Not so fairytale - VKook (24/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, vér

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét...

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész! :D
Igen, ez rövidebb az eddigiekhez képest, de... szerintem ennyi is elég lesz most nektek. X"D
Igazából, azért hoztunk részt ilyen hamar, mert láttuk, mennyire megviselt titeket az előző befejezése. :D Bár, ez sem lesz jobb, muhaha. x)
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Jungkook

Rémülten nézek végig rajta, amikor megpillantom vörös vérét az ingemen, ahogy folyamatosan felköhög újabb és újabb adagot. Hitelen azt sem tudom, hogy mit kéne csinálnom, annyira ledermeszt a félelem. Egyszerűen nem tudom felfogni azt, amit látok, hiszen sosem gondoltam volna, hogy valaha is, őt fogom így látni, hogy valaha is előfordulhat az, hogy elveszíthetem őt.

– Tae… hyung… – suttogom a nevét, amikor tekintete egyre inkább az őt kínzó fájdalomtól homályosodik el, ajkait pedig egyre jobban beszínezi vére.

Ekkor kapcsolok igazán, ekkor térek magamhoz, miszerint a másiknak most azonnal segítségre van szüksége, ehhez pedig Namjoon kell. Abban a pillanatban állok talpra, majd kapom a karjaimba a másikat, és mit sem törődve azzal, hogy nem régen majdnem az életembe került a teleportálás, most újra megteszem azt, hogy minél hamarabb biztonságban tudjam. Namjoon hatalmas szemekkel mered rám, amikor megviselten bukkanok fel előtte a másikkal a karjaimban, aki egyre rosszabb és rosszabb állapotban van. Ha nem segít rajta, biztos, hogy meghal.

– Jungkook... Taehyungal meg mi...? – Nem tudja befejezni a kérdését, mert azonnal a szavába vágok.

– Segítened kell! Valami... valami történik, talán a kicsi teszi ezt, nem tudom, de segítened kell! – ereszkedem térdre, ahogy egyre nehezebben bírom megtartani magunkat, de amennyire kitartok, sikerül, mígnem Namjoon átveszi tőlem a másikat, és azonnal berohan vele abba a szobába, ahol operációkat szoktak végezni. Hallom, ahogy idegesen beszél, sőt a másikat próbálja magánál tartani, ahogy folyamatosan mondogatja neki, hogy: "Minden rendben lesz", "Tarts ki!".

Életemben először érzem azt, hogy rettegek, szó szerint rettegek, hogy a másiknak baja eshet, hogy belehalhat abba, amit én tettem vele. Áldás az a pici, efelől semmi kétségem, de ha a másik nem éli túl... én bele fogok roppanni a hiányába. Olyannyira hozzám nőtt ebben a pár hónapban, hogy arról, hogy ne legyen mellettem, hallani sem akarok! Aztán... szeretnék most vele lenni, hiszen tudom, hogy milyen. Most biztos fél és nem tudja, hogy mi történik vele, esetleg csak érzi. Azonnal talpra küzdöm magam, majd dülöngélve, egyik faltól a másikig botorkálok, be egészen abba a szobába, ahol Namjoon már több gyógyító tündért is összehívott, hogy elkezdjék a beavatkozást.

– Jungkook, neked kint kéne várakoznod, meg persze pihenned! – szól rám az egyik tündér, amit én meg sem hallok. Odasétálok a műtőasztalhoz, ahol a másik riadtan fekszik, tekintetével engem keresve. Amint odaérek hozzá, lehajolva hozzá, egy csókot lehelek homlokára.

– Nem lesz semmi baj, itt leszek – szuszogom bőrére.

– Jungkook, menj ki! – szól rám egy második tündér, de én nem reagálok rá.

– Hagyjátok! Jobb, ha bent marad – szól közbe Nam, vetve rám egy sokatmondó pillantást, amit csak egy bólintással nyugtázok, ujjaimmal folyamatosan cirógatva a másik bőrét, akinek ajkai mögül, újabb adag vörös nedű buggyan fel. Nem akarom ezt... ha meghal, ha... ha nem éli túl, abba én is biztos, hogy belepusztulok. Szükségem van rá, olyannyira, hogy azt ép ésszel fel nem lehet fogni.

Taehyung

Borzalmas volt. Megijedtem? Az nem kifejezés. A halálfélelem úgy karolt át, és szorongatott meg, ahogy eddig még soha, senki. Szerettem volna elaludni, szerettem volna tudomást sem venni az egészről, hogy éppen hol és mit tesznek a tündérek, de Namjoon szerint jobb, ha ébren maradok és utána majd pihenek – volt egy olyan érzésem, hogy utána örökké fogok pihenni. Szörnyen fájt mindenem, mintha minden egyes szervemet szétszakította valami, mintha minden porcikámat összeroppantotta volna valami. Elviselhetetlen volt, és semmi nyugtató, semmi biztató nem volt a helyzetben. Kivéve azt, amikor Jungkookot megláttam.

Romantikus szarnak gondoltam minden olyasmit, még régebben, ami arról szólt, hogy ha a szerelmed belép az ajtón egy fájdalmas, vagy szenvedős intervallumban, megnyugszol, pedig tényleg így volt. Mihelyst megláttam az arcát, mihelyst hozzám ért, és megsimított, olyan… nyugodt érzés áradt szét a bensőmben. Könnyes szemekkel néztem fel rá, ahogy megsimogatta az arcomat, majd oldalra döntve a fejemet, újabb adag vért köhögtem fel, fájdalmasan nyüszítve, felhúzva a lábaimat.

– Tudom, hogy fáj, de ne mocorogj! – szólt rám Namjoon, majd megfogva a lábaimat, azonnal lejjebb hajtotta őket, hogy ne is tudjam őket megmozgatni. A tehetetlenség, a fájdalom… egyre elviselhetetlenebb volt, és már kezdtem ott lenni, hogy legyek túl rajta, és nagyon gyorsan legyen vége, vagy haljak meg, ha muszáj, mert ezt képtelenség elviselni.

– Sh! Minden rendben lesz, én tudom. – Jungkook hangjára erőtlenül ugyan, de a másik oldalra fordítottam a fejemet, halkan pihegve, zihálva, verítékesen remegve, emelve kezemet az arcának irányába. – Mindjárt vége, és jobb lesz. – Letérdelt, hogy velem egy magasságban legyen, amit meg kellett mosolyognom, bármennyi kín is járta át a testemet.

– Nagyon fáj – suttogtam reszkető hangon, remegő ajkakkal, mire nyelt egyet, majd elkapva a kezemet, amit felé emeltem, magához húzta, és a kézfejemre nyomott egy csókot.

Ha erre visszagondolok, biztos azt fogom mondani, milyen nyálas volt az egész – abban a szekundumban mérhetetlenül jól esett.

– Tudom, de jobb lesz. Csak próbálj ébren maradni, jó? Nem jó, ha elalszol – súgta, simogatva a kezemet, mire felsóhajtottam, grimaszba ránduló arccal.

Ugyan, elvileg adtak nekem fájdalomcsillapítót, adtak nekem mindenféle bódító cuccot, mintha semmi sem hatott volna, mintha immunis lettem volna mindenre. Remegtem, akár a nyárfalevél, verítékben úszott az egész testem, nyöszörögtem, néha fel is kiáltottam, a könnyeim is eleredtek. Iszonyú volt. Bele sem mertem gondolni, hogy ennyire rossz lehet – még a szemeimet sem hunyhattam le, nem alhattam, pedig… pedig alig bírtam ki ébren. Rázott a sírás, viszont… nem tudom, mennyi idő után, fogalmam sincs, mikor, de Jungkook megsimogatta a hajamat, letörölgette a verítéket a homlokomról, és egy csókot hintett az ajkaimra, a nevemet szólongatva.

Felnyitottam a szemeimet, s mihelyst megláttam Namjoon kezében a kis tündért, aki elvileg eddig… egészen eddig az én testemben volt, egyszerre döbbentem meg, és mosolyodtam el meghatódva. – Olyan mesebeli álomnak tűnt az egész. Véres, undorító, mégis… megható, gyönyörű álomnak.

Kinevettem anyát, mikor mesélte, hogy szenvedett velünk szüléskor, de amint megpillantott minket, minden fájdalma eltűnt. – Én is így éreztem, azaz, hasonlóan, de a fájdalom erősebb volt a megkönnyebbült, boldog pillanatnál.

– Nagyon ügyes vagy! Nagyon, nagyon ügyes! – puszilgatott össze Jungkook, mire pihegve nevettem el magam, amennyire a fájdalomtól tudtam.

– Mintha egy büdös kutya lennék, úgy dicsérgetsz – szuszogtam, fáradtan emelgetve a szemhéjaimat.

Rosszul éreztem magam. Gyengének. Nagyon nehezen kaptam levegőt, mintha minden pillanatban szurkálná valami a tüdőmet – éreztem, hallottam a szívverésemet, és kezdett körülöttem tompulni, sötétedni a világ. Talán valaki egy lepellel akarta eltakarni előlem a szemem világát.

– Nagyon szeretlek. Nagyon, nagyon szeretlek – súgtam a szájára, majd felsóhajtva nyögtem egyet, és mintha elvágtak volna előlem valamit, eddig bírtam; elsötétült előttem minden.

Jungkook

Épp válaszolnék neki, hogy én is mérhetetlenül szeretem őt, amikor már sajnos a szavaim nem jutnak el a tudatáig, hiszen bizonyára eddig bírta tartani magát. Nem baj, kell neki a pihenés, hiszen nem kis dolgot hordott ő a szíve alatt. Lágy mosollyal az ajkaimon simítok a hajába, majd lenézek Namra, aki épp a másik hasán lévő metszést varrja össze, miközben a kicsit a többi tündér teszi rendbe. Újabb csókot hintek a másik homlokára, aki szaggatottan veszi a levegőt, de ezt a fáradtságnak tudom be, addig, amíg rá nem nézek Namjoon gondterhelt arcára. Mikor találkozik a tekintetünk, egy lemondó pillantással int felém, hogy kövessem.

Miért van rendkívül rossz érzésem?

Amint felállok a másik mellől, csendben követem az idősebbet, aki az orvosi előtt áll meg, hátát a falnak támasztva.

– Baj van? – teszem fel félve kérdésemet, amitől a másik, csak gondterhelten túr szőke hajába.

– Nos... relatíve, igen – válaszolja, felnézve rám, amitől érzem, a vér is megfagy az ereimben. A végtagjaim úgy remegnek, mint a kocsonya, leszámítva azt, hogy a képességem használatától, így is kész vagyok.

– Mi a baja? Nam, ugye meggyógyul? – kérdezem rémülten, míg ő csak elfordítja tőlem a fejét. – Namjoon! – szólok rá, megragadva a vállait. – Mondd el, mi a baja?! – rázom meg ingerülten, de egyaránt rémülten. Amint visszanéz rám, látom a szemeiben a választ, amit ki is mond.

– Haldoklik, Jungkook. Meg fog halni, ez már biztos – mondja ki azt a szót, amit soha, de soha nem akartam hallani.

– M...mi? – meredek rá döbbenten, miközben tenyerem is lesiklik válláról, le a testem mellé esve.

– Sajnos, nem tudunk rajta segíteni. Az a baj, hogy a kicsi a nagy mozgolódása közben olyan szerveket zúzott össze, amik ugyebár létfontosságúak neki. Na, meg... egy emberről beszélünk, akit ha megfúj a szél, lehet abba is belehal. Ez a terhesség, nagyon nagy kockázat volt neki, mert férfi, nem erre volt tervezve, amitől sajnos... hát... meg fog halni – mondja halkan, levéve rólam a tekintetét. – Sajnálom, Kook. Nagyon sajnálom – teszi vállaimra tenyerét, amolyan bátorításképpen, majd ahogy látja, hogy konkrétan nem tudok megszólalni, lassan elenged, végül magamra hagy, hogy meg tudjam emészteni a hallottakat, ami ugyebár, nem fog menni.

Én ezt nem tudom elhinni... egyszerűen nem megy.

Végre akad egy lény az életemben, akit feltétel nélkül szerethetek, de azt is elveszi egy... egy kölyök. Egy olyan kölyök, akit én raktam belé, ami miatt most meg fog halni, miatta elveszítem Taehyungot. Ha tudom... ha tudom előre, hogy ez lesz, nem tettem volna ilyesmit a másikkal, vagy abban a pillanatban, hogy eszembe jutott az az ital, amivel elfelejthet és elvetetheti a gyereket, minden gondolkodás nélkül nyomtam volna le a torkán. De én barom... én idióta, nem tudtam, csak az a kibaszott idilli családkép lebegett előttem, aminek semmi értelme nem lesz. Én, hogy a fenébe nevelhetnék fel egy olyan kölyköt, aki megöli a saját életadóját?! Azt, akit szeretek?

Dühösen meredek magam elé, csendben figyelve a fehér falat, amit egy pillanat alatt a saját vérem fest be, amint ököllel kezdem el azt püfölni. Nem kellett volna találkoznom vele. Nem kellett volna szóba állnom vele, sőt még szeretkezni sem lett volna szabad kettőnknek. Ez egy elbaszott, szar világ, szar élettel.

Lassan elhúzódom a vérem által befestett faltól s bemegyek a másikhoz, aki ugyan úgy szaggatottan veszi a levegőt, nem reagálva semmire és senkire. Látszik, hogy már az utolsókat rója, ez az igazi haláltusa a számára. Lehajolva hozzá, apró csókot hintek ajkaira, amik még melegek.

– Mit tegyek? – suttogom ajkára, szenvedve nézve végig rajta. Igen, szenvedek ettől a fájdalomtól, ami a szívembe mar. Tekintetemmel végig pillantok a még mindig gyönyörű arcán, amin bőrét végig cirógatom ujjbegyemmel, remegő ajkakkal, könnyes szemekkel.

Egyszerűen nem tudok belegondolni, mi lesz, ha tényleg egyedül maradok a gyerekkel. Félek, hogy nem tudnám felnevelni, főleg úgy nem, ha már most haragot táplálok iránta. Nem fogom tudni betartani az ígéretem, én nem vagyok olyan jó tündér, mint hitte. Önző vagyok és egy utolsó fattyú. Fogaimat összeszorítva borulok mellkasára.