű díszelgett, ami halvány pillanatra egy vérfürdőre emlékeztette, viszont ezt a lehető leggyorsabban kiverte elméjéből, hiszen nem azért jött el, hogy esetlegesen rossz dolgokon gondolkodjon.

Rögtön megrázta a fejét, és megköszörülve a torkát, azonnal az egyik asztalhoz lépkedett, elvéve onnan egy pezsgős poharat, hogy az ajkaihoz emelve a díszes üveget, kikortyolhassa tartalmát belőle, miközben figyelte az emberi lények mulatozását. Alig volt talán nyolc óra, ők már önfeledten táncoltak, kacagtak és virgonckodtak a bálterem közepén, hol lassú, hol pedig gyors zenére táncolva, ami egy gramofonból szólt, egész hangosan, mégsem annyira, hogy az esetleges társalgókat megzavarja.

Hiába hitte azt, könnyen fog menni az éjszakának azon része, miszerint ismerkedni fog, valahogy nem így sikerült. Mindenkinek megvolt a párja, a partnere, így Namjoonnak nehéz dolga volt, s már fél tízet ütött az óra, mikor észrevette, hogy ez így nem fog menni. Nem állhat egész éjszaka egy díszes terem szélén, csak nézelődve, mikor ő is szívesen részt vett volna abban, amiben az előtte lévőek is, így kissé csalódottan és keserűen, de megitta az újabb pohár pezsgőjét, s visszatéve azt eredeti helyére, az asztalra, elindult először az udvar felé. Habár úgy döntött, elmegy a helyszínről – szomorúan, hiszen egy egész napját pocsékolta el a semmire –, valamiért úgy érezte, muszáj lenne neki kimennie az udvarra. Talán körül nézni, talán csak várni valamire, egy kicsit a szabadban tölteni az utolsó pár óráját, elmélkedve, gondolkodva, még emberként, a Holdfényes, csillagos éjszakában, hallgatva a nők és férfiak kacarászó hangjait, és a zene nyugtató, vagy épp vidám dallamát.

A földszinti üvegajtót kinyitva lépett ki a kis teraszra, ami körül hófehér, faragott fa korlátok díszelegtek, s magában még meg is jegyezte, milyen szépnek hatottak, főleg ebben a tündöklő éjszakai fényben. Lassan lépkedett le a lépcsőn, szmokingjának zsebébe bújtatva ujjait, keserűen és csalódottan sóhajtva, halványan csóválgatva a fejét, miközben a rózsabokrok között sétálgatott, teljesen céltalanul, elhaladva egy, az udvar közepén lévő, díszesen faragott szökőkút mellett. Tovább haladt volna, ha nem látta volna meg a szélén ülő fiút, aki a vízbe bújtatta ujjait, talán bánatosan nézve maga elé. Még ebből a távlatból is látta, milyen bágyadtan csillogtak az íriszei.

Habozott egy darabig, vajon oda menjen-e, hozzá szóljon-e, vagy inkább sétáljon tovább. Szívének egyik része szinte ordította, menjen oda, hiszen azért jött, hogy ismerkedjen! Agya viszont minden szegletében ellenkezett. Valamiért az elméje nem akarta, hogy megszólítsa az ifjút, akinek selymesnek tűnő tincsei szinte csillogtak a rá világító Holdfényben, ahogy arcának egyik oldala is, ezzel különös hatást keltve Namjoon dobogó szívében. Maga sem tudta, miért, pár pillanat után a pulzusa feljebb szökött, ami megrémisztette, s talán ennek hatására el is döntötte, hátat fordít és ott hagyja a szomorkodó fiút, de egy hang nem engedte:

– Miért nem táncolsz a többiekkel? – A mély, mégis gyermekies hang megakadályozta abban, hogy tovább lépjen, így csak visszafordult a szökőkútnál ülő fiatal felé, aki kíváncsian pislogott a férfira, oldalra döntve a fejét.

– Nem illik ám tegezni – mondta Namjoon, színlelt szigorral.

– Talán velem egy idős lehetsz, de ha gond, nem tegezlek – húzta mosolyra ajkait a fiatal, halványan vállat vonva. Namjoon elmosolyodott, majd megeresztett egy sóhajt, közelebb lépve hozzá, s amint elérte őt, le is ült mellé a kövekkel kirakott szökőkút szélére. – Taehyung vagyok – mutatkozott be a fiatal, mosolyogva.

– Namjoon – biccentett a holló, figyelve a fiú arcát.

– Szóval? Miért nem táncolsz? – billentette oldalra a fejét Taehyung, nagy szemekkel pillogva a mellette ülőre.

– Nem vagyok idevaló, azt hiszem. Nehezen ismerkedek, vagy elegyedek beszélgetésbe, talán kicsit visszahúzódó vagyok. És te? Miért vagy idekint, egymagadban, egyedül? – tette fel a kérdését az idősebb, végig nézve a fiú szmokingján, majd felvezette tekintetét, egyenesen a szépen formált arcára, amiről meg kellett állapítania, hogy talán nőket megszégyenítően is bájos volt. Helyes arccal rendelkezett, dús ajkakkal, hatalmas nagy szemekkel, szépen ívelt orral, és hatalmas szempillákkal, amik hosszasan terültek el pirosló arccsontján, mikor lehunyta szemhéjait.

– Nem nekem való a bál – vont vállat Taehyung, futólag pillantva Namjoonra. – Igazából apa vette meg ezt a kastélyt, szóval kötelező volt itt lennem, de még csak tizenhat éves vagyok, alkoholt nem ihatok, mert mindenki morog miatta, a lányok, férfiak mind sokkal idősebbek nálam, gyerek alig van itt. Te vagy az egyetlen, aki szóba állt velem – húzta széles mosolyra dús párnácskáit, reménytelien vájva íriszeit Namjoonéba.

– Hát, ebben hasonlítunk. Hozzám sem szólt senki, csak te szólítottál meg az este folyamán – vont vállat a férfi kissé hanyagul.

– Ugyan olyan magányosnak tűntél, mint én.

– Azt hiszem, olyan magányos is vagyok, mint te.

A beszélgetésük hosszan elnyúlt, s habár Taehyung jóval fiatalabb volt nála, találtak maguknak közös témát, ami meglepte Namjoont, hiszen nem gondolta volna, hogy egy tizenéves, még gyerek fiúval el tud beszélgetni. Megdöbbent, hogy a fiút mennyi minden érdekelte, s még arról is hosszasan beszélt, milyen csodálattal figyelte a tavalyi évben történő napfogyatkozást, amit amíg él, soha nem fog elfelejteni. Hosszasan taglalta azt is, mennyire imád csónakázni, talán a kedvenc elfoglaltságai közé tartozott az, hogy egy csónak társaságában egy tóra, vagy a tengerre menjen – persze, közel a parthoz. Emellett, kedvenc tevékenységei közé tartozott a festés és a rajzolás. Talán Namjoont ridegen hagyta volna ez a társalgás, azonban nem tudta levenni a szemeit a fiú ajkairól, amik közül folyamatosan szökkentek ki a szavak, s mikor zavarban érezte magát, bal szemfogát alsó ajkába mélyesztette, kissé lesütve a szemeit. Aranyosnak gondolta a beleélését, a viselkedését, a beszédjét, a külsejét, a zilált, kissé kócos haját… az egész lényét. Magáról nem sokat sikerült beszélnie, mégis érdeklődően hallgatta az ifjú szavait, szinte itta magába, akár csak a szivacs a vizet, de mint minden jónak, ennek az éjszakának is közeledett a vége.

Namjoon tudta, éjfél előtt el kell mennie, mert amint tizenkettőt üt az óra, ő hollóvá fog változni, s nem akarta, hogy Taehyung ezt lássa.

Vontatottan, hezitálva, de lassan feltápászkodott a szökőkút széléről, amit Taehyung hatalmas szemekkel követett, sűrűn pislogva, nem értve, a férfi miért állt fel ilyen lassan, de hirtelen.

– Sajnálom, Taehyung, de nekem mennem kell – ejtette ki dús száján, miközben a csalódott fiúra nézett, aki kissé lebiggyesztette az ajkait.

– Rendben, lassan apa úgyis keresni fog, hogy menjek aludni. – Jobb karjával a balra simított, zavartan cirógatva végig ujjbegyeivel fekete zakóját. – Találkozunk még, igaz? – kérdezte, reménytelien csillogó, sötét íriszeivel.

– Biztosan, egyszer meglátogatlak.

– Így görbülj meg? – görbítette meg mutatóujját Taehyung, kissé összeszűkítve a szemeit. Namjoon apró mosolyra húzta ajkát, majd felemelte kézfejét, begörbítve a mutatóujját.

– Így görbüljek meg.

Teltek-múltak a hetek, a hónapok. Taehyung hiába várta Namjoont minden nap, a férfi nem jelent meg, azonban ő hitt benne, hogy tartja az ígéretét, s egyszer meg fogja látogatni. Talán maga sem vette észre, mi történik a szívében, mikor az ablakpárkányra könyökölve figyelte a messzi-messzi óceánt, a vidéket és a tájakat, várva arra, mikor bukkan fel a férfi, akivel a bál napján elbeszélgetett. Az egyetlen ember, akivel őszintén beszélgetett.

Nem vette észre, hogy pár óra leforgása alatt sikerült beleszeretnie egy érett férfiba, s erre csak akkor jött rá, mikor évek múlával az apja elhatározta, hogy bizony-bizony, Taehyung a huszadik évét töltötte be, így már ideje lenne annak, hogy megházasodjon. Jómódú, gazdag család volt az övék, így a lányok sokszor még össze is verekedtek, ki menjen nőül a csinos, helyes fiatalhoz, aki ráadásul még gazdag, kedves és figyelmes is volt. Talán a nők álmai is. Nem sűrűn született olyan férfi a közelben, aki gazdag volt, figyelmes, törődő, mosolygós, kedves, mellette pedig jóképű és igazán szemet gyönyörködtető egy nőben. Apja szinte minden szombat este vacsorákat rendezett, meghívva egy lányt a közeli városból, vagy falvakból – természetesen, csak jómódút –, hátha valamelyik megtetszik a fiúnak, és elveszi. Ez azonban sikertelen volt a fényűző vacsorák, és az asztalra kitett rózsák, tulipánok, és gyönyörűséges díszek ellenére is.

Taehyung minden ilyen rendezvényen az asztalnál könyökölve, kézfejének támasztott arccal hallgatta a lányok meséit, amik mindenféle butaságról szóltak, s semelyikkel nem tudott úgy elbeszélgetni, mint azon az éjszakán Namjoonnal. Végig hallgatta őket, mosolygott, kedves volt, mert apja úgy kívánta, de egyiküket sem kérte meg, vagy egyikükkel sem volt hajlandó újra találkozni. Néhány hónap elteltével már gyűlölni kezdte a szombatokat, hiszen tudta, amint eljön ez a nap, újabb lány toppan be a hatalmas, kétszárnyú ajtón, epekedve azután, hogy őt vegye el feleségül. Nem akarta ezt. Úgy érezte, az ő szívét már tizenhat éves korában ellopta valaki, egy férfi, akiről nem beszélhetett. Soha, senkinek.

Namjoon eleinte ügyet sem vetett a fiúra, akinek megígérte, egyszer még meglátogatja, de ahogy haladtak a hetek és a hónapok, időről időre eszébe jutott az az édes mosoly, azok a csillogó szemek, s habár tudta, nem kellene elmennie hozzá, nem tudott megálljt parancsolni szíve akaratának. Pár hónap múlva minden hónapban meglátogatta a fiút, az ablakpárkányán ülve. Télen csak az üvegen keresztül nézelődött a fiatal szobájába, nyáron, tavasszal és ősszel pedig nyitott ablaknál figyelte, ahogy a fiú tanult, énekelt, vagy a saját dolgaival foglalatoskodott. Egy ideig nem érezte úgy, hogy be kellene tartania az ígéretét, s majd, ha eljött az ideje, emberként fel kellene keresnie, de ahogy előre vonult az idő, úgy változott meg benne minden. Végig figyelte a gyerek cseperedését, szinte előtte nőtt fel, érett csinos, értelmes férfivá, és valahol bosszantotta, gyűlölte a gondolatot, hogy egyszer majd el kell vennie egy lányt. Folyamatosan kántálta, nehogy sikerüljön, nehogy egy női szív elrabolja Taehyungét, hiszen még legalább egyszer találkozni akart vele.

Nem akarta bevallani, de mikor a fiú felnőtt lett, s már minden nap meglátogatta, rádöbbent, bizony-bizony, az a fiúcska, akivel a szökőkútnál beszélt, ellopta a szívét, szépen, lassan, úgy, hogy ő azt észre sem vette. Szeretett az ablakpárkánynál ácsorogni, figyelni, ahogy Taehyung énekelget, tanul, festeget vagy játszik egymagában, esetleg a kiskutyáját ölelgeti, fésüli, akárcsak egy gyerek. A legtöbb ilyen tulajdonságát elhagyta, ahogy korosodott, de az éneklés, a tanulás és a festés megmaradt, és Namjoon kedvence az volt, mikor a fiú dalra fakadt. Imádta hallgatni a mély orgánumú hangját, s akár órákig tudott ülni a párkányán, mozdulatlanul.

Habár Taehyungnak feltűnt, hogy időnként egy holló zaklatja, sokszor bosszantotta is és próbálta elzavarni, de lassacskán megszokta a párkányon üldögélő állat jelenlétét, s ahogy elhaladtak a hónapok, az évek, teljességgel hozzászokott a holló társaságához. Sűrűn fordult elő, hogy le is festette, szinte már fénykép-szerűen, Namjoon pedig úgy állt neki modellt, ahogyan a fiú azt akarta, úgy, hogy Taehyung észre sem vette azt.

Egymásba szerettek úgy, hogy észre sem vették.

Taehyung már azon az éjszakán belehabarodott Namjoonba, a hollónak pedig minden egyes nap többször dobbant a szíve a fiúért.

Október tizenkettedike volt, Namjoon ezen a napon olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a bőréből, hiszen tudta, a holnapi napon végre találkozhat majd Taehyunggal. A fiú ezt nem érzékelte, számára a tizenkettedike ugyan olyan szombat volt, mint a többi. Már huszonhatodik évét töltötte, az apja még mindig nem tett le arról, hogy megházasodjon, s a férfi türelme is egyre inkább fogyóban volt, akárcsak az apjáé.

Nem értette az apa, ugyan miért nem felel meg a fiának egyetlen egy lány sem. Már teljesen kétségbe volt esve, sokat veszekedtek, rengeteg volt köztük a nézeteltérés, ami Taehyung lelkiállapotára is rátette a bélyeget. Nem volt olyan mosolygós, kedves és aranyos, amilyen régebben. Türelme fogyott, akár csak a múló évek a háta mögött. Reménytelennek érezte a mindennapokat, fakulni látszott elméjében Namjoon arca és lénye, ami egyre inkább kétségbe ejtette. A sok veszekedés, vita, tanácstalanság mellé kezdte úgy érezni, a férfi hazudott neki, és soha többé nem fogja már őt meglátogatni.

Depresszió lett úrrá rajta, keveset mosolygott, csak akkor, amikor muszáj volt, kimértek voltak a mozdulatai, ahogyan a tekintete is, Namjoon azonban így is szerette. Magát hibáztatta a fiú viselkedése miatt, a száznyolcvan-fokos fordulat miatt, ami a fiúban következett be, de remélte, hogy amint eljön majd a tizenharmadika hajnala, megváltozik majd minden.

Találkozni fognak.

Aztán újra magára hagyja majd Taehyungot, tíz évre.

Este, fél tizenkettőkor már az ablakpárkányon ült, Taehyung pedig belépett az ajtón, masszírozgatva az orrnyergét, s mihelyst meglátta a hollót, megeresztett egy fáradt, keserű sóhajt.

– Ironikus, hogy te vagy az egyetlen, akihez beszélhetek. Szerinted is szégyen, hogy huszonhat éves létemre nem akarok házasodni? – kérdezte teljesen elkeseredetten, leülve az ágyára, arcát tenyereibe temetve. – Megint összevesztem apámmal, tudod? Nem értem. A bátyáim megházasodtak már, fogadja el, hogy én a magam útját akarom járni. Én szerelmes vagyok, de az a személy, akit szeretek, az… Áh! – nyögött fel fájdalmasan, eldőlve az ágyában, hatalmas nyelés kíséretében figyelve a plafont, megremegő ajkakkal. – Reménytelen vagyok.

Namjoon szívesen válaszolt volna, a karjaiba akarta venni, megölelni, nyugtató szavakat suttogni a fülébe, de erre nem volt lehetősége, hiszen még nem jött el az éjfél. Folyamatosan az üres kandalló feletti órát figyelte, szuggerálva, mikor ütik már meg a mutatók az éjfélt.

– Gyűlölöm magam. – Namjoon rögtön Taehyung felé kapta a fejét, aki oldalára fordult az ágyában, összegömbölyödve, reszketeg sóhajt eresztve ki ajkain. A holló berepült a fiú szobájába, majd az ágyára tipegett, szorosan a fiúhoz bújva, fejét annak hátához nyomorgatva. Taehyung elmosolyodott egy minutum erejéig, s megfordulva, a kezeibe vette a szelíd hollót, a feje mellé téve. – Nem baj, legalább te itt vagy nekem. Te mindig itt vagy nekem – sóhajtotta, le-le csukódó szemekkel, apró mosolyra húzva száját.

Namjoon futólag az órára nézett, s szinte már számolt visszafelé, mikor fog a kismutató az éjfélhez érni. A szíve egyre hevesebben vert, már hallani vélte Taehyung szuszogását is, ami azt jelezte, talán már elaludt. Nem akarta, hogy a fiú elaludjon, de azt sem akarta, hogy végig nézze, ahogy emberré alakul, gondolatai közben pedig hirtelen, egyről a kettőre történt meg a változás: egy szempillantás alatt emberként feküdt Taehyung ágyának bal oldalán, össze-összevont szemöldökkel, kissé elhúzva ajkait, hiszen nem volt kellemes érzés egy tenyérben elférő állatnak ilyen hatalmassá változni.

Taehyung ezután felnyitotta szemhéjait, s már épp kiáltott volna ijedtében, hogy egy idegen fekszik az ágyában, azonban Namjoon a férfi ajkaira emelte tenyerét, befogva ezzel a dús ajkakat.

– Sh! Én vagyok az, Namjoon! – Amint kimondta, s meglátta Taehyung szemeiben csillogni a felismerést, vonakodva, de elemelte onnan a kezét. A fiatalabb elmosolyodott, majd könnyek gyűltek a szemeiben, és egy apró sóhajt hallatva bújt közelebb Namjoon testéhez.

Nem kérdezte meg, miért van ott, hogyan és mi okból. Felötlött benne a kérdés, szó sem róla, de nem akarta elrontani a pillanatot, azt, hogy az az ember fekszik mellette, akiért minden alkalommal megdobbant a szíve.

Számon akarta kérni, hol volt eddig, miért nem ment hamarabb, de erre sem volt képes, csak mélyeket sóhajtozva bújtatta Namjoon nyakába a homlokát, könnyes szemekkel.

– Azt hittem, sosem fogsz eljönni – bukott ki belőle végül, megcsóválva picit a fejét.

– Én mindig itt voltam, mindig figyeltelek – mondta halkan az idősebb, megcirógatva Taehyung hátát. – Én vagyok az a holló, aki az ablakpárkányodon üldögél, minden nap. Minden nap figyeltelek, végig néztem, ahogy felnőttél, ahogy édesapáddal veszekedtél, ahogy sírtál… mikor festettél, énekeltél nekem – húzta mosolyra dús ajkait.

– Normál esetben nem hinnék neked, de… de elhiszem – sóhajtotta a férfi, álmos szemekkel pislogva a férfi bőrének bújva.

– Most már itt vagyok, ez a lényeg. Aludj csak. – Reflexszerűen ugyan, de a karjaiban pihenő hajába puszilt, szorosabban húzva magához a törékeny, vékony testet.

Taehyung egész napra bezárkózott, nem volt hajlandó kimenni, sem a szobájába engedni senkit, ami talán nem is volt gyanús a kastélyban dolgozóknak, testvéreinek és az apjának sem, hiszen előfordult, hogy a férfi egy-egy durvább veszekedést követően bezárkózott akár napokra is. Viszont akkor nem ez volt az oka, hanem az, hogy Namjoon nála maradt, egész napra. Minden pillanatát ki akarta élvezni az együtt töltött időnek azután, hogy a férfi elmagyarázta, miért csak akkor jött, és milyen hamar el is kell majd mennie. Persze, a fiatalabb rettenetesen szomorú volt, hiszen azt jelentették a szavak, hogy újabb tíz évre magára fog maradni, újabb tíz évre nem érintheti a férfit, nem ölelgeti meg, nem lehet a közelében. Hiába volt mellette hollóként, nem érezte azt ugyanannak, de úgy érezte, azzal is beéri. Mindegy, hogyan, Namjoon mellette lesz, és csak ez számított.

Délelőtt, és délután is végig beszélgettek, Namjoon elmondta, mennyire megkedvelte azalatt, hogy figyelte őt, Taehyung pedig kuncogva újságolta, hogy ő már azóta kedveli, hogy először beszélgetésbe kezdtek. Habár, normális esetben talán kellemetlen lenne ilyen gyorsan bevallani a másiknak az érzéseiket, nekik nem volt idejük rá. Muszáj volt mindent megbeszélniük, mindenről szót ejteni, az érzésekről, a gondolataikról, hiszen egy nap… olyan gyorsan elrepül és olyan messze van még a következő, amikor embermódjára képesek szót érteni egymással.

Nem érezték butaságnak a szerelmüket, sem azt, hogy igazából úgy szerettek egymásba, hogy alig ismerték a másikat. Namjoon oldaláról ez nem volt igaz, hiszen ő végig kísérte Taehyung életét, viszont a fiatalabb alig tudott valamit a férfiról, de még ennek ellenére is tudta, az érzelmei tiszták és valósak, valósabbak, mint akármi más.

Egymást ölelve ültek a szőnyegen, hol pedig az ágyon, egymáshoz bújva nézték végig a naplementét, ami megszínezte az égboltot rózsaszínes-lilás-sárgás árnyalattá, ezzel varázslatossá, elképesztővé téve a bárányfelhőket is.

– Lassan menned kell, ugye? – kérdezte Taehyung, csalódott, szomorú hangján. Namjoon szorosabban ölelte magához, mély sóhajt hallatva.

– Igen. Öt óra és mennem kell.

– Utána tíz év? – emelte fel fejét a fiatalabb, bágyadtan csillogó szemekkel.

– Utána tíz év – simította meg Namjoon ujjaival Taehyung arccsontját. – TaeTae… én nem akarom, hogy rám várj. Házasodj meg, éld az életed, legyenek gyerekeid, családod, odaadó feleséged. Nem kell rám várnod. Tudod, hogy csak tíz évente tudok emberré válni, és akár én ezer évig is élhetek. Maximum csak öt alkalommal tudnánk találkozni úgy, ahogyan most, de talán még annyi sem lenne. Én ilyen maradok egészen életem végéig, ha emberré alakulok, de te öregedni fogsz, végül pedig meghalni. Elfecsérelnéd rám az idődet? Hat, akár öt alkalomért? Ne tedd ezt, rendben? – Taehyung megeresztett egy sóhajt, a naplemente felé nézve, mélyen elgondolkodva. Tudta, igazság volt abban, amit az idősebb mondott neki. Tudta, hogy ő meg fog halni, sokkal korábban, mint Namjoon, azonban halvány mosolyra húzta az ajkait, úgy nézett vissza a férfira.

– Én nem bánom. Ha tényleg szeretsz, te ezer évig fogsz szenvedni. Ez nem nekem teher, én gyorsan meghalok – ingatta a fejét, felnézve a másikra –, neked lesz rossz, nekem kellene ezt mondanom. Nem neked. Én veled akarok lenni, ha csak tíz évente, akkor tíz évente, ha csak egy napra, akkor egy napra. Nem akarok mást – suttogta, majd ajkaival lassan közelített Namjoon arcához, s amint elérte azt, száját a férfiéra fektette, finoman megcsókolva.

Namjoon el akarta magától lökni a fiút, ott hagyni, hogy kezdjen nélküle új életet, nem is kellett volna itt lennie emberként, nem is szabadott volna elmondania az igazat… hibát vétett, és akkor, mikor nem tolta el magától a férfit, újabb hibát követett el.

Viszont csókolta, s a naplementében ténylegesen egymásnak adták a szívüket. Testük forrón tapadt össze, lágyan ringatták egymást az élvezetek kapuja felé, finoman csókolták a másik ajkait. Taehyung körmeivel vájta végig Namjoon hátát, hol a fájdalomtól, hol a gyönyörtől, de még a fájdalom sem zavarta, mert akarta ezt. Ezt a halott szerelmet a férfival.

Lassú, romantikus tempóban ringatózott a testük, egymást ölelve szeretkeztek a gyönyörű Naplementében, halkan sóhajtozva és nyögdécselve, egymás könnyeit csókolva le a másik arcáról, miközben gyönyörük a tetőfokára hágott, s egymásnak élveztek el a szivárvány-szerűen megvilágított estében.

Szenvedésre ítéltettek, tíz évenként egy napnyi boldogsággal, de ők ezt vállalták.

Taehyung tartotta magát az ígéretéhez: minden egyes nap epekedve várta az október tizenharmadikát, amikor Namjoon emberként meglátogatja. Bár, félt tőle, hogy esetleg, ha megöregszik, a férfi már nem fog hozzá úgy viszonyulni, ahogyan fiatalabb korában, de úgy érezte, hogy még két-három alkalmat igazán ki tudnak élvezni, utána már nem lesz esélyük arra, hogy esetleg szeretkezzenek, vagy úgy beszélgessenek, mint régen.

Örömmel töltötte el őt, hogy Namjoon hollóként is minden nap meglátogatta, Taehyung pedig sűrűn a tenyerébe vette a picike testű madarat, hogy a csőrére adjon egy aprócska puszit. Ezután Namjoon mindig jobban bújt a meleg tenyerének érintésébe, s néha még a fiú arcához is dörgölte a fejét, csapkodva picit a szárnyaival örömében, amit Taehyung általában halkan megnevetett. A szerelem mindig megfiatalította, hiába öregedett, hiába múltak úgy az évek, mint a szempillantás. A szemeiben lévő csillogás, az ajkain lévő mosoly mindig ugyan olyan volt, mint akkor, amikor megismerték egymást, és akkor, amikor először adták egymáséinak a testüket és a szívüket is.

Egyikük élete sem lett könnyebb, sőt, Taehyungnak egyre nehezebb volt. Apja egy percre sem akarta elfogadni fia furcsaságát, néha hallotta, hogy magában beszélt, hogy magában nevetgélt, és számára az is elborzasztó volt, hogy nem akart megházasodni. Már-már azon gondolkodott, hogy elmegyógyintézetbe záratja a férfit, mert biztosan nem normális, s egy napon majdnem sikerült is ezt elérnie, azonban az orvosok teljesen normálisnak találták, viszont Taehyungban akkor megtört valami. Valami, amit nem tudott megfogalmazni. A szíve kettéhasadt, mikor arra gondolt, hogy az édesapja képes lett volna őt egy diliházba csukatni, s ha az orvos nem vizsgálja meg alaposan, akár ez be is következhetett volna.

Azt is tudta, hogyha az apja elhatároz valamit, akkor bizony, az úgy is lesz, így sosem volt nyugodt, mindig attól félt, mikor viszik el őt, mikor fogja az apja lefizetni valakit, hogy az bolondnak titulálja, és bezárassa őt. Kénytelen volt elmenni otthonról. Kénytelen volt összepakolnia a holmijait harminc évesen, és elköltöznie, ami nem is volt számára megerőltető, inkább csak fájdalmas, hiszen az ő apja is együtt élt a nagyapjával, amíg ő el nem hunyt, és az apjára nem hagyta a házat. A bátyai is a kastélyban éltek, a feleségeikkel és a gyermekeikkel.

Neki mennie kellett, különben előbb-utóbb be lesz zárva valahová, ki tudja, hová, ezt pedig nem akarta megkockáztatni. Nem akart rettegésben élni, így egy magányos, csendes éjszakán útnak indult két bőröndjével, Namjoon pedig követte őt, majd elvezette abba a kis kunyhóba, ahol ő élt, amikor ember lehetett. Taehyungban néha felvetődött a kérdés, vajon bízzon-e Namjoonban, hová vezetheti őt, de mindig megrázta olyankor a fejét, emlékeztetve magát arra, hogy neki csak a hollója van, bíznia kell benne, hiszen csak ő van neki, emellett pedig a szerelme is.

Mikor elérkezett, nagy, hosszú út árán, fáradtan és kimerülten a kis kunyhóhoz, nem csalódott párjában. Elmosolyodva nézett végig a picike házon, majd amikor bement, kissé elkeseredett, mert hatalmas rendetlenség és kosz uralkodott benne, azonban a fáradtság, az egész éjszakás gyaloglás ellenére felhúzta ingujjait karjain, hogy nekikezdjen a takarításnak, ebben pedig Namjoon is segített. A kisebb tárgyakat, amiket elért, odébb rakta, a lábaival próbált port törölni, pakolni, amennyire csak lehetőségei engedték, Taehyung pedig hálás volt neki, még akkor is, ha effektíve semmit nem tudott igazából segíteni.

Azután minden takarítás így telt el. Taehyung végezte a nagyja munkát a kis lakásban, Namjoon pedig ahol tudott, segített neki, azonban a lehetőségek korlátozottak voltak, de minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy ne csak a férfi végezze a házimunkát. Habár, a főzéssel meggyűlt a bajuk, ugyanis Taehyung nem tudott főzni, azonban megtanulta, hogyan kell azt, nagy nehezen, s pár hónap múlva már képes volt önálló ellátásra is. A helyi faluban dolgozott, egy édességboltban, ami számára ideális volt, ugyanis szerette a gyerekeket, akik iskola előtt térültek be a boltba, csakhogy Namjoon mindig szomorú volt akkor, amikor a férfi dolgozott, hiszen nyolc órán keresztül nem lehetett a közelében, csak néha figyelhette őt, sajnos távolról, hiszen az emberek nem szerették a hollókat, sűrűn előfordult, hogy egyet-kettőt lelőttek, mert túl zavaróak voltak a számukra, így kénytelen volt halkan lenni, megbújni itt-ott, nehogy feltűnést keltsen.

Minden rossz ellenére, szegről-végről boldogok voltak, amennyire csak módjuk engedte.

Amint újra eljött az ideje annak, hogy Namjoon emberré válhasson, mindketten boldogan várták a tizenkettedike utolsó óráit. Taehyung másnapra szabadnapot vett ki, hogy ténylegesen szerelmével tudja tölteni az idejét, egyetlen percet sem akart elpazarolni. Úgy várták a napot, mint a gyermekek a karácsonyt, az ajándékozást, a szeretetünnepét. Számukra október tizenharmadika volt az igazi szeretetünnepe, s amikor éjfélt ütött az óra és Namjoon emberi alakot öltött, Taehyung rögtön szerelme karjaiba vetődött, hosszú, szenvedélyes csókot kezdeményezve a férfival, aki törődően, szeretetteljesen ölelte át a férfi derekát.

Már látszott rajtuk a különbség. Taehyung már nem volt olyan szép, mint fiatalabb korában, emellett nem volt olyan puha a keze a sok munkától, nem volt olyan selymes, gyönyörű haja, és pár ránc már látszódott is az arcán, mérsékelten még, hiszen csak harminchat éves volt. Ennek ellenére Namjoon ugyan úgy szerette, ugyan úgy kívánta, minden egyes nap, ha nem jobban.

– Napról, napról, hónapról hónapra, évről évre egyre szebb vagy – húzódott el tőle az idősebb, végig simítva Taehyung arcán, amit ugyan olyan puhának érzett, mint akkor amikor utoljára érinthette ujjaival párja bőrét.

– Persze! Ne túlozz! – nevette a férfi halkan, ingatva a fejét. – Ennél csak rosszabb lesz – vonta meg vállait, homlokát Namjoon nyakának hajtva.

– Nekem mindig szép maradsz. Én akkor is szeretni foglak, ha megöregszel.

– Elhiszem, elhiszem – sóhajtotta a fiatalabb, szorosan átölelve szerelmét, el-elszoruló torokkal. Boldog volt.

Nem aludtak sokat, csak annyit, amennyit muszáj volt, talán három, négy órát. Minden pillanatot egymással akartak tölteni, egy minutumot sem akartak kárba veszve hagyni, viszont aludniuk muszáj volt valamennyit. A hajnali ébredéskor Taehyung rögtön főzni kezdett, hogy finomat reggelizzenek, később pedig ebédeljenek mindketten, Namjoon pedig boldogan segített neki, néha-néha megcsókolgatva a férfi ajkait, vállait, vagy kezét. Mindegy, melyik testrésze került közelebb ajkaihoz, ő oda aprócska puszit nyomott.

Vidáman, harmonikusan töltötték el a napot, egymás társaságában. Étkezések után csak ültek, vagy feküdtek a kanapén, szeretve egymást testükkel, örömöt adva a másiknak, halkan sóhajtozva, juttatva el egymást a gyönyör kapuiba, utána pedig csak mosolyogva feküdtek egymás mellett, fáradtan pigegve, simogatva a másik arcát, végig mélyen tartva a szemkontaktust, ölelkezve.

– Namjoon – suttogta Taehyung, mikor kint ültek a naplementés estében, bámulva maguk elé, ölelkezve.

– Igen? – kérdezte a férfi, simogatva párja vállát, szorosabban ölelve testéhez a fiatalabbat.

– Ha elmegyek, új életet kezdesz, igaz? Ígérd meg nekem. – Fejét Namjoon felé fordította, mélyen az idősebb szemeibe nézve, határozottan, ellentmondást nemtűrően.

A férfi sokáig nem válaszolt, elkapta a fiúról a pillantását, és gondolkodott. Mégis, hogyan tudná ezt megígérni? Taehyung szinte feladta az egész életét azért, hogy vele lehessen, ő pedig csak úgy lépjen túl majd rajta, mintha soha nem is lett volna neki a férfi? Nem, nem ment volna neki. Nem tudott volna úgy élni nélküle, ahogyan eddig, viszont tudta, ha nem ígéri meg, biztosan veszekedésbe torkollna ez az este, azt pedig nem akarta. Boldoggá akarta tenni a szerelmét, hiszen csak tíz évente egyszer volt erre alkalma, nem akarta elszalasztani.

– Megígérem – húzta magához szorosabban, nyelve egy nagyot.

Kegyes hazugság. Néha muszáj hazudni azért, hogy az, akit szeretünk, ne sérüljön, ezt Namjoon is tudta, épp ezért döntött úgy, hogy megígéri azt, amit nyilvánvalóan nem tudna betartani.

– Köszönöm – mosolygott Taehyung szélesen, majd Namjoonhoz hajolt, hogy megcsókolhassa párja dús, édeskés ajkait, miközben az idősebb az ölébe ültette a férfit, szorosabban karolva át annak vékony, kissé esetlen, mégis férfias, erős küllemét. A csók után elhúzódott tőle, majd mosolyogva simította meg Taehyung arcát, amit megvilágított a Naplemente, épp úgy, mint a találkozásukkor a Hold fénye. Végighúzta hüvelykujját a férfi arccsontján, arcélein, majd a szépen ívelt orrán, a szemöldökén, a szemein, aminek következtében Taehyung lehunyta a pilláit, az állán, s legutoljára hagyta a dús, puha párnácskákat.

– Szeretlek, TaeTae – suttogta Namjoon elmélázva, majd elvette hüvelykujját a férfi ajkától, hogy megcsókolhassa.

Ezután az idő úgy szaladt el a fejük felett, ahogy még soha. Valamelyest örültek is neki, hiszen egyre közelebb lehet az bizonyos október tizenharmadika, viszont másrészt mérhetetlenül szomorúak is voltak, hiszen Taehyung folyamatosan öregedett, egyre gyorsabban és gyorsabban. A negyvenhatodik életévében, azt a varázslatos napot még boldogan, örömmel tudták élvezni, azonban utána az idő még gyorsabban haladt, Namjoon pedig rettegett attól, mi lesz, ha elveszti szerelmét. Minden mozdulatát, lépését próbálta vigyázni, figyelni, azonban egy picike holló mit tudna tenni, ha egy ötven éves férfi elesik? Semmit. Taehyung olyankor nevetve szitkozódott annak ellenére, mennyire fájtak a tagjai, mennyire nehezére esett mindig talpra állnia, de a világért sem szerette volna Namjoont megijeszteni.

Minden percben azért reménykedtek, hogy az ötvenhatodik életévében lévő, csodálatos napot is együtt tudják tölteni, s mikor az úgy telt el, ahogyan az előzőek is, már azért reménykedtek, hogy a hatvanhatodik is így múlhasson el, de miután Taehyung betöltötte a hatvanadik életévét, minden sokkal fullasztóbb lett.

Taehyung nem tudott már dolgozni menni, hiszen öreg volt hozzá, nehézkessé vált számára a járás, a főzés és a házimunka is. Egyre nehezebben bírta a tempót, egyre fáradtabb volt, nehezen vonszolta magát, s sűrűn előfordult, hogy napközben is kénytelen volt aludni ahhoz, hogy végig bírja csinálni a napot. Egyre sűrűbben kellett orvoshoz járnia, ugyanis a házimunkát mindig végezte, nem volt hajlandó piszokban élni, minden nap, vagy másnap főzött, ez pedig, ennyi idősen elég veszélyesnek bizonyult, majdhogynem egyedül, hiszen egy holló hogyan tudná megóvni őt? Namjoon sokszor azon kapta magát, hogy hollófekete íriszeiből könnyek csordulnak, mikor látta kedvesét esetlenkedni, elesni. Sokszor sírt amiatt, mert a férfi hatalmasat zuttyant, majd fájdalmas arckifejezéssel próbált feltápászkodni a botja segítségével, amit sokszor ejtett ki kezei közül, s Namjoon hiába pöckölgette a botot a csőrével, ezzel nem tudott segíteni rajta. Olyankor Taehyung, remegő, ráncos kezével, mosolyogva megsimogatta szerelme picike fejét, jelezve, hogy nincs semmi gond. Pedig volt gond. Nagy gond.

Az idősödő férfi mindenével azon volt, hogy a hatvanhatodik évét végig tudja vinni, és együtt tudjanak tölteni egy napot, s annak örült volna a legjobban, ha a következő tíz év is sikerülne, de valahol mélyen tudta, következő találkozásukkor, amikor emberként lehetnek együtt, muszáj lesz búcsúznia. Érezte, hogy azt még sikerül végigvinnie, de utána már nem fog menni. Minden nap nehezebb és nehezebb lett neki, már egy picike sétától is pihegve fulladt ki, fáradékonyabb volt, mint valaha, hatvanhat évesen főleg, de tudta, ezt még muszáj túlélnie. Muszáj.

Így is lett. Október tizenkettedikén, fáradtan várta az éjfélt, mély sóhajokat hallatva, a kanapén ülve, a kandalló előtt, ahová már begyújtott, hiszen hiába volt október, az idő előrehaladtával egyre fázósabb és fázósabb lett. Melengette karjait kinyújtva, apró mosollyal figyelve a lábán ácsorgó hollót, aki ugyan úgy várta az éjfélt, mint Taehyung.

Mikor közeledett az idő, Namjoon átrepült Taehyung jobb oldalára, s épp, hogy ezt megtette, már emberként pihent a férfi mellett. Taehyung erőtlenül elmosolyodott, szemeiben még mindig ott volt az a gyermekies csillogás, ami Namjoon tekintetét soha nem hagyta figyelmen kívül. A holló apró, keserű mosollyal megsimította párja ránccal tarkított arcát, miközben Taehyung lehunyta a szemeit, amiknek a sarkaiból apró könnycseppek potyogtak.

– Még így is szeretsz? Ilyen öregen, és vénen? – húzta mosolyra Taehyung ajkait, mire Namjoon felsóhajtott, megcsóválva a fejét.

– Nekem ugyan olyan vagy, mint voltál. Én ugyan úgy szeretlek, ha nem jobban – mondta halkan a holló, finoman megpuszilgatva szerelme ajkait, aki kissé fáradtan, kissé lassan, de vállaira csúsztatta az ujjait, folyamatosan csordogáló könnyekkel.

Azon a napon Namjoon eldöntötte, Taehyungnak semmit sem kell csinálnia, majd ő mindent elintéz a ház körül. Szépen, gyönyörűen kitakarította a lakást, amíg párja aludt, aki a lelkére kötötte, hajnalban keltse fel, de Namjoonnak esze ágában sem volt ezt megtenni. Tudta nagyon jól, hogy szerelme szíve és szervezete gyenge már, a világért sem akarta kitenni veszélyeknek, így hagyta nyugodtan aludni, közben ő takarított, főzött, mosott, és elvégezte a ház körüli összes munkát. Ő még mindig a fiatalság fényében tündökölt, így az ereje is megvolt hozzá, habár egy idő után már ténylegesen elfáradt, viszont fáradtság ide, vagy oda, széppé akarta tenni ezt a napot is. A legszebbé. A legeslegszebbé.

– Mondtam, hogy kelts fel. Nézd meg, már fél tíz van, és alig van tizennégy óránk együtt – biggyesztette le Taehyung az ajkait, mire Namjoon elmosolyodott, miközben előkészítette a tányérokat, hogy asztalhoz ülhessenek. – Hát ez? – pislogott az idős férfi, fáradtan, megdörzsölgetve kezével a jobb szemét.

– Főztem neked, kitakarítottam az egész házat, egy ideig semmi dolgod sem lesz. A kedvencedet csináltam – mosolyogta Namjoon, édesen, kedvesen, mire Taehyung elmosolyodott, megremegő ajkakkal.

– Talán az öregedéstől vagyok szenilis és túlérzékeny – nevette harsányan, letörölgetve mutatóujjával az előtörő könnyeit, amik a boldogságtól és a meghatottságtól kezdtek összegyűlni íriszeinek sarkaiban.

– Mindig érzékeny voltál – kuncogta Namjoon gonoszul, megterítve az asztalon. Taehyung erre csak legyintett egyet, megcsóválva a fejét, boldogan mosolyogva még mindig fiatal, szép párjára. Nem hitte volna alig negyven éve, hogy eljön majd az a nap, amikor ő ilyen idős lesz… Sokszor nem akarta elhinni, hogy ilyen gyorsan elrepült negyven év.

Viszont egy pillanatra sem bánta meg, hogy Namjoont választotta. Egy percre sem.

Reggeli, és ebéd után pihentek a teraszon ücsörögve. Taehyung a székében foglalt helyet, Namjoon pedig mögötte állt, hogy megmasszírozza párja vállait, karjait és hátát. A fiatalabbnak rettenetesen jól esett, sokszor fel is sóhajtott a nyugtató, kényelmes érzésre. Egész nap pihentek, egymáshoz bújva mosolyogtak, örültek a másiknak, viszont, mihelyst eljött a naplemente ideje, Taehyung felsóhajtott, s botjára támaszkodva kelt fel a székéből, hogy a kis lépcsőre ülhessen, mély, fáradt nyögést hagyva ajkain. Namjoon azonnal odaszaladt hozzá, aggódva nézve őt, Taehyung azonban csak mosolyogva ingatta a fejét, amire a férfi felsóhajtva mellé ült, átkarolva a vállát, magához húzva az idős testet.

– A hetvenhatodikat már nem fogom megélni, tudod? – kérdezte vontatottan Taehyung, lehunyva a szempilláit.

– Dehogynem! Ne beszélj butaságokat! – szusszantotta a holló, szorosabban húzva magához párját, a vállánál fogva. Még csak hallani sem akart erről. Véletlenül sem.

– Megígérted, hogy új életet kezdesz. Így teszel majd, igaz? Nem felejtetted el, ugye? – Taehyung ajkait halálos nyugodtsággal hagyták el a szavak, Namjoon azonban jó ideig képtelen volt válaszadásra, csak összepréselte dús párnácskáit, egymásnak passzírozva őket, dühösen kémlelve az előtte lévő naplementét. Egyszerűen a pokolba tudta volna kívánni azt, hogy az emberek csak ilyen kevés ideig tudtak élni, a pokolba kívánta volna magát, mert elvett egy ártatlan férfitól ötven évet, és gyűlölte magát, amiért nem hallgatott a bölcs hollókra és az ösztöneire.

Viszont, ahogy Taehyung sem, ő sem bánt meg semmit. Talán csak azt sajnálta, hogy elvette a férfi szívét, ezzel együtt pedig az életét is, pedig tudta, ez a szerelem halott.

– Nem felejtettem el.

– Akkor jó – sóhajtotta a fiatalabb, fáradtan dőlve szerelmének testéhez. – Szeretlek, Namjoon. Nagyon szeretlek – suttogta el a szavakat, felnyitva szempilláit, fáradtan kémlelve az előttük lemenő Napot.

– Én is szeretlek. – Namjoon Taehyung álla alá nyúlt, majd megemelve a férfi fejét, finoman megcsókolgatta annak ajkait. Taehyung a csókba mosolyodott, s ráncos, idős kezével megsimogatta Namjoon még puha, selymes bőrét, elhullajtva újabb könnycseppeket.

Mintha csak így kellett volna történnie, Taehyung azután a nap után már nem kelt fel. Örök álomba merült Namjoon karjaiban, mintha így lett volna megírva.

Namjoon minden nap kirepült Taehyung sírjához, egy szál vörös rózsát hagyva ott, s sűrűn elő is fordult, hogy emberként ott ücsörgött egész éjszaka, egész nap, simogatva a sírt, beszélve a fiúnak, fojtogatva a könnyeit. Jobban hiányzott neki, mint gondolta. Minden egyes emlék eszébe jutott, minden egyes boldog pillanat, a szeretkezéseik, a csókjaik, a boldog beszélgetésük, a sok mosolyogtató emlékkép, mikor Taehyung főzni tanult, és kiáltozva szerencsétlenkedett a konyhában. Megrohamozták a képek elméjét, és hiába volt a legtöbb örömteli, mindig sírva fakadt, akár holló, akár emberi külsőben.

Mély sóhajt hallatva ült le a sírkő mellé, nyelve egy hatalmasat, újabb vörös rózsát ejtve a sírra, hamiskás mosollyal.

– Most lennél 196 éves. Repül az idő, de nélküled nem olyan – sóhajtotta, megsimítva a sírt, miközben felhúzta a térdeit. – Hiányzol, Taehyung. Rettenetesen hiányzol – szuszogta, küszködve a könnyeivel, miközben fejét a sír oldalának döntötte, sajgó szívvel nézve fel az égboltra, a Holdfényes éjszakába, figyelve a ragyogó, tündöklő csillagokat, s remélte, hogy a legfényesebb, ami az égen ragyogott, Taehyung volt.