Not so fairytale - VKook (16/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Jungkook

Elmosolyodva figyelem immár alvó arcát, ahogy a mellkasomra hajtott fejjel, lehunyt hosszú pillákkal szuszog bőrömre, ami egy meghitt, és szép pillanat. Azt hiszem, hogy ezt a percet soha, de soha nem fogom elfelejteni. S ebben a helyzetben egy elég komoly döntés fut át az elmémen, miszerint nem engedem, hogy Taehyung megöregedjen, és meghaljon. Soha, de soha nem heverném ki azt, hogy elveszítek egy olyan embert, aki ezalatt a rövid idő alatt képes volt arra hogy nem csak, hogy megkedveljem, de még kötődjek is hozzá, úgy mint még soha senkihez. Ha pedig meg lesz a közös gyerek, ő lesz a következő, akit a saját fajtámmá teszek. Hiszen egy félvér tény, hogy tovább élne, mint a többi ember, csak ki tudja, hogy milyen hiányosságai lesznek. Nem akarom, hogy bármiben is hiányt szenvedjen, legyen erős és kitartó. Legyen olyan, aki mindent megkap.

A másik hajához hajolva, adok bele egy csókot, majd szorosabban magamhoz ölelem, amit ő egy halk nyöszörgéssel nyugtáz, majd karjával jobban magához ölel, fejét pedig jobban a mellkasomra nyomja. Elképesztően édes látvány, hogyan is engedhetnék el, egy ilyen gyönyörűséget? Nem, soha nem akarnám azt, hogy elváljunk egymástól, akár szakítás szempontjából, akár a haláléból. Erre mondjuk gondolni sem merek, hiszen nekem ez az emberi élet olyan kicsi, olyan röpke, mint még soha semmi. Olyan számomra tíz év az emberek között, mintha csupán egy év telne el. Nem, azt a maradék ötven évet nem akarom úgy végig járni, hogy lássam mindazt, miként öregszik meg, miként kezd el haldokolni, majd miként megy el, míg én és a közös gyerekünk semmit sem változunk majd mellette. Persze, azt is tudom, hogy emberként nem menne bele abba, hogy átváltoztassam, hogy nem hagyná azt, hogy a családja megöregedjen, majd meghaljon, hiszen mindezt végignézni, maga a pokol. Ezért teszem majd meg azt a lépést, hogy addig, míg nem tudja, hogy mire is akarok készülni, megteszem titokban. Persze, megkérdezem majd róla, mert mindenképpen felteszem ezt a kérdést, hogy akarja-e, de tudom, hogy a nemleges válasz mellett dönt majd. Akkor pedig, saját magam veszem majd kézbe a dolgokat. Tudom, hogy egy önző tündér vagyok, nálam önzőbbet ki sem foghatott volna, de érvelek azzal, hogy nem volt senki sem az életemben eddig, aki ennyire megfogott volna, akivel ennyire le akarom élni ezt az örökkévalóságot.

– Nem hagyom, hogy meghalj – suttogom dús hajába, amit ismét megcsókolok, végül jómagam is álomra hajtom a fejem.

Másnap, amikor felébredek, elég rendesen hallom, ahogy korog a másik hasa, a gyerek szinte visít benne, hogy kapjon valami eledelt, ez pedig tettekre késztet. Lassan egy nagy szusszantás mellett kimászom meleg teste mellől, aztán lesétálva a konyhába, már is a hűtőnek ajtaját kinyitva, belenézek, hogy milyen ehető étel is van az én kedvesem számára. Kedvesem... érdekes, hogy ez a szó jutott eszembe. Tény, hogy ezt nőkre használják, de mondjuk TaeTae van olyan szép, mint egy nő, még akkor is, ha vannak férfias vonásai, bár... hagyjuk.

Egy tálcát jól megpakolva az ételekkel és a bögre teával, szinte felszambázok hozzá, ahol ő még mindig az igazak álmát alussza. Ennyire kifárasztottam volna? Érdekes, de egyben aranyos is.

– Taehyung – szólítom meg, enyhén megrázva a másikat, aki felnyitva pilláit, azonnal rám néz. – Hoztam enni, hallottam ahogy korog a hasad. Jó lenne, ha belapátolnál ezekből – villantok felé egy mosolyt, amire szemei elnyílnak egymástól, aztán lassan felülve, már is odaadom neki a tálcát, amit már csak a szemei törölgetése mellett figyelget.

– Köszönöm – mondja meglepve, amit csak egy vállvonással nyugtázok, arcomon még mindig egy féloldalas mosollyal.

– Csak egyél, rád fér – borzolok hajába, majd ahogy nekilát, csendben figyelem őt, miközben elmémben folyamatosan az a kérdés jár az eszemben, amit tegnap este kigondoltam. Őszintén? Félek, hogy nemet mond, hogy azt mondja nem akarja, s így nekem kell majd megtennem, amitől tudom, hogy ki fog akadni. Tudom, hogy a pokolba kíván majd, amit meg fogok érteni. Egy nagy sóhajt eresztek meg, ami persze nem kerüli el a figyelmét.

– Mi a baj? – figyel engem, miközben reggelizik.

– Hát... tudod, van egy dolog, amit meg kell kérdeznem. Lehet, hogy nem fog tetszeni – mormogom, lassan belekezdve mondandómba.

– Mármint? Mégis mi? Mondd már! – lök meg a vállamnál, amire ismét csak egy halk sóhajt eresztek meg, majd ajkaimat elnyitom egymástól, hogy feltegyem a kérdést.

– Mit szólnál hozzá, ha te is tündér lennél? Ha, együtt fel tudnánk nevelni a gyereket, hiszen nem lesz rövid életű, mint ahogy én sem. Szeretném, ha velem maradnál, nem akarom, hogy meghalj, hiszen rendkívül rövid az emberek élete, szinte csak úgy elröppen. A lényeg, hogy veled akarok lenni, amíg el nem pusztul ez az átkozott bolygó – mondom komolyan, belenézve sötétbarna szemeibe. – Azt akarom, hogy együtt legyünk, hogy egy család legyünk, míg világ a világ.

Taehyung

Amint megkérdezte, mi lenne a véleményem arról, ha én is olyan tündér lennék, mint ő, azonnal a torkomra égett minden szó, emellett pedig képtelen voltam újabb falatot leküzdeni a gyomromba, hiába voltam farkas éhes. Úgy meredtem rá, mintha egy szellemet láttam volna, és hosszas percekig fogalmam sem volt arról, mit is kellene erre válaszolnom, mivel is hozakodhatnék elő, hiszen állítása szerint azért szeretné ezt, hogy én addig élhessek, ameddig ő. Azonban eszembe jutott az, szinte azonnal, hogy ha én örök életű leszek, vagy sokáig élek… végig kellene néznem minden szerettem elmúlását, ez pedig hatalmas gombócot képzett a gyomromban és a torkomban.

Nem akartam azonnal azt mondani, hogy erre semmi lehetőség, de azt sem, hogy szeretném ezt, mert nem, nem akartam. Engem nem vonzott az örök élet, vagy az, hogy akár ezer évig élhessek, mert… mert nem. Semmiképp.

Nekem van egy mandátumom, ami ha lejár, eltávozom, és ez az élet rendje, nem akarom ezt megváltoztatni azért, mert ő azt szeretné, mellette pedig megértettem őt is, hiszen ha kihordom a gyereket – édes istenem, ezt még mindig elképzelhetetlennek tartom –, tudom, nem akarna egyedül maradni vele.

Hosszasan néztem magam elé, majd egy idő után elnyitottam egymástól az ajkaimat, de nem azért, hogy beszédre nyithassam őket, hanem hogy egy kis ételt juttathassak háborgó gyomromba, ezzel csillapítva az étvágyamat. – Nem tudtam, mit kellene mondanom. Képtelen lennék végig nézni anya, apa, a húgom és a barátaim halálát, képtelen lennék olyan sokáig élni… Mit csinálnék addig? Néha még a hetven én is soknak tűnik, nemhogy annyi, amennyit ők élnek – ez teljesen abszurd.

– Erre majd visszatérünk máskor. – Nem akartam visszatérni rá, nem akartam sem nemet, sem igent mondani, azt akartam, hogy ez soha ne is jöjjön fel, soha ne is jusson eszébe. Olyan, mintha választásra kényszerítene: ők vagy a szüleim? Ki tudna választani? Senki. Én sem tudtam.

– Figyelj, ez nagyon fontos dolog. Te nagyon rövid ideig élsz, nekem legalábbis rövid, és nem akarok egyedül maradni a gyerekünkkel, emellett túlságosan megkedveltelek ahhoz, hogy hagyjalak elmenni – nézett rám komolyan, csillogó szemekkel, aminek hatására rögtön elmosolyodtam, hiszen jól esett a felém táplált pozitív emóció, amit kimutatott, de ez sem volt elég ahhoz, hogy ebbe beleegyezzek. Nem is fogok, azt hiszem.

Én ember vagyok, nem tündér. Én embernek születtem, nem véletlenül, nekem az emberek között van dolgom, nem az ő világában.

– Majd máskor megbeszéljük, most fáradt vagyok – kívántam lezárni a beszélgetést, újabb falatot véve az ajkaim közé.

Tényleg jól esett, hogy életben tartott volna, az pedig különösen, hogy ennyire kedvelt engem, de ez akkor sem jogosítja fel sem őt, sem engem arra, hogy tündérré változtasson, vagy tündérré akarjak változtatni. Nekem ez az életem, én nem akarok sem repkedni, sem… sem más lenni.

Én Kim Taehyung vagyok, és ember, ez pedig így is fog maradni, de féltem, ha ezt a tudomására akarnám hozni, akkor ellenkezés lenne belőle, vitát pedig nem akartam, még véletlenül sem.

Jungkook

Fáradt sóhajt eresztek meg, hiszen akárhogyan is mondja ezt, látom rajta, hogy nem akarja, amit megértek, de igazság szerint... ha megszüli a gyereket, ugyan mindegy, hogy életben marad mellettem, vagy sem, hiszen a szülei nem láthatják, ahogy a pocakja majd növekedésnek indul, aztán ahogy meglesz a baba... mégis mit mondana nekik? Nincs mit tenni, amikor elkezd növekedni a hasa, innen le kell lépnünk, hiszen egy emberi lénynek, teljesen felfoghatatlan az a helyzet, hogy a férfi hordja ki a gyereket. A szülei nem értenék a dolgot, sőt az orvosai sem, ha arra a döntésre jutna, hogy megvizsgáltatja a kölyköt – ami abszurd. Az orvosok ezt valamiféle szenzációnak fognák fel, amit már is az követne, hogy bedugnák egy intézetbe, ahol figyelés alatt tartják, majd kísérleteznek rajta, ami számomra maga lenne az igazi háború az emberiség ellen. Nem! Nem maradhat az emberek között abban a kritikus pillanatban, hiszen ez nem csak a babának, hanem neki is árthat. Kim Taehyungot nem engedem át senkinek és semminek.

– Jól van. Egyél és pihend ki magad. Ez viszont fontos dolog, még megbeszéljük mindenképpen, hiszen... ha átváltoztatlak, azzal semmit sem veszítesz. A szüleidet előbb-utóbb el kell hagynod, te is tudod – mondom halkan, amitől tekintete azonnal elszomorodik, majd lesütve szemeit, az ételt fixírozza.

– Igen, tudom jól – szinte suttogja a szavakat, így csak közelebb ülök hozzá és magamhoz ölelve a hajába csókolok.

– Tartsd szem előtt azt, hogy nem lesz könnyű, de nem leszel egyedül – suttogom fülébe, amibe belecsókolok, végül elengedem, ezzel is hagyva, hogy folytassa a reggelit.

Tudom, hogy nehéz ez az egész, én is bajban lennék a helyében, de nincs mit tenni. Mindenképpen tündér lesz, akár akarja, akár nem. Undorítónak érzem magam emiatt a gondolatmenet miatt, mert ugyebár egy normális élőlény nem gondolkodik így, nem tesz olyat, amivel akár el is cseszheti a másik életét, kivéve engem. Az is lehet, hogy előbb-utóbb beletörődne, de mégis Taehyungról van szó, lehet, hogy onnantól kezdve gyűlölne, megvetne és soha többé nem nyerném vissza a bizalmát. Gondterhelt sóhajt hallatok, aztán beletúrok sötét hajamba, ami a másik figyelmét sem kerüli el.

– Baj van? – érdeklődik, miközben folytatja az evést.

– Nem, nincs. Csak kérlek, gondold át a dolgokat, ez sürgős. Fontos vagy nekem, nagyon is. Én minden lépést átgondoltam ezzel kapcsolatban és ezért döntöttem emellett, hogy ez lenne a legjobb. De persze, megvárom a te véleményedet is – eresztek meg felé egy félmosolyt, így lassan ajkához hajolva, megcsókolva azt, már is felállok a helyemről, hogy távozzak a házból. Azt hiszem, beszerzek pár dolgot neki, gyümölcsöt, zöldséget és egyéb egészséges ételt, na meg addig is, egy picit el tudom hitetni magammal, hogy nem vagyok én olyan rossz, mint amilyen vagyok annak fejében, amire készülök.

Ha a másik tudná, hogy nincs választása biztos, hogy teljes mértékben kiakadna, sőt elküldene Dublinba, a világ másik végére, hogy soha többé ne lásson. Nos, a helyében én is ezt tenném. Újabb sóhajt eresztek meg, végül betérek az egyik kisboltba, ahol a gyümölcsök édes illata megcsapja szaglószervemet. Természetesen, mivel nem látnak, nem is veszik észre, ahogy egy nagyobb zacskót elvéve, megtöltöm annak tartalmát a legfinomabb gyümölcsökkel, majd egy másikat a zöldségekkel, amiket nagyon jól meg lehetne párolni.

Biztos imádná a másik, akárcsak a gyümölcsöket.

Taehyung

Apró sóhajjal néztem a táblára, miközben az előadás tartott, és próbáltam magamból minden zavaró tényezőt kizárni – gondolok itt a tündéremre, aki mellettem ült, és folyamatosan szuggerált, nehogy rosszul legyek. Már eltelt másfél hónap azóta, hogy megemlítette, jobb lenne, ha tündérré változnék, de egyszerűen nem tudok beleegyezni ebbe, képtelen lennék. Tudom, el kell hagynom a szüleimet, de nem… nem tudnám végig nézni a halálukat, miközben én ki tudja, meddig éldegélek boldogságban. Túlságosan családcentrikus voltam, túl fontos volt nekem apa, anya, és a húgom is ahhoz, hogy önző módon felrúgjak mindent, és csaj saját magammal törődjek. Persze, ott volt az is, hogy a gyerekem – ebbe még mindig nehéz belegondolni, ezt még mindig nehéz elfogadni –, a Jungkookkal való közös gyerekünknek talán ez lenne a legjobb.

Teljesen kétségbe voltam esve, nem tudtam, mit döntsek, nem tudtam, mit kellene meglépnem, Jungkook pedig már várta volna a válaszom, de én ebbe nem tudnék csak úgy beleegyezni. Két tűz között rekedtem, és féltem, nem fogok tudni kikecmeregni onnan, bármennyire is próbálkozom.

– Az órára figyelj, vagy lemaradsz – kuncogta mellettem Jungkook, mire rávillantottam a szemeimet, majd felsóhajtva kezdtem írni a füzetembe, ugyanis érdekes lenne, ha az előadás közepén felszólalnék, egy láthatatlan emberhez beszélve. Azt senki nem nézte volna jó szemmel, főleg azután, hogy elterjedt rólam, miszerint bulimiás vagyok, azért vagyok olyan sűrűn rosszul – azóta valahogy mindenki ellenem van az iskolában, ez pedig csak jobban stresszelt, de Jungkooknak hála, sűrűn meg tudtam erről feledkezni.

„Ne baszogass! Gondolkodom, és nincs közöd ahhoz, min! Inkább hagyj egyedül, addig is tudok koncentrálni!” – firkantottam a lapra, mereven bámulva az előttem lévő táblát, de Jungkook csak felkuncogott, közelebb ülve hozzám, átkarolva a vállamat, majd a nyakamba hajtotta a fejét, egy aprócskát szusszantva.

– Sosem hagylak egyedül, ezt tudnod kell. Mindig veled leszek. – Megforgattam a szemeimet, mégis halovány mosoly játszott ajkaimnak sarkaiban, ami természetesen, az ő figyelmét sem kerülte el, mégsem jegyezte meg mosolyomnak különös indokát. – Amúgy, egészen halványan, de kezd nőni a hasad. Picit már dudorodik – mondta halkan, majd a hasamra simította az ujjait, belőlem ezzel egy sóhajt csalva ki.

Egyre közelebb van az az idő, amikor el kell innen tűnnöm, vagy valamit kitalálnom, nehogy hatalmas bajba kerüljek, hiszen ezt a picike pocakot még tudom azzal magyarázni, hogy híztam egy kicsit, de ha tovább nő, már mit tudnék hazudni? – Semmit, én is ettől féltem a legjobban. Még azt sem tudtam, hová, hogyan kellene eltűnnöm. Mi lesz az egyetemmel? Mi lesz az életemmel? Egyáltalán mit mondok majd a szüleimnek?

Fogom őket utána valaha is látni?

Nem tehettem róla, a rengeteg gondolat, kérdés közben megremegtek az ajkaim, majd a lehető leggyorsabban felpattantam a padból, és nem törődve a mellettem ülőkkel, kirohantam a teremből, s amint kiértem, és becsuktam magam mögött az ajtót, a mosdó felé vettem az irányt, miközben eleresztettem a könnyeimet.

Egyszerűen abból is elegem van, hogy ez a kibaszott terhesség ennyire ultraérzékennyé tesz! Az egész Jungkook hibája, hogy fordulna fel, ahol van!

Jungkook

Hatalmas szemekkel nézek a másik irányába, hiszen úgy kiviharzik mellőlem, mint akit éppen tüzes vassal üldöznek. Nem is értem, hogy mi a baja, ugyanis az előbb nem mondtam neki semmi olyat, sőt még csak paraszt sem voltam. Vagy lehetséges, hogy rosszul van? Több sem kell, hogy felálljak a helyemről, aztán utána siessek. Tény, hogy mostanában sokkal érzékenyebb, mint volt. Sőt, még az ágyban is egyre inkább elveszi az eszemet, egyre jobban hallatja a hangját is, még ha nem is akarja. A gyerek olyannyira érzékennyé teszi a testét, hogy az nekem szinte már egy érvágással ér fel, főleg akkor, ha alig érintem, de ő mégis úgy reagál, mintha minimum leszopnám. Na, jó, ez enyhe túlzás, viszont a lényegen nem változtat miszerint hihetetlenül érzékeny.

Mikor kimegyek az ajtón máris keresni kezdem Taehyungot, hiszen aggódom érte. Nem tudom mi lelte és ez baromira aggaszt, meg persze idegesít is. Utamat egyenesen a férfimosdóhoz veszem, de mikor bemegyek rá kell jönnöm, hogy ott nincs a másik. Tehát nem rosszul lett. Lehet, hogy éhes? Vagy valami más állhat a háttérben? Tekintetemet folyamatosan idegesen járatom hol jobbra, hol balra, ahogy az aulában is keresem a másikat, de nincs sehol.

– Picsába, Taehyung. Merre vagy? – sziszegem magam elé, és immár a szárnyaimra támaszkodva, avagy repülve teszem meg a többi utat, mígnem megtalálom kint az udvaron, egy padon ülve, kipirosodott arccal és szemekkel. Miért sír? Talpra érkezve, lassan odasétálok a másikhoz, akit lehet, hogy most békén kéne hagynom, de valahogy a lélek nem visz rá. Csak én vagyok az, aki ezekben a nehéz időkben mellette tudok lenni. Hátához sétálva, tenyeremet finoman a vállára fektetem, amitől megugrik és rémülten néz rám. Tekintetünk találkozik, így ahogy realizálja, hogy csak én vagyok az, megtörli könnyes pilláit, fejét pedig elfordítja tőlem.

– Jól vagy? – kérdezem halkan, leülve mellé, mikor megkerülöm a padot.

– Nem. Nem vagyok. Minek vagy itt? – kérdezi kicsit szemrehányóan.

– Aggódtam. Túl hamar kirohantál – válaszolom, megvonva vállamat.

– Nem kell aggódnod. Neked ugyan miért is kéne? Neked nincs mitől tartanod, nincs mit feladnod ha meglesz a gyerek – néz rám vádlóan, sőt azt is meg merném kockáztatni, hogy szemeiből szinte már az utálat süt. A szavai pedig elég fájdalmasan érnek, magam sem tudom, hogy miért.

– Most mi a bajod? Eddig semmi gondod nem volt vele. Mi lett ilyen hirtelen? – kérdezem, összevont szemöldökkel.

– Semmi! Csak az, hogy felfordult az egész életem azzal, hogy megismertelek! Mindenki utál ebben a tetves egyetemben, mindenki azt hiszi, hogy bulimiás vagyok. Ezenkívül, ha meg lesz a gyerek le kell mondanom mindenről és mindenkiről. Anyáékat ott kéne hagynom... mégis mit mondanék nekik, ha kérdezi hova megyek? Ó, anya semmiség, csak megyek szülni és gyereket nevelni! – emeli meg picit a hangját, én pedig csak döbbenten nézek rá.

Ledöbbent, hogy ilyen gondolatokkal lépett le mellőlem és most ezeket mindet rám zúdítja. Azonban... erre lenne megoldás, vagy már azt is elfelejtette?

– Hé, nyugodj meg. Rendben?

– Nem, nem nyugszom meg! Elegem van! Elegem van mindenből, belőled főleg! Olyan hisztis vagyok ettől az egész gyerekesditől, mint hat picsa egybevéve – sziszegi, nekem pedig azt hiszem kezd betelni a pohár. Ha nem akarja a gyereket, miért nem mondja ezt?! Dühösen nézek rá, majd a zsebembe nyúlva az ujjai közé nyomom az üvegcsét, amit a múltkor is felajánlottam neki.

– Ha ennyire eleged van, akkor tudod meg lehet ezt oldani, nem kell ez a kibaszott hiszti, mert nekem már ebből van elegem! – emelem meg én is a hangomat. – Idd meg azt a szart, így elveteted a kölyköt, engem pedig elfelejthetsz. Itt van a megoldás, nem kell azért szarrá alázni, de tudod mit? Nem is érdekelsz! Ha megittad, úgy is megtudom, addig is csinálj, amit akarsz! – állok fel a padról, majd ott is hagyom a megdöbbent fiatalabbat, kezében az itallal ami elveszi a gyereket és kitörli az ő emlékeit is rólam.

Bár őszintén? Fájna, nagyon fájna, ha meginná.