Vesania - VKook (7/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

Halálhörgés, jajveszékelő sikolyok, sírás, mely áthasítja az elmét, tudatot. – A rózsa, ki vérből nyílt, gyönyörűbb, mint bármelyik társa, mégis oly magányos… Mit ér a szépség, ha halálból született? Zokog, sír, mert tudja, egyedül fog elhervadni.

A farkas rohamléptekben szelte az erdőt, s minden életet kioltott, ami csak az útjába került. Nem érdekelte őt, hogy nyúl, menyét, vagy róka volt az, elharapta a torkát, valamelyiket még halála előtt is megkínozta. A düh zubogott ereiben, a fájdalom szétszakította a testét, s képtelen volt gátat szabni keserűségének.

Tombolnia kellett, gyilkolnia, s amint eljött a hajnal, fáradtan feküdt le az erdő melletti hegyoldal egyik sziklájára.

Nem töltötte el jó érzéssel a felsőbbrendűség. Tovább zokogott, akár a rózsa.

Ha eddig rosszul érezte magát, hát az mostanság a duplájára nőtt. Az incidens óta a szemét nem tudta levenni Taehyungról – olyan volt, akár az őrszem, testőr. Ha az ebédlőben ültek Hoseokkal, biztos, hogy szemeivel a fiút kereste, s amint megtalálta a szokásos sarokban, az ablak mellett, el sem szakította róla íriszeit, még véletlenül sem. Szünetekben is, minden alkalommal kisétált a teremből, a fiút keresve, s amint megtalálta, a távolból ugyan, de figyelt rá – ha valaki bántani meri, annak a karját töri ketté, ezt már eldöntötte, de igazából, egész héten nem történt semmi. Taehyung minden szünetben ugyan azon a padon ült, és olvasott, ugyan azt a könyvet, ami ugyan, nem volt vastag, biztosan jó lehetett. El sem tudta képzelni Jungkook, vajon hányszor olvasta már ki a másik, mert jobban belegondolva, ha ilyen intenzitással falja a sorokat, valószínűleg már nem egyszer olvasta ki.

Mindig, amikor figyelte őt, eszébe jutott, vajon milyen lehet a hangja. Magas, vékonykás? Kellemesen közepes? Esetleg mély? Melyiket tudta volna jobban elképzelni? Melyiket tudta volna jobban azonosítani az angyali archoz, s az eső-színű szemekhez? – Igazából, bármelyiket gondolta a fiúnak, mindegyik jól állt neki, de szerette volna hallani a valódit is.

Felsóhajtva kukucskált a lépcső-fordulóban, a falnak tapasztva ujjait, el sem kapva Taehyungról a tekintetét, egy szekundumra sem – figyelnie kell rá, senki nem törődik vele, ő pedig meg akarja védeni, szóval, mindig a nyomában kell lennie. Nem, nem leskelődik, nem bámulja a fiút, csak figyel rá, a kettő között nagy a különbség. Nem kukkoló, csak óvni akarja. Ilyen egyszerű.

– Haver, nem akarok gonoszkodni – Jungkook megfeszült –, de már napok óta bámulod ezt a kölyköt. – Hoseok úgy kuncogott, mintha muszáj lett volna neki.

Jungkook megcsikorgatta a fogát, majd körmeit kissé a falba vájta, de mielőtt istenesen leugatta volna barátját, egy mély levegőt vett ajkain keresztül, majd azt sóhajként fújta ki száján, lehunyva szemeit pár minutumra. Nem volt kedve magyarázkodni, egyáltalán, de ha nem mondja el, mi a helyzet, Hoseok a végén azt hiszi, más szándékai vannak Taehyung irányába, az meg ugye, teljességgel ki van zárva.

– Hétfőn két végzős elkapta, és úgy nekiverték a fejét az ablaküvegnek, hogy az szabályosan megrepedt, én meg ott voltam, megvédtem, és ennyi. Csak figyelni akarok rá, mert magányos, senki nem megy a közelébe – sutyorogta Jungkook, vállat vonva, nehogy Taehyung véletlenül észrevegye, hogy folyamatosan stíröli.

– Aha. Aha… – motyogott Hoseok, a plafon irányába emelve tekintetét, kissé elhúzott ajakkal gondolkodva, de szájának állása nem volt maliciózus, vagy éppen gunyoros, csak éppen így jött ki. – Kicsit túlságosan a szíveden viseled a sorsát, nem gondolod?

– Nem. Csak magányos, mindenki figyelmen kívül hagyja – rántotta meg vállait a sötét hajú, majd beharapta az alsó ajkát.

– Aha. Arra nem gondolsz, hogy neki pont erre van szüksége? Lehet, utálja az embereket, lehet, gyűlöli őket, mer' nemtom', talán neki így jó, te meg kukkolod, mint egy perverz. Inkább menj oda hozzá, ha ennyire piszkálja a fantáziád a létezése. Amúgy sem véletlen, hogy mindig pont itt olvas a pára – kérdezte lemondóan a másik, kíváncsisággal a hangjában, minek hatására Jungkook szorítása erősödött a falon, s gombóc nőtt a torkába. Azt hitte, menten megfullad, olyan negatív érzés lengte körbe, ugyanis Hoseok elég ésszerűen beszélt, mert logikusan, ha belegondolt, Taehyung tényleg minden létformát került az iskolában, nem véletlenül ücsörgött ezen a folyosón sem. Itt csak az ő osztályuk volt, senki más, és a gyerekek többsége ki sem jön szünetben – ez a folyosó a legelhagyatottabb.

– Jó, lehet, nem vitatom, hogy utálja az embereket – fújtatott, továbbra sem nézve hátra barátjára, figyelmen kívül hagyva a mondandójának végét –, de nem is mászom a nyakára, éppen csak szemmel tartom, nehogy bántsák. Ennyi.

– Mikor lett belőled ilyen jótett lélek? – Érezte Hoseok ujjait a vállain, Jungkook pedig szabályosan megfeszítette minden izmát, miközben nyelt egy hatalmasat. – Inkább menj oda hozzá, próbálj vele beszélgetni, vagy ha az nem is megy, de kezdj valamit. Te ettől a fiútól vagy ennyire lelkibeteg.

– Fasz vagy – sziszegte a fiatalabb, ellökve magát a faltól.

– Nem, nem vagyok az, de Jungkook, bazzeg! Mióta segítettél neki a mosdóban, azóta vagy búval baszott, ráadásul állandóan a nyomában jársz, rosszabb vagy, mint egy nyom követő kutya! Ha barátkozni akarsz vele, menj oda hozzá, egy idő után biztos felenged, de ennek semmi értelme, ráadásul hülyének néznek az emberek is – ingatta a fejét lemondóan, lehunyt szemekkel.

Jungkook vére újra zubogott a dühtől. Ő semmit nem akar Taehyungtól, nem akar barátkozni, nem akar hülye lenni, csak egyszerűen sajnálja, egyszerűen nem akarja, hogy bántsák, ott akar lenni mindenhol, hogy meg tudja védeni, mert magányos, egyedül van, és szomorú is. Látszik rajta, ráadásul, mikor ott guggolt előtte, s meglátta a fiú kétségbeesett, fájdalmat tükröző szemeit… Nem tudja kiverni a gondolataiból, szinte kísérti álmában is az a meghalni vágyás, az a… az a megmagyarázhatatlan csillanás. Ő csak segíteni akar rajta, nem is értette, Hoseok ezt miért nem fogja fel, vagy miért tukmál rá olyan dolgot/dolgokat, amik irreálisak, és amikhez amúgy is, semmi köze.

– Beképzeled, haver. Nem akarok én vele barátkozni, vágod?! – Kicsit megemelte a hangját, Hoseok pedig kikerekedett szemekkel vette tenyereit mellkasa elé, hátha így csitítani tudja a kissé felhevült Jungkookot. – Néma, mégis mit kezdenék vele, hm?! Semmit nem akarok, az ég világon semmit, egyszerűen csak sajnálom! Ennyi az egész! Sajnálatot érzek, mert ilyen szerencsétlen, de én nem barátkozni akarok, a közelébe menni sem, csak sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom! Vágod?! – A hangja hangossá vált, Hoseok pedig nyelt egy nagyot, miközben elnézett Jungkook válla felett, Taehyungra sandítva, aki őket nézte.

– Haver, higgadj már le! Halkabban, mert… – Jungkook tudatáig el sem jutott, mit akar mondani a másik, agresszívabban folytatta:

– Higgadjak le?! Higgadjak le?! Minek nézel engem?! Elment az eszed? Nekem is van agyam, és tisztában vagyok vele, hogy kurvára nem tudnánk egymással mit kezdeni, nem véletlen talán, hogy nincsenek barátai! Ki tud meglenni egy néma ember mellett? Nem is lehet vele beszélgetni, meg semmi, minek mennék oda hozzá?! Szimplán, elmondom még egyszer, hogy megértsd, te aberrált állat, sajnálom, amiért ilyen! – Hoseok lemondóan hajtotta le a fejét, Jungkook pedig fújtatva nézett rá, majd hirtelen dermedt meg.

Miket mondott?

Mintha hallotta volna a távolból, hogy valami összeroppan, mintha hallotta volna a halk csilingelést, amik szilánkoktól visszhangzottak, mintha éppen azokba taposott volna bele.

– Egy fasz vagy, hallod – sóhajtotta Hoseok, mire Jungkook felnyögött, s rögtön hátra fordult, de amikor meglátta Taehyung megviselt arcát, csalódottságot tükröző szemeit, elakadt a lélegzete is.

Meg akart szólalni, szeretett volna mondani valamit, bocsánatot kérni, odalépni hozzá, hogy ne haragudjon, ő nem gondolta komolyan azokat, amiket mondott, ő csak véletlenül, ingerültségében beszélt így – nem ment. Képtelen volt rá, főleg akkor, amikor Taehyung összecsukta a könyvet, majd lehajtott fejjel, apró sóhajjal indult el feléjük.

Jungkook szíve-lelke remegett, még talán a lábai is, mikor a szőkeség lesütött szemekkel haladt el mellettük, még csak rá sem nézve… még egy pillanatra sem találkozott tekintetük. Csak végig nézte, ahogy Taehyung lesétál a lépcsőn, majd eltűnik a szeme elől.

Megbántotta. Nagyon.

– Ez a srác azért ült itt mindig, mert te ide jársz, ezt akartam sugallni az imént, de te semmit nem veszel észre, amit kellene. Minek jönne fel ide? Ha olvasni akar, lemegy az alagsori folyosóra, ott egy lélek sincs. Olyan marha vagy…

Jungkook nyelt egy nagyot, majd a sötét tincseibe vezette ujjait, összeszorítva a szemeit, ugyanis a szívét facsaró fájdalom elviselhetetlenebb volt, mint eddig. Egyáltalán, azt sem tudta, miért kapta fel így a vizet. Talán… talán attól félt, hogy Hoseok félreérti a dolgot.

Van mit félreértenie?