Coffee - JiKook (9/18)

Cím: Coffee

Alkotó: Nana

Hossz: ??

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Dráma, Humor

Figyelmeztetés: Bromance, később majd persze, yaoi; Trágár beszéd; 

Összefoglalás: Jungkook egy egyetemista fiú, aki a nagyvárosba költözik, hogy tanulhasson, mellette viszont dolgoznia kell. Egy kávézóra esik a választása, ahová fel is veszik minden kifogás nélkül. Viszont ott megismerkedik munka közben egy férfival, akit legszívesebben megfojtana egy kanál vízben, annyira utálja... Az a férfi pedig Park Jimin. Egy nagyképű, kissé beképzelt férfi, akinek egy komplett cége van... 

Hozzáfűzés: Yay! Itt is a folytatás. :D Ne öljetek meg engem, és Jimint se. xD Szeretünk élni. :)
Kicsit rövid lett ez a rész, de ez amolyan bevezető féleség. 

- Mi a baj? - kérdezte Jimin halkan, mikor meglátta, hogy Jungkook kiejtette a telefont az ujjai szorításából, majd teljesen elveszetten nézett a vörös hajú férfira, aki az iroda asztala mögött ült, sejtelmesen figyelve a sokkos állapotba került ében fekete hajú fiút. Jungkook hirtelen megszédült a hallottak után, s ha Jimin nem lett volna elég szemfüles, és nem pattant volna ki úgy az íróasztala rejtelmeiből, mint egy párduc, hogy a fiú felé rohanva, elkapja annak összeszakadni készülő testét, akkor a fiatalabbnak valószínűleg kellemetlen találkozásra lelt volna a padlóval.

Jungkook megremegett, mikor Jimin a karjaiban tartotta őt, nehogy esetleg összeessen, vagy elájuljon, azonban neki esze ágában sem volt ezt tenni, csak egyszerűen mérhetetlen nagy sokkot alakított ki benne a telefonálás utózöngéje. Annyira, hogy képtelen volt pár pillanat erejéig megtartania a saját súlyát.

- Mi történt? - kérdezte Jimin halkan, de Jungkook megint nem válaszolt, csak meredten nézett maga elé. A vörös hajú férfi mélyen felsóhajtott, majd jobbnak látta, ha leülteti Jungkookot a székébe, így nagy nehezen odatámogatta a fiút a bőrfoteljához, s mikor elé ért, lassan leengedte a fiút, hogy az helyet foglalhasson benne.

Pár pillanat múlva az idősebb férfi a saját hajába túrt, a vörösen csillogó tincsei közé nyomva az ujjait, frusztráltan, ahogy nézte a kisebbik üresen meredő tekintetét, elnyílt ajkait, és a sápadt arcát. Biztos, hogy nem kellemes hírt kapott az elmúlt pár percben.

Megeresztett egy megadó sóhajt, majd megköszörülve a torkát, a helyzetben levő tétlensége miatt csak megnyomott az asztalán egy gombot, majd mikor egy női hang válaszolt mögüle, azonnal megszólalt:

- Hozz két bögre kávét, és egy poharat. Ha lehet, akkor egy kancsó vizet is, és valami csokoládé féleséget – mondta a rögzítőbe, mire a női hang felmordult a vonal másik végén.

- Park úr, nem vagyok a titkárnője!

- Viszont az alkalmazottam, a fiú pedig rosszul lett, sokkos állapotban van, úgyhogy akkor szépen kérném, hogy tegye meg nekem ezt a halovány szívességet – sziszegte Jimin a készülékbe, vészjósló hangon. A fiatal portásnőnek nem volt sem lelkiismerete, sem mersze tovább akadékoskodni a cégvezetőjével, így csak egy helyeselés kíséretében bontotta a „vonalat”.

Az idősebb mély sóhajt eresztett ki ajkainak résén át, majd leguggolt a fekete hajú fiú elé, és kérdő szemekkel nézte annak egyre köd fátyolosabb szemeit.

Gondolt rá, hogy újra felteszi neki a kérdést, de másodjára sem válaszolt, így úgy érezte, felesleges lenne megkísérelni a harmadikat, és ennek a következtetésnek a végére jutva csóválta meg a fejét, egy halk ciccegés közben. Persze, nem olyan segítőkész ember ő. Hiszen ő mégis csak Park Jimin, de érdekelte a dolog, és muszáj volt foglalkoznia Jungkookkal, különben hogyan kaphatná meg?

Meg kellett magának szereznie, a bizalmába férkőznie, és ez csak akkor volt lehetséges, ha elnyeri a szívét, az pedig csak törődéssel volt lehetséges.

Hosszú percek után a portás lány egy hatalmas tálcával sétált be az ajtón, kopogás nélkül. Jimin szívesen megszidta volna a nőt, viszont mivel ő sürgette, nem szólt a modortalansága miatt, sőt! Még biccentve, halovány fejbólintással meg is köszönte a lány sietségét, és kedvességét, aki egy apró meghajlás után távozott a szobából.

A vörös hajú férfi megeresztett egy újabb szusszanást, majd a tiszta pohárba vizet öntött a kancsóból, és mikor végzett, Jungkookra nézett, aki még mindig meredten bámult maga elé. A pohárral a kezében indult meg a fotelban ülő, teljesen elveszett fiatal fiúhoz, és elé érve, leguggolt hozzá, keresve a tekintetét, azonban Jungkook nem ajándékozta meg azzal, hogy ében fekete íriszeivel megtisztelje a másikat.

- Idd meg ezt a vizet – mondta, mire Jungkook végre felemelte rá a pilláit. A szemei könnyesedtek, az alsó ajka megremegett, és attól a pillanattól kezdve tovább remegett, majdhogynem szüntelenül a dús, szépen, már-már tökéletesen ívelt cseresznye-vörös alsó ajak. Jimin összevonta a szemöldökét, értetlenül nézve a fiú sápadt arcára. - Idd meg, jó? - A kezébe nyomta a poharat, és azzal a lendülettel fel is állt. Véletlenül sem akarta látni sírni. Még csak merő véletlenségből sem. Nem. Lehetetlen volt. Ő gyűlölte a síró embereket, főleg a síró férfiakat nézni. Bár gondolta, hogy a könnyes szemekből adódóan hatalmas baj történhetett, így próbálta nem megvetni az elkeseredett fiút, de attól függetlenül nem akarta látni a hatalmas krokodilcseppeket, amik elhagyják Jungkook szép vágású szemeit, hogy azok végig gördüljenek a porcelánhatású, törékeny arcbőrén.

Az idősebb, vörös hajú férfi újra az íróasztalához lépett, majd elvéve a tálcáról a szelet csokoládét, mély szusszanással visszafordult Jungkook felé, aki még mindig nem eresztette el a könnyeit a szemeiből, csak szorongatta mindkét kezével az üvegpoharat. Jimin már lassan kezdett attól tartani, hogy szét fogja törni azt a szerencsétlen poharat, ami végképp nem tehetett semmiről, így odalépett hozzá, és bármennyire nem akarta látni a hatalmas, könnyes szemeket, lefejtette az egyik kezét a pohárról.

- Figyelj, ne szorítsd így a poharat, mert szétvágod a kezedet a végén, és ez a pohár nem tehet semmiről, szóval ne rajta éld ki a problémát. Ezt meg edd meg. Cukor, a rosszullétre jó lesz, és idd meg a vizet, ha már ide hozattam neked egy liternyit – sóhajtotta, felnézve Jungkookra.

Mikor találkozott a tekintetük, a fiatalabb kiejtette az ujjai közül az üvegpoharat, ami hangos puffanással ért földet, majd szétrobbant a padlón, a víz pedig hihetetlen gyorsasággal terült szét a szürke szőnyegen, ami rögtön magába itta a hideg vizet. Jimin hirtelen meglepettségtől nem tudott megszólalni, pár pillanattal később pedig eltöntötte a méreg, és épp készült volna leüvölteni a fiú hajkoronáját a fejéről, mikor Jungkook átkarolta a nyakát, és szorosan hozzábújva, elkezdett zokogni.

Jimin szemei tányérméretűre nőttek. Teljesen ledermedt, és most ő volt az, aki sokkot kapott. A döbbenet, és egy furcsa érzés végig cikázott a testén, amiktől szinte kirázta a hideg, talán még pár szál haja is égnek állt.
Fogalma sem volt róla, mihez kezdjen, vagy mit csináljon. Csak megemelte a karjait, de nem mozdult, egy ici-pici mozdulatot sem tett a fiú felé, még csak a jelét sem mutatta annak, hogy átölelné a zokogó kisebbet. Csak guggolt a padlón, és hatalmas szemekkel meredt maga elé, nagyokat pislogva.

- Anya meghalt – zokogta Jungkook egy kis szünet után, könnyes szemeit a férfi inggallérjába hajtva, rázkódó vállakkal, hangosan sírdogálva.

Az idősebb mélyen felsóhajtott, miután Jungkook elmondta a probléma forrását, majd azzal a lendülettel lassan emelte a karját, és megölelte a fiút, magához húzva egy kicsit, esetlenül simogatva a rázkódó vállú Jungkook hátát.

Jungkook tudta, hogy nem viselkedett abban a pillanatban férfihoz méltóan. Tudta nagyon jól, hogy kicsit talán ridegebben kellene kezelnie a kialakult problémát, és helyzetet, azonban ezt nem tudta megtenni, bármennyire is szerette volna. Minden lepörgött a fejében a fél óra elteltével. Eszébe jutottak az édesanyjával töltött percek, az emlékképek, a reggelire kapott sütemények, a kakaók, amiket az anyukája csinált neki, az a sok-sok dorgálás, még is kedves szó. Lerohamozták az elméjét… és a szívéig martak, hogy minél több gyógyíthatatlan sebet ejtsenek rajta. Borzalmasan fájt neki, és a legrosszabbnak azt érezte, hogy lehetetlennek találta, hogy haza tudjon utazni a temetésére, vagy segíteni tudjon a bátyjának elintézni az ügyes-bajos dolgokat a temetéssel kapcsolatban. Még csak pénzt sem tudna beleadni, hiszen a lakbérét is alig tudta kifizetni. A gyász, és a problémák teljesen elhatalmasodtak rajta, és fogalma sem volt róla, mihez fog kezdeni, mit fog csinálni… Tanácstalan volt, túl sok gondolat sokasodott a fejében, és egyik sem akart megszűnni, sőt! Egy idő után egyre több és több lett, hogy véletlenül se könnyítse meg a fiú gyászát.

Nem tudta, mihez kellene kezdenie a kialakult helyzetben.

Legszívesebben azonnal hazautazott volna, de nemrég kezdett a munkahelyén valószínűleg nem szívesen engednék el, ha pedig elveszíti ezt a jó állását, végképp minden remény veszett marad. Ráadásul az iskolából sem ildomos kimaradni, hiszen állandóan dolgozatot, vagy vizsgát kell letennie, azokon teljesítenie folyamatosan, szüntelenül.

Nem tudta, mit kellene tennie.

- Jól van, jól van, ne sírj – sóhajtotta az idősebb, megsimogatva a fiú vállát. Ahogy ölelte a fiút, ahogy szorongatta a karjaiban, és próbálta megnyugtatni, Jimin fejében akaratlanul is megjelent egy mocskos, hát borzongató gondolat. Sajnos a kisördög a fejében egyáltalán nem hagyta nyugodni. Tökéletesnek találta az alkalmat, a fiú állapotát… a gyengeségét.

Haloványan megrázta a fejét, hátha el tudja űzni belőle a gondolatot, viszont nem sikerült. Egyre mélyebbre, és mélyebbre ásta magát az a picike foszlány, ami pár perc elteltével már hatalmasnak tűnt, és alig pár pillanat múlva már nem is hagyta nyugodni, csak hajtotta, hajtotta, hogy ezt kell csinálnia, és ha a dolog úgy alakul, még javíthat is a helyzeten, szóval nem feltétlenül lehetne rossz, amit kigondolt.

Pedig rossz volt. A lehető legrosszabb.

Viszont nem tudott megálljt parancsolni magának, akármennyire is szerette volna a szíve mélyén. A kisördöge teljesen a hatalmába kerítette, és már lassacskán egy huncut félmosoly játszott az ajkai szélén, pedig ő tényleg el akarta űzni azt a szemét ötletet. Sajnos győzött felette az akarat…

- Gyere – sóhajtotta Jimin hosszas elmélkedés után, majd lassan elhúzódott a fiútól, és elkapva annak karjait, lassan felhúzta magával. - Elviszlek magamhoz, ott kipihened magad. Namjoonnak telefonálok, hogy mi a helyzet, és a sulidba is beszólok majd.

- Ne! Nem kell… muszáj mennem… muszáj… nekem muszáj – nyöszörögte Jungkook, törölgetve az ujjaival a szemeit, és az arcát, de hiába valóak voltak ezek a mozdulatok, a könnyei nem apadtak el, sőt, mintha ezzel csak ösztönözte volna a cseppeket, egyre sűrűbbek, és nagyobbak lettek, ahogy végignyalták a hófehérré vált bőrét, hogy az állához érve tova hulljon a padló szőnyegére, hogy az mohón magába szívhassa, mint az éltető erőt.

- Így akarsz te dolgozni? Normális vagy? - mordult fel Jimin az ötletre, elhúzva a száját. - Namjoon meg fogja érteni, nem egy szemétláda. Ha elsírod magad a munkahelyen, még a végén azért rúg ki, mert nem közlöd a gondodat. Nem mész, és kész. Amúgy is úgy tudom, hogy Hoseok és Yoongi lassan visszajönnek, szóval ráérsz pihenni akár pár napot is.

- De nem tehetem meg! Nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megtehessem! - zokogta Jungkook, kétségbeesetten.

- Én nem vagyok egy nyálas fajta! Fejezd be ezt a hisztériát, mert itt foglak felpofozni! Ne játszd a fasza gyereket, ha nem vagy az! Most pedig eljössz velem az otthonomba, kipihened magad, és holnap nem mész sehová, világos? A gyász az gyász! Indulás – morgott Jimin, majd erősebben fogott a fiú karjára, hogy kihúzza a szobából. A csokit felmarkolta, és a zsebébe dugta, az egyik csésze kávét pedig megragadta, és út közben elfogyasztotta egy mély sóhaj kíséretében.

Amint kiértek az ajtón, szinte hihetetlen gyorsasággal nyargaltak a lift felé. Jungkook szinte fel sem fogta, hogy mi történik körülötte. Rosszul esett neki Jimin hevessége, és durva viselkedése, azonban tudta, hogy a férfinak igaza van. Így nem, hogy tanulni, még dolgozni sem lenne képes. Legalábbis, rögtön másnap biztosan nem. Tényleg az tűnt a legésszerűbbnek, és logikusabbnak, ha nem mozdul ki a lakásból pár napig, de egyszerűen nem tudta elképzelni a dolgot. Neki valamiből meg kell élnie, neki tanulnia kell. Nem henyélhet, nem lustálkodhat. Nem gyászolhat úgy, mint bárki más.

- Na, szállj be! - Fel sem tűnt neki, hogy már Jimin autójánál állnak. Normális esetben Jungkook mér rég flegmán ellenkezett volna, azonban abban a minutumban annyira gyenge volt, hogy sem energiája, sem idegzete nem volt ahhoz, hogy ellent mondjon a vörös hajú férfinak, aki jelen esetben ezerszer erősebbnek bizonyult nála. Inkább csak csendben tette, amit Jimin mondott neki, és beült az anyósülésre, majd bekötötte magát, szipogva.

- Köszönöm – súgta Jungkook maga elé, könnyesedő szemekkel. Próbálta visszafojtani a gyémántcseppeket, amik minden áron ki akartak szökni a szemeiből, és jelen helyzetben úgy tűnt, hogy talán sikerrel járt.

- Ne köszönd – mondta Jimin megadóan, beülve a volán mögé. A kocsikulcsát rögtön a helyére illesztette, s elforgatva azt, elindította a motort. - Majd kapsz tiszta ruhát is, azon se stresszelj. Van vendégszoba, majd ott alhatsz.

- De az is jó, ha hazaviszel… nem akarok teher… - Jimin ránézett a beszélő fiúra, és a szavába is vágott, miközben elforgatta a kormányt, hogy elindulhasson a parkolóból, a gázpedálra taposva.

- Ha az lennél, leszarnálak – vont vállat az idősebb, mély sóhajjal. Persze, hogy nem volt teher, hiszen Jiminnek tervei voltak az éjszakát követően, és előre is undorítónak látta magát miatta, de úgy érezte, ez egy halaszthatatlan alkalom, és Jungkook viselkedését elnézve, már lehetősége soha nem adódik majd arra, hogy megtegye azt, amit akar.

Ki akarta használni ezt az alkalmat, ha már az ölébe huppant, és nem is akarta elereszteni. Jungkook úgy sem hinné azt, hogy csak erre ment ki a játék, ha ügyesen játszik a lapokkal. A saját lelkiismeretével pedig majd elszámol, hiszen ő Park Jimin.

Ő bármilyen helyzetben, bármi után el tud számolni a lelkiismeretével.

Bár, még soha nem használt ki elgyengült, gyászoló embert, és talán ez volt az a határ, amit nem kellett volna átlépnie soha. Ő viszont nem gondolkodott.

Mikor mindketten beléptek a lakásajtón, és Jimin becsukta maguk mögött az ajtót, akkor még visszafordítható lett volna minden. Minden elképzelés, és gondolat, ami az elméjét teljesen bemocskolta, és megrontotta. Automatikusan vette le a cipőjét, majd a konyhába lépett, és felsóhajtva a szekrényébe nyúlt, majd leemelt onnan egy poharat, a hűtőből pedig kiemelt egy erős whiskyt.

Ő viszont nem akart visszafordítani semmit. 

- Kérsz? - kérdezte magabiztos hangon, meglóbálva a fiú előtt az alkohollal teli üveget. Jungkook aprót nyelt, majd megtörölgette a szemeit.

- Igen, kérek. - Talán a gyengeség, talán az elveszettsége miatt, de rábólintott.

Innen pedig már végérvényesen nem volt mód a visszatáncolásra.