Coffee - JiKook (14/18)

Cím: Coffee

Alkotó: Nana

Hossz: ??

Besorolás: +12

Műfaj: AU, Dráma, Humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Jungkook egy egyetemista fiú, aki a nagyvárosba költözik, hogy tanulhasson, mellette viszont dolgoznia kell. Egy kávézóra esik a választása, ahová fel is veszik minden kifogás nélkül. Viszont ott megismerkedik munka közben egy férfival, akit legszívesebben megfojtana egy kanál vízben, annyira utálja... Az a férfi pedig Park Jimin. Egy nagyképű, kissé beképzelt férfi, akinek egy komplett cége van... 

Hozzáfűzés: Yay! Itt a folytatás. :D Hjaj, remélem nem lett borzasztó ez a rész. >< Kiestem a gyakorlatból már, elég fáradt is vagyok, de ma úgy kelte fel, hogy Coffee, úgyhogy Coffee. :)
(Hibákat nézzétek el nekem egyelőre, át fogom majd nézni, de most nagyon halálomon vagyok. M betűk neccesek egy ideje, hiába verem a billentyűzetet, valahogy nem akarnak ott maradni, így az M betűk igen...xD hiányosak lehetnek, de javítom majd, amint lesz energiám. ^^)
Elsehiszem... 14. rész és még mindig nem dúl a love. :"D Sosem lesz kész, sosem lesz vége, még 60 évesen is ezt fogom írni, várva arra, mikor tudom őket összeboronálni. 

(Oh és Facebookra nem szeretnék posztolni semmit. :c Olyan macerás, meg nem is tudom, mintha nem érdekelne senkit, én pedig nem akarok feltűnősködni, mert nekem olyan kellemetlen érzés, de attól még lesz folytatás - előbb-utóbb mindenből.)

Nem tudta feldolgozni azt a rengeteg információt, amit Hoseok adott át neki a sörözés során. Folyamatosan gombóc nőtt a torkában, ahogy haladt vissza a kávézó felé, ugyanis megbeszélték Taehyunggal, hogy együtt töltenek egy napot, hiába volt Jungkooknak inkább meghalni kedve, nem lett volna szíve lemondani, vagy visszautasítani a fiút, aki segítőszándékkal fordult felé. Legalább, míg sétált, át tudta gondolni magában mélyen a dolgokat, azonban hiába kattogott az agya, hiába próbált mindent ésszerűen átgondolni, erre sok lehetőség nem volt tekintve, hogy túl sok mindenről szerzett tudomást. Egyben olyanoktól is, amikhez neki a büdös életben nem lett volna semmi köze.

Nem tudta, hogy Park Jimint, vagy Jung Hoseokot kellene sajnálnia az elmesélt történet alapján. Úgy érezte, Hoseok talán nem mond igazat, de aztán rögtön felvetődött benne a kérdés, hogy ugyan, miért is hazudott volna az idősebb? Mi oka lenne rá?

Talán az, hogy távol tartsa a régi szerelmétől Jungkookot, ez viszont irreális, ennek nem volt értelme, így a fiatal fiú nagy nehezen kizárta azt a lehetőséget, hogy a munkatársa csak hazudott valaminek érdekében. Nem, tudta, hogy igazat mondott és nehéz volt ez elfogadnia. Azt főleg, hogy valaki ennyire el tud zárkózni, valaki ennyire össze tud omlani.

Megcsóválta a fejét, összepréselte ajkait, és a zsebébe dugta hideg ujjait, hogy valamelyest meleget kaphassanak a kabát rejtekétől, erre viszont nem került sor túl gyorsan, de idő múlásával már érezte, hogy kezdenek felmelegedni a hideg ujjai. Arcát a sáljába temette, majdhogynem az orráig bújtatva a pamut anyagba a fejét, szomorkásan, bágyadtan nézve maga elé. – Sajnálta Jimint, talán jobban, mint kellett volna.

Túlságosan dolgozott Jungkookban az empátia, valamiért ő megértette és elfogadta, Jimin miért lehet olyan, amilyen. Ki tudna feldolgozni egy ekkora tragédiát úgy, hogy csak egyetlen egy ember van mellette, aki némileg fogja a kezét? Senki. Ha tényleg elfordult tőle a családja, ha tényleg nem volt más ember mellette, aki terelgetni tudta volna a nehéz időszakban, csak egy elfoglalt férfi, aki már valószínűleg akkor üzemeltetett egy kávézót, teljes mértékben megértette. Ezt nyíltan nem merte volna Hoseoknak kijelenteni, ugyanis a hangjából érezhető volt a mély megvetés és elutasítás és a világért sem szerette volna, hogy a férfi haragudjon rá, amiért megértőbb, mint lennie kellene. Az viszont rögtön leesett a fiatalabbnak, hogy Jimin azon az éjszakán tényleg nem segíteni akart neki, hanem ágyba akarta invitálni, kissé gerinctelen módon, aminek ő engedett is, mert gyenge volt és kiszolgáltatott. Pontosan ezt használta ki a vörös hajú démon.

Jungkook megcsóválta a fejét, a saját hülyeségén szitkozódva magában, miközben a kávézó ajtajára tenyerelt, hogy kinyithassa a merev lapot, s amint ez megtörtént, belépett a helyiségbe, hangtalanul, némán. Sokkos állapotban volt, csak remélni merte, hogy Taehyung nem „fog szagot” és nem kérdezősködik majd, mitől lehet ennyire elanyátlanodott. Bár, végül is, fogatja a gyászra, mert természetesen, az is közre játszott a dologban. – Reményvesztetten nyögött egyet, a pult felé sétálva, közben pedig azon elmélkedett, mennyire nem jött jól az az éjszaka, Jimin, az igazság – feltehetőleg igaz –, és a kész tények. Legszívesebben kifutott volna a világból, messze mindentől.

Azt azonban nem tudta eldönteni, Jimin vajon miért kerüli őt. Ahogy a férfi felé nézett, aki még mindig az asztalánál ült, a laptopját piszkálgatva, ő elkapta Jungkookról a tekintetét, amint azok összekapcsolódtak. Jungkook nem tudta megérteni, miért. Talán megkapta őt, most már nem érdekes többé? Esetleg bánja, hogy így kihasználta? Vagy csak szimplán nem érdekli az egész és azt várja, hogy majd Jungkook megy oda hozzá? Vagy egyszerűen, kész akarva akarja kerülni a fiút, mert attól fél, hogy ugyan olyan lesz, mint Hoseok?

– Hali! – Taehyung csilingelő hangjára felkapta a fejét, majd megeresztett ajkain egy visszafogott, szelíd mosolyt, amit kissé határozottabbra tervezett annál, mint ami sikerült neki. – Ó, baj van? – Taehyung antennái rögtön fogták a jeleket, miszerint a fiatalabbnak valami problémája lehetett, ugyanis sokkal gondterheltebbnek nézett ki, mint akkor, amikor elment.

– Nem, dehogy, nincs semmi, csak kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész – mosolygott kedvesen Jungkook, oldalra sandítva, mintha attól félne, hogy Taehyung kiolvassa majd a tekintetéből, mennyire nincs is a helyzet magaslatán. Az idősebb oldalra döntötte a fejét, kinyilvánítva ezzel a mozdulatával értetlenségét.

– Rendben, de ha van valami, nyugodtan mondd. – Szelíd mosoly díszelgett az ajkain, a fiatalabb pedig hallván a jóleső szavakat, bólintott egyet. – Akkor est… – Nem tudta végig mondani, ugyanis Yoongi hangja felcsendült:

– Ne pofázzál már, hanem igyekezzél! – A fiú a semmiből termett a pult előtt, idegesen méregetve Taehyungot, akinek halovány fintorba futott az arca. – Már percekkel ezelőtt szóltam, mi kell, de te baszd ki, egyszerűen nem adod ki! Add már – morgott idegesen, mire a pult mögött álló fiú csak elhúzta ajkait és a cetlire írt rendeléseket készítette össze.

– Hogy neked állandóan pattogni kell! – dörmögte a nem létező bajsza alatt, s a kávéfőzőhöz lépve nyomta meg az egyik gombot, miután a csészét a kiöntő rész alá tette.

– Pattogni kell, mert lusta dög vagy!

– Lusta az apád fasza, az! – morgott Taehyung, rábiggyesztve a kávét a tálcára. Jungkook elhátrált tőlük egy lépést, ugyanis szikrázott közöttük a levegő, főleg, mikor egymás szemeibe néztek. A fiatalabb fiú haloványan beharapta ajkait és csak remélni merte, hogy egyikkel sem fog rossz kapcsolatot táplálni, hiszen mindketten elég durvának tűntek és határozottan érezte, hogy nem tudna kiállni magáért, főleg Yoongi előtt. Bár, alacsony termete volt, édes arca és szelíd mosolya, azonban az aurája olyan tekintélyt és erőteljességet sugárzott, hogy esze ágában sem volt esetleg visszaszólni neki.

– Még egy ilyen, Kim Taehyung és a seggedbe dugom fel a seprűt – sziszegte Yoongi, agresszíven véve el a tálcát a pultról, hogy azt megmarkolva vihesse ki a vendégekben. Taehyung azonban nem sértődött meg a mondandón, csak grimaszba futott az arca, mikor Yoongi már távolodott. Jungkook hatalmas szemekkel nézett hol a távolban lévő fiúra, hol a pult mögött álló Taehyungra, akinek a grimasz lekavarhatatlannak tűnt az arcáról.

– Nem bírjátok egymást? – tette fel az ártatlan kérdést a kisebb. Az idősebb horkantott egyet, megforgatva a szemeit.

– Nem egészen. Bár, inkább a személyiség a hibás. Én szórakozott vagyok, vicces és kissé komolytalan. Ő karót nyelt, merev és pukkancs – vont vállat Taehyung, a kezébe véve egy rongyot, hogy letörölgethesse a pultot. Jungkook elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét és Yoongi felé nézett, aki édes mosollyal az ajkain adta ki a kávékat, még kuncogott is mellé. Teljesen más volt, mint az előző percekben, szöges ellentéte annak, amilyen viselkedést Taehyung felé tanúsított.

Haloványan vállat vont, s egy szekundum leforgása alatt vetődött Jungkook pillantása Jimin felé, de a szíve azonnal összeszorult, maga sem tudta, hogy igazából miért. A hallottaktól, vagy attól, hogy őt milyen mérhetetlen módon kihasználta.

Nyelnie kellett egy nagyot, hogy elfojtsa a benne hirtelen felgyülemlő düht, ami egészen eddig nem is volt jelen a szívében, akkor viszont pillanatok leforgása alatt szétáradt benne, s szinte száguldott az ereiben, hogy felrobbanhasson. Eszébe jutott, Jimin milyen aljas, patkány módon hívta fel magához, milyen szemérmetlen módon itatta le, s mászott rá utána rögtön. Múlt ide, múlt oda, ezt senki nem tehetné meg, még egy ilyen tragédiát átélt férfi sem. Gondolkodott rajta, hogy nem fog odamenni, nem fogja kérdőre vonni, figyelmen kívül hagyja majd a férfit, s talán idő múlásával túlteszi magát azon, mennyire átverték, mikor volt éppen elég baja, de a sértettség olyan szinten öltött fel benne pár minutum alatt, hogy erre lehetőség sem volt.

A korábbi empátia, amit még séta közben táplált Jimin felé, egy szemvillanás alatt eltűnt.

– Hová mész? – Taehyung kérdését figyelmen kívül hagyta, s csak Jimint vette célba íriszeivel, miközben mozdultak a lábai, hogy most beolvasson a férfinek és helyre teremtse, mert dolgozott benne az is, hogy ha vele megtette, megteszi majd mással, s talán másnak sokkal jobban fog fájni, mint neki. Talán ez volt az igazi indok, talán az, amit ő maga érzett. Maga sem tudta, csak azt, hogy ki fogja adni a dühét Park Jiminen, be akar verni neki egy hatalmasat, hiszen ő aga is élt már át durva, lelkierőt próbára tévő traumákon, mégsem viselkedett még soha senkivel úgy, mint egy darab ronggyal és ez a viselkedés mélységesen felháborította.

Főleg úgy, hogy ő is elszenvedő alanya volt Park Jimin mocskos játékainak. Már képtelen lett volna elhinni, hogy nem csak kihasználta. Biztos volt benne, hogy Jimin nem véletlenül dugta meg és nem véletlenül itatta le. Minden meg volt tervezve, erre pedig nem volt nehéz rájönnie, miután Hoseok elmondott neki mindent.

Magabiztosan és határozottan sétált a vörös hajú róka felé, s amint elérte, dühös szusszantást engedett ki az ajkain, közben pedig íriszeivel szinte megfojtotta a férfit. Már el is képzelte, hogy a vékonykás ujjait a nyaka köré fonja.

– Mit szeretnél? – Jimin hangja kimért volt és kemény, szemeiből pedig csillogott a lenézés és degradálás. Jungkook összepréselte az ajkait, ugyanis az esemény előtt egyáltalán nem így volt, ez pedig csak biztosította abban, hogy Jimin tényleg nagyon csúnyán átverte.

– Te utolsó… te utolsó gerinctelen, rohadt féreg! – sziszegte Jungkook aránylag halkan, feltűnést nem akart kelteni, csak ha nagyon muszáj volt, de Taehyung így is lesben állt a pult mögött, ugyanis tudta, hogy a fiú dühös, látta, ahogy ökölbe szorította a kezeit, s azok haloványan meg is remegtek. A pult mögött álló fején rögtön végig futott az eset, amikor Jimin és Hoseok verekedtek össze, és még egy olyat nem szeretett volna átélni. Tettre kész volt, ha esetleg Jimin megint túl sok lenne, akkor közbe tudjon lépni.

– Óh, ugyan miért? – nevetett Jimin, édes mosollyal nézve fel a fiúra, akinek az arca vörös pírban futott, feltehetőleg a dühtől. – Mit követtem el? – Színlelt drámaiság játszott a hangjában, ez pedig csak erősítette Jungkookot abban, hogy istenesen megüsse a férfit, leborítsa a székéről, széttörje annak laptopját és azt is a fejéhez dobja, azonban neki nem volt kenyere az erőszak, nem akarta megütni, csak a gondolattal játszadozott.

– Tudod te azt nagyon jól! – Jungkook hangja feszültséggel teli volt, ahogy tenyerét a férfi laptopjára helyezte, majd lehajtotta azt, ezzel kierőszakolva végérvényesen, hogy rá figyeljen, azonban még mindig nem tudta, mit kellene mondani. Hogyan vonja kérdőre? Hogyan olvasson be neki úgy istenesen? Mit tegyen?

– Nem, nem tudom – döntötte oldalra a fejét vörös hajú, ártatlan pillantásokkal illetve az előtte állót, majdhogynem negédesen mosolyogva, ami csak jobban felhúzta a fiút.

– Kihasználtál! Átvertél! – sziszegte a fiatalabb, megremegő ajkakkal, ahogy a feszültség és az idegesség egyre erőteljesebben dolgozott benne, s szinte már a tagjai is folyamatosan remegtek, ahogy próbálta ezt valamelyest elfojtani, több-kevesebb sikerrel.

Jimin eleinte nem óhajtott reflektálni a fiatalabb szavaira, csak nézett rá hatalmas szemekkel, s próbálta kitalálni, milyen reakció lenne erre a legjobb. Hergelje tovább, vagy esetleg kuncogjon azon, hogyan képes ilyen szamárságot találni.

– Ezt te honnan veszed? – Jimin érdeklődően kérdezte, megvonva a szemöldökeit, szinte már homloka közepére futtatva azokat, kifejezve ezzel értetlenségét, ami természetesen csak színlelt volt, hiszen tudta ő, mit is követett el Jungkook ellen.

– Beszélgettem Hoseokkal – préselte ki ajkain Jungkook, miközben az asztalra tenyerelt, tekintetéből pedig nem lehetett már kiseperni a megvetést. Jimin megeresztett egy sóhajt, s azzal a lendülettel tette keresztbe lábait, kíváncsian figyelve Jungkook meg-meg feszülő karjait, amit még a kabátjának takarásában is látott.

– És? Ebből levontad a következtetést? – csóválta meg a fejét mosolyogva Jimin, lehunyva a pilláit. – Ahelyett, hogy itt csesztetsz, inkább menj és törődj a magad dolgával, nem vagyok rád kíváncsi – vont vállat a férfi, Jungkook szívében pedig ez egy határozottan odaszánt tőrszúrás volt, s alig tudta visszafojtani a könnyeit, hogy azok ne nyalják végig a hófehér bőrét.

– Te egoista, önelégült köcsög! – sziszegte Jungkook, velőt rázó hangon. – Remélem, hogy egyszer valaki úgy igazán megforgatja a hátadban a kést, mert tudod, egy ilyen ember mást nem érdemel! Remélem, hogy egyszer rohadtul szerelmes leszel és majd az, aki után epekedsz, úgy igazán hátba fog szúrni és a földbe tiporni, mert ahogy elnézem, az, hogy meghalt az a lány, nem volt elég – súgta villogó szemekkel. Jimin megdermedt egy pillanatra, felnézve Jungkookra, egyenesen a tekintetébe vájva sajátját.

– Hogy mondod? – Hangja vészjósló volt.

– Úgy mondom! Remélem, hogy még száz ilyet élsz át halálodig, hogy elgondolkodj azon, kivel hogyan viselkedsz. Szánalmas vagy, tudod? Embereket használsz ki, tiprod el őket szórakozásból, közben pedig annak a gyűrűjét hordod, aki szeretett… egy ilyen embert. Nem is csodálom, hogy meghalt, melletted nem is lehetne kibírni – egyenesedett fel Jungkook, miközben mosolyogva nézett le Jiminre, akinek szemeiben talán először látta csillogni a fájdalom aprócska szikráját. – Ne add az ártatlant, Park. Nem fájhat, neked nincs szíved. Aki így bánik az emberekkel, annak nincs sem szíve, sem lelkiismerete. Aki kihasznál egy gyászoló embert, hogy a saját hasznára fordítsa fel… annak nincs szíve. Sajnálom azt a lányt, hogy úgy halt meg, hogy szeretett téged, nem lepődnék meg azon sem, ha azért hunyt el, mert nem bírta már a terhet, az pedig plusz szerencse, hogy szegény pici gyerek is ment vele, mert egy ilyen apa… semmire való lenne. El sem merem képzelni, mi lenne, ha kettő lenne belőled – nevetett fel harsányan, hitetlenkedve. Életében talán először bántott valakit szánt szándékkal és nem töltötte el örömmel, de legalább akkora fájdalmat akart okozni Jiminnek, amekkorát ő okozott neki, Hoseoknak és még ki tudja, hány embernek. – Undorító vagy és remélem, mélyen remélem, hogy egyszer valaki ugyan úgy bánik majd veled, mint te velünk és összeroppansz, összetörsz, segítségért esedezel… és akkor mindenki el fog taposni, mert gyenge leszel és kiszolgáltatott, azt pedig garantálom, hogy én leszek az első, aki a lélek egy utolsó szikráját is kitörli belőled, Park! – mondta szuszogva, miközben hátrált egy lépést.

Jimin nem válaszolt, csak nyelt egyet, majd oldalra nézett, hogy véletlenül se kelljen Jungkook szemeibe néznie. Fájtak a szavak, amiket a fiatalabb hozzávágott, s mintha erre az alkalomra várt volna, úgy döfött tőrt a szívébe régi, elhunyt szerelmével, szavaival, ahogyan még soha senki.