High Hopes - VKook

Cím: High Hopes

Alkotó: Nana 

Hossz: One-Shot
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: 

"Nem mindig az az igazi, amit először meglátunk."
Hozzáfűzés:. Itt is lenne egy rövidke OS. :3
Igazából, ez a kis ötlet már elég régóta forgott a fejemben, több hete, de csak az utóbbi napokban volt energiám, időm levésni. Talán karácsony előtt egy könnyed kis történet ez. :)
Remélem, tetszeni fog nektek. ❤

Felmutatta a bérletét a sofőrnek, miközben felszállt a buszra, elrejtőzve a hideg esőcseppek elől, mik egészen eddig ostromolták ében fekete, csillogó haját, s hófehér, márvány hatású bőrét, ugyanis elfelejtett magával esernyőt hozni, kabátja kapucnija pedig folyamatosan lecsúszott kobakjáról az erős szélnek köszönhetően – nem védte semmi a hűvös cseppek elől. Megváltásnak érezte a buszt, miután a melegbe érkezett, apró szusszanással, halványan megremegve, hiszen rendesen elázott – talán még az alsógatyája is csurom víz volt; csavarni lehetett volna belőle a friss nedűt, mit a gomolygó felhők ontottak magukból, játszi könnyedséggel.

Amint az idősödő férfi leellenőrizte bérletének elülső lapját, intett a fejével, a fáradt fiú pedig a székek közti soron sétált végig, kótyagosan, álmosan, hiszen a vizsga időszak levét rendesen itta – nem csak szürcsölte; szó szerint vedelte, így az alvás nem tartozott mindennapjai tevékenységeihez, s miről sem álmodozott akkoriban jobban, minthogy alhasson pár órácskát, és a buszon történő utazás tökéletesnek bizonyult ehhez. Ugyan, nem volt hosszú az a negyven-negyvenöt perc, de az is valami... Több, mint a semmi.

Lassú léptékkel haladt az ajtó melletti üléshez, azonban mihelyst letette volna fenekét a puha textil anyagra, a hátsó ülések felé tévedt a pillantása – szerelembe esett, alig pár másodperc leforgása alatt. Menthetetlen szerelembe, mikor megpillantotta őt, ablaknak döntött fejjel, félig lehunyt pillákkal, s a fehér fejhallgatójával, ami furcsa mód angyali kisugárzást ajándékozott neki; naiv szerelmes. Elakadt a lélegzete pár pillanatra, ahogy a gyönyörű fiút figyelte, kinek haja ragyogott, csillogott, selymesnek tűnt, mibe az ember boldogan túrna bele; végig mustrálta tökéletes orcáját, a piros pozsgást tejfehér bőrén, az azokon meghúzódó dús, vaskos, rózsa vörös ajkakat, miken halványan végig nyalt – gyomra bukfencezett egy hatalmasat. Agya eltompult, a külvilág megszűnt létezni, ahogy hosszú szempilláit nézegette, mik tökéletes árnyékot vetettek porcelán szerű arccsontjára – tökéletes angyal.

Nyelnie kellett egy nagyot; fejhallgatójából kiszűrődő, gyönyörű melódia az elméjébe véste magát, szinte tisztán hallotta az éneket, tökéletes dallamot, a lágy ritmust, mi azóta is a fejében jár, de képtelen volt felkutatni – nem tálalta sehol, de sűrűn kapta magát azon, hogy unalmas óraiban azt a dalt dúdolja.

Ajkai megremegtek, ahogy a fiú gyönyörű íriszeivel az ablaküvegen lepergő esőcseppeket fixírozta, mik versenyt futottak csillogó szemei előtt – tökéletes kép volt ebben a romlott, mocskos világban. Annyira elbambult, hogy fel sem tűnt a busz indulásának következtében felbukkanó erőteljes, motorikus hang, s már késő lett volna felfogni a történéseket: elindult, ő pedig kapaszkodás hiányában megbillent a nagy mozgásban, s az ellenkező sor székeire esett, hangos nyekkenéssel. A mögötte ücsörgő, fiatal lányok halkan elnevették magukat, azonban ő nem azért emelte fel a fejét, hogy rájuk nézzen – a gyönyörű angyalt kémlelte tovább, elámulva, csodálattal szemeiben, hallgatva a busz morajától alig hallható, tökéletes, lassú dallamot, mi fejhallgatójából szűrődött ki.

Szerelembe esett.

Menthetetlenül.

Azóta nem tudott másra gondolni, csak rá – minden reggel figyelte őt, minden reggel képes volt végig állni az utat, szemhunyásnyit sem aludni annak érdekében, hogy szemérmetlenül legeltethesse rajta mogyorószín, csillogó szemeit. Ugyan, a fiú sosem vette észre őt, sosem nézett rá, de ez nem szomorította el, hiszen már csak az, hogy láthatta, boldoggá tette őt – szíve folyamatosan remegett, erőteljesen lüktetett, ha azt a tökéletes melódiát hallhatta, mit azon a reggelen, mikor először megpillantotta gyönyörű angyalát.

Szíve minden szekundumban megremegett, s a kapaszkodó rúdnak döntötte a fejét, bárgyú mosollyal kémlelve a szőke hajút, mély, szerelmes sóhajt hallatva – ugyan, nem ismerte, de szíve még fiatal, tapasztalatlan volt, gyermeki, így képes volt csak egy pillantás után is szerelmet érezni. Úgy hitte, ő tökéletes lehetett. A személyisége, a beszéde, a mozdulatai; elképzelte őt minden éjszaka, mikor elaludt volna, akár egy herceg, ki megmentésre szorul, s ő ott lesz, hogy ezt megtehesse.

Gyermeteg lélek – ilyenkor nehezen hitte el, hogy már második esztendeje tapossa az egyetem mocskos, sáros betonját, mint maga elé kijelölt út.

Minden hétköznap reggel így telt: felszállt a buszra, megállt az ajtóban, s nézte az ismeretlen, tökéletes férfit, ki vagy szunyókált, vagy nézett ki az ablakon, mintha a körülötte lévő világ nem is létezne. Sosem figyelt fel semmire, sosem kapta fel a fejét halk neszre, vagy emberek közelségére – a világ számára nem volt valós, mikor a zenét hallgathatta, mi ellazította minden izmát, kellemes, komfortos utazást ajándékozva szívének. Bár, Jungkook reménykedett benne, legalább egyszer összekapcsolódik majd tekintetük, de csalódnia kellett – ez egy év múltán sem volt így. Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok, a férfi sosem pislantott rá, sosem vette őt észre, még akkor sem, amikor leszálltak a buszról, hiszen a szőkeség csak meredten nézett maga elé, üveges tekintettel, s Jungkook fiába fixírozta őt a lehető legerőteljesebben, nem is próbálva palástolni, mit tesz, ő akkor sem nézett rá.

Fájt a szíve miatta, hiszen úgy gondolta eleinte, neki ez is tökéletes – csodálatos ez az ártatlan, plátói szerelem, de ahogy telt-múlt az idő, feje felett haladtak el a percek, órák, napok, úgy kezdett ráébredni, sokkal többre vágyik ennél, s ha szeretné is azt a többet, akkor neki bizony, tennie is kell valamit.

Hogy mit tehetne?

Egyszerű.

Mély sóhajjal szállt fel a buszra; a kinti borongós idő sem tudta kedvét lelohasztani, ugyanis eldöntötte, a mai napon igen is, lép előre a boldogságának érdekében, igen is, fog tenni azért, hogy álmai valóra válhassanak, s azokban az években egy álma volt: megismerni az angyalát, tudni a nevét, s addig csókolni, ameddig csak bírják szuflával. Eszébe sem jutott, hogy esetleg a férfi nem a saját neméhez vonzódik – az álomképekbe nem fért bele ez az eszmefuttatás. Nem, az ő szerelmes szívében, elméjében minden tökéletesen játszódott le újra és újra, s elhitte, ez igen is, valós, igaz, s tenni is fog azért, hogy tényleg azzá lehessen.

Mikor a sorok között sétált végig, látta, hogy a szőkeség morogva néz maga elé, de nem tudta, miért – nincs rajta a fejhallgatója.

Ennél jobb lehetőség nem is adódhatott volna.

Hevesen verdeső szívvel haladt egyre közelebb kiszemeltjéhez, próbálva nyugovóra inteni vadul őrjöngő szívét, de amint elérte a két ülést, minek ablakhoz eső részén a férfi ült, nem tudta már csillapítani bordái közt lüktető motorját – közelebből még gyönyörűbb volt a pisze orra, a hosszú szempillái, a vaskos, dús ajkai, a vékony tincsek, mik hanyagul hullottak éjsötét íriszeibe. Tökéletes összkép. Csodálatos. Mesébe illő.

– A faszomat már! – Kissé meghökkent. Hátrább lépett egy kicsit, miközben a szitkozódó férfit figyelte, ki már rázogatta ujjai között a fejhallgatót, ami látszólag nem akart működni.

Jungkook elmosolyodott.

– Segíthetek? – kérdezte zavartan, miközben újból közelebb lépett a két üléshez; a szőke felemelte fejét, rápillantva a nála fiatalabb fiúra, ki halványan mosolyogva nézett vissza rá, akár egy szende őzike, pedig alapjáraton nem az volt.

Jeon Jungkook rendszeresen járt kondiba, középiskolában szédítette a lányokat egyetlen pillantásával – tökéletes pasi volt korosztálya minden nemének, s ő ugyan ezt nem hitte el, azért jóval megdobta önbizalmát a sok-sok szerelmes szív, mit akaratlanul tudhatott a magáénak. Magabiztos volt, erőteljes, karizmatikus, abban a pillanatban mégis úgy festhetett, akár egy elhagyatott kisgyermek.

– Nem, kösz – nézett végig rajta a szőke, majd tovább rázogatta fejhallgatóját.

Jungkook elhúzta ajkait az apátiától csöpögő hang, s viselkedés után, majd megcsóválva a fejét, nem kérdezve többet, lehuppant a férfi mellé, ki ezzel cseppet sem foglalkozott – jobb elfoglaltsága is adódott ennél. Rendbe kellett hoznia a fejhallgatóját.

– Add csak ide, megcsinálom – nyújtotta kezét Jungkook, segítőkészen.

– Haver, én értek ezekhez, és ha én nem tudom megcsinálni, te sem fogod tudni – vetett rá a szőke egy mogorva pillantást.

Jungkook elmosolyodott.

– Azért megpróbálnám, ha nem gond.

– Akkor nesze – sóhajtotta a szőke, megforgatva szemeit, miután oda adta az ében hajúnak eszközét, majd összefonta karjait mellkasa előtt, kifelé bámulva az ablakon; az üvegen lágyan gördültek lefelé az esőcseppek, versenyt futva, ki ér előbb az aljára.

A vesztükbe rohant mind.

Jungkook nem törődött a bunkó, lenéző hangsúllyal, csak forgatta ujjai között a fejhallgatót, hümmögve, miközben megrángatta kissé a zsinórját, ide-oda csavargatva azt – több percig elszenvedett vele, mire megszólalt a hangos zene. A szőke férfi megemelte szemöldökeit, a fiú felé pillantva, meglepetten.

– Hát, ha így tartod egész úton – mutatta Jungkook, ujjai közt csavarva a kábelt, mi valószínűleg tönkrement, erőteljesen megtört –, akkor szól a zene.

A szőke mély sóhajt hallatott, ingatva a fejét.

– Szar az egész. Hazafelé veszek egy újat, de azért kösz – sóhajtotta, majd elvette Jungkook ujjai közül a tárgyat, azonban mielőtt kikapcsolta volna a zenét telefonján, s összecsomagolta volna kedvenc fülesét, Jungkook megszólalt:

– Mi ennek a zenének a címe? – kérdezte, felé fordulva, hiszen ezt hallgatta a férfi akkor is, amikor először megpillantotta, s már az őrületbe tudta volna kergetni a tudatlanság; ismerni akarta ezt a csodás, eszméletlen dallamot.

– Pink Floyd, High Hopes – jött a válasz, mintha csak azt kérdezték volna tőle, milyen idő van ma; nyilvánvaló volt.

– Szép dal.

– A kedvencem – eresztett meg a szőke végre egy mosoly képződményt dús, vöröslő ajkain.

– Mondd… mondd csak – kezdett bele Jungkook kissé szorongva, megköszörült torokkal, miközben újra a férfira nézett, ki kíváncsian mustrálta gyermekies orcáját –, nem jönnél el velem egy randira? – kérdezte végül hezitálás nélkül.

A szőke szemei kikerekedtek, pislantott egy párat, értetlenül meredve a fekete hajú reménykedő szemeibe, majd sóhajtott egy aprócskát, oldalra biccentve fejét, akár egy édes, aranyos kismadár.

– Megpróbálok nem kiakadni, és kedvesen válaszolni, de ez nem az erősségem; elég fiatal vagy, emellett hím nemű – ingatta a fejét. – Pár hét múlva leszek harminc, te alig lehetsz húsz éves, és nem egészen a kisfiúkra pályázok. Sőt, a férfiakra sem pályázok, ha érted a dolgot. Nem túrok farba, és az enyémbe sem túr senki. Szóval, örülnék, ha most gyorsan lekoccolnál.

Jungkook beharapta alsó ajkát, miközben zavartan oldalra sandított, egy mély sóhajt hallatva; végül is, elutasíthatta volna durvábban is, s ez ahhoz képest nem volt vészes, szívében mégis hatalmas lyuk tátongott, hiszen annyira elhitte, hogy a karjaiban tarthatja őt, csókolhatja, szeretheti, hogy iszonyatosan mellbe vágta a valóság.

Köpni-nyelni nem tudott.

– Ne haragudj – mondta halkan, meggyötört hangján.

– Nem baj – válaszolta a férfi egyhangúan, miközben kifelé kezdett bámulni az ablakon újra; Jungkook felsóhajtott, majd lassan felállt a szőkeség mellett lévő székről, és elszontyolodva ült át a vele párhuzamban húzódó sorba, az ablaknak döntve fejét, miután letette a fenekét a puha ülésre.

Kellemetlenül érezte magát – még soha, senki nem utasította őt el, s mérhetetlenül fájt a szíve, hogy az egyetlen ember, aki iránt érezni vélt valamit, valami komolyabbat, akkor sem kezdene ki vele, ha a férfiakra bukna.

Felsóhajtott, lebiggyesztett ajkakkal, s mikor megérkeztek az úti céljukhoz, látta, amint a férfi lassan feláll, s rá sem nézve haladt el a sorok között, hogy utána leszállhasson a buszról, lassan tipegve le a lépcsőkön. Jungkook megcsóválta a fejét, és halk szusszantás kíséretében állt fel, hogy ő is kiszállhasson a már rég nem mozgó járműből, zsebre tett ujjakkal szelve a szakaszokat a zuhogó esőben; sosem volt még annyira ramatyul, mint azon a borongós, szívszorító napon.

Úgy érezte, soha, egy pillanatra nem fog begyógyulni, hegesedni majd a szívén ejtett seb, mi szüntelenül, folyamatosan ontotta magából karmazsin színű, forró vérét.

Hümmögve sétált a vonaton, zsebre dugott kezekkel – ugyancsak tél volt, mint azon a napon, mikor a férfi, kiért repesett a szíve, ridegen, keményen elutasította őt, s ugyan, sikerült valamelyest túltennie magát a helyzeten, még mindig rettenetesen fájt a lelke, ha visszagondolt rá. Úgy hitte, sosem fogja magát túltenni ezen…

Lassan nézegette az üléseket, hová is tudna letelepedni, de szinte mindenhol ült már valaki, és nem volt sok kedve idegenek közelében tengődni, így még távolabb sodorta a szél, miközben elhúzta ajkait.

Lehet, inkább állni fog.

Bambulásából hirtelen szakította ki valami – jobban mondva, valaki, aki erősen a testének ütközött, majd mintha gumiból lett volna az illető, lepattant róla, hangos nyekkenéssel puffanva a vonat padlózatán, összeszorított szemekkel. Jungkook már éppen hangos szitkozódásba kezdett volna, hogy leszidja a figyelmetlen fiúcskát, de mikor megpillantotta annak arcát, elállt a lélegzete; mintha kiköpött mása lett volna annak, ki évekig kínozta elgyengült ketyeréjét.

Szempillantások alatt mérte végig sietősen az orcát, nagyokat nyelve, hiszen nagyon, már-már kísértetiesen hasonlított rá – a különbség annyi volt, hogy ennek a fiúnak a haja méz színű volt, az orrán pihent egy kicsiny anyajegy, szája valamivel vaskosabb volt, szemei pedig nagyobbak, hatalmasak… Akár egy őzikéé.

Tüdejében rekedt az összes levegő, s köpni-nyelni sem tudott hirtelen.

– Ne haragudj, azt hittem, odébb mész – nevette zavartan a méz hajú fiú, miközben lassan feltápászkodott a padlóról, fenekén masszírozva végig, fájlalva érzékeny felületét. – Jó, igazából, észre sem vettelek – vont vállat, egy bárgyú vigyor kíséretében.

– Mondd csak… neked van iker testvéred, vagy egy idősebb testvéred? – kérdezte Jungkook hirtelen, mire az ismeretlen megemelte szemöldökeit, meglepetten; nem erre a válaszra várt.

– Nincs, egyke vagyok. Mer'? – kérdezte, nagy, boci szemekkel.

– Nagyon hasonlítasz valakire… – morfondírozott Jungkook, zavart mosollyal ajkain.

– Aha – hümmögött, oldalra sandítva. – Oké, szívesen dumcsiznék tovább, de szeretnék leülni, szóval… helló! – intett egyet kezével, széles ajakgörbülettel, majd kikerülve Jungkookot, elindult, hogy helyet kereshessen magának a tömött, eléggé zsúfolt vonaton, miközben az már rég vonult a síneken.

Minden szép, feminim fiú bunkó? – Jungkook megforgatta a szemeit, elnéző, ellágyult arckifejezés kíséretében.

Inkább tűnt ő szórakozottnak, mintsem bunkónak, de akarva-akaratlanul is, egyik a másik határát súrolta, azonban úgy érezte, őt ez egyáltalán nem tudná zavarni.

– Arra nincs hely, onnan jövök – szólalt meg hirtelen, mire a másik megtorpant, visszanézve rá. – Tömve van. – Taehyung, akár egy hisztis gyermek, dobbantott egyet bal lábával.

– Remek – forgatta meg a szemeit az ismeretlen, megcsóválva kobakját.

– Arra sincs hely? Te onnan jöttél.

– Nem, nincs – húzta el száját, fintorogva. – Utálok állni.

Jungkook elmosolyodott, megcsóválva a fejét.

– Akkor állni fogunk? – kérdezte Jungkook, jót szórakozva a másik pufogó arckifejezésén.

– Áll a bú fene, az! – nevette el magát a – vélhetőleg – fiatalabb, miközben lehuppant a vonat padlójára, kinyújtva lábait, táskáját hanyagul maga mellé dobva; Jungkook érdekesen méregette őt, oldalra pillantva, ugyanis ő biztosan nem helyezkedett volna el a koszos, sáros felületen.

– Piszkos leszel.

– Nem baj az – vonta meg vállait, felpislantva. – Ülj már le, kitörik a nyakam így!

– Oké, de ha retkes lesz a nadrágom, te fogod kimosni – mondta jelentőségteljesen, miközben elhelyezkedett a fiúcska mellett, ki szélesen elvigyorodott, akár egy szende, ám de huncut, minden vajjal megkent kisgyermek. – Mondd csak, mi a neved? – kérdezte, közelebb ülve hozzá, ugyanis kellemes illata egész lényét átjárta; teljesen új, idegen érzés keringett a mellkasában, mit nem tudott megfogalmazni, bármennyire is szerette volna azt.

– Taehyung. Kim Taehyung – húzta húsos párnáját szelíd, felfelé ívelő görbületre. – A tiéd?

– Jeongguk. Jeon Jeongguk, de hívj csak Jungkooknak – viszonozta a kedves gesztust ő is, elveszve a másik éjsötét, csillogó íriszeiben.

Azt hitte, annál a férfinál szebb nem létezhet, de a véleménye másodpercek leforgása alatt változott meg.

– Honnan jössz?

– Suliból, ma korábban végeztem, mert nem volt angol tanár – kuncogott. – Idén fogok érettségizni – somolygott Taehyung –, de elég szarul megy a matek. Mármint, nagyon hülye vagyok belőle – sóhajtotta, a fejét ingatva szomorúságában. – Tuti megbukok majd.

Jungkook szemei felcsillantak.

– Én kitűnő voltam matekból; segíthetek, ha gondolod.

– Tényleg? Hát, huh! Meglepő. – Hirtelen elkomorodott. – Ugye ez nem csak egy beugratós, megvezetős dolog, közben pedig titokban szervezed, hogyan add el a szerveimet? Csak mondom, fekete övem van karatéból, szóval ha olyanra készülsz, kitaposom a beled! Meg amúgy, dohányzom, a tüdőm nem ér semmit, és sűrűn szeretek hétvégente inni is, a májam is elég fos lehet, szóval nem sokat kapnál értük – szűkítette össze szemeit Taehyung sejtelmesen, mire Jungkook szemei kikerekedtek, s félre is nyelt a feltételezés következtében; van fantáziája, az biztos.

– Dehogyis! – felelte védekezőn, döbbenten. – Nem vagyok szervkereskedő!

– Hm. Hát jó – váltott a fiatalabb hirtelen jó kedélyre, szendén pillogva; Jungkookban megfogalmazódott egy gondolat: talán őrült a kölyök, de valamiért tetszett neki ez a viselkedésforma. – Viszont, ha bejövök, nem kell leckéket adnod matekból, simán el is hívhatsz egy randira – kacsintott egyet, beharapva alsó ajkát.

Jungkook ismét döbbenten pillogott, majd zavartan oldalra sandított, ében fekete tincseibe túrva tarkójánál.

– Bejövök? Azta! Pedig csak tippeltem! – nevette el magát Taehyung, ördögi vigyorral. – Van egy kedvenc kávézóm, elvihetsz oda nyugodtan – vigyorgott szélesen, mire Jungkook elnevette magát, megforgatva a szemeit.

– Milyen bájos, hogy megengeded! – kacagott Jungkook, önfeledten. – Te aztán nem vagy szívbajos. Mi van akkor, ha nem is akarlak randira vinni, csak szimplán szimpi vagy? – tette fel kérdését, sejtelmesen.

– Most már akkor is elviszel, mert beleéltem magam.

Jungkook megcsóválta a fejét, hitetlenkedve bámulva Taehyung huncutul csillogó szemeibe, miközben felhúzta magához térdeit, átkarolva lábait.

– De nincs pénzem, előre szólok! Nem kapok zsebpénzt, a munkához még túl fiatal vagyok, csak néha kapok valami diákmelót, az sem fizet sokat, de most amúgy sincs semmi, szóval meg kell hívnod valamire – gondolkodott el Taehyung hangosan, a plafon felé nézve, mire Jungkook elnevette magát; nem lepődött meg. Valamiért pont ilyennek képzelte el azt az embert, akivel összekötné az életét. Ilyen bájosnak, szórakozottnak, édesnek… játékosnak – az ő tökéletes ellentettje.

– Rendben – vigyorgott a fekete hajú, megcsóválva kobakját. – Milyen édes; megengeded, hogy randira hívjalak, aztán megengeded, hogy meghívjalak valamire. Igazán rendbontó vagy – emelte meg Jungkook a szemöldökeit, közelebb hajolva a fiúcskához.

– Mellettem ilyen az élet – vonta meg vállait Taehyung, tanácstalanul. – Szex előtt is fogom mondani, hogy ne kímélj, csak nyugodtan döngess, mert általában szívbajosak a magadfajták, és azt hiszik, nőből vagyok, így finomkodni kell – kacsintott, mire Jungkook eltátotta az ajkait.

– Hé! Még nem is ismerlek, de már a szexről beszélsz? – hökkent meg, sűrűn pillogva. – Nem vagy te egy kicsit gyors? – sandított rá, sűrűn pillogva.

– Úgyis az lesz a vége – kuncogta, beharapva alsó ajkát.

– Jós vagy, vagy mi? Lehet a randi után lelépek, és többé nem látsz – mosolygott Jungkook, zavartan.

– Akkor nem te vagy az igazi; de valamiért úgy érzem, az vagy – vallotta be Taehyung, kissé elpirulva, szende görbületre húzva szájának lágy ívét, felhúzva térdeit, hogy azokra fektethesse arcát; Jungkook ellágyultan nézett a sötét szemekbe, hiszen ő is ugyan ezt érezte. Valami különös oknál kifolyólag ezt érezte.

Jungkook ugyan erre nem válaszolt, de arcának kedves vonásai, íriszeinek lágy csillanása üzente: ő is hasonlóan vélekedett.

– Óh, havazik – mondta Taehyung hirtelen, csodálkozva, hiszen a környékükön évek óta nem volt hó; talán kisgyermek volt, mikor legutoljára valódi havat látott.

– Tényleg – jegyezte meg Jungkook meglepetten, közelebb férkőzve Taehyung meleg testéhez, kifelé pillantva a vonat ajtaján.

Újra eszébe jutott az a tökéletes, lágy melódia, az a varázslatos dallam, ám jelen esetben nem a férfit juttatta eszébe, nem ő volt szívének központi tárgya, hanem a pillanat, mit szeretett volna elkapni, hogy mellkasába zárja.

Észre sem vette, hogy már rég dúdolta a dalt – nem tűnt fel neki, annyira elveszett az idillben, s a nagy pelyhű hóesésben, mi ugyan kint zajlott, ő mégis ott érezte magát.

– Szép a hangod – jegyezte meg Taehyung, somolyogva. – Mi ennek a számnak a címe? – Jungkook már épp válaszolt volna, ám Taehyung nem hagyta: – Várj! Ne is mondd meg, inkább dúdold tovább. Így biztosan sokkal szebb.

Nem mindig az az igazi, amit először meglátunk – van, hogy a jó, igaz dolgokra várnunk kell, s ha türelmesek vagyunk, biztosan boldogok lehetünk.