Coffee - JiKook (17/18)

Cím: Coffee

Alkotó: Nana

Hossz: ??

Besorolás: +12

Műfaj: AU, Dráma, Humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Jungkook egy egyetemista fiú, aki a nagyvárosba költözik, hogy tanulhasson, mellette viszont dolgoznia kell. Egy kávézóra esik a választása, ahová fel is veszik minden kifogás nélkül. Viszont ott megismerkedik munka közben egy férfival, akit legszívesebben megfojtana egy kanál vízben, annyira utálja... Az a férfi pedig Park Jimin. Egy nagyképű, kissé beképzelt férfi, akinek egy komplett cége van... 

Hozzáfűzés: HÚ! El sem hiszem, hogy folytattam. :"D Bár, tény, nem lett túl jó ez a fejezet, elég rövid is, de remélem, hogy tetszeni fog nektek ennek ellenére. :)
Jó olvasást! <3

Lassan sétálgattak a tengerparton, egymás mellett, habár tartva a minimális távolságot kettejük, ugyanis vágni lehetett köztük a levegőt, nem is akármennyire. Jungkook feszült volt amiatt, mit akarhat mondani neki Jimin, a vörös hajú férfi pedig folyamatosan szusszantott, keresve a szavakat, azokat, amiket mondania kellett volna a fiatalabbnak, hogy tiszta vizet önthessenek a pohárba, ha már ilyen sikeren elrontott mindent. Bár, esze ágában sem volt jóban lenni a fiúval, neki az volt az elképzelése, hogy az aktus után dobni fogja, meg nem történtté tenni azt az éjszakát, kitörölni a szívéből, viszont mikor a fiú hevesen, ellentmondást nem tűrően vagdalta a fejéhez a szörnyű, keserű, megalázó igazságot, nem tudott mást tenni: tisztáznia kell mindent. Nem volt szándékában az, hogy ezután majd puszi barátok lesznek, nem akart bensőségesebb kontaktust kialakítani a fiatalabbal, de úgy érezte, kénytelen mindent megmagyarázni. Valamiért nem akarta, hogy Jungkook is olyannak lássa őt, mint mindenki más. Nem akarta, hogy Jungkook ugyan azt a bélyeget nyomja rá, amit mindenki – kivéve Namjoon, hiszen a férfi tudta Jimin érzéseit, ismerte a múltját, ismerte a jellemét, mindent, ami a férfit Park Jiminné teszi.

Jungkook lassan a vörös felé emelte a fejét, szemeivel szuggerálva az elmélkedő alakot, aki megeresztett egy aprócska kis sóhajt, ezzel megtáncoltatva frufruját, ami könnyedén kezdett ide-oda libbenni a halovány fuvallat hatására, és a lehunyt szemei, a dús, vöröslő ajkai csak még szebbé tették ezt a pillanatot. A fekete hajúnak nyelnie kellett egy nagyot, nehogy esetleg olyan jusson eszébe a férfiról, aminek véletlenül sem szabadott volna megtörténnie, hiszen neki gyűlölnie, utálnia, megvetnie kell Parkot, nem szépnek, vagy épp helyesnek látnia. Őrültség is lenne a részéről…

– Szóval? Kibököd még ma, mit akarsz? – Jungkook hirtelen megállt, s mintha érzéseire hallgatna a természet is, a tengerről egy nagyobb hullám csapódott fel, ami a lábbelijüket, és bokájukat is eláztatta, azonban a hideg ellenére a két férfi nem rezzent össze, vagy mordult fel, csak mereven nézték egymást, miután Jimin is a fiú felé fordult, hogy íriszeivel mélyen a másikéba nézhessen. Jungkook hangneme egyáltalán nem volt kedves, vagy épp jószívűen hangzó, amit Jimin is azonnal észrevett, és ezt egy szájhúzással is nyugtázta, azonban úgy gondolta, jobb, ha nem jegyzi ezt meg a fiatalabbnak, hiszen ő mondta: nem maradnak sokáig, és azután, hogy mindent elmondott, békén is fogja hagyni.

Habár, ezt koránt sem gondolta ilyen komolyan…

Igen, szerette volna békén hagyni, nem törődni vele, viszont miután Jungkook erősen a fejéhez vágta bűneit, és viselkedésének eredményeit, úgy érezte, meg kellene tartania, tartani vele a kontaktust, beszélnie, hiszen ő az egyetlen. Az egyetlen, aki őszinte hozzá. Az egyetlen, aki nem tenyérbemászó, nem akar a pénze miatt nyájaskodni, nem akar neki bevágódni, nem akarja, hogy minden áron az övé legyen. Tetszett neki a megszerezhetetlen stílusa, és habár, fájt neki, amit mondott neki a fiú a kávézóban, örült is neki valamilyen szinten. Borzasztó sebet tépett fel, s hagyott maga után a mérhetetlen nagy igazság, amit a füle hallatára hallott vissza a fiútól, mégis boldog volt, hiszen ő volt az egyetlen, aki a szemébe merte mondani valóját. Hoseok erre nem volt képes, ő csak könyörgött neki, de Jungkook szembesítette saját magával. Ez pedig megváltoztatott benne jó pár dolgot, érzelmet és gondolatot, mind Jungkookról, mind az életéről, emellett pedig saját, és a környezete viselkedéséről.

– Rendben, belekezdek, te pedig hallgass végig – dugta zsebre kézfejeit Jimin, megeresztve egy mély, fáradt sóhajt, miközben lehunyta hosszú szempilláit, mintha ezzel is csak azt akarná sugallni, hogy komoly átgondolni valója van, mielőtt esetleg butaság hagyná el ajkait, Jungkookot viszont a pár perces hallgatással csak frusztrálta, így a fiú összefonta karjait mellkasa előtt, türelmetlenül várva Jimin meséjét.

– Kezdd már… – Nem tudta végig mondani, ugyanis Jimin felemelte pilláit, ezzel újra Jungkook íriszeibe vájva saját tekintetét.

– Lehet, hogy tudod az alapokat, Jungkook, de fogalmad sincs, mit éltem át. Neked elképzelésed sincs arról, miken, min mentem keresztül az életem folyamán, így kicsit szíven üt, hogy ilyen könnyen ítélkezel rólam, azonban elfogadom a véleményedet, mert tudom én is, hogy amit teszek, egyáltalán nem jó, sőt, a lehető legundorítóbb dolog, de ha belelátsz mindenbe, és nem csak felszínesen ismered, szerintem változna a véleményed – ejtette ki ajkai közül hangjával együtt szavait, mire Jungkook újabb szusszantást ejtett meg, ami egyáltalán nem volt türelmes, sem toleráns.

– Mondd már, ne rabold az időmet! – válaszolt hektikusan, összeszorítva fogait mondandója végén, aminek hatására Jimin megemelte szemöldökét, és aprócskát bólintva úgy érezte, ideje, hogy kezdetét vegye a hosszú, folyamatos beszéde, aminek következtében valószínűleg még a torka is csont száraz lesz.

– Hyemi volt a feleségem. Még a középiskolában ismertük meg egymást, és már akkor tudtuk, hogy mi együtt fogjuk leélni az életünket. Igazából, amint befejeztük, úgy döntöttünk, hogy egybe fogunk kelni. Akkoriban még édesapám élt, viszont beteg volt, így a lehető leggyorsabban meg akartuk ejteni az esküvőt, hogy ő még megélhesse, de koránt sem úgy alakult minden, ahogyan azt szerettem volna. Hyemi egyik pillanatról a másikra betegedett le, úgy, hogy alig vettem észre. Csak furcsa lett, hogy rosszul volt, hányingere volt, szüntelenül, szédült, elájult, viszont azt hittem, hogy talán a terhesség jele, ezért próbáltam nem túlaggódni a dolgot, szerettem volna gyereket, ahogyan ő is. Sajnálatos módon, nem a gyerek miatt volt. Koránt sem… Hyemi agydaganatos volt, és valószínűleg már középiskolában is, de akkor még tünetmentesen élt, de még a terhessége előtt jelen voltak ezek a problémák, de nem vettünk róla tudomást. Nagy hiba volt. Hyemi egyik pillanatról a másikra betegedett le, romlott az állapota, nem vállalta a kemoterápiát, sem más kezelést a gyerek miatt, hiába könyörögtem neki hónapokig, hogy inkább ő maradjon, én nem tudnék nélküle élni. Állandóan veszekedtünk, mert elmondtam őszintén, hogy képtelen lennék nélküle élni, és ha netalántán a kicsi megmarad és túléli a krízist, nem tudnám felnevelni, hiszen… hogyan? Hyemi hajthatatlan volt, annyira szerette volna megszülni a közös gyerekünket, hiába nem volt rá esély. Éjjel-nappal ápoltam őt, mikor nehezen kelt fel, mikor szenvedett, én segítettem a kádba, hordtam neki az ételt, italt az ágyba, belekönyörögtem, mert a kicsi mindent elszívott tőle, és annyit evett, amennyi neki kellett, magával már nem törődött. Tudta, hogy meg fog halni, én azonban ezt nem fogadtam el. Egyik napról a másikra éltünk, ráadásul egy idő után epilepszia szerű rohamokat kapott, és alig bírtam őt úgy fogni, nehogy baja essen neki és a kicsinek is, de persze, ezek a rohamok nem epilepsziás rohamok voltak, hanem az agydaganat következménye. Tehetetlen voltam, és ha ismered ezt az érzést, akkor tudod, mit éltem át. Ápolni azt, aki a gyerekedet hordja a szíve alatt, mellette pedig a menyasszonyod, az, akivel leélnéd az életedet, fájdalmas, kínkeserves – sóhajtott fel mélyen, megállva egy kicsit, ugyanis emésztenie kellett az elmondottakat, hiszen újra átélt minden egyes képkockát.

Jungkook néma csendben állt Jimin mellett, s habár próbált kemény maradni, ennek ellenére szemeiben ott ült a sajnálat, a mély megbánás viselkedése miatt, hiába tudta, hogy bizony, jól tette, amit.

– Az esküvőnk napja volt, és mintha egy megírt dráma lett volna, Hyemi az oltárnál esett össze. Csak összedőlt, mint a kártyavár. Már nagy volt a pocakja, viszont ő csontsovány, nehezen bírta magát, minden megerőltető volt neki, de minden áron esküdni akart, és én is. Azonban, azon a napon meghalt, az orvosok pedig a kisfiút sem tudták megmenteni. Elvesztettem az egyetlen nőt, akit szerettem, mellette pedig a fiamat is, aki túlélhette volna, ha időben ér a kórházba a mentő. Mindenki mosta kezeit, és ki volt a hibás? Én. A szüleim, és Hyemi szülei összecsaptak, hatalmas balhé volt, mindenki ellenem fordult, mindenki rám kent mindent, holott senkinek sem volt fogalma arról, mi történt, és hiába mondtam, nem fogadták el. Mindenki a fejébe vette, hogy Park Jimin nem akarta, hogy Hyemi elvetesse a gyereket. Nap, mint nap hallgattam, hogy megöltem a gyereküket, a leendő feleségemet, mellette pedig az egy szem unokájukat. Ez ment jó pár évig. Addig, míg apa meg nem halt. Nem hívtak el a temetésére, aztán anyáéra sem, mert ő fél évvel később követte apámat a sírba. Halálukig nem beszéltek velem, nem vették fel nekem a telefont, ellöktek maguktól, mint egy elhasználódott rongyot, közben próbálgattam építeni az új életemet, amit most is folytatok, de nem volt egyszerű ezen túllépni. Nem jártam orvoshoz, magamba zárkóztam, próbáltam túlélni a napokat, és ha Namjoon nincs, én sem lennék. Ő volt az egyetlen, aki hitt nekem, ő volt az egyetlen, aki kiállt mellettem, aki segített rajtam, aki vigasztalt, ha sírtam, aki megmentett a halál markából, mikor öngyilkos voltam. Ő volt az egyetlen ember, aki szeretett engem. Rajta kívül nem volt senkim, nem segített senki. Gondold el, elveszíted a szerelmed, a gyermeked, az édesanyád, az édesapád, majd az utóbbi kettő meg is hal pár év után úgy, hogy gyűlöltek téged a haláluk napjáig, és téged hibáztattak azért, mert az unokájuk életét vesztette. Nem könnyű. Ahogy Hyemi ápolása, életben tartása sem volt az – mondta halkan, lehunyva szemeit, hogy valamelyest elrejthesse érzelmeit Jungkook elől, viszont a fiú mindent tudott, nyitott könyv volt számára Jimin ebben a pillanatban, így látta a fájdalmát és keserűségét is, hiába nem akarta azt ő mutatni felé.

– Miért nem… hagytad ott őt? – tette fel kérdését halk, visszafogott hangján, mire Jimin félmosolyra húzta a száját, felemelve íriszeit Jungkookra. Talán azóta, hogy ismerték egymást, először csillogott így Jimin szemeiben érzelem, olyan, amit még Jungkook ezelőtt sosem láthatott.

– Hogy tudnék elhagyni valakit, akit szeretek úgy, hogy beteg és a közös gyermekünket hordja a szíve alatt? Te képes lennél rá? – kérdezte, előre tudva a választ, s úgy is lett, ahogy gondolta: Jungkook halványan rázta meg a fejét, kicsit talán el is szégyellve magát amiatt, hogy egyáltalán nekiszegezte ezt a kérdést.

Jimin halványan elmosolyodott, majd egy mélyet szusszantott, vörös tincseibe futtatva az ujjait.

– Csak ennyit akartam elmondani. Tudom, hogy egy féreg vagyok, de hidd el, nem könnyű újra olyannak lennem, amilyennek kellene. Hidd el, hogy egy életre elegem volt az emberekből, és tudom, hogy ez az én hibám, de változtatni nem akarok rajta. Tudom, hogy ez nem változtat a szemedben semmit, nem is akarom, hogy ezután másnak láss, csak mielőtt elítélsz, tudd az igazságot. Ezt akartam, semmi mást. Mehetünk – jelentette ki a férfi, újra magára öltve hűvös, áttörhetetlen álcáját, miközben elfordult az előtte állótól, hogy elindulhasson, azonban megállt, méghozzá azért, mert egy meleg tenyér a csuklóira fonódott. Jimin összevonta a szemöldökét, majd értetlenül fordult hátra, s mikor meglátta Jungkook sebzett, elgyengült, elérzékenyült tekintetét, egy pillanat erejéig ő is elveszítette álcáját.

Túl beszédesek voltak Jungkook szemei. Gyönyörűek, csillogóak, érzelmesek. Olyanok, amilyenek az övéi sosem lehetnek…

– Jimin. Én… én sajnálom – súgta Jungkook halkan, majd hirtelen magához húzta a férfit, és egy meleg, szoros ölelésbe vonta Jimint, átfűzve karjait Jimin vállain, hogy szorosabban húzhassa a férfi testét sajátjához. Jimin szemei kikerekedtek, alsó ajka leesett a döbbenettől, és nem volt képes másra, csak az előtte lévő tengert bámulni, amin tükröződtek a fényesen ragyogó csillagok, mintha szentjánosbogarak úsztak volna a felszínén a sokasodó hullámoknak köszönhetően. – Sajnálom – súgta Jungkook újra a fülébe, miközben erőteljesebben fonta karjait a férfi testén, aki lehunyta a szemeit, elejtve egy aprócska, élesen csillogó, picike könnycseppet jobb szeméből, ami hangtalanul koppant Jungkook textilkabátján.