Broken - VKook (+16)

Cím: Broken

Alkotó: Nana

Hossz: one-shot

Besorolás: +16

Műfaj: AU, sötét, angst

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal

Összefoglalás: "Gyengének születtem, vagy te bénítottad meg a szívemet, minden tagommal együtt? Miért nem tudsz úgy átölelni, úgy körém fonni a karjaidat, ahogy azt az eső, és a cseresznyefa virágai teszik? Miért nem lehet, hogy engem szeress, csak engem kívánj, csak engem érezz? Sokat kérek, sajnálom, tudom én is." 
Hozzáfűzés: Huh... Őszintén, ezt a kis rövidke sztorit kereken három hete írom. Ma érkeztem oda, hogy most már befejezem, mert minden nap egy morzsát tettem hozzá - talán ezért tűnhet szétcsúszottnak, de egy szétcsúszott, beteg ember gondolatairól van szó, szóval ez talán nem olyan "különös", vagy nagy hiba. :) 
Igazából, a skizofrénia az, ami nagyon "közel" áll hozzám, és ebben a ficiben is azt próbáltam felépíteni, vagy hogyan mondjam. Persze, mint betegséget, nem ismerem, nem érzem át, valószínű, hogy nem ilyen, de... mmm... engem túlságosan érdekelnek az ilyesfajta pszichés dolgok.
Ha nagyon nem hasonlít a skizofréniára, kitaláltam egy új pszichés-zavart. x)

Remélem, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

      Hazugság a szerelem – rút, fájdalmas, hamis, vagy csak nekem adatott meg, hogy így vélekedjek róla? Boldogság, öröm, együttérzés... mind csak hipotézis ebben a kegyetlenül valós világban? El akarok menekülni, el akarok szaladni a kín, a felelősség elől, olyan messzire, hogy azok soha ne érhessenek utol, hogy véletlenül se találjanak rám. Meg akarok szűnni létezni, csak ne kelljen mindezt átélnem, csak felejtenélek el, a kedves percekkel együtt – te tűnj el, vagy inkább én?

Apró mosollyal élvezem, ahogy a hűvös, hideg esőcseppek a bőrömet nyaldossák – helyetted is finoman érintenek, cirógatnak. Mintha te tenned ezt. A te simításod is annyira hűvös, mint a frissen hullott eső – nem érzek bennük semmit, semmilyen emóciót, amire nekem szükségem lenne.

Lassan perdülök meg a nyirkos talajon, körbe-körbe járkálva, a saját tengelyem körül mozogva, miközben élvezem, ahogy a cseresznyefa virágai rám esnek, körém gyűlnek, édes ölelésbe vonva a testemet. Hagyom, hogy egy-egy apró szirom a nedves arcomra tapadjon, s élvezem, ahogy érzékien, törődően cirógatnak. Ilyen lenne az a szerelem, amit te hazudsz le nekem az égről? Ölelj át, suttogd a fülembe, mennyit érek neked, hazudj tovább, s ölj meg gyengéden, végezz velem, mert a te karjaidban lelném a legszebb, legmeghittebb halált. Szenvedélyes.

Ha nem érzed, amit én, mi is az, ami mellettem tart? Birtoklási vágy? Uralkodni akarás? Igen... uralkodsz felettem, s csak te birtokolhatsz, mert gyenge vagyok, akár a friss harmat a fákon, és füvön. Mindez az én hibám.

Uralkodni akarsz, miközben nem is kell neked az én szerelmem.

Gyengének születtem, vagy te bénítottad meg a szívemet, minden tagommal együtt? 

Miért nem tudsz úgy átölelni, úgy körém fonni a karjaidat, ahogy azt az eső, és a cseresznyefa virágai teszik? Miért nem lehet, hogy engem szeress, csak engem kívánj, csak engem érezz? Sokat kérek, sajnálom, tudom én is.

Telhetetlen vagyok, de ez normális, nem? Hiszen szeretlek... és gyötrelemmel jár az, hogy te engem nem. Vagy ha szeretsz is, biztosan nem eléggé, nem úgy, ahogyan én téged. – Valaki mindig jobban szeret, de nem én akarok az lenni, nem akarom, mert hasítja, marja a szívemet, miközben te boldogan élsz, felhőtlenül... Én is ezt szeretném. Miért nem hagyod nekem?

Túl sok kérdés, válasz nélkül hagyva. Talán csak te tudnál értelmes, kézen fekvő reakciót kreálni ezekre a felvetésekre – valósak ezek egyáltalán? –, de sosem reflektálnál nekem, soha nem is fordulna meg a fejedben, hogy ezt tedd. Ezt mondják. Akkor így is van. Nem?

Nem biztosítasz arról, amit érzel, kétes információkat sózol rám, bizonytalanságba löksz, szinte a Pokol mélyére, és ez így teljesen helyén is van. El kellene, hogy engedjelek, de annyira nehéz... Szenvedésre ítéltem magam, mert hozzád fűz a szívem, miattad dobban meg nap mint nap, s egyszer majd miattad nem fog új életre kelni.

Tényleg ennyire bonyolult lenne az élet? Ennyire bonyolult érezni és szeretni?

Azt mondják, szökjek meg, mert te vagy az, aki megölne. Én hallgatok rájuk, mert félek, ha nem teszem, ők ölnek meg helyetted. Melyik lenne a jobb?

Elgondolkodom rajta, ha ennyire fájdalmas a szerelem, akkor nekem inkább nem is kell, inkább léteznék érzések, szeretet nélkül, csak ne sajogna ennyire a szívem, ne lenne ennyire gyötrelmes minden egyes nap, minden egyes perc, másodperc. – Annyira jól ment ez. Mindig olyan ember voltam, aki függetlenül élt mások nélkül, aki tökéletesen jól érezte magát egyedül, magányosan. Törhetetlen falat építettem magam köré, kacagva néztem azokat, akik összeesnek a súlyok alatt, mert én mindig gondtalan voltam szív ügyben. Soha nem zavarta meg semmi a komfortzónámat – ésszel, mértékkel szerettem, tudtam, hol a határ, tudtam, mennyit engedhetek meg magamnak, de aztán jöttél te.

Te.

Felborítottál bennem mindent, s hiába szeretnék ésszel szeretni, hiába tudom, amit tudok, egyszerűen… összetörtem. Összetörtél. Megroppantottad a szívem jégburkolatát, leszedegetted a hűvös páncélt forró aortapumpámról, hogy a markodban tarthasd, szorongathasd kedvedre, addig, amíg már el nem kezd vérezni. Te azt a vért mosolyogva nyalod le róla, élvezettel az arcodon.

Létezik ennyire szélsőséges szerelem, vagy csak én generálom magamnak, mert ismeretlen minden, ami mások számára megszokott? Ismeretlen, mikor hozzám bújsz, mikor megölellek, mikor csókot adsz az ajkaimra, vagy rám mosolyogsz. Minden olyan furcsa… ijesztő. Ijesztő szeretni. Félek szeretni, és félek attól, mi van akkor, ha te is szeretsz engem, habár, az lenne minden vágyam, mégis rettegek. Velem van a baj? Vagy a világgal? Esetleg veled?

Ki is mondta, hogy nem szeretsz?

Idegesít, ha nem én vagyok az első, ha nem az én üzenetemet nézed meg azonnal, ha nem az én hívásomra reagálsz azonnal, ha nem velem találkozol, amikor csak időd engedi. Túl intenzív vagyok, túl érzékeny… Nem csak én létezem, ugye? Én csak az az ember vagyok, aki mellett néha jól érzed magad. Felesleges azt gondolnom, hogy ez az a szerelem, ez az igazi… ez az őszinte álomkép lehetősége, amit mindig szerettem volna. Elvakult vagyok. Akarok valamit, amit nem kaphatok meg. Akarok valakit, aki túlságosan szabad. Akarom egyáltalán?

Én miért nem lehetek az, ha te az vagy? Nekem miért te vagy az első, mikor nálad utolsóként kullogok? Miért vagyok rád utalva…?

Miért vagyok ennyire telhetetlen, miért akarok mindig többet és többet belőled, az érintésedből? Miért akarom, hogy csak az enyém legyél? – Gonosz játék. Önző vagyok. Talán nem is te vagy, aki birtokolni akar, hanem én, s ha lehetőségem adódna, kalitkába zárnálak; csak engem láss minden nap, csak engem szeress és ölelj… – Undorító vagyok. Te teszel azzá. Vagy csak nem szeretsz úgy, ahogyan én azt kívánom, ezért pedig kifordulok magamból – talán bizonytalan vagyok abban, amit adsz nekem, pedig megígértem, hiszek a szavadban, abban, mikor elsuttogod, mennyire szeretsz engem, mégsem megy.

Szeretném egyáltalán, hogy szeress? – Veszélyes, nem? Én félek, hogy előbb-utóbb elveszek majd, eltűnök, mert valami bennem sokkal erősebb, mint én vagyok – rettegek.

Miért nem tudom elhinni, hogy valaki tényleg szerethet engem?

Boldognak kellene lennem, örülnöm kellene, szivárványfelhőkön hányni a rózsaszín vattacukros boldogságot, mégsem megy. Nekem fáj. Szenvedek. Mert félek.

Elnevetem magam, miközben megállok egy villanyoszlopnál, majd hamis mosollyal az ajkaimon öleltem át a póznát, teljes testemmel a vasnak csapódva, lehunyva a szemeimet, élvezve, ahogy a heves szélben a fákról leszakadó szirmok egyenesen az arcomra tapadnak, az esőcseppekkel együtt.

Maliciózus az élet. Vagy csak én fogom fel túl bonyolultan, ahogyan a szerelmet, és érzelmeket is – túl intenzív, túl bűnös az én lelkemnek, szívemnek.

Túl bűnös vagy hozzám, Jungkook. Vagy én vagyok túl vad hozzád?

Mikor eszembe jut az első csókunk, nyelnem kell egy hatalmasat. Édesek voltak az ajkaid, akár a méz, hívogatóak, málna-pirosak, dúsak, érzékiek, s mikor megízlelhettem őket, olyan hevesen vert a szívem, annyira kínzott a légszomj gyors szívverésem miatt, hogy el kellett húzódnom tőled, levegő után kapkodnom. Hiába vettem az orromon levegőt a csók közben, mintha egy maratont futottam volna le… Te elnevetted magad, s a hajamba túrva húztad magadhoz közelebb az arcomat, játékosan, kissé visszafogottabb puszikat dobálva a számra. – Le kell hajtanom a fejemet, szomorkásan nézve magam elé, figyelve, ahogy az esőcseppek a kavicsos földre érkeznek, majd széthullanak, ahogyan az én szívem is. Darabokra… cafatokra.

A szerelem szívás. Nem tudom, mit akarok, fogalmam sincs, mit érzek jónak, de közben téged érezlek hibásnak – fogalmam sincs arról, mit gondolok kettőnkről, de azt akarom, hogy te döntsd el. Cselekvésképtelen vagyok… ambivalens. – Mintha más cselekedne helyettem, mintha nem is én rohantam volna el tőled, és képeltelek volna fel ordítva, hanem valaki… valami démon bennem, a szívemben, az agyamban.

Te vagy a hibás ezért, vagy én? Vagy netán az a sok hang?

A hűvös szél a hajamba tép. Csípi az arcomat, szemeimet könnyessé varázsolja – vagy nem is a szél az okozója hatalmas, krokodilcseppjeimnek, amik gyorsan száguldanak az arcomon, hogy tova hulljanak a piszkos talajra? Szorosabban fonom karjaimat a villanyoszlophoz, összeszorított szemekkel döntve arcom bal oldalát a nyirkos fémhez, remegő, vacogó testtel.

Néha azt kívánom, bár soha ne találkoztunk volna! Bár ne láttalak volna meg soha! Bár ne szólítottál volna meg, akkor nem ordítanának velem… – Megéri egy cseppnyi boldogság, ha a napok jelentés része ezzel a vergődéssel telik? Emlékszem, én mondtam neked: megéri. Viszont el kell gondolkodnom rajta, tényleg így van-e.

Pár perc után nem bírták a lábaim a súlyomat; úgy estem térdre, mintha csak így lett volna ez megírva a nagy könyvben. Karjaim erőtlenül csúsztak a vason, testem után, s ekkor vett erőt rajtam az éktelen sírás, a hangos zokogás.

Szánalmas voltam.

Szánni való…

Gyűlöllek, és gyűlölöm magamat is, amiért ordítanak a fejemben, csak azért, mert te a közelembe férkőztél, csak azért, mert te reményt hintettél el bennem.

Hazugság. Minden. Hazudsz.

Nem szeretsz. Tudom. Mondják nekem. Mindig. Szüntelenül. Nem szeretsz. Nem is akarom, hogy szeress… nekem egyedül jó. Nekem egyedül a legjobb – ezt mondják. Akkor így is van.

Azt mondják, meg kellene halnom. 

Talán igazuk van. Tényleg meg kellene halnom, és minden könnyebb lenne.

– Taehyung… – A hűvös időjárás ellenére meleg tenyér simult bal vállamra, én pedig ijedten kaptam fel a fejemet, rémülten, elesetten nézve fel a férfira, aki aggodalmas tekintetet vetett rám, nyelve egy hatalmasat.

Leereszkedett hozzám; guggolt. Hallottam, ahogy a térdei megroppannak a cselekmény közben, én azonban ezután elfordítottam tőle a fejemet, visszanyomva arcomat a villanyoszlopnak. Nem akartam látni. Hagyjon békén.

– Gyere haza, rendben? Tudod, hogy be kell venned a gyógyszereid, és már nagyon hideg van idekint. Nem biztonságos neked. – Óvó, törődő volt a hangja, én viszont megráztam a fejemet, csimpaszkodva a tárgyba, amit egyáltalán nem akartam elengedni; mint egy makacs gyerek.

– Nem kell. Hagyjál – szipogtam, felnyitva vörös, duzzadt szemeimet, kémlelve az előttem lévő tájat; a cseresznyefákat, a virágokat, a sötét, komor eget.

– Taehyung, ha nem veszed be őket, rosszabbul leszel. Te is tudod. – Már nem guggolt, térdelt mellettem, s finoman, gyengéden fúrta be a kezét a villanyoszlop, és a testem közé, hogy megpróbáljon eltávolítani a mozdíthatatlan tömbtől.

– Én jól vagyok – szorítottam össze szemeimet, görcsösen kapaszkodva élettelen mentsváramban, azonban Jungkook erősebb volt, mint én, így könnyű szerrel szakított el a menedékhelyemtől, s gyorsan vett a karjaiba, akár egy hercegnőt.

– Persze. Azért szaladtál el otthonról, képeltél fel azt kiabálva, hogy nem szeretsz és gyűlölsz, és én is gyűlöllek, mert nem vagy hülye. Persze, de te jól vagy. Egyáltalán, hogy jutnak eszedbe ilyenek? – Megremegtem, és kissé erőteljesebben sírtam, mire felsóhajtott, megsimogatva a vizes, átfázott hátamat. – Tudod, hogy nem megróni akartalak, csak aggódom érted. Tudom, hogy nem gondoltál komolyan semmit, és ezek nem komolyak.

– Ezek nem így vannak? – fordítottam el a fejemet, lebiggyesztett ajkakkal.

– Nem. Ezeket a hangok mondják neked, akik nem akarják, hogy veled legyek, mert szeretlek, és én segítek rajtad, ez az ő vesztüket jelenti.

– Igazán? – kaptam felé a fejemet, mire bólintott egyet, közelebb húzva átfagyott, átázott testemet magához, halovány mosolyt engedve meg dús, szépen ívelt ajkain.

– Igen.

– A hangok miért gonoszak?

– Mert a hangok elnyomni akarnak téged – indult meg velem az otthonunk felé –, és azt akarják, hogy egyedül legyél, mint mielőtt megismertelek.

– És egyedül leszek? – súgtam szomorkásan, a vállgödrébe hajtva egyre nehezedő fejemet, amiben dübörögtek, ordítottak a gondolatok, de Jungkook lágy, kedves szavai hatására kezdtek csendben maradni – hellyel-közzel. Nem hallgattak el, de csitultak a hangos gondolatok.

– Nem, TaeTae. Sosem leszel egyedül, ezt már mondtam, nem?

– De. Mondtad.

– A hangok azt mondják, ne higgy nekem, de neked muszáj hinned, mert ha te nem, akkor ki fog? Emlékszel, mikor ki akartál ugrani az emeletről? Azt sem akartad, nem te tetted volna, hanem a hangok. Most sem te rohantál el, hanem a hangok. Nem te haragszol rám, hanem a hangok a buksidban. Ezért kell a gyógyszer. – Nagy nehezen előre döntötte a fejét, egy könnyed, finom csókot lehelve a fejemre, egyenesen nedves, csillogó tincseim közé.

Mély sóhajt vettem ajkaim közé, laposakat pislogva, magamba szívva édeskés illatát, miközben azon gondolkodtam, miért is rohantam el, miért is gondoltam, amiket. Miket is gondoltam? Min is gondolkodtam? Miért sírtam? Miért fáj ennyire a mellkasom?

– Jungkook – ejtettem ki a nevét esetlenül, nyaka köré fonva karjaimat, átkulcsolva ujjaimat tarkója mögött –, fáradt vagyok.

– Tudom, TaeTae, tudom – csókolt újra a hajamba, megszorongatva a testemet –, de ha az élet megátkoz valamivel, utána áldást is hoz rád.

– Jungkookie – suttogtam félálomban, egyre nehezedő pillákkal –, szeretsz engem?

– Szeretlek, Taehyung. Mindennél jobban.

– Vigyázol rám, ha már nem fogom tudni, ki, mi vagyok?

– Örökké vigyázok rád.