Inferno - VKook

Cím: Inferno

Alkotó: Nana 

Párosítás: VKook - Taehyung x Jungkook/Hoseok (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, angst, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd, slash

Összefoglalás:  „Mert neki játék volt az egész élet – minden maga volt a gyönyör, a vidámság, szórakozott, amikor csak lehetősége adódott, majd végül kiégett. Olyanná vált, mint egy sivatag. Érzések nélküli sivatag, hol egy csepp élelem, életadó sem maradhat meg.” 

Hozzáfűzés: Ez egy rövidke OS, VKook "párosítással", egy kis Hoseokkal megvegyítve.. :)
Ez sem valami hű de nagy sztori, nem is olyan "wáó" cucc, de most sajnos ilyesmi hangulatokban vagyok, ilyesmiket hozok. :"D 
Remélem, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

A melankolikus muzsika lágyan szólt a kis teremben, hol kavargott a csípős szagú cigarettafüst, az alkohol kesernyés illatával egyesülve – hányingert keltő lehet annak, ki először lép be a sötét helyre, de mikor már bent van az ember, oly mindegy, mit szagol. A füstöt szinte vágni lehetett, szabad rálátás aligha nyílt távolra, de ez az embereket nem zavarta, hisz a legtöbb csak azért jött, hogy ihasson egy kupicával, vagy az alkohol hozta mámor után elfeledhesse problémáit, mik a szívét, lelkét nyomják.

Lágy fény világított át a kékes gomolyagon keresztül, mi kiszűrte az egyetlen dolgot, ami világosságot kölcsönözhetett volna; tompa volt az lámpák pislákolása, néhol lilás, néhol kékes, de ez senkit sem zavart, hiszen már hozzászoktak. Mindenhez.

Ugyan, kit érdekel egy kis kellemetlen szag, kis érdekel a torokkaparó cigarettának égő íze, mikor vannak ennél sokallta nagyobb problémák is az életben? – Aki nem bírja, ne lépjen be a Pokol kapuján, ennyire egyszerű; ha nyafognak, balra az ajtó, távozhatnak. Viszont itt senki sem adta fejét a panaszkodásra, mindenki csendben tűrte a a szúró, zavaró felhőket, és a metsző alkohol bűzét – ilyenkor a legtöbb ember úgy érezte, hazatalált, megérkezett, itt van otthon, hol senki sem zavarhatja meg mélyebb gondolatait.

Ez a hely volt az, ahol ki lehetett kapcsolni. Szabadulni az ólom súlyok elől, elfeledni őket, eltemetni a szőnyeg alá, vagy elásni a föld mélyére, mintha azok soha nem is léteztek volna – hátulütője csupán annyi, hogy amint kilépnek a két szárnyú ajtón, visszatalálnak gazdájukhoz az elhagyatott gondok, s talán még szenvedélyesebben csimpaszkodnak az ember nyakába.

Kit izgat? A pár minutumért, óráért cserébe nem megéri? Dehogynem.

Akár a drog, mi pusztít, gyilkol, öl, mocskosabb a vérnél is, mégis édes, bódult gyönyört hoz, s azért a néhány óráért cserébe megéri halálra ítélni a testet és a lelket.

Halálra ítélni. Ha úgyis halott, nem mindegy?

– Hol rontottam el? – súgta a férfi, miközben szívószálával lágyan megkavargatta a whisky-kóláját, körkörösen mozdítva a vékonyka rudat, nézve, ahogy az apróbb-nagyobb jégkockák táncot járnak az alkoholos, édes-keserű italban, halovány örvényt alkotva.

Tekintetéből sugárzott a csüggedtség, a fáradtság, a bánat, mit senki és semmi nem gyógyíthatott volna meg – szívén lévő, tépett sebek már belé ivódtak, nem felszínesen díszelegtek, hanem a lehető legmélyebben. Átrágták magukat a férgek, egyenesen a belsejébe, s ott élősködtek, bemocskolva mindent, mit egykoron szépen ítélt meg, vagy látott.

Lehet egy ember megkeseredett huszonévesen? – A válasz nevetve az lenne: nem. Ő mégis ennek tökéletes példája volt; tökéletes példa arra, hogyan kell rossz döntéseket hozni, lépésről-lépésre.

– Nem te basztad el, hanem a pacák, aki a te testedet szemelte ki; bár, belegondolva, te többet rontottál, mint ő. – Partnere színtelen hangon válaszolt a költői kérdésre, és felemelve az üveg poharat, lassan ajkaihoz illesztette a sötét, fekete szívószálat, hogy beleihasson tömény koktéljába, lehunyva szempilláit, mintha ez adna élvezetet az életében. Mintha csak ez nyújtana egy kis örömet ebben a szarkasztikus, undorító, hazug világban, mit életnek gúnyoltak az emberek.

Az ostoba emberek.

– Fáradt vagyok. Nagyon fáradt – ingatta a fejét a vörös hajú, lehunyva szemeit. Ujjaival görcsösen markolva az immáron félig üres poharat, arcán lévő izomzatok pedig grimaszba rándultak.

– Nyugi, már nem tart soká. – A férfi ajkain huncut vigyor villogott, miközben az asztalra könyökölt, szemeivel méregetve a gyönyörű férfit, kinek bármi megadathatott volna az életben, ha kellőképpen odafigyel a cselekményekre, s nem játszadozik úgy, akár egy gyermek a játszótéren. Mert neki játék volt az egész élet – minden maga volt a gyönyör, a vidámság, szórakozott, amikor csak lehetősége adódott, majd végül kiégett. Olyanná vált, mint egy sivatag. Érzések nélküli sivatag, hol egy csepp élelem, életadó sem maradhat meg.

– Tudom – válaszolta félszegen, felnyitva hosszú, már-már nőket megszégyenítően szépséges szempilláit, majd üveges, üres szemeivel a vele szemben ülő, maliciózus férfira sandított; csöpögött róla a gúny – mintha egy kígyóval nézett volna farkas szemet.

Egy aljas kígyóval, ki arra várt…

– Szeretnél elbúcsúzni valakitől, Taehyung? – Felemelte poharát, hogy ajkaihoz emelje azt, immáron az üveg széléről kortyolgatva italát, fittyet hányva a szívószálra, mi eddig több élvezetet nyújthatott számára.

– Te is tudod: nincs senkim.

– Azért megkérdeztem, hátha akad valaki – vonta meg vállát hetykén, nem törődőm módon.

– Nem akad senki, te is tudod; aki akadt volna, az már rég… – Összepréselte ajkait. Ingatta a fejét, s lehunyva szemhéjait, erősebben fogta meg poharát, hogy szájához emelve azt, kikortyolhassa belőle a maradék kólával kevert whiskyt, kiélvezve annak minden cseppjét. Minden egyes utolsó cseppjét.

– Ideje lenne indulnunk – állt fel a fekete hajkoronával rendelkező férfi, majd mihelyst talpra kényszerítette magát, hosszú, fekete kabátjáért nyúlt, mi a szék háttámláján figyelt, gondosan összehajtogatva.

Taehyung csak szusszantott egyet, majd az alkohol árát az asztalra fektette, s követte a másik példáját; talpra kényszerítve magát, széldzsekijéért nyúlt, és azt magára öltve, zsebre vágott kezekkel, bizonytalanul sandított a lelkének tolvajára, aki széles mosollyal sétált a bár ajtaja felé. Taehyungnak nem volt választása; csendben sétált utána, még utoljára végig nézve a helységben, mit minden hévégén látogatott, vele együtt.

Milyen rég volt… Pedig csak pár év telt el azóta, mégis úgy érezte, már egy évtized lehetett.

– Mondd csak, megérte? – tette fel az ében hajú vontatottan a kérdését, hosszú, bőrkabátjának zsebébe süllyesztve kézfejeit, degradáló pillantással illetve a vöröst, ki lesütötte a szemeit, mély sóhajt eresztve meg, hagyva, hogy lehelete úgy gomolyogjon, akár a beltérben lévő füstfelhők. – Eladnod a lelked azért, hogy megmentsd annak az életét, aki elhagyott a legelső alkalommal, mikor lehetősége nyílt egy jobbra? Mondd, megérte feladnod az életed?

Taehyung elgondolkodott pár pillanatig, azonban nem illette válaszra a másikat, csak elsétált mellette, mintha betéve tudná az utat, merre mennie kell, vele együtt – innen nem volt visszaút. Kötelezte a vére, mit adott azon a napon.

– Szóval nem érte meg – mosolyodott el, megcsóválva a fejét, gunyoros félmosoly kíséretében.

– Nem mondtam, hogy nem érte meg – fordult felé Taehyung hektikusan. – Ne forgasd ki a tetteim, Jeon.

– Ejnye, mi ez a hangsúly? Vigyázz, ha nem viselkedsz, nagyon rosszul fogok bánni veled, ott – emelte meg szemöldökeit, majd eszelős vigyor mellett karolta át Taehyung jobb oldalát, szorosan magához húzva a vékonyka, törékeny testet, mi az utóbbi időben vált olyanná, amilyen volt.

– Leszarom – sóhajtotta, oldalra fordítva a fejét.

– Ne legyél morci, nem kényszerítettelek bele semmibe, tudod te is – húzta magához közelebb –, hogy te kértél segítséget, én csak éltem a lehetőséggel. Az, hogy Hoseok mégsem volt az igazi, nem az én hibám; te döntöttél rosszul, te láttad őt többnek, mint ami volt, te hitted azt, hogy szeret. Te voltál a buta, nem rám kellene haragudnod.

Taehyung mély levegővel töltötte meg tüdejét, hogy azt később kifújhassa torkán keresztül, görcsben ránduló gyomorral.

– Ne aggódj, jó sorod lesz mellettem. Nem hagyhatok veszni egy angyalt, nem igaz? – kuncogta, megdörzsölgetve a vörös dzsekivel fedett karját.

– Hagyjuk a dumát, menjünk inkább.

– Tudod, azért vicces ez.

– Ezt hogy érted? – sóhajtotta Taehyung türelmetlenül.

– Kaptál egy új életet, ember testben születhettél újjá, erre elbaszod, mert egy mihaszna ember elcsavarta a fejed; megpecsételted a sorsod. Remélem, ha újjá születsz egyszer, ha szabadulsz tőlem, nem fogsz ilyen hibát elkövetni – szélesedett ki Jungkook vigyora, egészen közel hajolva a vöröshöz, ki megforgatta a szemeit.

– Helyesen cselekedtem.

– Ostobaság volt; ez a baj veletek, ostoba, érző lényekkel – forgatta meg íriszeit látványosan.

– Nem tagadom.

– Hát, Taehyung, üdv az új otthonodban; remélem, jó társam leszel – hajolt Jungkook az angyala ajkaira, átölelve erős karjaival a törékeny férfi egész testét, miközben kitárult előttük a kapu, s a világ, ahonnan soha nem térhet vissza élő.