Stigma - VKookHope

Cím: Stigma

Alkotó: Nana 

Párosítás: VKookHope - Taehyung x Jungkook x Hoseok (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  „Ha visszamehetnénk az időben, te ugyan úgy szeretnél, mint ahogyan én szeretlek téged? Ha visszamehetnénk az időben… ugyan úgy csókolnál azon a mámoros, pezsdítő éjszakán, mint akkor?” 

Hozzáfűzés: Ez egy rövidke OS, VKookHope párosítással. :)
Ne várjatok tőle sokat, mert nem nagy kunszt, nem történik benne sok minden, inkább érzelmekre alapszik, de nem egy hűűűűha fici, mert tényleg elég laposka, és kissé esetlen is. :) 
Remélem, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Vajon, ha visszamehetnénk az időben, akkor is elrontanánk mindent? Ha időutazó lehetnék, s visszamehetnék akkor, azokba a pillanatokba, lehet, ugyan úgy cselekednék, ahogyan azt tettem – bután, felelőtlenül, meggondolatlanul. Te is így tennél? Te is hirtelen felindulásból követnéd el ugyan azokat a baklövéseket?

Mindketten bűnösek vagyunk, én mégis úgy érzem, a legnagyobb hiba az én saram, s az is marad, amíg világ a világ.

Vádoltalak, köpködtem, szitkozódtam, gyűlölni akartalak, teljes szívemből, de ráébredtem, gyerekes vagyok – nem értettem meg az érzéseid, kétségeid, nem értettem, neked miért olyan nehéz az, ami nekem könnyed, s haragudtam. Haragudtam, amiért őszinte voltál velem, s én azzal büntettelek, hogy nem voltam az helyzetekben. Utólag meg hiába mentem magam, utólag már hiába vallom be, semmi nem volt komoly, csupán a bosszú vezérelt.

Nem is vagy te olyan bűnös. Az én hibám. Bűnös vagyok.

Ahelyett, hogy őszintén elmondtam volna, mit érzek, gondolok rólad, a kapcsolatunkról, az annak nem nevezhető valamiről, minden másképp lenne, s ha elmondanám, jelenleg mit érzek irántad, ha tudnád, mi az, ami a fejemben, s szívemben kavarog, talán másképp vélekednél rólam is. Nincs pofám kinyitni az ajkaimat, s ha arra mégis sor kerülne, biztosan nem jönnének a szavak – miért jönnének? Ezt már nem lehet helyrehozni, ezt már nem lehet visszacsinálni, ezt már nem lehet semmisé tenni.

A ki nem mondott szavaknak súlyosabb a terhe, mint amiktől megszabadulunk gondtalanul. Amit kimondunk, azért tudunk felelősséget vállalni, de amit nem mondunk ki, azért nem lehet, s már sem érthet meg minket.

A súlyok terhek, miktől az ember soha nem szabadul.

Rájönni arra, miben, hol hibáztál, tudni az igazságot, mit tán soha nem akartál, a legborzalmasabb az egész világon – mellettem akár bomba is robbanhat, nem tudnék felébredni, mert tudom, már nincs mit tenni.

Ha visszamehetnénk az időben, te ugyan úgy szeretnél, mint ahogyan én szeretlek téged? Ha visszamehetnénk az időben… ugyan úgy csókolnál azon a mámoros, pezsdítő éjszakán, mint akkor? Az is hiba volt, tudod te is, tudom én is, én mégsem akarnám kihagyni, mégsem akarnám semmisé tenni, mert akkor voltam a legboldogabb, mikor csókjaink után a karjaidban alhattam el.

Ha visszamehetnénk az időben… belém tudnál szeretni újra?

– Mi a baj? Elgondolkodtál. – Felsóhajtottam, miközben a Nap első sugarait figyeltem, megpöckölve kissé a cigarettámat, hogy annak hamuja a teraszra hulljon.

– Szoktam – válaszoltam hetykén, ajkaim közé emelve a bűzrudat.

Akaratlanul is eszembe jutott, mikor dohányzásból libbentem be a szobámba, és közölted velem, milyen cigiszagom van. Nevetve kértem bocsánatot, és vállat rántva csókoltalak meg, hogy szagold, amit szakítottál – keserű mosoly fut végig az ajkaimon.

Ekkor közel lépett hozzám az eddig lakásban tartózkodó személy, majd átkarolta a derekamat, és a nyakamba intett egy könnyed, lágy csókot.

Undorodom magamtól.

– Mi bánt ennyire? – kérdezte, ujjait összefűzve a hasamnál, mire egy reszketeg sóhaj hagyta el ajkaimat.

Szemeimet lehunytam, szívem összeszorult, a fájdalom, ami átjárta a testem, elviselhetetlennek tűnt, s tudtam, beszélnem kellene, elmondanom, mi járkál bennem, mi az, amit érzek, mi az, ami nyomja a szívemet, de akárhányszor kezdtem volna bele, nem sikerült.

Talán Jungkook egy kis csoda az életemben, mert akkor bukkant fel, amikor a leginkább szükségem volt rá, s ugyan, tudta, mi történt velem, mi bántott ennyire, ő töretlenül szeretett. Jobban, mint bárkit, s egy elesett ember hogyan tudna ennek a csábításnak ellenállni? Engedtem a kísértések, akartam, hogy valaki szeressen, hogy valaki begyógyítsa a szívemen lévő, nyílt, tátongó sebeket, s úgy hittem, ő erre képes. A tenyerén hordozott, minden óhajom-sóhajom figyelte, mindent megtett, hogy boldog lehessek, és pár hónap után én is elhittem, az vagyok.

Amíg fel nem bukkantál, és fel nem borítottál bennem mindent.

Bosszúból tetted? Tudtad, hogy van valakim, s hiába nem beszéltem róla, hiába nem meséltem – magam sem tudom, miért –, tudtad, hogy én más másé vagyok. Ahogyan te is… Én azonban nem titkoltam, nem rejtettem véka alá, te még a jeleket is teljesen elmostad magad mögött.

Megint vádollak. Sosem változom.

– Nem lényeg – ingattam a fejem, újabbat szívva a bűzrúdból.

– Mondtam már, nem haragszom rád, hogy Hoseok megcsókolt. Ne emészd magad emiatt, rendben? Tudom, semmi sem volt egyszerű, de én hiszek abban, hogy ezt is túléljük – fordítottál finoman magaddal szembe, hogy kézfejeddel lágyan megsimíthasd átfagyott, hideg bőrömet, kedvesen, önfeláldozón nézve szemeimbe.

Szívem hatalmasat dobbant.

Nem tudtam eldönteni, mi a helyes, mi nem, hiszen tudtam, az én szívem mindig hozzád fog húzni, mindig a tiéd lesz, de Jungkook gyógyított be minden sebet. Minden sebet, mit te okoztál rajtam – hányingerem volt magamtól.

– És ha nem éljük túl? – súgtam, félig lehunyt szemekkel, megremegő ajkakkal.

– Én akkor is szeretni foglak.

– Miért bocsátasz meg ilyen könnyen? Megcsaltalak! – csattantam fel hektikusan, még a cigarettámat is eldobtam dühömben, amit a másik meglepetten konstatált, de nem fűzött hozzá semmit, csak szusszantva vakargatta meg baljával a tarkóját.

– Miért? Kiabáljak? Üsselek meg? Rosszul esik, fáj, de tudtam, hogy őt szereted, akkor is, amikor szerelmet vallottam, és akkor is, amikor te azt mondtad, megpróbálnád velem. Nem vagyok hülye, nem is voltam hülye sosem, én tudtam, mibe ugrok, és tudtam, ha találkoztok, abból jó nem sül ki, de bízni akartam benned. Hát, balul sült el minden, de sejtettem, nem ért váratlanul, én csak azt szeretném, hogy jól legyél, mert pocsék ezt nézni, és pocsékul érzem magam én is – fejezte be egy szuszra, mire elnevettem magam, könnyes szemeimhez emelve ujjaimat.

– Nem vagy normális, Jungkook. Te teljesen hülye vagy – súgtam összetörten, a lakásba sétálva, hogy felöltözhessek.

– Taehyung…

– Elmentem, majd jövök. – Nyeltem egy nagyot, ahogy végig haladtam a lakáson, s felkapva magamra a cipőmet, és a nagy kabátomat, felnyalábolva a cigarettámat és a gyújtómat, nemes egyszerűséggel léptem ki az ajtón, egyedül hagyva Jungkookot.

Tudtam, hogy nem hülye, tudtuk mind a ketten, hogy nem egy hónap, nem pár hónap lesz, míg feldolgozom a traumát, de mikor találkoztam veled, én azt hittem, túlestem rajta. Azt hittem, nem történhet semmi baj, mert tudom, mit akarok, tudom, hogy Jungkook mellett szép az élet, a legszebb, mert a csókjai finomak, puhák, vigyáz rám, akár egy kincsre, és úgy gondoltam, nekem ez az utam. Mellette. Nem lehet véletlen, hogy azon a napon találkoztunk először, amikor te szakítottál velem, nem lehet véletlen, hogy az esős utcán kitépte a kezemből a szél az ernyőmet, amit ő vett fel, s hozott utánam. Ez az egész nem lehet véletlen, ez a sors keze, ennek így kellett történnie.

Ebben a hitben éltem.

Aztán megjelentél. Elmondtad, talán ez az utolsó, hogy találkozhatunk, és te még szeretnél utoljára látni. Naiv gyerek vagyok, sosem tagadtam, de akkor voltam a legnaivabb, amikor belementem, mert mi baj történhet… Te szakítottál, már nem érzel irántam, én pedig megtaláltam a boldogulást, így úgy ülünk össze, mint két jó barát. – Naiv. Naiv Taehyung…

Az iszogatás alatt végig éreztem. Éreztem, nem lesz ez jó, éreztem, amikor beleszívtál a cigimbe, éreztem, amikor rám dőltél a padon, éreztem, amikor a szemembe néztél, hogy valami nem stimmel. Magabiztos voltál, mégis szelíd, akár egy kismacska, s őszintén, eleinte nem is akartam veled együtt aludni, mert az éjszaka után rettegtem attól, mit követnék el, de hívogattál, csábítottál, akaratodon kívül.

Miért tetted? Miért csókoltál meg? Miért öleltél át, s vontál a karjaidba? Mondj valamit. – Válaszokat akartam, de nem mertem feltenni a kérdéseket, mert úgy hittem, jobb, ha nem tudok semmiről, jobb, ha balesetnek, búcsúnak titulálom a történteket, és elfelejtem. Mintha soha nem lett volna így…

Nem csak naiv vagyok, hanem buta is.

Jungkooknak már aznap elmondtam, mi történt, aznap elmondtam, mit érzek, összezavarodtam, és nem tudom, mitévő legyek – elfogadta. Megértette, és azt mondta, ő vár, vár, ameddig nem jutok dűlőre, holott tudtam, nincs mit döntenem. Nincs miről döntenem. Téged utoljára láttalak, Jungkook pedig nem érdemli meg, hogy azt mondjam, fel is út, le is út – nem, nem a szánalom tart mellette, egyszerűen a hála, és az, hogy tényleg szeretem, csak nem annyira. Nem úgy, ahogyan ő azt megérdemelné, de ez már az én vétségem. Mélységes bűn.

Megcsóváltam a fejem, és egy újabb cigarettára gyújtottam, szabad kezemet a zsebembe dugva a hideg szél elől, kótyagosan, álmosan csörtetve a járdán, a kihalt utcákon, élvezve a kellemes, gyenge Nap sugarát, mi haloványan ugyan, de melengette a bőrömet.

Emlékszem, mikor elmondtad üzenetben azt, amiről eddig fogalmam sem volt; bocsánatot akartál kérni tőlem egy találkozón, jóvá tenni, hogy meggondolatlanul szakítottál velem, csak azért, mert furcsa, hogy egy férfi vagyok. Megfordult bennem a világ, amint ezt elolvastam. Rám tört a hányinger, és a kétségbeesés – lepergett szemem előtt, mi történt volna, ha a találkozón bocsánatra adtad volna a fejed. Elfogadtam volna, még úgy is, hogy Jungkooké voltam.

Talán a sors keze, hogy akkor nem értem rá. Talán a sors keze, hogy a gondom-bajom elfeledtette velem az összefutást, és talán ennek így kellett történnie – talán mindennek így kellett lejátszódnia, én mégsem tudtam túlesni semmin.

Átvertél, és én átvertelek. Nincs közös jövőnk, soha nem is lesz. Hiba volt beléd szeretnem, hiba volt belém szeretned, hiba volt akkor őszintének lennünk.

A csókjaid még mindig égtek ajkaimon. Soha nem feledem azt a napot, amikor utoljára láttalak téged, s utoljára adtál a számra egy búcsúcsókot – foghatnám fel bosszúnak is, amiért én más boldogságot kerestem, mikor te bocsánatkérésért akartál felkeresni. Mondhatnám azt, hogy csupán azért csókoltál meg, mert össze akartál zavarni, össze akartad rombolni a „tökéletessé vált” életemet, de nem volt szívem hozzá. Hinni akartam abban, mindez búcsú volt, mert nem akartál elmenni, nem akartál itt hagyni… de ez is a sors keze.

Ha maradnál… talán a karjaidba rohantam volna.

Ha maradnál, talán… lehetne mit döntenem.

Ha visszamehetnénk menni az időben, mindent másképp tettem volna.

Kevesebb lenne a vita, a féltékenykedés, egymás szurkálása, több mindent néznék el neked, sokkal odaadóbb, jobb társ lennék, és kevésbé lennék idegesítő. Nem, ezt az egyet nem ígérhetem, én mindig idegesítő maradok neked. – Az időben viszont nem tudunk utazni. S ha lehetne is, lehet, minden ugyan úgy zajlana, mert nekünk nem lehet közös jövőnk.

Tényleg csak véletlen volt az a csók? Csak nem tudtad megállni? Nem azért tetted, mert szeretsz? Azt mondtad, szerettél, tehát már nem szeretsz – talán nem akarod, nem akarsz újra sérülni, nem akarsz több hibát elkövetni, mert velem együtt jár az is, vagy undorítóan viselkedtem, és kiábrándultál belőlem.

Akaratlanul bántottalak, bántom Jungkookot, és bántom saját magamat is.

Ha akkor, mikor magyarázatot kértem a tettekre, elmondom, mennyire szeretlek, te mit mondtál volna? – Semmit.

Összezavartál, széttörtél, szétromboltál, majd itt hagytál engem a kétségeimmel, kérdéseimmel, s kivételesen, a szavakat, miket kimondanék, süket fülekre találnának, mert te már többé nem fogsz meghallani, s ha úgy is lenne, új életet kezdtél, nélkülem. Távol tőlem. A legtávolabb.

Felsóhajtva álltam meg a parkban, ahol először találkoztunk, s ültem le a hideg padra, ahol először fogtuk meg egymás kezét, s először csókoltuk meg a másik ajkait. Az ég felé emeltem a fejemet, lehunytam szempilláimat, egy apró mosollyal a számon.

A szavak, miket magunkban tartunk, nagyobb súllyal rendelkeznek, mint azok, amiket kimondunk. Ha elmondom a szakítás napján, mennyire szeretlek, ha elmondom, hagyok neked időt, gondolj át mindent, akkor talán együtt lennénk ma is.

Egy óra, és indul a géped Angliába. Egy óra, és itt hagysz mindenkit, beleértve engem is. Amint ez tudatosult bennem, nagyot nyelve nyitottam fel szemeimet, s már éppen felálltam volna, amikor a telefonom bús dallamba kezdett.

Sietve nyitottam meg az üzenetet, s indultam el közben a repülőtér felé, de mihelyst olvastam a sorokat, lassítottam a tempóban.

„Minden rendben? Taehyung, aggódom érted. Jól vagy?” – A szívem összeszorult, ajkaimat eltátottam egymástól, majd egy mély sóhajjal, könnyes szemekkel meredtem a kijelzőre, ahol Jungkook neve villogott, s alatta az üzenet.

„Haza fogsz jönni?”

Görcsösen markoltam a kijelzőt, végül egy sóhaj hagyta el a számat, s az ég felé néztem; a Nap már javában felkelt, a körülöttem lévő hó csillogott a sugaraktól, szinte már vakítóan. Egyetlen felhő sem zavarta meg a látképet, és… csodálatosnak gondoltam. A szívemben eluralkodó, sötét, negatív energia burjánzott, de a látvány könnyített rajta – mi lenne a helyes megoldás?

Magam sem tudom.

A szívemre vagy az eszemre hallgassak?

Az emberek azt mondják, szívre nem lehet hallgatni, mert becsap, de én pont azért voltam slamasztikában, mert az eszemre figyeltem – rosszat diktált, rossz döntéseket hoztam, de talán… a rossz döntésnek is lehetnek hosszútávon jó lehetőségei.

„Megyek. Pár perc.” – A zsebembe tettem a telefonomat hosszas elmélkedés után, s még egy cigarettát meggyújtottam, miközben újra az ég felé néztem; egy repülő suhant át a ragyogó Nap előtt, én pedig mosolyogva figyeltem, ahogy eltűnik látó teremből.

Te jól döntöttél, hogy itt hagytál, és én is igyekszem jó döntéseket hozni.

Ha azt mondom, szeretlek, és örökké szeretni foglak, nem hazudok sem neked, sem Jungkooknak, sem pedig magamnak, még akkor sem, ha egy lemoshatatlan stigma maradsz a szívemben, mi örökké vérezni fog.