Not so fairytale - VKook (18/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, vér, erőszak

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Taehyung

Apró nyögés kíséretében tértem magamhoz, de a szemeimet még nem tudtam felnyitni, ugyanis hiába most ébredtem fel, borzalmasan fáradtnak éreztem magam, így jó ideig csak lehunyt szemekkel pihegtem, mintha még mindig álmodnék, vagy aludnék. Egy bizonyos idő után azonban meguntam a tettlegességet, és nagy nehezen ugyan, de felnyitottam szempilláimat, s az első dolog, amit megláttam, egy hatalmas, lilás árnyalatú fátyol volt felettem, ami az ágy széleihez voltak rögzítve. Mikor oldalra néztem, láttam, hogy az ágy mind a négy sarkából oszlopok állnak ki, és arra voltak felfüggesztve a fátylak, ami igazából, nagyon szép látványt nyújtottak. Úgy éreztem, egy mesébe csöppentem, pár pillanat erejéig.

Vontatottan, de felültem, s akkor szökött szemeim elé az egész szoba, ami végig halvány fehérben, lilában pompázott, hófehér, valószínűleg fából faragott bútorokkal, és a szoba jobb oldalán helyezkedett el egy erkély, amin szintén tört lila függöny helyezkedett el. Tényleg olyan volt, akár egy mese, mintha az egyik kedvenc könyvemből pattant volna ki a jelenet – jó párszor meg is dörzsöltem szemeimet, nem-e képzelődök, de erről szó sem volt, a valóságban ragadtam, úgy, mint eddig.

Talán ez volt az a pont, ahol eljutott a tudatomig minden: azonnal félredobtam a takarót, és a hasamra vezettem a tekintetemet, beharapott alsó ajakkal.

Mi történt? Vajon Jungkook otthonában vagyok? Ő hol van?

– Jó reggelt – szakított ki gondolataimból egy kedves férfi hang, aminek következtében rögtön az irányába néztem, megemelt szemöldökökkel –, Namjoon vagyok, az a tündér, aki megmentette a te, és a pocaklakó életét. – Elmosolyodtam a kifejezésen, és ezzel egy időben megkönnyebbülten sóhajtottam fel, lehunyva egy pillanatra a szemeimet.

– Köszönöm. Akkor… haza is mehetek? – A férfi elmosolyodott, letéve az ágyam melletti fehér, fából faragott éjjeliszekrényre a hozott ételt, és italt, majd felnézett rám, megcsóválva a fejét.

– Nem. Jungkook veszélyes dolgot csinált, nem is értjük, miért nem hozott ide azonnal. Nagyon ritka, hogy egy férfi teherbe ejt egy emberi lényt, talán ezidáig ez hatszor fordult elő, és férfival egyszer sem. – A levegő a torkomban rekedt, miközben egy hatalmasat nyeltem. – Ez még számunkra is idegen, furcsa dolog, nem is értjük, hogyan lehetséges ez – szusszantotta, a hajába túrva.

– A-akkor? – kérdeztem nyögvenyelősen, a paplanomra markolva ujjaimmal, hatalmasat nyelve, szorongva, ugyanis rosszat sejtettem, nagyon rosszat.

– Maradnod kell, addig biztosan, amíg világra nem jön a gyerek. Nem tudjuk, milyen túlélési esélyed lehet, mik lehetnek a következményei, a komplikációk, túléled-e egyáltalán – mondta, mire hirtelen lesütöttem a szemeimet, összepréselve az ajkaimat. – Ne aggódj, mindent megteszünk, hogy ne legyenek problémák, de jobb, ha tudsz a helyzetről, nem fogok neked hazudni. A legjobb neked, és a gyereknek, ha itt maradsz addig, amíg nem hordod ki, mi pedig segíteni fogunk, ha már egy felelőtlen tündér bajt okozott.

– Jungkook… merre van? – kérdeztem halkan, próbálva ignorálni a szavait; fel kellett még dolgoznom az információkat, amik egyáltalán nem kecsegtettek számomra jó eséllyel.

– A tanács kérdőre vonta, figyelmeztette arra, mit tett, mi lehet a következmény, ami a haláloddal járhat, és most büntetésben van.

– B-büntetés? – motyogtam, értetlenül, zavartan nézve fel rá.

Jungkook

Idegesen ütök egy hatalmasat a tanácsterem ajtajába, ami bezengi az egész helyet. Minden tündér aki bent ül, egyszerre szegezi rám éles, különböző színekben pompázó íriszeit. Rengeteg itt a megosztó vélemény, miszerint rosszul cselekedtem azzal, hogy elcsábítottam egy emberi lényt, sőt ennek tetejében teherbe is ejtettem, méghozzá egy férfi neműt. A másik megosztó vélemény pedig az, hogy ez maga a csoda, hogy én képes voltam erre, hiszen eddig csak legendákat zengtek terhes férfiakról. Tündéreknél ez megszokott, de embereknél nem. Azonban hiába ez a sok szövegelés, hiszen elítéltek, büntetésre ítéltek, amiért nem gondoltam bele tetteimnek súlyába, nem tartottam be a szabályokat, sőt, még el is szöktem egy idegen országba.

Egy nálam magasabb tündér fog a karomra, majd szinte maga után húz, hogy kövessem és minél hamarabb essünk túl a büntetésemen. Persze a mozgás még így sem megy tökéletesen. Érzem, hogy még mindig gyenge vagyok, a lábaim többször is megremegnek járás közben. Az az ugrás tényleg, szinte minden erőmet felőrölte, de mégis megérte. Mikor ideértünk tudom Deannek adtam át a másikat, aki szinte berohant vele, hozzám pedig külön katonák jöttek, hogy bevigyenek a gyógyítóhoz. Azóta nem tudok sokat a másikról, csak annyit, hogy jobban van ő is, meg a kicsi is. Elképesztő, hogy a legendából, most valóság lett. Nem is értem, hogy miként tudtam felcsinálni Taehyungot a seggén keresztül. Ez abszurd és merőben vicces.

– Megérkeztünk! – szólal meg az előttem álló, majd ahogy kinyitja az ajtót, én befáradok rajta, hogy minél hamarabb túl essek ezen a procedúrán.

Nos... azt hittem, hogy ez valami gyors, és fájdalmas dolog lesz, hiszen a büntetést én sem tudhattam, hogy mi az. Azonban, ahogy ketten lefognak, leöltöztetnek félmeztelenre, majd az illetékes a szárnyaimra fog, azonnal elkap az émelygés, mert ezzel tiszta lesz előttem, hogy mi is a büntetésem.

Hangos üvöltés hagyja el a számat, egész testemben remegek és vonaglok, hogy megszabaduljak a fogva tartó karoktól, amikor szárnyaimat hallom roppanni, ezáltal olyan fájdalom kerít hatalmába, amilyet még soha, de soha nem éreztem.

Ha forró vasat nyomnának a talpamhoz, az sem lenne olyan őrületesen fájdalmas, mint az, ahogy a szárnyaimat rögzítik a testemhez, lekötve teljesen abnormális módon, hogy a látványa szinte már groteszk látványt nyújt, ám a fájdalom még mindig ugyanolyan erős, mint a kötözésének pillanatában. Mihelyst elengednek, szinte nyüszítve rogyok a földre, hangosan zihálva, hatalmasra tágult szemekkel nézve előre. Legszívesebben újra üvöltöznék a fájdalomtól úgy, hogy azt az egész világ hallja.

A tündérszárny az egyik legmegbízhatóbb társ egy tündérnek. Bárhová elvisz, erős és szinte sosem fárad el. Igen ám, de egyben ez a legnagyobb gyengeségünk. Elég, ha megüti valaki, az egyén úgy fog felkiáltani, mintha csak megégetnék. Hát még milyen érzés az, amit most én magam élek át. Azt hiszem, hogy az emberek által emlegetett Pokol ehhez képest csak egy gyengéd csiklandozás.

Hangosan zihálva, remegve és a fájdalomtól felnyögve sétálok ki, hogy immár letöltsem a büntetést, amit megkaptam. Csak ki tudja, hogy meddig?

Félmeztelenül, patakokban csordogáló izzadtságtól sétálok ki, szinte támasztva magam a falnál, hogy véletlenül se essek össze. Nem szabad, hiszen látnom kell Taehyungot is. Meg kell győződnöm róla, hogy ő jól van. Igen, látnom kell őt!

Így utamat, egyenesen hozzá veszem.

Taehyung

Miután a férfi elmondta, mi a másik büntetése, s ezzel mi jár, azonnal lesütöttem a szemeimet, ugyanis mérhetetlen sajnálat, rossz érzés kerített hatalmába, habár, nem tudtam volna mit tenni ez ellen. Eszembe jutott, én mennyire nem is akartam ezt az egészet, hallva a veszélyeket, még inkább elfogott az ijedtség, mégsem bántam meg ebből semmit – féltem, nagyon féltem, de nem bántam meg, nem is akarom megbánni, így a büntetést sem éreztem jogosnak. Viszont ez az ő birodalmuk, az ő törvényeik, ebbe nem szólhattam bele, ezt tiszteletben is tartottam, mégis negatívumot keltett bennem minden, ami ezzel kapcsolatos volt.

– Ne nézz így, hamar rendbe fog jönni. Egy hétig lesznek lekötve szárnyai, de utána el lesznek engedve, és mivel regenerálódó képes a tündérszárny, egy hét múlva már újra fog tudni repülni. Kemény büntetés, de nem a legrosszabb. Te arra összpontosíts, hogy minden rendben legyen veled; egyél, igyál sokat, pihenj, ne erőltesd túl magad, és ha lehet, maradj ágyban, ugyanis gyanítjuk, hogy nem egészen jó helyen növekszik a gyerek, inkább a hát környékén, ami okozhat komplikációt – mondta, miközben elhúzta a függönyt a terasz elől, amit egy halk sóhajjal nyugtáztam, a hátamat az ágytámlának döntve, kezemet kinyújtva kapva el a poharat, amiben valami furcsa ital volt.

Mikor belekóstoltam, azonnal megremegtem, elhúzva ajkaimat, grimaszba rándult arccal.

– Ez mi?! Mint a szirup – nyögtem, kinyújtva utána a nyelvemet, megrázva még a fejemet is a kellemetlen íz hatására.

– Ezt adjuk minden terhes tündérnek. Ettől egészséges a szervezet, és a gyereké is. Egy tündér szirup, amiben méz van, különböző virágok, összetörve, folyósítva, gyógynövények, és vitaminok. Naponta ebből hármat kell meginnod. Emberekre nem ártalmas, jót tesz nekik is, a gyereknek pedig még inkább – mondta, mire elhúztam az ajkaimat, majd összeszorított szemekkel kortyoltam bele az italba újra, miközben végig futkosott a hátamon a hideg.

– Az… étel is ilyen? – kérdeztem halkan, félne nézve a tányéron pihenő ételre, ami inkább egy virághoz hasonlított, rajta egy fehér valamivel, mellette pedig talán kenyér volt, de nem olyan, mint nálunk; zöldes volt a színe, ami elég érdekesnek hatott.

– Nem, ne aggódj. Ízleni fog, csak sima kaja, amit mi is eszünk – kuncogott, az ajtó felé indulva. – Viszont muszáj megenned, sok tápanyag van benne, szükséged lesz az erőre, ha eljön az idő, nem lehetsz gyenge, mert belehalhatsz. Ha esetleg úgy döntenél, nem akarod megtartani – szusszantotta, felém nézve –, előre szólok, kivitelezhetetlen. Lenne egy szérum… – Azonnal a szavába vágtam.

– Tudom, de nem kell. Jó… jó lesz így – mondtam magam elé, újabbat kortyolva a trutymóból, egyik szememet összeszorítva.

– Ha mégis arra jutna a választásod, nem tudjuk, mit okozhatna, tündéreknél beválik, embernél nem tudjuk, mi lenne a reakció. Nincs visszaút – mondta, mire egy aprót bólintottam, lesütött szemekkel.

– Ha lenne, már akkor is vállalnám. Nem lesz baj, én hiszek magamban – motyogtam, futólag nézve a férfira.

Persze, nem volt így teljesen; rettenetesen féltem, de ha eddig azt mondtam, nem lennék képes megválni tőle, most is ezt mondom, főleg, hogy más esély nincs is. Már vállaltam, így is vállalnom kell, maximum, ha bajom lesz, kísérteni fogom Jungkookot, amíg csak él. – Vicces gondolat, de jobb, mintha pánikolnék, nem?

Jungkook

Hangosan zihálva, és továbbra is remegő végtagokkal megyek át azon az udvaron, ami arra a helyre vezethet, ahol a másik is tartózkodhat. Hazudnék, ha azt mondanám nem fordult meg mindaz a fejemben, hogy én bizony elsírom magam. Komolyan! Olyan fájdalmaim vannak, amiket csak azok éltek át ezzel a büntetéssel, akik szintén olyan bűnt követtek el, amit a tanács nem tudott tolerálni. De most kérdem én, tehetek arról, hogy a több milliós évek alatt egyetlen férfi ember sem esett teherbe tündértől? Kivéve az az egy, akit én tényleg kedvelek, baromra kedvelek és szeretném őt továbbra is magam mellett tartani akár gyerekkel, vagy anélkül. Ez miért az én hibám? Más tündérek is kezdtek már ki emberekkel, akik látták őket sőt, akik emberi alakot is magukra öltöttek, ugyan úgy befűztek pár picsát, vagy meleget, melyik ember mennyire volt kapó egy kis tündérfarokra.

Bár, ha tündérekről beszélünk, az ő vonzalmuknak egyetlen ember sem tud teljes mértékben ellenállni, olyan ez mint a drog számukra. Úgy érzem, ez hatalmasabb bűn, mint az, hogy én megkedveltem egy emberi lényt. Hiszen az emberek megérzik azt a hihetetlen vonzalmat a tündér iránt, s ha szexuális aktust létesítenek egymással, az az ember szinte örökre a rabjává válik. Hiába hagyja el az egyedet az vágyakozni fog utána, szinte epekedik. Ilyen téren, ez már tényleg veszélyes, de úgy érzem, hogy Taehyung és az én esetem teljesen más. Nem hétköznapi, mint ahogyan az a többi ember-tündér kapcsolatnál előjött.

Hangosan felnyögve nyújtom ki kezem, hogy lenyomjam az ajtó kilincsét. Esküszöm, ha a karomat megmozdítom, olyan fájdalom csap át a testemen, amilyet talán egy ember ki sem bírna. Zihálva, izzadva lépek be a kis épületbe, ami Namjoon területe, hiszen ő itt a gyógyító, ő birtokolja ezt az egészet. A falnál megtámasztva magam körbenézek, hogy megtudjam melyik szobában is lehet Taehyung.

– Taehyungot keresed? – hallom meg az ismerős hangot, így mikor ráemelem tekintetem Namra, az halványan elmosolyodik. – Rettenetesen nézel ki. Abban a szobában megtalálod. Megyek, készítek neked valamit, amivel picit elviseled ezt – mondja, miközben az adott ajtóra mutat, végül csak hátat fordítva nekem, ott hagy.

Nem vesztegetve tovább egy pillanatot sem, azonnal az ajtóhoz sétálok, majd kinyitva azt, beengedem magam rajta. Szinte nem is kell sokat keresnem a tekintetemmel TaeTae alakját, hiszen a lila fátyol takarásában meg is pillantom őt. Hirtelen a lélegzetem is elakad, hiszen ez a lilás árnyalat valami olyat dob a látványán – főleg ahogy az ágyán ül, a hasát simogatva –, hogy érzem valami megdobban bennem. Elképesztően gyönyörű, szinte már mesebeli látványt nyújt. Ha nem lenne ember, tényleg azt mondanám, hogy egy tündér ül azon az ágyon, méghozzá egy rendkívüli szépséggel megáldott tündér.

Hangos nyögéssel szakítom meg ezt a gyönyörű pillanatot, hiszen ahogy bezárom az ajtót, a karom által generált mozgástól azonnal visszatér minden fájdalmam, ami egy röpke pillanatra elillan, vagy csak nem vettem róla tudomást. Taehyung azonnal felém fordítja fejét, s mikor tudatosul benne, hogy engem lát, szinte azonnal talpra áll, hogy közelebb jöjjön hozzám.

– Jungkook, minden rend...? – abban a pillanatban elhalkul a hangja, mikor meglátja, hogy bizony semmi, de semmi sincs rendben, ha már a szárnyaimra térünk ki és annak tüneteire, amiket produkálok.

– Inkább feküdj vissza, nem kéne még járkálnod, nem? – szólalok meg halkan, megeresztve egy halovány mosolyt, ami hamar grimaszba fordul át.

Lassan felém sétál, hogy jobban szemügyre vegyen, azonban mikor aggódva felém nyúl, hogy a szárnyamra tegye a kezét, vagy végig simítson rajta, azonnal elkapom a kézfejét, ezzel megállítva a mozdulatában. Hiába kedvelem, nem viselném el, ha hozzám érne.

– Ha lehetne... most ne érj hozzá – szuszogok, még mindig szapora légvétellel, egy újabb mosolyt eresztve felé, aztán lassan elindulok az ágya irányába.

– Van valami, amiben segíthetek? – kérdezi halkan, aggódó hangján, miközben követ engem, ujjait pedig az enyémekre kulcsolja.

– Van. Pihenj sokat. Erőre van szükséged, hogy jobban legyél. Eléggé rizikós volt az a nap, mikor idehoztalak. Ha nem sietek, biztos meghaltál volna – mondom halkan, hiszen gondolataim szerint, tényleg ez történt volna.

Ráemelem tekintetem, hogy ismét végig nézzek rajta, s ekkor akad meg szemem azon a ruhán, amit a tündérek ráadtak ahelyett a véres helyett, ami miattam lett olyan. Egy nagyon halk kuncogást eresztek meg, hiszen a tündérruha valami elképesztően jól áll neki. Mondhatnám azt is, hogy tündéri.

– Jól vagyok, ne aggódj. Inkább magad miatt aggódj. Min kuncogsz? – mosolyodik el ő is, miközben helyet foglal az ágyon, így követem én is.

– Nagyon cuki rajtad ez a ruha. Teljesen jól áll, sőt! Szívesen látnálak így, mindig.– döntöm fejem a vállának, lehunyva szemeimet, tűrve azt a fájdalmat, ami folyamatosan sújtja a testem.

Taehyung

Őszintén, mikor Jungkook belépett az ajtón, tényleg megrémültem, annyira rosszul nézett ki, ennek pedig hangot is adtam, hiszen úgy éreztem, nem tudnék segíteni a fájdalmán, ráadásul a szárnyai tényleg nagyon rosszul néztek ki, mint amiket kitörtek, s ha ránéztem, elfogott egy furcsa, negatív irányba forduló remegés, ami alig hagyott nyugodni.

Mihelyst leültünk egymás mellé, és a fejét vállamnak döntötte, apró sóhajt hallatva néztem magam elé, közelebb bújva hozzá – álmaimban sem hittem volna, valaha előfordulhat velem ilyesmi, egyáltalán azt sem hittem volna, létezik egyáltalán egy teljesen más birodalom, világ, ami az emberek számára nem látható. Kivéve persze, az olyanok számára, mint én. Kíváncsi lennék, én miért voltam képes látni, miért voltam képes arra, amire mások nem, de úgy éreztem, nem ebben a pillanatban van itt ennek az ideje, így egy mély sóhajt hallatva közelebb húzódtam Jungkookhoz, félig lehunyt szemekkel.

– Hogy vagy? Minden rendben? – kérdezte halkan, mire egy aprócskát bólintottam, félszegen, bár, arról nem akartam beszélni, ami elég valószínű volt – lehet, ő is tudta már, mi a kockázata ennek az egésznek, de valamiért nem gondoltam arra, mélyen érintené-e. Valószínűleg igen, de… nem éreztem a kapcsolatunkat olyannak, amilyennek kellene, nem éreztem úgy, hogy szerelmesek lennénk, inkább kötődtünk egymáshoz amiatt, hogy rám akaszkodott, és valahogy összehoztunk egy gyereket.

Ebbe még mindig bizarr belegondolni is, nem fogok tudni hozzászokni a gondolathoz, nem megy, pedig már régóta vagy terhes. Terhes… – Abszurdum.

– Persze, minden rendben, vele is – mondtam halkan, mire felszusszantva emelte fel a fejét, hogy az arcomra nézhessen, majd lassan beharapta az alsó ajkát, aggodalmasan kémlelve engem, amit jó ideig nem tudtam igazából hová tenni. – Mi a baj? – adtam hangot aggályaimnak, végül belekezdett mondandójába:

– Csak aggódom.

– Aggódsz? – kérdeztem pislogva, halványan elmosolyodva. – Nem kell aggódnod, minden rendben… – Az ajtó nyitódása, majd Namjoon hangja szakított félbe, aki a fejét csóválta, egy étellel, itallal, egyéb dolgokkal megrakott tálcával kezeiben, felénk sétálva.

– Nem kell hazudnod, emberke – mondta, letéve a tálcát Jungkook mellé. – Ezekből egyél, Jungkook, ha lehet, mindet kebelezd be, jobban leszel majd – mosolygott, miközben elindult volna kifelé, de Jungkook megakadályozta őt a cselekményeiben:

– Mire érted, hogy nem kell hazudnia? – A kérdés hallatán Namjoon megfordult, megemelt szemöldökökkel, kissé oldalra fordítva a fejét.

– A tanács nem beszélt neked a következményekről? – Jungkook meglepetten rázta a fejét, hol engem, hol Namjoont kémlelve, én azonban csak sóhajtva bámultam magam elé; nem akartam újra hallani a halálom eshetőségét, de azt hiszem, nem volt más választásom. – Ilyen még sosem fordult elő, legalábbis, mi nem tudunk róla, nem tudjuk, a fiú szervezete hogyan fogja viselni a kihordást, nem biztos, hogy életben marad, részben ezért kaptad a büntetésed; egy ember élet súlyos bűn, ha meghal, többre is számíthatsz – mondta halkan, a szőkés tincseibe túrva.

Jungkook

Hatalmas szemekkel nézek a szőke hajú tündérre, aki gondterhelten néz ránk, mikor megosztja velem ezeket a kényes információkat. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy mindez megtörténhet, hogy ennyire törékeny egy emberi élet, hogy már konkrétan egy gyerek kihordása is ekkora következményekkel járhat. Nem akarom, hogy Taehyung meghaljon, hogy valami baj történjen vele. Szinte abban a pillanatban megfordul a fejemben az, hogy neki nem szabad tovább magában hordoznia a gyereket. Nem szabad, hiszen ki tudja, hogy mit tesz vele?!

Idegesen ránézek Taehyungra, majd a gyógyító tündérre, aki kíváncsian fürkészi aggódó és kissé zavar tekintetemet.

– Nem szabad kihordania – szólalok meg halkan, kimondva azokat a bizonyos fájó szavakat. Mind a ketten, azonnal meglepődve néznek rám.

– Mi? – kérdez vissza Taehyung, így válláról elemelem a fejem, hogy szabadon tudjak nézelődni.

– Vetessük el. Én azt mondom. Nem ér annyit, hogy belehalj – mondom teljesen komolyan. Igaz, úgy tűnhet, mintha attól tartanék, hogy nagyobb büntetést kapok egy ember életéért, azonban ennek semmi köze ehhez. Én Taehyungot tündérré akarom tenni, azt akarom, hogy velem maradjon örökre. Én... azt hiszem nem bírnám ki, ha elveszíteném.

– Ugye tudod, hogy ez nem lehetséges? – kérdezi az orvos, amire máris agresszívan tekintek rá.

– Dehogynem! Van az a szérum, ami lehetővé teszi! – emelem meg picit a hangomat.

– Tündéreknél igen! Embereknél kitudja? Az is lehet, hogy az venné el az életét – mondja teljesen komolyan, szinte már tárgyilagosan.

– Akkor kotyvassz olyat, ami egy embernek is hatásos. Ugyan azt, csak valami másik összetevővel! Ebben te vagy a legjobb! – állok fel az ágyról is, teljesen elfeledkezve a fájdalmaimról, bár... lehet, hogy igazából ez nyom egy jókora adagot az agresszivitásomon.

– Jungkook, nyugodj meg. Nem tudok olyat kotyvasztani, vagy ha tudnék is, az sok időbe telne.

– Mennyibe? – ragadom meg hirtelen a gallérjánál, amitől hatalmas szemekkel néz rám.

– Nem tudom, de biztos nem egy-két nap. Lehet, hogy pár hónap. Meg kell érnie az ilyesminek, állni kell hagyni, addigra meg a gyerek is meglenne – magyarázza, de én ettől csak még idegesebb leszek.

– Akkor szedd ki belőle! – sziszegem, egyre erősebben markolva a felsőjének gallérjára, szemeimet is összeszűkítem, íriszeim szinte izzanak a dühtől.

– Jungkook, engedd el! – szól rám Taehyung.

– A faszt! Tudom, hogy tud csinálni valamit, ismerem! Tehát, szedd ki belőle, műtsd meg! Olyan áron nem kell a gyerek, ha Taehyung belehal! Szedd ki, de kurvára! – szinte már kiabálok, íriszeim is halványan megvillannak s látom, ahogy ökleim körül egyfajta vörös aura kezd el gőzként képződni.

A mágiám hiába nem teljes, mégis olyan düh van bennem, hogy ebben a szent pillanatban képes lennék felhasználni a tartalékot is, csak hogy kiverjem az orvosunkból mindazt, amit én akarok.

– Figyelj, azzal, hogy ideges vagy, semmit sem oldasz meg! Ha nekem esel, nagyobb büntetésre is számíthatsz.

– Leszarom! – üvöltök a másik képébe.

Annyira fájnak a szárnyaim, és annyira idegesít a tudat, hogy elveszíthetem a másikat, hogy egyszerűen nem megy a reális gondolkodás, nem vagyok képes kontrollálni magam, csak azt teszem, amit az a mérhetetlenül nagy harag diktál a bensőmben, akárcsak a drága Unseelie társainknak, akik messzebb élnek innen.

– Jungkook, hagyd abba! Én nem akarom, hogy elvegyék őt! – fog Taehyung a kézfejemre, hogy leszedjen Namjoonról, de abban a pillanatban egy sistergő hang, majd TaeTae nyüszítése üti meg a fülemet. Az a vörös aura megégette a kezét, amit most a másik kezével fog, hatalmas szemekkel nézve rám. Azonban, erre most még odafigyelni sem tudok igazán.

– Mi az, hogy nem akarod? Eddig te vinnyogtál nekem, hogy minek van ez benned? Most meg, meg akarsz halni? Hah?! – emelem meg vele szemben is a hangomat. – Azt már nem, nem hagyom, hogy belehalj egy porontyba! Namjoon egy nagyon jó gyógyító. Kiveszi belőled, és nem lesz semmi baj, ugye?! – nézek vissza az említettre, aki némán tűri, ahogy picit megrángatom. – Megcsinálod, igaz?! Tudod te is, hogy előbb-utóbb ki kell vágni belőle. Ha szülnie kell, azt csak így lehet megoldani! Taehyung nem tud kihordani egy kölyköt! Még mindig férfiról beszélünk, akinél esetleg a császármetszés jöhet szóba! Tehát! Ugyan azt kell alkalmaznod most is, nem?!