Coffee - JiKook (12/18)

Cím: Coffee

Alkotó: Nana

Hossz: ??

Besorolás: +12

Műfaj: AU, Dráma, Humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Jungkook egy egyetemista fiú, aki a nagyvárosba költözik, hogy tanulhasson, mellette viszont dolgoznia kell. Egy kávézóra esik a választása, ahová fel is veszik minden kifogás nélkül. Viszont ott megismerkedik munka közben egy férfival, akit legszívesebben megfojtana egy kanál vízben, annyira utálja... Az a férfi pedig Park Jimin. Egy nagyképű, kissé beképzelt férfi, akinek egy komplett cége van... 

Hozzáfűzés: Yay! Itt a folytatás. :D Remélem nem lett összecsapott a fejezet annyira, amennyire gondolom. >< Mostanság nem volt túl sok időm írni, elég szétszórt az életem, vagyis inkább mondanám úgy, hogy kevesebb időm jut írásra, mint eddig jutott. :c Néhány ficit ideiglenesen biztos be fogok fejezni (egy sem marad befejezetlen, csak egy ideig!), mert nem gondoltam, hogy ennyire összejönnek a dolgaim és ilyen gyorsan. 

A közös ficik biztos fognak működni, de amiket egyedül írok, azok nehezebbek és nem szeretném, ha egy-kettő pocsék lenne azért, mert gyorsan letudom, hogy legyen friss. :c Inkább akkor "kivárom", ha időm lesz rá. Persze, fogok írni, meg a többiek is, nem marad abba a blogolgatás, csak lesz egy pár fici, amellé kibiggyesztem, hogy ideiglenesen nem folytatódik, vagy ilyesmi. Remélem megértitek. >< De próbálok ettől függetlenül teljesíteni rendesen, MinJivel és Nórival együtt. :) 

Hatalmas sóhajjal nézett maga elé, miközben a pult mögött állt, a tenyerébe fektetve jobb arcoldalát, elmerengve, kissé szomorkásan és bánatosan. Figyelte az embereket, nézte, ahogy társalognak, beszélgetnek, sürögnek-forognak az asztalok körül; figyelte Taehyungot, ahogy görkorcsolyával száguldozik az asztalok kellően kényelmesen elférhető sorai között és kissé bizonytalanul méregette újonnan megismert munkatársait, Hoseokot és Yoongit. – Nem ismerte a fiúkat túlságosan, ugyanis a mai napon jöttek először mind a ketten, mióta itt dolgozott, de nem volt róluk rossz véleménnyel. Hoseokot kicsit szeleburdibbnak és szétszórtabbnak gondolta, mint amennyire Taehyung volt, Yoongit pedig ridegnek, akár egy jégherceget. Tipikusan olyan „nem érdekel semmi” típusnak gondolta a pár óra leforgása alatt, de egyikük sem volt számára unszimpatikus.

Lomha, kissé snasszos gondolataiból bátyja és édesanyja szakította ki, s mikor rájuk gondolt, összeszorult a szíve. Habár megfogadta Jimin tanácsát, és nem ment be két napig dolgozni, s ugyan ilyen alapon az iskolát is kihagyta, mégsem tudott bátyjának semmit sem segíteni anyagilag, csak támogatni tudta, ami rossz érzéssel töltötte el, akárhányszor erre gondolt. Szívbemarkolóan pocsék érzésnek tudta be. Minden áron szeretett volna legalább egy napra elutazni, hogy elintézhessenek mindent együtt, ahogyan az a nagykönyvben is meg volt írva, de lehetőségei nem engedték, emiatt pedig mély lelkifurdalással küszködött. Mikor eszébe jutottak a tényállások, akaratlanul is aprócska könnycseppek gyűltek a szemeibe, amiket sikerült onnan aránylag gyorsan kiűznie, hiszen munkahelyen volt, dolgozott, nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy esetleg elkezdjen pityeregni, akár egy kisgyerek. – Természetesen, bátyja megértette, hogy nem tud elmozdulni komfortzónájából és nem is neheztelt rá miatta, neki bőven elég volt az a lelki támogatás, amit a fiatal fiú nyújtani tudott, azonban Jungkook ezzel nem volt elégedett. Eldöntötte, hogy amint fizetést kap, majd a felét el fogja utalni a testvérének, hogy legalább, ha utólag is, de ennyiben részt tudjon venni; nem akart minden terhet a testvére nyakába varrni. Pocsékul érezte magát miatta, ha még maga a halálhír nem lett volna elég. Emellett még esős nap is köszöntött a városkára, ami még inkább lelombozta amúgy sem túl jó kedélyállapotát.

Mindez, ha még nem lenne elég, bosszankodhatott amiatt is, hogy lefeküdt pár napja Jiminnel és a férfi azóta kerüli, mintha Jungkook lenne maga a tűz, ami bármikor megégethetné. Bár, a fiatalabb nem várt babusgatást, dédelgetést, azt sem várta volna el, hogy Jimin majd elkezdje keresni, esetleg randira hívja, mert továbbra sem érezte magát lángolóan melegnek. A saját igazát hajtogatta magában, miszerint csak az alkohol tehetett mindenről. – Össze volt zavarodva. Valamilyen szinten azért bántotta, hogy Jimin tudomást sem vett róla, nem is kereste, nem is érdeklődött iránta. Rosszul esett neki a dolog és mélyen, a szíve mélyén remélte, hogy a férfi legalább megkeresi még a héten. Szüksége lett volna Jungkooknak egy halovány lelki támaszra. Mondjuk, érezte, hogy ezt nem fogja Jimintől megkapni, s hiába vágyik erre az összetört, picike szíve, Jimint ez nem fogja érdekelni.

Túl sok minden bántotta. Sok volt a lelki sérelem, a keserű, önmarcangoló gondolat az önhibáztatásokkal megspékelve. Érezte, hogy még egy kis időszak elmegy így és nem fogja tovább bírni. Túl sok minden nyomta a vállát. Szüksége lett volna valakire, aki egy kicsit, egy ici-picikét gondoskodik a szívéről. – Gondolta, hogy férfi létére nem kellene ilyesmiken agyalnia, sem ilyen emóciókat táplálnia magában, azonban ezt annak tudta be, hogy lehet, még egy kicsikét gyerekes felfogása van és mivel az anyukáját veszítette el, ezért igényelné most a törődést. Tudja, hogy az egyetlen ember, aki mindig mellette volt, aki mindig fogta a kezét és segített neki akkor is, mikor nem beszéltek, elment. Nincs tovább. Nincs senkije a testvérén kívül. A tudat pedig majd' megőrjítette, s akárhányszor belegondolt abba, mennyire egyedül érezte magát a világban, legszívesebben ordított volna, kínkeservesen, de nem tehette meg. Kénytelen volt erősnek mutatnia magát, talpra állnia, akármennyire is bizonyult ez nehéznek.

Magányosnak érezte magát, elveszettnek. Egyedül volt. Egyedül volt a gondolataival és az érzéseivel, azok pedig elkezdték őt belül mardosni, gyilkolni, s egyelőre nem létezett a közelében olyan ember, aki ezen szívesen segített volna. A munkatársait nem akarta ilyesmikkel terhelni és amúgy is aszerint próbált élni, hogy a magánügy az magányügy: nem tartozik sem az iskolára, sem a munkahelyre, csak és kizárólag a tények, hogy valamelyest megértőek legyenek egy-egy bizonyos értetlen szituációt elnézve, ha elkövet valami olyasmit. Mélyebb kicsapongásról azonban szó sem lehetett, hiszen szülei és az élet tanítása is óvva intette attól, hogy idegen embereknek beszéljen a saját magán dolgairól, viszont ez ahhoz vezetett, hogy nem engedett közel senkit. 

Egyedül maradt mindenre.

– Egyelek meg, ne lógasd így az orrod. – Taehyung hangjára felkapta a fejét, majd egy bizonytalan, hamiskás mosolyra húzta ajkait, a szánakozást sugárzó fiú tekintetébe vájva a sajátját. - Jaj, drága! - motyogta, finoman emelve a kezét, majd megborzolta Jungkook ébenfekete tincseit. A fiatal fiú nem szerette, ha ezt tették vele, de jelen esetben még ennek az aprócska gesztusnak is úgy örült, mint még soha semminek, hiába nem volt oda az ilyesmi esetleges „lekezelő” érintések iránt.

– Nem vagyok annyira rosszul – mondta Jungkook halkan, alig hallható hangon, próbálva hazudni, azonban Taehyung jó emberismerő volt, nem lehetett olyan könnyen megvezetni.

– Tudod mit? Gyere át hozzám, biztos jól éreznéd magad. Van egy cuki kutyám is, biztos imádnád. Aludj nálam, nézünk valami jó filmet, rendelünk pizzát, hallgatunk zenét – vigyorgott az idősebb, a pultra könyökölve, a lehető legbizalmasabb arcát véve elő, szinte könyörgően nézve Jungkookra, hogy mondjon igent, mert ő már képtelen elviselni a fiú szomorú arcának látványát.

– Nem is tudom. Holnap suli. – A fiatalabb kissé bizonytalanul megemelte szempilláit, felnézve Taehyungra, viszont amint meglátta munkatársa elkeseredett arcát, megeresztett egy alig látható mosolyt az ajkain. – Maximum korábban lefekszünk – motyogta, halk hangon. TaeTae arcára szinte rögtön ezerwattos vigyor ült ki, szemei pedig úgy csillogtak, mintha leánykérésre mondott volna a kiszemeltje igent; valahogy így is érezte magát, hiszen olyan megközelíthetetlennek gondolta Jungkookot.

– Helyes! Jól jönne neked szerintem egy kis kikapcsolódás! – Taehyung vigyorogva ütögette meg Jungkook vállát, finoman, vigyázva, nehogy esetleg erősebbet csapjon a fiatalabbra. Jungkook nyelve hegyén volt, hogy pár napja Jiminnel elég rendesen kikapcsolódott, azonban nem érezte úgy, hogy ez bárkire tartozna, így bölcsen hallgatott, s csak egy halovány ajakgörbületet engedett meg magának, amivel kissé sugallta a fiúnak, hogy végül is, benne van a dologban. Szívélyes beszélgetésüknek hirtelen Yoongi kissé semleges hangja vetett véget:

– Olyan jó, hogy te dolgozni jársz ide, Kim Taehyung! Már rég leadták a rendelést, te meg itt  enyelegsz a kölyökkel! – morgott a menta hajú férfi, apró fintort tartva arcizmain. Jungkook megemelte szemöldökét, majdhogynem homloka közepére futtatva, Taehyung pedig megforgatta a szemeit, majd kissé morgolódva ugyan, de Jungkook elé nyomta a kis cetlikét, amire a rendelések voltak felírva.

– Jó, na! Szomorú a srác! Fel akartam vidítani! – TaeTae felhúzta az orrát, s kissé sértetten elfordította fejét Yoongitól.

– Dolgozni jársz ide, nem? Na, hajrá! Utána is meg tudod vigasztalni! – sóhajtotta a férfi, miközben ő is odanyújtotta a fiatal fiúnak a cetlit, aki akaratlanul is úgy érezte, hogy ő hibázott, holott nem, mert amíg nem kapja meg a kapott rendeléseket, nem tud mit tenni, így nem az ő sara volt az, hogy az emberek még nem kapták meg a kívánt ételeket/italokat. – Ne nézz rám így, nem téged csesztelek le! – forgatta meg a szemeit Yoongi, jól láthatóan, mire Jungkook megköszörülte a torkát, s szélsebesen olvasta először Taehyung cetlijét, hogy egy tálcára pakolhasson mindent, amit kellett.

Jobban szeretett pincérkedni, de ezzel a munkakörrel sem volt problémája. Kicsit bánta, hogy Jint kellett helyettesítenie ezen a napon és nem szaladgálhatott az emberek körül, de úgy gondolta, hogy egyszer-kétszer kibírható a dolog, így nem fogta fel kifejezett tragédiának.

Amilyen gyorsan csak tudta, oda adta Taehyungnak a tálcát, aki egy halovány szusszantás kíséretében megfordult, és már el is „gurult”, hogy minden asztalhoz kiszállítsa a kért, kívánt termékeket.

Yoongi megcsóválta a fejét a fiút figyelvén, s visszafordult Jungkookhoz, aki serényen pakolgatott mindent egy új tálcára, gondosan olvasgatva a papírt.

– Hogy tetszik a munka amúgy? – kérdezte, mire Jungkook megállt a mozdulataiban és épp válaszolt volna, mikor Yoongi az el nem kezdett szavába vágott: – Sürögjön ám közben a kezed! – mosolygott, lehunyt szemekkel, kissé rosszallóan, mire a fiatalabb megköszörülte a torkát és próbált úgy reagálni a kérdésre, hogy közben tette a dolgát:

– Tetszik. Szeretek itt dolgozni, de a pincérkedést jobban szeretem – motyogta maga elé, mire Yoongi hümmögött egyet, elgondolkodva.

– Igen, határozottan jobb. Én is jobban szeretem. – Jungkook elmosolyodott, miközben az utolsó kávét nyomta a tálcára. – Próbálj kicsit vidámabb lenni. Tudom, mi történt, Namjoon mindenkinek szólt, hogy legyünk elnézőek. Mi azok leszünk, de a vendégek nem szeretik a fancsali pofit. Csak jót akarok, hidd el, nem baszogatni akarlak. Nekem is sűrűn vannak gondjaim, de így jobb, ha nem jössz be. Ez egy vidám, kissé sznob hely, nem nagyon szeretik, ha valaki nem tudja a magánügyeit otthon tartani. Tudom, hogy szar van a palacsintában, ismerem az érzést, hidd el, viszont ez egy munkahely, ahol mindenképp jópofát kell vágnod akkor is, ha épp öngyilkos akarnál lenni – mondta halkan, finoman közölve a fiatal fiúval a keserű tényeket, aki megeresztett egy halovány, elveszettnek tűnő sóhajt.

– Rendben, köszönöm – mondta haloványan, habár tudta, hogy ez lenne az elvárt, de egyszerűen lehetetlennek tartotta azt, hogy mosolyogni tudjon teljes szívéből ennyi probléma és gond során. Yoongi bólintott egyet, a fiú íriszei után kutakodva saját szemeivel.

– Hé, fel a fejjel kölyök. Tudod, minden rossz után jön valami jó – mondta Yoongi apró, biztató mosollyal, mire a fiatalabbik fiú megeresztett egy szívből jövően mély sóhajt,  bólintva.

– Igen, köszönöm – motyogta maga elé, próbálva őszintére varázsolni ajkaira futó, felfelé ívelő kis görbületet. Yoongi értékelte a próbálkozását, így még ha nem is volt egészen őszinte, de azért konstatálta magában, hogy jelenlegi beszélgető partnere próbál tenni azért, hogy megfeleljen, így még megveregetve a hátát egy picit, felvette a készen lévő tálcát a tartalmával, hogy eloldalogjon ő is.

Jungkook megeresztett egy aprócska sóhajt, közben a nagy mennyiséget lefőző, automata kávéfőtőhöz lépett, hogy bekészítse a fekete nedűt, hogy ha jön egy rendelés, akkor azonnal le tudja főzni, közben pedig azon elmélkedett, hogyan is próbálhatna normálisabban viselkedni, ahogyan ez ezen a munkahelyen elvárható. Elképzelhetetlen volt számára, hogy őszintén mosolyogjon akkor is, ha nem volt hozzá ereje, de valahogy meg kellett tanulnia, ugyanis igaza volt Yoonginak. Ráadásul tudta, hogy ha bemegy egy boltba és esetleg az eladó fancsali képet vág, rögtön eszébe jut a: „Ha nem tetszik neki, minek dolgozik itt?!” kérdés, és ezt nem szerette volna, ha neki is felteszik, vagy róla is ezt gondolják. Abban a pillanatban jutott eszébe, hogy lehet, hogy az a pár eladó, vagy vendéglátóiban dolgozó egyén sem a munkáját utálja, hanem komoly gondokkal küzd, mint abban az esetben ő. – A gondolatra lelkiismeret-furdalása lett és elhatározta, hogy mától biztosan nem fogja elítélni azokat az embereket, akik esetleg nem úgy viselkednek, ahogyan az elvárt.

Amint készen volt eredeti tervével, megeresztett egy újabb szusszantás félét, és mihelyst megfordult, meglátta, hogy a vörös hajú férfi épp belép az ajtón, a táskájával, majd leült a saját helyére, ami majdhogynem mindig az ő rendelkezésére kellett, hogy álljon, ha jött, ha nem. Jungkooknak nyelnie kellett egy nagyot, mikor figyelte, ahogyan Jimin valószínűleg őt keresi a szemeivel, s mihelyst találkozott a tekintetük, Jungkook zavartan elmosolyodott, mint egy kislány, aki éppen kiszemeltétjével készül bájcsevegni.

Jimin megeresztett egy mosoly félét, hanyag fejcsóválással, s maga sem tudta miért, de lendítette a kezét, hogy integessen egyet Jungkooknak, hiába határozta el még a fiú távozása után, hogy nem fog vele foglalkozni soha többé.

Igen, Jimin határozottan eldöntötte magában, hogy messziről fogja elkerülni Jeon Jungkookot, mint magát a tüzet, de mikor meglátta a fiú esetlen mosollyal megáldott arcát, képtelen volt nem köszönni neki egy ilyen aprócska mozdulattal. Nem, nem lágyult ő el, továbbra sem érezte úgy, hogy különösebben törődnie kellene a fiatalabbal, inkább csak azt érezte, hogy pár aprócska tettel, cselekedettel muszáj kompenzálnia a viselkedését és azt, ahogyan átverte az amúgy is meggyötört szívét. Habár, Jungkook még nem is tudott az átverésről, sem Jimin valódi szándékairól – hiába sugallta néha a férfi azokat –, attól függetlenül úgy érezte, ennyivel talán tartozik.

– Héj! – Jungkook nem figyelt fel Hoseok hangjára, továbbra is zavartan mosolygott a vörös hajú férfi felé. – Ne bámészkodj! Kit bámulsz ilyen szerelmesen? – kérdezte, majd követte Jungkook tekintetét. Összevonta a szemöldökét és kissé szúrósan szuggerálta Jimint.

– Ah, rendelés – mondta Jungkook halkan, elvéve Hoseok tálcájáról a papírcetlit.

– Tartsd magad távol Jimintől, haver. – Jungkook felvonta a szemöldökét, meglepetten figyelve az idősebb fiú gondterhelt arcát. – Jobban jársz. Bár, ha szeretsz szenvedni, nyugodtan nézz rá ilyen esetlenül, még ki is használja. – A fiatalabb fiú hirtelen megremegett, kérdőn nézve Hoseok szemeibe.

– Mi? – sutyorogta, hogy véletlenül se hallja senki. – Én nem néztem rá úgy, én csa-

– Vaknak nézel? – kuncogott az idősebb, megforgatva a szemeit, hitetlenkedve. – Haver, majd' elolvadtál, mikor megláttad Jimint! – Harsányan nevetett, megcsóválva a fejét, ide-oda libbentve, a szemébe lógatva rakoncátlan tincseit mozdulataival.

– Dehogy! Nem, én… – Hoseok újra nem hagyta szóhoz jutni.

– Tényleg tartsd magad távol tőle, ha nem akarsz összetörni. Ne nézz így rá, mert sebezhetővé válsz, higgy nekem, jó?

– Mintha mindenről tudnál! – morgott a fiatalabb, kicsit megvetően mérve végig idősebb munkatársát. – Mintha tudnál bármit, úgy beszélsz, de tudod, semmiről nem tudsz, így ne avatkozz a dolgaimba! Nem néztem Park Jiminre sehogy és elég távol tartom magam tőle, hidd el nekem! – sziszegte, a pultra tenyerelve, majdhogynem harci állásban tartva testét, hogy bármikor Hoseok nyakának tudjon ugrani, amiért valószínűleg rávilágított arra, hogy rossz úton jár, még akkor is, ha nem tud semmiről. Hoseok csak a reakciókból ítélt. – Mit tudsz te róla? – Dühösen csengett a hangja.

– Éppen eleget ahhoz, hogy tudjam, milyen ember – morgolódott Hoseok, összeszűkítve a szemeit. – Ha gondolod, szívesen mesélek róla! Akár munka után – mosolygott önelégülten, degradálóan nézve végig a fiatalabb társán, aki kicsit vissza vett kezdetleges vehemenciájából, lesütve a szemeit.