Not so fairytale - VKook (19/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, erőszak

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Taehyung

Jungkook olyan mértékben kikelt magából, ahogyan még eddig nem láttam – tény, nem ismertem túl régóta, de ez mindenképpen sokkoló volt, hiszen az agresszió, a düh, ami elhatalmasodott rajta, már több volt, mint ijesztő, és ezt eddig még egyszer sem tapasztaltam. Azt sem tudtam, mit kellene tennem, hogyan kellene lenyugtatnom, főleg, hogy megégette a kezemet is.

Igaza volt, eleinte tényleg nem akartam, de mellette akartam is – nem akartam a bajt, a gondot, féltem, mi fog történni, mit mondok a szüleimnek, mi lesz mindennek a következménye, de a gyerekről nem akartam lemondani attól függetlenül, hogy féltem, hiszen már az elején is vállaltam. Mondtam, hogy vállalom, az egész procedúrát, csak minden olyan megoldhatatlannak, nehéznek tűnt, és… tudtam, hogy Jungkook ezzel tisztában van, de mintha a vörös köd teljesen ellepte volna az elméjét, úgy fakadt ki, s rázogatta a másik tündért, mintha ettől függött volna az élete. Tényleg féltem, mi történik, ha valahogy nem sikerül lenyugtatni a másikat, és nekem erre ötletem sem volt.

Én is féltem, sőt, egyenesen rettegtem attól, milyen következményekkel járhat ez az egész, de… próbálok optimista lenni, abba akarom hagyni a hisztit, a felelőtlen, gyerekes viselkedést, meg akartam táltosodni, ugyanis bíztam abban, túl fogom élni, minden rendben lesz, és lesz egy gyerekem. Egy tündérrel. Akibe igazából nem is vagyok szerelmes, csak kötődöm hozzá. – Ehhez talán nem is kell szerelem.

– Jungkook, higgadj le, az Isten szerelmére! – kiáltotta el magát Namjoon, majd abban a pillanatban akkorát taszított Jungkookon, hogy az egy halk nyekkenéssel esett a földre, egyenesen a fenekére, izzó tekintettel nézve vissza Namjoonra, mintha ő tehetett volna az egészről, pedig ő éppen csak segíteni akart nekem, és neki is. – Azt akarod, hogy baj legyen? Kegyetlenül hangzik, de ha várunk, legalább egyiküket meg tudjuk menteni, és ha most megteszem a műtétet, ha most veszem ki, egyik sem marad meg, százszázalékosan! Gondolkodj épp ésszel, ha lehet! Nem fogok nekiállni, nem fogok kockáztatni! Ha túléli, túléli, ha nem, nem! Nem fogok tudni semmit kotyvasztani, nem varázsló vagyok, hanem tündér, Jungkook, épp olyan, mint te! Fejezd be ezt a hisztit ahelyett, hogy vered itt magad, törődnél inkább ezzel az emberrel, aki a te gyereked hordja a szíve alatt! – mormogott, mire elhúztam az ajkaim.

– Ez elég közhely, mintha nő lennék – mondtam, mire hirtelen rám nézett.

– Most az vagy – sóhajtotta, megigazítva az inggallérját, miközben leguggoltam Jungkookhoz, majd mellé is térdeltem, apró sóhajjal, figyelve, ahogy Namjoon lassan távozik a szobából, elég dühösen, és feldúltan, én pedig megsimogattam Jungkook haját, próbálva őt megnyugtatni.

Az én életem forog kockán, és őt nyugtatom.

– Nem lesz baj, jó? Rendben lesz minden, csak ne dühöng. Nem tesz jót nekem, tudod – kuncogtam halkan, hátha egy kis jó kedvet tudnék belé varázsolni. – Nem teszem kockára az életemet, tudom, hogy túl fogom élni, végül is, csak nem lehet olyan vészes a műtét. Benyúlnak, kiveszik, összevarrják, aztán kész. Nyugodj meg, jó?

Jungkook

A szavaira rákapom tekintetem, azonban mégsem érzem ezt olyan biztosnak, ahogyan azt ő mondja. Még sosem volt hozzá hasonló ember, sőt férfi, aki ilyesmin túlesett volna, mégis honnan tudja, hogy nem lesz semmi baj? Nem tudhatja és ez idegesít a legjobban, hogy én sem tudom.

– Naaa, nyugodj meg. Meg amúgy is, szükségem van rád – ejt meg ajkain egy újabb mosolyt, nekem pedig vennem kell egy hatalmas levegőt, hogy ez az esztelen düh valamennyire elhagyja az elmémet. Lassan felé nyúlok, majd a tarkójára fogva, gyengéden magamhoz húzom, hogy megcsókoljam. Belátom, ez a düh, és agresszió semmire sem volt jó, bár... az is igaz, hogy ennyire dühös sem szoktam lenni, sőt! Ennyire még sosem keltem ki magamból, de azt hiszem, hogy erre a fájdalmam merőben rátesz. Mikor arcomra simít kezével a csók közben, akkor pillantom meg azt az égési sérülést, amit sajnos én okoztam neki. A csókot megszakítva azonnal kézfejére fogok, majd ajkaimhoz húzva, egy apró csókot lehelek sérült bőrére. Halk nyögés hagyja el száját, végül csak egy újabb csókkal megajándékozva elengedem azt, s felállva a padlóról, odasétálok az egyik szekrényhez, ahol Namjoon tart pár kencét. Egy kis keresés után, meg is találom azt a kenőcsöt, ami az égési sérülésekre lett kifejlesztve. Zöld színe és erős illata miatt azonnal lehet tudni, hogy ez is bizony valamilyen gyógynövényből készült.

– Sajnálom, hogy bántottalak… – szólalok meg, miközben az ágyhoz kísérem, majd amint mind a ketten leülünk, kezét az ölembe véve, már is bekenegetem a zöld, és büdös kencével. Persze Taehyung arca azonnal grimaszba megy át, ahogy megérzi sérült bőrén az érintésem.

– Semmi baj. Tudom, hogy nem volt szándékos – sóhajt egy nagyot, végül ahogy végzek, hüvelykujjammal lágyan cirógatom az ép felületet.

– Akkor is. Túl agresszív voltam. Ez nem mentség arra, hogy megsérültél – nézek magam elé mereven, ahogy visszaemlékezem a történtekre.

– Nos, abban egyetérthetünk, hogy tényleg az voltál. Ijesztő is. Sosem láttalak ilyennek – suttogja, kicsit megilletődve nézve irányomba.

– Sosem szoktam ilyen lenni – adok választ, picit megvonva vállaimat, aminek a következménye az, hogy grimaszba rándul az arcom. Hihetetlenül fáj. – Soha, de soha nem csináltam még ilyet. – harapom be alsó ajkam, végül ismét csak a vállának dőlök óvatosan, fejem pedig a vállgödrébe hajtom. – Sajnálom, hogy ilyennek kellett látnod – bocsánatok sokaságát zúdítom már szegény Taehyungra, aki csak egy halovány mosollyal csóválja meg fejét, arcát pedig a fejemhez érinti, miközben én újra a kézfejét cirógatom.

– Ne kérj bocsánatot. Bizonyára nem kellemes az, ami veled történt – céloz ezzel a szárnyaimra.

– Hát... egyáltalán nem kellemes. Pokolian fáj – szusszantok egy nagyot, lehunyva szemeimet.

– Lehet enned kéne abból, amit Namjoon hozott, nem?

– Nem használna semmit.

– Ha mégis? – kérdezi lágy, aggódó hangján, amit megmosolygok.

– Nem, Taehyung. Tudom jól, hogy semmi haszna, de megeszem, ha ennyire ragaszkodsz hozzá – simítok fel kézfejről a felkarjáig, mígnem felemelve a fejem, egy csókot nyomok szája sarkába.

Ismét egy halovány mosoly ül ki arcára, így az asztalhoz sétálva, amin az ételek és italok vannak, elkezdem eszegetni, amit őszintén megvallva, hihetetlenül élvezek. Régi étkek, amiket itt készítenek, régi friss víz, amit nem a csapból engednek. Jó volt Taehyungal is, ez nem vitás, de ezek a friss és vad dolgok azok, amiket én igazán szeretek.

Mikor végzem az evéssel, megiszom azt a pohár vizet, ami még ott figyelt az asztalon. A másikhoz visszasétálva, leülök tőle távolabb az ágyon, majd ahogy eldőlök, fejemet az ölébe hajtom, újabb grimasszal az arcomon. Fáj, ahogy az ágy puha matraca is nyomja a szárnyaimat még úgyis, hogy az oldalamon fekszem.

– Egy kicsit így lehetek? – pillantok fel meglepődött arcára, ujjaimmal pedig végig simítok a másik combján. – Tényleg csak egy kicsit, nem tart sokáig. Nekem is szükségem van most rád – hunyom be szemeimet, mikor kiejtem ezeket a szavakat, így fejem is elfordítom tőle egy picit. Érzem, ahogy a fejem égni kezd a füleimmel együtt. Olyan furcsa ilyesmiket mondani valakinek, de mégis a szívem majd kiugrik a helyéről. Furcsa az, ha bevallasz valami pozitív dolgot a másiknak. Olyan... olyan melengető, de mégis zavarba ejtő érzés fog el ettől.

Taehyung

Halványan elmosolyodtam a szavai hatására, majd hümmögtem egyet, tincseibe másztatva az ujjaimat, hogy apró, finom cirógatásokkal illessem fejbőrét, és a haját egyaránt. Nagyon rosszul nézett ki, és úgy gondoltam, hogy ez a büntetés túl durva volt, túlságosan kegyetlen, de én nem voltam idevalósi, hiába emeltem volna szót ellene, biztosan nem hallgatták volna meg a szavaimat, vagy csak nem is törődnének vele.

Tekintetem a leszorított szárnyaihoz vándorolt, majd megeresztettem egy sóhajt, s nem mondva semmit cirógattam őt tovább, lesütött szemekkel, abban reménykedve, hogy nem lesz sokáig ilyen állapotban. Nem volt jó elnézni a szenvedését, ami elég érdekes is volt, ugyanis azt hiszem, pár hónapja még ki is röhögtem volna ezért, annyira ellenszenves volt velem, de ahogy telt az idő, azt hiszem… úgy kedveltem meg. Igen, határozottan kedveltem Jungkookot. Nem, nem mondanám, hogy szeretem is, csak… tényleg megkedveltem, közelebb állt a szívemhez sokkal, mint ezelőtt.

– Finom illatod van – mondta halkan, a hasamhoz bújtatva az arcát, mire elmosolyodtam, megrántva a vállaimat egy kicsit. – Érzem, ahogy a tipikus tündér illat keveredik a tiéddel, és olyan édes így, mint a méz. Nyugtató hatású, akár a levendula – susogta, már-már félálomban.

– Még a végén elpirulok! – kuncogtam, csavargatva egy tincsét az ujjaim között.

– Pirulj csak, ez az igazság.

– Inkább aludj, mert már nyálas vagy. Nem ehhez vagyok szokva; teljesen kikészít téged ez a büntetés – mosolyodtam el kissé keserűen, mire felszusszantott, megrántva egy kicsit a vállait, mintha nem is érdekelné az, amit mondtam, vagy mintha maga a tény állítása nem foglalkoztatná.

– Jól esik nyálasnak lenni. Megérdemled azok után, amiket képes voltál kiállni. Nagyon erős vagy, Taehyung… nagyon erős – puszilta meg a hasamat, amit ugyan, takart egy vékonyka textil anyag, de még így is éreztem ajkainak puha érintését.

Elkaptam róla a tekintetemet, zavartan nézve oldalra, kissé megköszörülve a torkomat. Igazából, kissé úgy kezelt, mintha egy gyenge nő lennék, de elnéztem neki, hiszen úgy tűnt, a létezéséről is alig tud. Meg aztán… jól is esett ez a fajta törődése. Nem igen tapasztaltam még ilyesmit, és nagyon megmelengette a szívemet.

A napok vészes gyorsasággal teltek, azonban, ahogy haladt előre Jungkook büntetésének befejezendő napja, ő úgy vált egyre ingerültebbé, feszültebbé a fájdalom miatt. Szinte minden nap összevesztünk valamin, és Namjoon intett véget a veszekedésnek, jelezve, hogy ez nem tesz jót a gyereknek, én pedig foghegyről vágtam oda, hogy leszarom, mert megölöm Jeon Jungkookot, amiért ilyen kis féreg. Tudtam én, hogy a fájdalmai miatt volt ilyen szélsőséges, de én is az voltam, nem is akármennyire, ez pedig nagy konfliktushoz vezetett. Valamelyik nap már úgy ordítottunk egymással, hogy elsírtam magam, de nem azért, mert megbántott, hanem mert már annyira ideges, dühös voltam. Nekem pedig aztán nem szokásom sírni, nem vagyok az a fajta, aki könnyen sírva fakad – kivéve mostanában, ugye.

Szóval, az utóbbi napok szörnyen teltek el, és még volt hátra jó pár nap Jungkook büntetésének végéig, és még akkor sem szabadulhat fel, mert mire újra használni tudja a szárnyait, és elmúlik a fájdalom, az még plusz egy hét. Nagyon sok van még vissza…

Én komolyan, próbáltam őt megérteni, tekintettel lenni rá, de… egyszerűen már túl sok volt egy idő után.

– A kibaszott, kurva életbe! – üvöltött torka szakadtából, majd hirtelen rúgott bele az egyik kisebb szekrénybe, ami hangos robajjal borult fel, én pedig megcsóváltam a fejemet, összeszorítva a fogaimat.

– Kérjél inkább nyugtatót! Elhiszem, hogy fáj, de már három tetves napja ez megy! Inkább dugj meg, baszd meg, vezesd le a feszültséget a valagamon, de könyörgöm, ne a berendezést baszd már szét! – sziszegtem, mire felém fordult, villogó tekintettel.

– Nem akarlak bántani – préselte a szavakat fogai között.

– Ezzel is bántasz. Idegessé teszel.

– Ha tudnád, milyen fájdalom ez, megértenéd! – mondta dühösen, már-már szikrákat szóró szemekkel.

– Én próbálom, Jungkook, de olyan vagy, mint egy bomba! Inkább ülj le, próbálj meg aludni, feküdj ide mellém, szorongass, vagy nem tudom, de ne őrjöngj, attól nem lesz jobb! – Próbáltam a lelkére hatni, de tudtam, hogy hasztalan; ilyenkor tényleg nincs agya. Elpárolog, elveszik, és megértettem, tényleg, de… akkor sem volt egyszerű.

Jungkook

– Persze, mondani könnyű! – emelem meg hangomat vele szemben, hiszen ez a kín, ez a pillanatnyilag sem múló fájdalom egyre elviselhetetlenebb. Ha nem veszik le ezt rólam, ha nem szüntetik meg a fájdalmaimat, esküszöm, hogy dühömben az egész tündér várost, sőt egész Dublint elpusztítom. Egy lélek sem maradna életben, ha most ebben a pillanatomon múlna tündér s ember élet.

– Akkor mi mást csináljak, mondd? Én csak próbálok veled beszélni, de ezt sem lehet! – emeli meg velem szemben a hangját, ami szerintem a legnagyobb hiba.

– Fogd be a szádat! – sziszegem dühösen, figyelmeztetve, ha nem teszi, komoly következményei lehetnek ennek, hogy ismét vitát generál. Minden nap ez megy! Nem ért meg, még csak egy kicsit sem próbálja megérteni a helyzetemet. Nem, egyre nehezebbé teszi, fittyet hányva arra, hogy most semmit, de semmit sem tolerálok. Nem azt mondom, hogy ne beszéljen, csak ne csinálja ezt, ne keudjen el félre beszélni, amiből tisztán érzem a negatívumukat.

A másik hirtelen emeli az ég felé a karjait, majd dühösen rácsap az ágy matracára, miközben felül a tárgyon. Minden mozdulat sorát dühös tekintettel illetem, hiszen már csak az ingerel, ahogy agresszívan mozdul.

– Mi az, már csendre is intesz? Ne parancsolgass, különben is, ha nem tudsz elviselni, miért nem hagyod el ezt a szobát? Ez most úgy is az enyém! Tudtommal pihenésre van szükségem, de melletted így azt sem lehet! – sziszeg, nekem pedig azt hiszem, hogy most mennek el otthonról. Normális esetben, meg sem fordulna a fejemben, még csak egy pillanatra sem az, ami most kezd testet ölteni elmémben. Ez a márhetetlen düh, ami szétárad bennem, azt hiszem még soha, de soha nem éreztem.

– Azt mondtam... hogy fogd be a pofádat! – szinte rá üvöltök, ezzel egy utolsó esélyt adva neki arra, hogy ne tegyek olyat, amit nem szabad. Cinikusan néz rám, arcára kiül egy keserű félmosoly, miközben megcsóválja a fejét.

– Hihetetlen vagy. Egyszerűen nem hiszlek el... – sóhajt egy nagyot. – El sem hiszem, hogy egy ilyen tündérnek szülök majd gyereket... – néz rám lesajnálóan, ez pedig elég ahhoz, hogy lendítsem erős karomat és egy hatalmasat lekeverjek neki, amitől az ágyról is leesik. Tudom, hogy ezt hamar meg fogom bánni, sőt már neg is bántam a szívem legmélyén, de az agyam mást mond. Azt mondja, hogy megérdemelte, hogy többet is kaphatna. Hogy lenne egy esély arra, hogy kiengedjem a fájdalmaimat rajta.

– Befogod végre a pofád?! – kiabálok vele, lenézve rá, megfigyelve vérző orrát és száját. Megérdemelte! Kurvára megérdemelte!

Taehyung

Azt azért nem mondanám, hogy lelkileg annyira megrázott az az ütés, de szó mi szó, elég hirtelen ért, hiszen még egyszer sem emelt rám kezet, és egyszer sem mért rám ilyen erős ütést. Letaglózott, megdöbbentett, főleg az az erő, amivel csapást mért rám. Emberhez nem fogható volt, hiszen azonnal lefordultam az ágyról, és hangosan nyekkenve érkeztem a földre, s még szerencsém volt, hogy nem egyenesen a hasammal ütköztem, hanem a lábaimra estem. Tény, nagyon fájtak utána a lábaim, főleg a térdeim, de még mindig jobb, mint hassal, vagy háttal érkezni a kemény padlóra. Ezután néztem fel Jungkookra, vérző ajkam, és orrom elé emelve ujjaimat, kikerekedett szemekkel, döbbenten vizslatva agresszív mivoltát.

Komolyan, én tényleg próbálok vele türelmes lenni, próbálok neki mindent elnézni, de mindennek megvan a határa. Én tudom, hogy szenved, de ha csak idegesítem, minek van itt velem? Amellett nem fogunk soha közös nevezőre jutni, mert én sem vagyok a helyzet magaslatán, olyanok az idegeim, mint egy cérnaszál, amit kifeszítettek, érzékenyebb vagyok, mint a frissen nyíló mimóza. Ő pedig szenved, nem is akármennyire… Egyikünk sem tud teljes mértékben tekintettel lenni a másikra, de segíteni szeretnék neki, azonban, ha ilyen ellenséges velem, reménytelen a próbálkozás.

– Rendben, Jungkook. Befogom a pofámat – mondtam halkan, kezemet még mindig ajkaim, és orrom előtt tartva, miközben szikrázó szemekkel méregettem őt, majd nagy nehezen, kicsit szenvedve ugyan, de felkeltem a padlóról, talpra kényszerítve magam, miközben az éjjeli szekrényen lévő kis zsebkendőért nyúltam, hogy az orrom elé fogva próbáljam elállítani a vérzést.

Jó darabig meg sem mozdult, ahogyan én sem, végül nem tudtam sokáig csendben maradni, kénytelen voltam szólásra nyitni az ajkaimat:

– Én megértem a fájdalmaidat, Jungkook. Megértem, hogy szenvedsz, de azzal, hogy dühöngsz, agresszív vagy és állandóan veszekszel velem, semmi nem lesz jobb. Csak rontasz a helyzeteden, és az enyémen is. Én szeretnék neked segíteni, majdnem minden éjszaka viselem, ahogy kínlódsz, nem szólok egy szót sem, mikor kiszorítod a kezemből a vért, annyira szorongatod. Egy hangom sincs, mikor a körmöddel marod a kezemet a gyötrelem miatt. Egy szóval sem bántalak, mikor úgy beszélsz velem, mint egy kutyával, de kezd már elegem lenni, hogy ha türelmes vagyok, az sem jó, és ha türelmetlen, az sem. Én jelenleg terhes vagyok, gyereket várok, mégis mit vársz tőlem? – fakadtam ki, már tanácstalanul.

– Kussolj már, kurvára nem vagyok kíváncsi arra, amit pofázol! – ordított torka szakadtából, felpattanva az ágyból, szemmagasságba kerülve velem. Úgy szuszogott, akár egy felbőszített bika.

– Miért kussoljak?! Azért, mert igazam van?! – keltem ki magamból, megemelve a hangomat. – Tudom, hogy szenvedsz, és szeretnék segíteni, de nem hagyod, csak perlekedsz velem mindenért! Hiába simogatlak, nem jó, hiába éneklek, nem jó, ha beszélek, az sem, de ha nem, az sem! Nem tudom már, mi a jó, és tudom, hogy azért vagy agresszív, mert szenvedsz, és fáj, de nem az én hibám, érted?!

– Hát kié?! Kurvára a te hibád, az egész a te hibád! – üvöltött, lökve egyet rajtam, erőset taszítva a vállaimon.

– Nem én jártam a nyakadra, nem én mentem el veled egy idegen országba, és nem én ejtettelek teherbe – szűkítettem össze a szemeimet. – A fájdalom elveszi az eszedet. Inkább menjünk Namjoonhoz, hogy adjon neked valami nyugtatót, vagy… – A szavamba vágott.

– Nekem ugyan nem kell semmi, érted?! Semmi?! – kiabált, újabbat taszítva rajtam.

– Na, jó, szólj, ha lehiggadtál, nekem ebből elég volt. Én empatikus, türelmes ember vagyok, de ez már nekem is sok – szuszogtam, elfordulva tőle, hogy ott hagyjam, de ő nem engedett; a csuklómra fogott, maradásra kényszerítve, én azonban nem akartam hagyni magam, próbáltam kiszakítani a karomat ujjainak szorításából. Ennek következménye volt az, hogy valamilyen szinten birkózni, dulakodni kezdtünk, már majdhogynem verekedni, és… hát, elkerülhetetlen volt az is, hogy a talpunkon maradjunk.

Mindez nem lett volna gond, ha nem esek hasra, és ha Jungkook nem esik közvetlenül rám; olyan szintű fájdalom mart a hasamba, és a hátamba, a gerincem mentén, hogy azt hittem, ott fogok maradni. Még a könnyem is kicsordult, mikor nyüszítve, remegő ajkakkal próbáltam kérlelni Jungkookot, hogy szálljon le rólam.

Jungkook

Hirtelen fel sem fogom, hogy a másik miért nyüszít, fel sem fogom, hogy igazándiból, mit is csinálok vele, hogy milyen szerencsétlen és baljós az, ahogy rajta helyezkedem el az esés után. Érzem, ahogy Taehyung megvonaglik alattam, majd kezével hátra nyúl, úgy taszigálva engem, hogy másszak le róla.

– Jun… Jungkook, kérlek... mássz le rólam! – nyög fel kétségbeesetten, szinte hallom a hangján, hogy sír. Nem hiszem el, megint ellenkezni akar velem? Megint el akarja azt érni, hogy megüssem?!

Mikor nagy nehezen feltápászkodom róla, a vállára fogok, majd úgy fordítom a hátára, amitől ő úgy görnyed össze, hogy szinte már aprónak tűnik így. Arcán folyamatosan végig szántanak a könnyei, arckifejezése pedig mérhetetlen fájdalomról, árulkodik, mintha szenvedne.

– Azt hiszed, hogy ezzel megtévesztesz?! – emelem meg a hangomat, majd kezeire fogok, amiket ahogy a feje fölé szegezek, arra késztetem, hogy kihúzza magát. Ekkor történik meg az, hogy a másik felzokog, ijedten és segítségért esedező tekintettel néz a szemeimbe.

– Eressz... el. A pici... – nyög fel, fejét oldalra döntve, hagyva, hogy hatalmas könnyei a padlóra hulljanak.

– A fenét, elegem van belőled! – emelem meg hangom ismét, hiszen el sem jutnak a tudatomig a szavai, pedig legbelül tudom, hogy most hatalmas baj van.

– Eressz el! Jungkook... baj van – néz vissza rám ismét, nekem pedig ujjaim erősebben fonódnak a csuklói körül. Taehyung azt hiszem, hogy ekkor elégeli meg, hiszen megpróbál szabadulni, majd újból mélyen a szemeimbe néz, kétségbeesetten, mintha tényleg valami tragédia történt volna. – Baj van a kicsivel! Jungkook, fogd már fel végre! Nagy baj van! – szinte rám kiabál, miközben azok a hatalmas krokodilkönnyek egy pillanatra sem állnak el.

Nálam ekkor történik meg az, hogy elkezdek gondolkodni, majd szinte megvilágosodni, hogy én vagyok a világon a legnagyobb rohadék, egy undorító féreg vagyok, hiszen... hiszen nem is gondolkodtam el a tetteim súlyán, egy pillanatra sem! Veszélybe sodortam két életet. Taehyungnak talán most kezd nyilvánvalóvá válni, hogy megjött az eszem, hiszen ahogy kihúzza csuklóit a kezem fogságából, eltol magától, hogy ismét összegömbölyödjön a földön.

– Istenem… – húzódok el tőle, felegyenesedve a másiktól, majd talpra állok. – Bassza meg… – túrok ébenfekete hajamba miközben nyelek egy hatalmasat. Hogy... mégis hogy a faszba tehettem ezt? Hol volt a józan eszem, mi a franc történt velem?! Mit tettem?!

A másik nyögése és zokogása zökkent ki abból a kaotikus elmeállapotból, amibe az előbb kerültem, mihelyst felfogtam, hogy lehetséges, hogy most egy olyan életéért vagyok felelős, aki a saját vértemből is van. Lehet, hogy megöltem a saját gyerekemet és lehet, hogy hatalmas veszélybe sodortam azt a személyt, akit... akit szeretek. Több sem kell, hogy óvatosan a másik térdhajlatai alá fogjak, majd a háta alá csúsztassam másik kezem, ezáltal ahogy megemelem, hangos nyögés szakad fel belőle, tisztán a tudtomra adva ezzel, hogy mérhetetlenül nagy fájdalmai vannak. Az ágyra fektetve, végig mérem tekintetemmel s abban a pillanatban sarkon fordulok, hogy hozzak segítséget.

– Szólok... szólok Namjoonnak, tarts ki. Tarts ki, jó? Mindjárt visszajövök és… – Nem is fejezem be mondandómat, ugyanis úgy rohanok ki az ajtón, mintha az életem múlna rajta. Tény, hogy ha nem is az enyém múlik rajta, de a másiké igen. Ha elveszítem, én abba belehalok. Egyszerűen nem értem... nem értem, hogy miként tudtam így elhagyni magam? Hogy süllyedhettem arra a szintre, hogy megüssek egy embert? Egy olyan embert, aki terhes, méghozzá az én utósommal! Hihetetlenül undorítónak, egy alávaló féregnek érzem magam! Az a büntetés, amit kaptam a tündérektől koránt sem lenne elég ahhoz, hogy ezt, ezt a hibámat, ezt a tettemet megbűnhődjem.

Úgy rontok be Namjoon szobájába, mint egy dúvad, szinte kiáltva a másik nevét, rémülten és kétségbeesetten mesélve el neki, hogy hatalmas baj van, hogy Taehyung, és a gyerek veszélyben vannak, és mindez miattam. Persze, ebből a hadarásból, semmi mást nem tud kivenni, csak is azt, hogy a másik veszélyben van a gyerekkel együtt, így nem is kérdez semmit, csak elrohan mellettem, összeszedve a cuccait, hogy ezáltal bemenjen a másikhoz, hogy segítsen.

Remélem... remélem, hogy tud segíteni. Ha bármi baja lesz a kicsinek, vagy TaeTaenek, én azt nem élem túl.