Coffee - JiKook (18/18) - THE END

Cím: Coffee

Alkotó: Nana

Hossz: ??

Besorolás: +12

Műfaj: AU, Dráma, Humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Jungkook egy egyetemista fiú, aki a nagyvárosba költözik, hogy tanulhasson, mellette viszont dolgoznia kell. Egy kávézóra esik a választása, ahová fel is veszik minden kifogás nélkül. Viszont ott megismerkedik munka közben egy férfival, akit legszívesebben megfojtana egy kanál vízben, annyira utálja... Az a férfi pedig Park Jimin. Egy nagyképű, kissé beképzelt férfi, akinek egy komplett cége van... 

Hozzáfűzés: Hát, elérkeztünk a véghez. :3 Elég nehéz volt megírni, ugyanis a szívemhez nőtt ez a történet nagyon, és őszintén, sajnálom is befejezni, de úgy éreztem, hogy ez a tökéletes kis pillanat, ahol meg kell állni. :c </3

Remélem, hogy tetszeni fog nektek, és köszönöm, hogy végig olvastátok! <3 

Remélem, legalább annyira élveztétek olvasni ezt a 18 fejezetet, mint ahogyan én élveztem írni. :)

Jó olvasást! <3

Szótlanul álltak a tengerparton. Jimin lehunyt szemekkel hagyta, hogy a könnyei végig csorogjanak az arcán, miközben Jungkook szorosan ölelte őt, olyannyira, mintha esze ágában sem lenne elengedni az időset, de valahogy így is volt. Jungkook mérhetetlen szimpátiát érzett Jimin iránt, és habár, tényleg nem mesélt sok új dolgot a férfi, mégis sajnálta, főleg amiatt, amiket át kellett élnie, hiszen, ha belegondolt, mi történt volna vele ebben az esetben, arra a következtetésre jutott, hogy ő képtelen lett volna ezt úgy túlélni, mint Jimin. Borzasztóan érezte magát, főleg amiatt, hogy ítélkezett a férfi felett, csupán morzsányi információk után.

A vörös hajú férfi megeresztett egy reszketeg sóhajt, majd nagy nehezen, hosszas küszködések árán, de elhúzódott Jungkooktól, s azzal a lendülettel emelte bal karját, hogy végig simíthasson könnyáztatta, hűvös arcán, letörölgetve az orr lévő kis patakocskákat, lesütött szemekkel. Az idejét sem tudta már, mikor sírt utoljára, és fájt realizálnia, hogy most épp egy „kölyök” előtt hullajtja sós cseppjeit, de az időt már nem tudta visszaforgatni, így próbált nem törődni az eseménnyel, csak egy lágyat szipogva nézett fel Junkookra, majd megeresztett az ajkain egy fájdalmas, féloldalas mosolyt.

– Sajnálom, hogy kihasználtalak azután, hogy meghalt az édesanyád – sóhajtotta nagy nehezen, mire Jungkook hatalmas szemekkel nézett rá, ugyanis jelen esetben képtelen volt elhinni, hogy Park Jimin tényleg bocsánatot kért tőle, méghozzá kulturáltan, mosolyogva, úgy, ahogyan azt soha nem tudta volna ezelőtt elképzelni. Meglepettségében még az ajkait is eltátotta egymástól, miközben oldalra döntötte a fejét, azt mérlegelve magában, nem-e álmodik esetleg, de nagyon is tisztában volt azzal, hogy ez a valóság, nem pedig egy képzelt álomkép.

Jimin ezt látván elmosolyodott, majd zsebre dugta ujjait, megköszörülve a torkát. Úgy érezte magát, mintha egy kicsit megújult volna a lelke, pedig azon kívül, hogy elmondott pár dolgot Jungkooknak, semmi nem történt.

Vagyis, de. Történt. Hatalmas dolog, méghozzá az, hogy sírva fakadt, emellett pedig engedte, hogy valaki szorosan magához ölelte, vigasztalón, törődően. Talán egy aprócska dolognak tűnik ez a legtöbb ember számára, de egy kőszívű, megkeseredett, komor embernek olyan volt, mintha a halálból rángatták volna vissza, de talán ez a hasonlat nem is annyira hasonlat, hanem maga az igazság.

– Mehetünk, ha gondolod. Igazából, nekem nincs több mondani valóm a dolgokkal kapcsolatban – mondta végül Jimin, Jungkookra nézve, aki hirtelen tért vissza a realitásba, miközben alig láthatóan rázta meg a fejét, ezzel kiverve burájából a hatalmas, tátongó ürességet.

– J-jó – préselt ki magából a fiatalabb ennyit, Jimin pedig egy aprócska mosollyal az ajkain indult el Jungkook mellett, hogy visszatérhessenek az autóba. A fiatalabb egy ideig csak figyelte, ahogy a férfi lassú, lomha mozdulatokkal sétál a tengerparton, azonban úgy érezte, valamit kellene tennie. Maga sem tudta, hogy mit, de szinte ordította a szíve és az elméje is, hogy ha ezt a pillanatot, ezt a helyzetet hagyja múlni, hagyja elveszni, biztos, hogy később több ilyesmire nem lesz alkalmuk.

Ha most engedi, hogy Jimin elvigye haza, majd elköszönnek egymástól, a férfi másnap biztosan úgy tesz, mintha semmi sem történt volna ezen az éjszakán, ez pedig borzasztóan fájt volna a fiatalabb fiúnak, maga sem tudta volna megmondani, hogy miért. Nem akarta, hogy ez a pillanat elvesszen, nem akarta, hogy ez a gyengéd, mosolygós, őszinte Jimin eltűnjön előle, hiszen olyan volt, akit el tudna fogadni.

– Várj! – Jungkook teste hirtelen mozdult, majd egyet előre lépve, sietősen elkapta Jimin karját, aki hatalmas, nagy szemekkel fordult hátra a fiúhoz, megemelve a szemöldökét, kérdőn nézve rá, szinte ordítva tekintetével, hogy most mégis, miért is állította meg őt. – Jimin, te… te mit gondolsz? – kérdezte, nyelve egy hatalmasat.

– Mármint, miről mit gondolok? – kérdezte, szinte a homloka közepére futtatva szemöldökeit.

– Te szeretsz ilyen lenni? – A kérdés meglepte a vöröst, egy ideig nem is tudta, mit válaszoljon, csak zavartan nézett a fiúra, és rögtön az ötlött elméjébe, hogy gyűlölt elérzékenyült lenni, ugyanis ilyenkor sokkal nyíltabban beszélt, vagy tett, mint általánosságban.

Nem tudta, az igazat felelje-e, vagy mondja meg a jól bevált hazugságot újra. Elmeneküljön-e az adott lehetőség elől, vagy ragadja meg és húzza magához, mielőtt késő lenne? Nehéz ezt megítélni, hiszen mindkét esetben ott lesz az, hogy mi lett volna, ha abban az esetben a másikat választotta volna… – Tanácstalan volt, ez pedig nem kerülte el Jungkook figyelmét sem.

– Őszintén, kérlek! – suttogta, nyelve egy hatalmasat, a vörös hajú férfi pedig egy mély, reszketeg sóhajt eresztett ki dús, vöröslő ajkain, miközben Jungkook válla felett nézett el, figyelte a morajló, hullámzó tengert, kicsit bágyadtan, elmélázva, végül hosszas késlekedés után elnyitotta egymástól cseresznye-piros ajkait, hogy válaszolhasson a kérdésre, ami talán életbe vágó lehet ebben a minutumban:

– Nem. Nem szeretek ilyen lenni, de ahhoz, hogy ne szeressek meg senkit, olyanná kell válnom, akit senki nem szeret meg – mondta, Jungkook szemeibe nézve egy pillanatra, majd mosolyra húzta az ajkait.

– Biztos, hogy jó ez neked? – tette fel a kérdést a fiatalabb, miközben nyelt egy újabbat, ugyanis ő nagyon jól tudta, mire szeretne majd kilyukadni a beszélgetés kezdeményezése közben, Jimin azonban csak összevonta a szemöldökét, kicsit szkeptikusan méregetve a fiút, főleg arckifejezése, és tekintete miatt, de úgy gondolta, ha már őszinte estet játszanak, akkor őszintén fog válaszolni erre a kérdésre is. A többire is, ha esetleg Jungkook még feltenne egy párat a számára.

– Nem, nem jó. Azaz, az emberek szerint nem jó, szerintem viszont igen, mert így védem magamat – sóhajtotta férfi, újra a morajló tenger felé pislantva.

– De ha összetörsz embereket, az miért jó? – Jungkook hangja alig volt hallható, Jimin azonban lágyan elmosolyodott, miközben a vöröses tincseibe túrt, miután megemelte a kezét.

– Az nem jó, nekem sem, de ahhoz, hogy legyenek kapcsolataim, csak és kizárólag ideiglenesek, az kell, hogy ismerkedjek, majd összetörjem őket – válaszolta Jimin, megeresztve egy aprócska, mély sóhajt. Jungkook elgondolkodott a hallottakon, s hümmögve, az égbe emelve a tekintetét, egy teljesen a témától eltérő kérdést tett fel, nem csak Jimint, de saját magát is meglepve:

– Szerinted, egy olyan ember, aki rengeteg társát törte össze, megérdemli az őszinte, tiszta szeretetet? – Jimin értetlenül nézett rá, nem tudta hová tenni ezt a kérdés-sorozatot, ráadásul frusztrálta is valamilyen szinten, ugyanis nem értette, hogy ez előző témából miért kanyarodott ide a fiatalabb, amellett pedig olyan érdekesen érezte magát.

– Nem. Szerintem nem.

– Miből gondolod, hogy nem? – vonta meg szemöldökét Jungkook, kíváncsi arckifejezéssel mustrálgatva az előtte lévő férfi vonásait.

– Csak úgy érzem, hogy nem. Miért érdemelne egy olyan ember szeretetet, aki előtte többeken taposott át? A rossz emberek nyilván nem érdemlik meg, hogy bárki is szeresse őket, vagy te másképp gondolod? – Kérdések és kérdések hada, de igazából egyik sem válaszolt a másiknak érdemlegesen, csak újabbak-és újabbak kerültek felszínre, végül Jungkook vetett véget annak a játéknak, amit ő kezdett el, s egyet lépve Jimin felé, hatalmasat nyelve nézett annak mélyen a szemeibe.

– Szerintem megérdemli a szeretetet az is, aki rossz ember. A szeretetet képes bárkit jó útra téríteni, azt hiszem – mondta halkan, szinte alig hallhatóan a fiatal fiú. Jimin nem szólalt meg, kíváncsian várta, vajon az előtte álló mivel szeretne előhozakodni, viszont azt, ami ezután következett, soha nem képzelte volna: – Én szeretnélek szeretni, azért, hogy viszont szerethess. Szeretném begyógyítani azt a rengeteg sérülést, amit az élet okozott neked. – Jimin hirtelen köpni-nyelni nem tudott. Nem volt fogalma arról, mit válaszoljon, arról főleg nem, mit kellene reagálnia, ugyanis egyszerre érezte ezt ijesztőnek, sokkolónak, és hatalmas tehernek, de amellett melegséggel öntötte el a mellkasát az a sok-sok jól eső szó, amik elhagyták Jungkook ajkait.

– Miért tennéd ezt? Miért lenne ez jó neked? Egyáltalán, azok után, amiket én tettem, ezt komolyan gondolod? – Jimin szinte hülyének, teljesen idiótának nézte a fiút, már-már kezdte azt hinni, hogy a másiknak elment a maradék esze, azonban, mikor Jungkook a vállaira helyezte mindkét tenyerét, lábai a földbe gyökereztek.

– Igen. Komolyan gondolom.

Ezután megfagyott köztük a levegő. Egyikük sem szólt semmit; Jimin hatalmas, hitetlenkedő szemekkel méregette Jungkookot, aki nagyokat nyeldesve figyelte a vörös hajút, és csak arra tudott gondolni, hogy innentől már nem léphez vissza. Megadta a kezdőlökést, azt, amit álmaiban sem mert volna soha, hogy meg fog tenni, s úgy érezte, hatalmas hiba lenne itt félbehagyni a beszélgetést, vagy ezt a kialakult helyzetet, azonban azt nem tudta, mit is kellene tennie, vagy mondania. Egyet tudott biztosan: segíteni akart Jiminen. Meg akarta mutatni, milyen jó dolog szeretni, szerette volna benne előhozni a rég elfeledett érzelmeket, azokat a pillanatokat, amiért ő ölni is képes lenne. Szerette volna megmutatni, milyen szeretni és szeretve lenni. Nem akarta őt tovább úszni abban a fekete, sűrű tengerben, amiben a férfi eddig is vergődött.

Ráadásul tudta, ha erre képes lenne, ha azok után, amik történtek, képes így gondolni, akkor ő bizony-bizony, komoly érzelmeket táplál Jimin iránt, olyasmiket, amiket eddig elnyomott magában, s mikor hirtelen belegondolt, mikor és hogyan alakulhatott ki benne ez a hullám, szinte azon nyomban rátört a felismerés: talán már az elejétől kezdve. Szinte mellkasvágásként érte a felismerés, hogy akkor, mikor Hoseok rászólt, ne nézze úgy Jimint, ő már fülig szerelmes volt belé. Ő már akkor érezte azt a picike, aprócska szikrát, amiből hatalmas láng lobbanhat, ennek felismeréséül pedig lesütötte a szemeit.

Hogy lehetett ennyire vak… hogy futhatott el a saját érzései elől úgy, mint egy nyuszi a róka elől?

– Jimin…

– Igen? – A férfi hangja rekedtes volt, s mikor Jungkook felemelte íriszeit, akkor vette észre, hogy a vörös hajú férfi szemei ismét könnyben úsztak, a látvány pedig egyszerre szorította össze a fiú mellkasát, s melengette is meg.

– Csak engedd. Ne tegyél semmi mást, csak engedj – lépett hozzá közelebb, miközben remegő kezekkel a férfi arcához nyúlt, hogy lágyan a tarkójára simíthasson –, engedd, hogy adjak valamit, és fogadd el – suttogta, már a férfi arcához hajolva, aki kikerekedett szemekkel bámult Jungkookra, azonban a fiatal fiú nem szólt többet: ajkait a vörös hajúéra tapasztotta, miközben a vörös, selymes tincsekbe fúrta ujjait, egy romantikus, lágy csókot kezdeményezve.

Jimin pedig elfogadta. Engedte. Beengedte a szívébe Jungkookot.

Esélyt adott neki, és ami a legfontosabb: saját magának is, hogy új életet kezdhessen.