Vesania - VKook (1/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Nana nem tud megülni a kis - KIS?! HATALMAS - valagán...
Ez egy ősrégi cuccli tőlem, amit abba hagytam, de mindig belefutok valamilyen úton-módon, és mindig elgondolkodom, folytassam-e vagy sem? Még pár hónapja úgy voltam vele, hogy ah, nem folytatom, de ma is szembe jött velem, és ám legyen. :D Mindig boldogít ez az elkezdett történet, akkor legyen, írjuk meg, ha nem hagy nyugodni. :)
Előre szólok, nem lesznek hosszúak a fejezetek, egész rövidkékre kell majd számítanotok. :) Az első nagyon rövid, a többi azért hosszabb lesz. :D

A szép kis borítót Chuwi (biztos ismeritek) csinálta nekem! *-* Imádom! Remélem, nektek is tetszik, höhö. :P 

Jó olvasást kívánok mindenkinek, és remélem, tetszeni fog nektek! ><

Kelletlenül sétált a kihalt folyosón, miközben a hajába túrt ujjaival, mély sóhajt megeresztve. Boldog volt, mert elég ritkának számított, hogy a történelem tanára elengedje bármelyik diákot is a mosdóba, de ő remek színészi tehetséggel rendelkezett, így nagyon ügyesen adta elő az öklendezést, a tanár pedig kénytelen volt szabad útjára engedni. – Nem, nem kifejezetten akart lógni, tényleg mosdóba kellett mennie, mert ebéd szünetben túl sok kólát ivott meg, és elég rohamléptekben át is haladt a szervezetén, s tudta, nem bírná ki még azt a maradék húsz percet, bevizelni pedig egyáltalán nem szeretett volna.

Szükség törvényt bont, ez pedig tény.

Mikor sikeresen elérte a mosdó ajtaját, ásítva nyomta le a kilincset, majd lépett be a hűvös helyiségbe, s éppen gyűrte volna fel az ingének ujját, hogy előkészítse magát az elvégezendő feladatra, mikor megakadt a szeme valamin. Valakin. – Összevonta szemöldökeit, oldalra döntötte kissé a fejét, óvatosan lépkedve az alakhoz, aki a sarokban kuporgott, felhúzott térdekkel, azokra hajtva a homlokát. Néha a vállai is megrázkódtak, a teste is megremegett, de láthatólag nem vette észre az újonnan jövő idegent. Az érkező talán egy méterre állt meg a fiútól, mustrálgatva a vékonyka, törékeny testet, a kissé piszkos, hófehér inget, amin volt pár vércsepp is.

Vércsepp?

– Hé, jól vagy? – A hirtelen hang hatására a kuporgó fiú összerezzent, még a hajának minden szála is megremegett, de nem nyitotta fel a szemeit, nem emelte fel a fejét, továbbra is a lábait szorongatta mellkasához, még inkább összehúzva magát. – Hallod, amit mondok? – Nem reagált. Semmi reakció. – Jungkook vagyok. Baj van?

Ismét nincs reflektálás a másik részéről. A sötét hajú fiú már épp megelégelte volna a dolgot, s vállat vonva állt volna odébb, de mikor a piszoárhoz sietett volna, megállt mozdulataiban; valószínűleg vérzik, ráadásul a vizes, piszkos, hűvös kövön ül. Fel fog fázni. – Miért érdekli? Empátia. Ennyi az egész.

– Jó – szusszantotta Jungkook, visszafordulva az elesetthez, aki még mindig nem volt hajlandó különösebb életjelet mutatni –, akkor megnézem én, mi a baj. – Nem foglalkoztatta különösebben, hogy nem árt sietnie, az sem érdekelné, ha kapna egy igazolatlan órát. Olyan gyengének, esetlennek tűnt a két fal közt kuporgó fiú… képtelen lett volna sorsára hagyni.

A szőke a falhoz préselődött, érezte Jungkook jelenlétét, de nem próbált különösebben menekülni, így az erősebb győzött: A fekete hajú könnyedén fogta meg a fiúcska orcáját ujjaival, s emelte meg végre buksiját, hogy megnézhesse, honnan is jön a vér. Az első dolog, amit meglátott, a rémült, riadt, félelemmel átitatott tekintet; eső színű szemei szinte ordították, mennyire gyámoltalan. Jungkook szíve szabályosan belesajgott, amikor íriszeibe nézett – szinte hallotta, ahogy vadul verdeső aortapumpája ketté szakadt.

– Megvertek? – siklott szeme egyenesen az orrára, aminek két apró lyukacskáján folyamatosan csordogált a bíbor nedű – el is volt kenve a szép, lágy vonású arcon.

Nincs reakció. A kérdezett nem felelt.

– Így nehéz lesz segítenem rajtad – emelte meg Jungkook egyik szemöldökét, hátha így beszédre bátoríthatja iskola társát, de az nem tágított, nem nyitotta szóra málna-vörös ajkait, csak nézett a hatalmas, ártatlanságot sugárzó, boci szemekkel; mintha üres lett volna.

Az eső szín nem tartalmazott semmit. Olyan volt, akár az üveg, érzelem nélküli csillanással, amit Jungkook nem tudott hová tenni, hiszen az imént látta bennük a riadalmat.

Épp kezdett volna erősebben gondolkodni, amikor a szőke szemei felakadtak, orrából intenzívebben csordogált a vére, s elernyedt izmokkal dőlt volna oldalra – a sötét hajú rémülten kapott társa után, fogva annak fejét, hogy ne üsse be sehová. Rázogatta, de hiába, nem tért magához.

Elájult.

– Ő Taehyung – mosolygott a védőnő Jungkookra, miközben letörölgette az arcáról, és orráról is a pirosas vért, gondosan, mintha már ezerszer csinálta volna. Az idősebb – mint utóbb kiderült – szkeptikusan nézett a hölgyeményre, tarkóját vakargatva ujjaival, zavartan figyelve az előtte lezajlódó jelenetet.

– Vérzett az orra – bökte ki nagy nehezen.

– Tudom – nézett fel rá a fiatal hölgy. – Sűrűn vérzik neki.

– Miért? – ült le Jungkook kíváncsian az ágyra, amiben a szőke is feküdt, szüntelenül fixírozva a békésen szunnyadó arcot. – Mi baja?

– Nem hiszem, hogy rád tartozna, de kedves tőled, hogy kérdezted. Köszönöm, hogy behoztad, most már menj órára, mert én hiába adok papírt, a tanárok nem szeretik elfogadni. – Könnyed, halvány mosolyképződmény játszott a vékonykás ajkakon, biztatóan, mintha ösztökélni próbálná Jungkookot a helyes cselekedetre.

– Ugyan. Ismer már – vonta meg vállait a fiú –, úgysem megyek vissza. Tudja, hogy nem vagyok rossz ember, sőt! Csak érdekel, megverték-e, vagy sem. Ennyi az egész, és ha nem, akkor mi a baja. Ennyit csak tudhatok, nem? – húzódott közelebb a védőnőhöz, aki hosszas ideig elgondolkodott, majd biccentve egyet, egy szusszantás keretében nyitotta el párnácskáit egymástól, beszédre bátorodva:

– Nem verte meg senki. Autoimmun betegsége van: Sclerosis multiplex a neve – ejtette ki a nő könnyedén, megtisztogatva a fekvő egész arcát, majd megtörölgette az ingét is, és a nyakát, ahová még befolyt a vére. – Néma is, sosem beszélt. Alattad jár két évvel, három hónapja kezdte az első osztályt, de épp mostanság intézik a szülei, hogy magántanuló lesz, mert sokat stresszel az iskola miatt, az osztálytársai nehezen tolerálják őt – bár, eddig nem bántották –, és ez okból kifolyólag az autoimmun is fokozatosan rosszabbodik nála.

Jungkook értetlenül nézett maga elé, kattogott az agya, vajon ez mi lehet, de fogalma sem volt róla, így csak megköszörült torokkal figyelte a védőnő, és a szerencsétlen gyerek mozzanatait – igen, felébredt a szőkeség, s most, hogy megfigyelhette őt vér nélkül, igazán szépnek, aranyosnak találta a gyermekien, nőket megszégyenítően bájos arcát.

– És… ez a betegség milyen? – kíváncsiskodott az idősebb fiú tovább, érdeklődéssel nézegetve mandulavágású szemeivel az eseményeket.

– Súlyos. Taehyungnak például mozgás-egyensúly zavarai vannak, sokszor képtelen megfogni dolgokat, elejti őket, ügyetlen ebből fakadóan, és sűrűn esik össze. Fáradékony, néha napján képtelen bejönni az iskolába, mert enni sincs ereje; néha kettősen lát, ezért sokszor neki megy dolgoknak. Nem halálos betegség, ne nézz ilyen ijedten – nevette el magát a hölgy, beleborzolva Jungkook hajába –, általában az élettartam nem rövidül, de ő pont abba a csoportba tartozik, ahol várható a bénulás, vagy a részleges bénulás. Ha szerencséje van, csak részleges lesz.

– Ébren van, nem kellene ezt… – Mihari Jungkook szavába vágott.

– Nem buta fiú attól, hogy néma. Tisztában van mindennel – fordította fejét Taehyung felé, aki immáron teljesen éber volt, és apró sóhajt hallatva vizsgálta szemeivel Jungkookot, de nem szólalt meg, egy percre sem. – Ő hozott el téged. Megint rosszul lettél, már hívtam a szüleidet. Az orrvérzéssel kellene majd csinálni valamit, mert az nem az SM miatt van. Talán túl stresszeled magad, nem ártana felkeresnetek egy pszichiátert, de majd behívom a szüleidet egy beszélgetésre hozzám.

Taehyung lebiggyesztette az alsó ajkát, oldalra fordítva a fejét, hogy véletlenül se kelljen Miharira néznie.

Aranyos – gondolta Jungkook rögtön.

Habár, mérhetetlen sajnálatot érzett Taehyung iránt, mégsem hagyta, hogy ez a negatív emóció elsötétítse a gondolatát, vagy azt a tényt, hogy az előtte fekvőnek gyönyörű, piros pozsgás arca volt, hosszú, nőket megszégyenítő szempillákkal, és hatalmas, boci szemekkel, amiknek eső színe adott varázslatos árnyalatot – milyen ritka az! Milyen szép.

– Majd ki kellene menned a suli elé. Ki tudsz menni egyedül? A szüleid ott fognak várni – sietett a számítógéphez a védőnő, hogy pár papírt megírjon Taehyung távozásának okáról. A szőkeség már épp bólintott volna, de Jungkook gyorsan szólalt meg:

– Kikísérhetem én? – Miharit is meglepte a hirtelen elhatározás, hát még Taehyungot, és saját magát. – Főleg saját magát.

– Persze, nagyon kedves tőled. Írok neked is egy papírt. – A hölgy arca felragyogott, s elővett egy újabb fecnit a kötegből, Jungkook pedig eközben Taehyungra sandított, aki értetlen pillantásokkal ült fel, feltornázva magát a fekvő alkalmatosságon, gyengesége ellenére.

Jungkook elmosolyodott, Taehyung elfordította tőle a fejét, összepréselt ajkakkal, nem fogadva el a segítő kezet, amit időközben az idősebb nyújtott neki – egyedül állt fel. Önerőből. Ahogyan mindig.