Vesania - VKook (21/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

Hangos zokogás, ördögi kacaj, hosszú, éles karmok, mik a szív köré fonódnak, hogy az utolsó csepp vért is ki tudja szorítani belőle, mit élvezettel néz végig valaki. Valami, amit életnek is hívhatnánk.

Az élet, akár egy körforgás – rossz után jó, halál után pedig életadás. Minden elmúlás hoz valami új, valami eddig ismeretlen eredetű szépséget, de vajon ez minden esetben megtörténik?

Az élet úgy döntött, a kellemes időtöltések után pofont osztogat – kegyetlen, önző, mit tenni ellene viszont nem lehet. A döntése végleges, s tehetne az emberfia – vagy állata – bármit, megváltoztatni akkor sem tudná azt, semmiképp.

Félelem az, mi körbejárta a farkast. Vérfagyasztó aggály.

Hogy mitől tartott ennyire?

A szerelemtől.

Nincs is ijesztőbb dolog annál, minthogy feltétel nélkül szeressünk valakit, így menekült.

Jungkook szeretett volna valahogy könnyíteni a lelkére akadó súlyokon, de bármit igyekezett kitalálni, az nem volt rá gyógyír – hiába tett akármit, sajgott a mellkasa, nulla-huszonnégyben, s idővel ez egyre nehezebbé is vált. Néha felébredt éjszaka, a legmélyebb álmából is arra, hogy hevesebben ver a szíve a kelleténél, ez pedig megrémisztette, hiszen nem volt semmi baja sosem, egészséges volt, akár a makk, ketyeréje mégis úgy dobbant be, mintha szívritmus-zavarral küzdene. Terhes volt még gondolkodnia is, s Hoseokkal hiába igyekezett mindent megbeszélni, hiába volt mellette a másik, aki akár minden nap végig hallgatta monológját, szinte ugyan arról, az sem tette könnyebbé a helyzetét. Nem tudta már, mitévő legyen; rosszul esett neki, ha Taehyungot látta, mert ugyan, a szerelemtől repesett mindene, pillangók kúsztak gyomrába és a hasába, amik lágyan repültek, ilyen finoman, akár a tollpihék, de amellett elfogta más is. A kínzó bánat.

A szeme elé vetült a kép mindig, mi történik, ha Taehyung már túlságosan ragaszkodik, függ tőle, mi történik, ha ő is így fog viszonyulni a fiúhoz, még a szerelem mellé. Mi történik, ha minden visszafordíthatatlan lesz majd? Neki nem ez volt a szándéka. Ő nem szerelmes akart lenni, ő csak szerette volna kicsit jobbá tenni Taehyung napjait, mosolyogni látni, örömet, boldogságot okozni neki… most mégis mindent elrontana, méghozzá kész akarva.

Rettegett.

Ahogy teltek a mindennapjai, egyre ritkábban látogatott el a szőkeséghez. Eleinte csak két hetente ment el hozzá, majd havonta egyszer, végül pedig már nem ment soha. Nem azért, mert elfoglalt lett volna – nem akadt túl sok programja, az volt az igazság –, de ő szívesen fogta arra, hogy tanulnia kell, mert romlottak az eredményei. Legalábbis, Taehyungnak mindig ezt mondta, mikor még találkoztak. Mi mással hozakodhatott volna elő? Az igazságról nem tudhatott, nem mondhatta el, mi volt, amit érzett, ami körbelengte a szívét, s mit vont maga után, mert a gyengeségéről árulkodna, amellett pedig tudomást szerezne egy tényről, amit csak Hoseok és ő tudhatott.

Jobbnak látta, ha soha többé nem találkozik Taehyunggal. Jobbnak látta, ha többé nem megy a közelébe, s úgy lesz a legjobb, ha Taehyung sem megy az övébe; végül is, ez nem egy túlélhetetlen dolog, talán a szőke annyira nem ragaszkodik még, hogy ez visszafordíthatatlanná válna. – Jungkook ebben hitt, természetesen, rosszul. Fogalma sem volt a másik érzéseiről, nem is vette őket figyelembe, annyira el volt foglalva saját magával; mielőtt bárki bélyegezne, ez nem bűn. Rossz, meggondolatlan döntéseket mindenki hoz félelemből, haragból vagy bármilyen negatív emóció hatására, így lehetetlen, hogy Jungkook csak tiszta fejjel tudjon cselekedni.

Néha nem árt kicsit többet foglalkoznunk magunkkal, hogy az életünket, dolgainkat rendezhessük, ehhez azonban kell egy nagy fokú önzés, ami Jungkookból ugyan, egészen eddig hiányzott, de most utat tört magának – ha nem így lenne, megfulladt volna.

A tél végezte óta nem látta Taehyungot. Nem érezte magát jobban tőle, sőt, egyenesen rosszul volt minden nap, de ahogy teltek-múltak a hetek, az ólom súlyok úgy kezdtek könnyebbé válni, s idővel már csak némelyiket érezte a vállán, vagy a szívén elterülni. Nem volt egyszerű, hiszen szerelmes volt, s szerelmes marad akkor is, ha Taehyunggal soha többé nem találkozik, de túl sok volt már az érzelmi töltet, túl sok volt már mindenből, így kellett neki egy kis szünet – vagy egy örökké szóló szünet.

Akaratlanul is gondolkodott. Mi lesz akkor, ha Taehyung majd lebénul? A védőnő szerint a legtöbb SM betegség azzal jár – csoportokra van bontva ez a kór is, és Taehyung pont abba tartózkodik, amiben várható a részleges, vagy a teljes bénulás. Jungkook sajnos, túlságosan előre gondolkodott, s lepergette lelki szemei előtt, mi történik, ha a fiú mozgásképtelenné válik. A világért sem akart gonoszan merengni ezen, de nem tudta, mit kezdhetnének úgy, nem tudta, tudna-e gondoskodni róla, nem tudta, el bírja-e majd cipelni az egészet, amit az eset vonzana maga után. Elbizonytalanodott, s kezdte úgy hinni, hiába erősek, törhetetlenek az érzései, hiába barátkozott meg könnyedén azzal, hogy a másik egy fiú, ez a probléma akkor is fenn állt.

Mi történik, ha Taehyung sosem lesz jobban?

Neki tényleg családra, lányra, gyerekekre, jól működő állásra lenne szüksége, nem egy… beteg fiú pátyolgatására. – Bűntudat fogta el a gondolatok után. Mérhetetlen, fájdalmas bűntudat, mi képes lett volna az őrületbe kergetni őt, de nem tudta foszlányait szabályozni, s akármennyire próbálta volna kerülni ezt a témát a fejében, akaratlanul is eljött – kegyetlennek gondolta magát. Érzéketlennek, szemétládának, amiért így érzett. S ezen semmi sem javított. Csak az idő, és a magány.

A tavasz lassan kúszott be; elolvadt a hó, a fák rügyezni kezdtek, majd halványan, de megjelentek az első virágok is, s kihajtottak a falevelek. A virágok illata belengte a városokat, falvakat, Jungkookot pedig mosolygásra késztette, ahogy haladt az iskola épületéhez – ugyan, a reggelek még csípős hidegbe futottak át, ez őt egyáltalán nem zavarta. Sem a ködös idő, sem a vastag dér a fák levelein, ágain, mert tavaszodott, a tél végre eltűnt, s ugyan, neki sosem volt baja vele, egy ideje azt kívánta, pokolba vele – a tavasz eljövetelével úgy érezte, a lelke is megújulást nyert, ezzel pedig semmi, és senki nem érhetett fel.

Az iskola kapuján, majd ajtaján belépve sem tudta mosolyát levakarni magáról; hosszú hónapok óta először érezte magát gondtalannak, könnyednek, felhőtlennek, s remélte, ha csak rövid ideig is, de ez így marad. Régen öntötte el a szívét ennyi egyszerűség – mindig rosszakra, negatívra gondolt, mindig a jövőn merengett, abból is a legsötétebb változat zaklatta, így számára idegen volt ez a jókedv. Igen, ha egy nap már zavartalan kedvvel kel, és nem úgy, mint aki meg akar halni, már boldognak nevezhette magát, akkor is, ha az csak ideiglenes.

– Jó reggelt! – köszönt a portásnak széles vigyorral, miközben megigazította magán a táskáját.

Talán sikerült túllépnie Taehyungon – talán nem is volt szerelmes, csak összezavarodott, annyira feminim volt a fiú. Lehet, nem is érzett semmit, egyszerűen csak megzavarta a külső, az a cuki, édes aura, az a megfogalmazhatatlan személyiség, ami Taehyungé volt. Igen, minden bizonnyal, ez a magyarázat mindenre.

Vigyorogva haladt a lépcsőkön, egy régi dalt dúdolva, amit még előző év nyarán hallgatott szüntelenül – rég volt már az is, hogy egy-egy kedvenc muzsikáját bekapcsolta volna. A szőkeség minden idejét lekötötte, minden percet elrabolt tőle, s önző-e vagy sem, élvezte, hogy régóta először csak magával törődhet, s még önzőbb talán, hogy azt kívánta, ez bár így maradhatna.

– Wow, de jó kedve van valakinek – pislantott Hoseok meglepetten, a padja mögött ülve, mire Jungkook határozottan biccentett egyet, ledobva táskáját a pad mellé, majd tagjait nyújtóztatni kezdte, erőteljesen emelve feje felé karjait.

– Rég éreztem már ilyet – vigyorgott, csípőre téve ujjait.

– Rég láttalak ilyennek – kuncogta az idősebb, hátrább dőlve merev faszékében. – Mire ez a fene nagy jó kedv, haver?

– Tavaszodik! Virágzik minden, jó illat van, kellemes az idő, egyszerűen csodálatos az egész világ! Imádom a tavaszt, mert a tél olyan, mint az elmúlás, a halál, de utána jön a tavasz, és élet jön mindenre, érted. Olyan… jó – vont vállat, lassan foglalva helyet a padja előtti székben, levakarhatatlan mosollyal az ajkain.

– Mondasz valamit – biccentett Hoseok, elismerően. – Taehyunggal beszéltél azóta? Tudod… – Félve tette fel a kérdést, de mindig érdeklődött, mi a helyzet Jungkook-és Taehyung kapcsolatával, azonban Jungkookban olyan apátiát látott a másik, ami egyáltalán nem tetszett neki, főleg az nem volt ínyére, hogy Jungkook a szavába vágott.

– Nem izgat.

Hoseok megemelte a szemöldökeit, majd megköszörülte a torkát.

– Ez biztos? – hökkent meg pár pillanatra, mintha nem tudná elhinni, amit hallott, pedig Jungkook határozottan felelt; nem érdekelte Taehyung, s az sem, ami vele volt kapcsolatos. – Tudod, azt csiripelik a madarak, azaz, az osztálytársai, hogy ő most… – Jungkook nem hagyta, hogy tovább beszéljen.

– Faszom, biztos, és hallgass, nem érdekel! – mormogott a fiatalabb, összefonva karjait a mellkasa előtt.

Hoseok elhümmögte magát, végül csak bólintott egyet, jelezve, tudomásul vette Jungkook szavait, s nem akart szent beszédet tartani arról, mennyire fogja ez a viselkedést bánni a fiatalabb, ha tényleg szerelmes – márpedig szerelmes volt, csak most épp strucc-módra homokba dugta a fejét a problémák elől.