Vesania - VKook (16/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

Az őzgida haldoklott, a farkas határokat nem ismerően marcangolta a húst, és a bőrt – pofáját vér ontotta, mindenütt. Hófehér bundáját befestette a vörös, fémes ízű nedű, ő pedig élvezte, kitöltötte minden dühét. Szerelme még látta a fajtársa szemében a félelmet, a rettegést, a könyörgést, majd a fény örökre kihunyt íriszeiből.

Megremegtek a lábai, és könnyes, eső szemeivel szemlélte a farkast, aki felemelte a fejét, fenevad módjára pillantva a kecses őzre, s abban a pillanatban fogta el a megbánás, s a bűntudat. Az egész éjszakát végig gyilkolta.

A vér nem válik vízzé. Soha.

Jungkook végül felocsúdott sokkos állapotából, majd rohamléptekben csúszott le a pályáról, s hagyta ott a korcsolya cipőt. Ijedten szaladt a fogashoz, amin kabátja pihent, majd magára véve azt esetlenül, a bakancsába is belebújt, nem törődve semmi mással, csak azzal, hogy utol érje Taehyungot – ha így válnak el, akár egy napra is, abba biztosan belehalt volna. Nem tudná elviselni még csak a gondolatát sem annak, hogy felbosszantotta, vagy rosszabb esetben megsértette, bántotta a másikat – nem tudna a lelkiismeretével elszámolni, így igyekeznie kellett, hogy beérhesse őt, megmagyarázva követeléseit.

Taehyung jóval előtte haladt, koránt sem szorgalmas léptekkel. Jungkook látta, nyitva volt a fiú kabátja, hiszen a két oldala lengedezett a fiú karjai mellett, s elfogta az aggodalom, mi lesz, ha megfázik. Amúgy is gyengécske – talán túlságosan nagy féltést érzett a fiú iránt, s lehet, Hoseoknak valamilyen szinten igaza van, és nem túl egészséges ez. Azonban, ebben a helyzetben pont nem Hoseokkal, vagy az óvva intéseivel kellene törődnie, hanem a szőkeséggel, aki épp pár perce vágta úgy arcon, hogy még mindig égett, zsibogott a bőre.

Rosszul esett neki, persze, hogy sajgott a szíve a történtek miatt, de talán megérdemelte; valószínűleg olyan témát feszegetett, ami nem tartozott rá, vagy amit Taehyung nagyon nem akart más tudtára hozni, hiszen ezekszerint még a szülei sem tudják a pontos okát annak, miért nem beszél.

Viszont volt egy kérdés, egy foszlány, ami egyáltalán nem hagyta nyugodni Jungkookot: tudomást szerzett arról, hogy Taehyung soha, senkihez nem beszélt, vele mégis szót váltott, még ha csak pár alkalommal is, de megtörtént, megmásíthatatlan tény volt a cselekmény. Tudni akarta, Taehyung miért dobta meg őt egy-egy szóval, miért méltó arra, hogy ha nagyon ritkán is, de a fiú beszéljen hozzá? Egyszerűen tudni akarta, nem hagyta békén a gondolat, kíváncsi volt, érdekelte Taehyung, és nem akarta így elveszteni az alkalmat, ami talán sosem jön majd vissza.

– Taehyung, kérlek, állj meg! – Jungkook hangosan beszélt, s el is jutottak a szavak a szőkeség fülébe, de annak ellenére, hogy megállt volna, inkább gyorsított tempóján. Nem rohant, pusztán sietősebben lépkedett, kissé megfeszült testmozgással.

Szemmel láthatólag, messziről is látszott, dühös volt, Jungkookot viszont nem tartotta vissza ez a körülmény, ahogy a pofonok újabb eshetősége sem; tudni akart valamit, s kerül, amibe kerül, neki muszáj hallania az okokat, vagy a miérteket. Addig úgysem nyugszik – kellőképpen makacs volt ehhez, ami valóban, rossz tulajdonság, ő ilyenkor mégis jónak ítélte meg, mert ha ez az önfejűség nem lenne meg benne, Taehyung valószínűleg elsétált volna, ki tudja, mennyi időre.

Biztos nem lettek volna rosszban, tudta az idősebb nagyon jól, ez bizonyosan csak hirtelen harag, de a váratlan harag is okozhat kellemetlen meglepetéseket, az pedig nem kellett neki, hogy ne legyen beengedve hozzá. Bele is halna. – Felmerült benne, talán akkor jobb, ha nem köti az ebet a karóhoz, arra azonban meg képtelen lett volna.

– Taehyung, szépen kérlek! Állj meg! – Mivel a fiatalabb egy pillanatra sem mutatott engedelmességet a kérlelés hatására, Jungkook fújtatott egyet, majd igyekvőbb tempóra váltott, egészen addig, amíg el nem érte a szőkét, s el nem kapta annak vékony, hideg csuklóját. – Taehyung, figyelj… – A fiú megfordult.

Jungkook hátrahőkölt, amint meglátta az agresszív, ideges pillantásokat, és nyelnie is kellett egy nagyot, mert durvább volt az e fajta megnyilvánulás, mint amit a koripályán mutatott. Meg is dermedt jó pár másodpercre, s épp elnyitotta volna egymástól az ajkait, de csodával határos módon, Taehyung előzte meg őt.

– M-me-ert ne-ne-e-em a-ak-akar-o-ok! – Határozott, mély hangon beszélt, a dadogás, megszakadások ellenére is. Jungkook rögtön elkönyvelte magában, hogy ezt a hangtónust egész életében hallgatta volna legszívesebben, hiszen szinte dalolt, s roppantmód ironikusnak találta a tényt, hogy az angyali, csodálatos, nőket megszégyenítő külső egy ilyen mély orgánumot foglalt magában.

– Azért, mert dadogsz? Tudom ám, hogy dadogós vagy, már észrevettem. Feltűnt. Ezért nem szeretsz beszélni? Ezért némulsz meg? – kérdezte hirtelen, nyugodt hangján, miközben a fiú felé lépett, hogy vékony, hosszú ujjait megemelve, lágyan megsimíthassa a hűvös, piros pozsgás arcot.

Taehyung lesütötte a szemeit, összepréselt ajakkal.

– N-ne-nem csa-csak e-ezért. É-én… fá-fá-fárasztó… í-így… b-b-be-besz-besz-élni! – fakadt ki, tanácstalanul csapva karjait a combjai mellé, miközben a szemei könnybe lábadtak.

– De Taehyung, ez az embereket, vagy a világot nem zavarja. Ha mégis, engem biztosan nem. Szerintem édes hangod van, és kár, hogy csak ritkán mutatod meg – motyogta Jungkook, azonban a fiatalabb csak szipogva oldalra sandított, mintha ezt nem akarná elfogadni, egyáltalán. – Beszélni kell, hiszen ha nem kommunikálsz, akkor a beszédkészséged is romlik, a dadogásod is csak rosszabb lesz, ha nem próbálkozol. Miért nem jársz logopédushoz? Miért jobb ezt elrejteni, és némának titulálni magad úgy, hogy a szüleidet is megvezeted? – kérdezte halkan, megcsóválva a fejét, folyamatosan megcirógatva hüvelykujjával a hideg, átfagyott pofit.

Taehyung szája megremegett, majd apró sóhajjal ölelte át karjaival saját testét, akár egy gyámoltalan kisfiú – tudta ő is, Jungkooknak igaza van, de Jungkook nagyon, nagyon sok mindent nem tud sem róla, sem a családjáról, sem másról. Jungkooknak fogalma sincs, mennyiszer kapott ki az apukájától a dadogás miatt, hányszor lett elverve, amiért nem tud rendesen beszélni, s egy idő után már nem is mert. Senkinek.

Habár, jól szituáltak voltak a szülei, nem panaszkodhatott rájuk, mindenben segítették őt, a beszéd elnyomás mégis az apja rovására írható, hiszen gyerekkorában rendszeresen lett megverve, amikor dadogni kezdett – az anyukája tudta nélkül, ki csak később szerzett tudomást minderről. Arra is ráment a házasságuk… Elváltak, hiszen nem tudták feldolgozni Taehyung betegségét, sem azt, hogy ahogyan a férfi kezelte a helyzetet.

Hosszadalmas folyamat lenne már logopédushoz járni, hiszen nyilvánvaló tény volt, súlyos beszédproblémákkal küszködött az autoimmun mellett – miatt –, s bármit tenni ez ellen… túl hosszadalmas lett volna.

Megszokta, hogy nem beszélt, és ez így volt jó neki. Az meg, hogy Jungkook előtt mégis megszólalt, nem volt csoda; Jungkook közvetlen volt felé, segített rajta, neki, ráadásul Taehyung nagyon jól tudta, hogy Jungkook minden mozdulatát figyelte, már az iskolában is – annak ellenére, milyen problémái voltak, okos volt, leleményes és figyelmes. Tisztában volt ő mindennel; Jungkook utána való koslatásával, a megfigyeléssel, azzal, hogy a fiú nem tudott elmenni mellette… Épp ezért ült mindig Jungkook tantermének folyosójára, hátha így majd történik valami, s így is lett – bár, nem úgy, ahogy azt ő elképzelte, de a végeredmény a fontos.

A beszédről viszont szó sem lehetett. Ő nem fog. Késő. Felesleges. Az apja kitérne a hitéből, ha megint meghallaná őt dadogni – pedig, ha tudná, mennyire örülne neki, s mennyire megbánta a nevelési módszerét, átértékelne mindent. Viszont ez a gond: az emberek sosem mondják ki, ha valamit megbánnak, vagy rosszul tettek, csak akkor, ha az már muszáj, vagy ha az események megkövetelik. Taehyung nem mondja el, miért nem beszél, az apja nem mondja el, mennyire megbánta a tetteit, ezek hiánya pedig elég ahhoz, hogy valaki beszéd képtelenné váljon – sarkítva.

– TaeTae… – Taehyung gondolatai közben lehajtotta a fejét, ám Jungkook elkapta a fiú állát, s felemelve azt, kényszerítette, hogy a tekintetük összekapcsolódjon. – Nem rossz, ha dadogsz. Gyakorolni kell, és el fogod hagyni. Hidd el. Majdnem minden ötödik ember dadog. Ha mérges vagyok, vagy nagyon-nagyon dühös, én is dadogok, főleg, ha kiabálok. Nem vészes dolog ez.

Taehyung elfordította a fejét, fájdalmas sóhaj mellett; csak közölnie kellene, miket élt át alig hét évesen, közölnie, hogy ez a dadogás nem mulandó, a beszéd központja roncsolódott, s Jungkook megértené, több van emögött, mint makacsság, de nem tudta, hogyan adja tudtára.

A sok kimondatlan szó mindig következményeket von maga után, néha súlyosakat, néha pedig tragikusakat.

– E-egy-egyszer… me-me-mes-élek… ne-ne-neked… v-v-v… – Egymásnak préselte ajkait dühében, s ökölbe is szorította ujjait, amiért nem tudott egybefüggően beszélni, de leküzdte agresszióját, s folytatta: – V-v-va-va-valamit… d-de… ne-ne-nem… m-mo-most. K-k-ké-kérlek… Ha-ha-hagyj… e-e-ezzel… e-e-egy… ki-ki-ki-kicsit… – préselte ki magából a szavakat, könnyes szemekkel, amiket lassan el is eresztett, s lehajtott fejjel engedte szabadjára sós cseppjeit, lefelé görbülő ajkakkal.

Jungkook szíve ismét összeszorult – bűntudata volt.

– Ne haragudj, hogy erőltettem. Sajnálom… majd elmeséled, én megvárom. Ne haragudj rám. – Szorosan a fiú köré fonta karjait, édes ölelésbe vonva a vékony, törékeny testet, az ég felé emelve szemeit, miközben a szívének szilánkos darabjai a földre hullottak.

Talán nem kellett volna ezt tennie, elérnie, hogy Taehyung beszéljen annak ellenére, mennyire nem akarta azt, mégis büszke volt magára – ugyan szörnyen érezte magát, borzalmas volt hallgatni, ahogy a szerelme sír, de valamit akkor is elért. Valamit, amit eddig valószínűleg egy ember sem.

Vegyes, ambivalens emóciók határozták meg, kivételesen mégsem esett pánikba emiatt.