Összezárva - (1/?) - TaeMon

Cím: Összezárva

Alkotó: Nana & Noriko

Párosítás: VMon/TaeMon - Taehyung x Namjoon (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance
Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal fiúcska, aki igen gazdag családba született; az apja az egyik leghíresebb, nevesebb cég vezetője, így Taehyung mindent megkap, amit csak akar. Elég nagy fegyelemben, szigorban van nevelve, hiszen egy napon majd ő veszi át a vezetést - ezt ő tudja nagyon jól, s hol fűlik hozzá a foga, hol pedig egyenesen utálja a gondolatát is ennek. 
Taehyung fenn hordja az orrát, beképzelt, nagyképű, elkényeztetett, kényes gyerek, határokat nem ismerő, de mi történik akkor, ha olyan helyzetbe kényszerül, ahol senkit nem érdekel, kinek is a fia ő? 

Hozzáfűzés:  Itt is lenne egy új történet tőlünk. :) Elég régóta írjuk, és most úgy döntöttünk, elkezdjük kipakolgatni a részeket. :D Nem feledkezünk meg a régiekről sem, igazából, ez is régről jött fici, de igyekszünk majd mindegyikkel. :)
Azt is tudjuk, hogy valószínűleg a tökötök ki van azzal, hogy mindenben V van, de sajnos V a kedvencünk, és nem tudunk olyan párossal írni, amit annyira nem szeretünk. :'( Szóval, előre is sajnáljuk, akinek már uncsi. :c 
TaeMon fici nem sűrűn van. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek. :)
Jó olvasást! ❤❤❤❤❤❤❤

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Namjoont!

Taehyung

Úgy szaladtam, mint még azt hiszem, egyszer sem – nem voltam én annyira rossz gyerek, de elég gyakran kerestem a bajt, tudtomon kívül. Nem állt szándékomban összekeverni a fontos iratokat az irodában, míg apára vártam, csupán érdekelt, mi áll bennük, de hiába olvastam, sehogy nem jutott el a tudatomig az a sok szám, és egyéb dolog, ami le volt fektetve. Mintha minimum kínaiul írták volna. Magas volt, akár a csillagos ég, de attól függetlenül vezérelt a kíváncsiságom, csakhogy, míg ezt apa elnézi nekem, és fejcsóválva rendezi az általam szétzilált dolgokat, Yoongi – apa egyik legjobb barátja, és munkatársa – már nem nézte el nekem. Múltkor is megfenyegetett, hogy ha még egyszer valami rosszaságot csinálok az irodában, szét fog verni, nem érdekelve, apa esetleg mit fog szólni hozzá, mert egy-két ostobaságom miatt komoly, pénzbeli bírságot is kaphatnak, ami egyikük fogára sem való volt.

Mint a nyúl, úgy rohantam, miközben Yoongi szaladt utánam, vörösödő fejjel, ordítva, kiabálva – az volt a balszerencsém, hogy apa nem volt bent, mert ilyenkor az esetek többségében kivédett, vagy lenyugtatta Yoongit, most azonban ez a sanszom teljesen elpárolgott. Apa egy fontos vacsorán, megbeszélésen volt, és csak éjfél körül várható az épületben.

Mivel nem szereti, ha egyedül császkálok, a lelkemre kötötte, hogy maradjak bent, az irodában el tudok feküdni a kanapén, és várjam meg, amíg meg érkezik, mert amúgy is szeretne velem beszélni.

Miért voltam annyira kíváncsi?

Egyszerű: hallottam beszélgetni a titkárait, akik arról fecsegtek, hogy jövő évben apa bizony-bizony, elkezd tanítani, hiszen ő már kezd kiöregedni, és csak én vagyok az egyetlen gyermeke, amellett fiú is, akire ráhagyhatná a céget, részvényeit, egyéb felfoghatatlan dolgokat. Féltem ettől. Nem ez volt a vágyálmom, nem akartam céget vezetni, és olyan besavanyodott, megkomolyodott, megkeseredett ember lenni, mint ő, akit nem érdekel semmi más, csak a munkahelye – tudtam, úgyis ez lesz a vége, csak tudni akartam, mennyi időm van még vissza.

Ezért kutakodtam, hátha találok valamit, amiben esetleg azt fektetné le, hogy mindent rám hagy, ha itt az ideje, viszont elkeseredésemre semmit nem találtam.

– Azonnal állj meg, Taehyung! Azonnal! – ordított Yoongi a távolból, mire pihegve, zihálva álltam meg a kamionok között. – Ha apád megtudja, mikben turkáltál, a kezedet is levágja! – Megforgattam a szemeimet, hiszen tudtam nagyon jól, sosem tenne ilyet.

Még a széltől is óvott. Ha köhögtem, azonnal orvoshoz citált, ha folyt az orrom, rögtön kórházba vitt, nehogy valami baja legyen a „trónörökösének”. Mindent megkaptam, amit csak akartam, de tudtam, hogy csak ezért. Ha valami bántott, vagy valami nem volt jó a suliban, vagy a magánéletemben, sosem hallgatott meg – talán egyedül Jimin barátom volt, aki néha elviselte a nyafogásom, de tudtam, ő is csak azért, mert muszáj volt barátkoznunk.

Jimin apja is nagy cégtulajdonos, apával együtt dolgoznak, olvasztják össze a két hatalmasságot a nagyobb bevétel érdekében, és mivel Jimin és én leszünk a következő tulajdonosok, jó barátságot kell ápolnunk, akármi van.

Ilyen az élet.

Én nem választhatok barátokat, vagy szerelmet – emlékszem, mikor általános iskolás koromban egy szegényke fiúval barátkoztam össze. Apa megtiltotta, hogy a közelébe menjek, és hogy biztos legyen a dologban, kivett az iskolából és átíratott egy másikba, mert semmi nem vonhatja el a figyelmem arról, ami a dolgom és kötelességem. Viszont hittem neki, hogy egyszer majd hálás leszek ezért. Igyekeztem elhinni, hogy csak az én javamat akarja. Hellyel-közzel, sikerült is, és igazából… nem is attól féltem, hogy én leszek majd a cég tulajdonos, ugyanis ezzel tisztában voltam, és valamelyest felelősséget is éreztem iránta, mindössze lepergett előttem, hogy véget érnek a gyermek éveim.

Gyermek évek… Mi is az?

– Taehyung! – Yoongi már hörögve ordított, én pedig nem gondolkodtam.

Amint megláttam egy nyitott platós kamiont, úgy ugrottam fel rá, hogy még az atléták is megirigyelték volna, majd abban a minutumban szaladtam az elejére, a dobozok mögé rejtőzve, hangosan pihegve, zihálva, miközben leültem a padlóra.

Itt sosem talál meg. Amint eltűnik a parkolóból, kimegyek, felslisszolok az irodába, elbújok, megvárom apát, és majd ő leállítja Yoongit – mit kell így pattognia. Csak van egy órája rendezni azokat a szutykos fecniket…

Namjoon

– Oké, gyere még! – szólok a targoncásnak, aki a hatalmas dobozt emeli fel a pótkocsira, hogy ezzel is végre útra készen legyek. Nyalókámat átcsúsztatva számban a másik oldalra, megfogom a pótkocsi ajtaját, hogy bezárhassam azt, amint a targoncás hátrább tolat. Hangosan csapódik a nehéz fémajtó, majd amint rákerül a lakat, a hevedereket is megszorítom a pótkocsi oldalain.

– Ez jó hosszú út lesz. Jártál már Európában? – sétál hozzám a targoncás fiú, Hoseok.

Hatalmas mosolyt villantok felé, hiszen igen, voltam már arra, igaz nem sokat, de egyszer-kétszer megfordultam ott is.

– Persze. Hosszú út lesz, de legalább távol leszek ettől a bolondokházától – túrok szőke hajamba, miközben nézem az előttem állót.

– De izé vagy, annyira nem is rossz. Már miért lenne bol… – Nem tudja befejezni, ugyanis Yoongi bukkan fel, kiáltozva, futkározva a kamionok és a pótkocsik között.

– Taehyung! Ha elkaplak, megöllek! – kiáltozza, mitől csak egy rosszalló pillantást küldök felé.

– Erről beszélek – veszem ki nyalókámat a számból és a futkosó bolond felé bökök az édességgel. – Én inkább megyek, hamarabb szabadulok és igen, inkább választom a magányt és a tébolyultságot, mintsem ezeket a gyökereket – mormogom, ahogy megindulok a vezetőfülkéhez, ezáltal Hoseok számára megválaszolva a fel nem tett kérdését. Hallom, ahogy hangosan elneveti magát, s amint beülök a kényelmes ülésbe, hallom, ahogy az ajtón finoman kopogtat. Kihajolva az ablakon, ismét mosolygós arcával találom szembe magam.

– Jó utat! Vigyázz magadra! – biccentek egyet felé, majd viszonozva az integetését, beindítom a hatalmas járművet, azzal kigördülök a csarnokból, hogy végül az útra koncentrálhassak.

Utam Dél-Korea végéhez vezet, ahol ugyan is meg kell állnom a kikötőnél, hogy hajóra szállhassak és folytathassam utamat Kínában, majd Oroszországban. A sor rettenetesen lassan halad, azonban amint végre felkerülök a hajóra és beparkolok a hatalmas parkolójába, furcsa zajokra leszek figyelmes a pótkocsiból, amikor átmegyünk az egyik fekvőrendőrön.

– Csak nem megsérült valami? – sziszegem, ahogy tükörből nézem a pótkocsit, de kívülről semmi baja. Több sem kell, hogy kulcscsomómat, majd egy baseball ütőt elővéve – biztos, ami biztos elven -, kinyissam a rakodóteret, azzal felmászva a pótkocsira, szétnézzek a belsejében. Ütőmet erősen tartva ujjaim között, minden egyes doboz mögé benézek, mígnem ijedtemben hátraugrok, míg a velem szemező kölyök hangos ordításba kezd, mintha csak a fogát húznák.

A vastag fát azonnal magam elé veszem, már-már ütésre készen, de ahogy látom, miként teszi maga elé védekezően kezeit, rájövök, hogy ártalmatlan. Zihálva engedem le a védelmi eszközt, s amint a másik is elcsitul, szúrós tekintettel illetem. Ki tudja, hogy mióta potyázik már!

– Te mi a faszt keresel itt? – kérdezem, egyáltalán nem válogatva meg szavaimat, mogorván figyelve, ahogy hatalmas szemeit mereszti rám.

– É-én csak… – nyöszörgi, nekem pedig nincs türelmem ehhez. Szemeimet megforgatva rángatom le a pótkocsiról, így a lámpafénynél ismerek rá, hogy ki is áll előttem. A cégtulajdonos fiával van dolgom, méghozzá személyesen. Istenem, hogy mennyi problémát okozott már nekem ez a kölyök…

Tehát ide bújt el a felhergelt Yoongi elől, és mindezt az én legnagyobb balszerencsémre. Addig kell leraknom a hajóról, míg esélyem van rá, aztán, hogy mi lesz vele? Megoldja…

– Most azonnal leszállsz erről a hajóról és hazamész – sziszegem, miközben meg fogom alkarját és úgy kezdem el húzni a fedélzetre.

– M-mi? De hát hogy? Nincs itt senki, hogy hazavigyen! – lohol utánam, miközben próbálja kiszabadítani karját a fogásomból.

– Az már nem az én dolgom, kölyök! Fogsz egy taxit, vagy tudom is én! – mordulok fel.

– Mi? Nem! Majd te hazafuvarozol, ha már elhoztál erre a koszra! – szólal fel, szinte már megrovón, mintha én tehetnék arról, hogy felmászott a pótkocsimra. Dühös tekintettel illetem és erősebben szorítok karjára.

– Miért is másztál fel PONT az én kamionomra? Ha nem bujkálnál, hanem kiállnál magadért, nem lennél ilyen szar helyzetben. Nagyfiú vagy már, oldd meg! – teremtem le, s amint felérek vele, már vinném a gyalogosoknak fenntartott híd felé, de az valami oknál fogva nincs a helyén. Amint meghallom a hajókürt hangos hangját, idegesen kezdek vele futni a hajó széléhez, de amint az már teljesen eltávolodik a parttól, akkor tudatosul bennem, hogy ez a kölyök a nyakamon marad addig, míg vissza nem érek Koreába.

– Te kis görcs… pont te! Pont te maradsz a nyakamon?!

Taehyung

Megemelt szemöldökökkel néztem a pasasra, miközben felsóhajtva túrtam a hajamba, hátrafésülve azt ideiglenesen, kissé aggódóan. Nem tudtam, mi lenne a jobb: ha kitesz a hajón, és egyedül kell rohangálnom haza, vagy ha vele tartok, hiszen ki tudja, milyen messzire kell majd utaznia. Nagyon nem volt kedvem túrához, de basszus, fel sem tűnt, hogy ez a rozoga szar elindult, mert amint letettem a fenekem és kifújtam magam, el is nyomott az álom – este volt már, fáradt voltam, hiszen a magániskola nem épp leányálom. Rengeteget kellett tanulnom azért, hogy az eredményeim maximálisak legyenek, ugyanis nem éppen kivételeznek velem a tanáraim. Ott mindenki gazdag, nagy nevű családból származik, senki sem élvez előnyt, szóval rendesen kell tepernem azért, hogy a legjobb egyetemre juthassak be. Fáradt voltam, álmos, normális, hogy nem vettem észre az indulást… Idejét sem tudom, mikor aludtam utoljára normálisan.

Azonban az, hogy így ki volt akadva, egyáltalán nem tetszett, mert ez az egész rohadtul az ő hibája – miért nem ellenőrizte a rakományt? Tudtommal minden indulásnál végig kellene nézni, pontban indulás előtt, mit szállít, miből mennyit, és hogy hová fog tartani pontosan – tessék, már kezdek is olyan lenni, mint apa… Jobban tudom az alkalmazottak dolgát, mint a sajátomat.

A tényen viszont semmi nem változtat: Yoongi és az ő hibája ez az egész.

– Én a helyedben visszafognám magam – morogtam, kirántva karomat ujjainak szorításából, a lehető legszúrósabban nézve rá. – Ha apámnak elmondom, hogyan viselkedsz velem, azonnal ki fog rúgni – húztam össze a szemeimet idegesen, egyenesen az ő koszos szemeibe nézve.

Patkány. Gyűlölöm az ilyen embereket. Úgy beszélnek, mint a kocsis, semmi értelmiség nincs bennük, amellett mocskosak, piszkosak, parasztosan tárgyalnak, tájszólással… Felfordul tőlük a gyomrom.

– Inkább nekem kellene kiakadnom, hogy egy ilyennel kell együtt maradnom – fontam össze karjaimat mellkasom előtt. – Nem beszélve arról, hogy ki tudja, meddig maradok ki az iskolából, és tudod, valakinek tanulnia kell azért, hogy ne egy mocskos sofőr legyen – húztam el ajkaimat, majd a hajóra pillantottam, apró sóhajjal, ami már messze járt.

– Te kis… – sziszegte, ökölbe szorított ujjakkal, mire megforgattam a szemeimet.

– Most szépen megvárjuk, míg visszaér a hajó, és hazaviszel. – Higgadtan, ellentmondást nem tűrően jelentettem ki a szavakat, azonban most ő nevette el magát, megcsóválva a fejét.

– Nem tehetem.

– Tessék? – emeltem meg szemöldökeimet. – Mi az, hogy nem teheted?

– A szállítmányomnak időben kell odaérnie, percre pontosan, mert megkötéseim vannak, szóval ha akarnék, sem segítenék. Egyébként, ha nem lenne időhöz kötve, akkor sem tennék érted semmit.

– Vigyázz, hogy beszélsz – sziszegtem, szűrve a szavakat fogaim között.

– Én tudom, hogyan beszélek, és tudom, hogy a magadfajták mit érdemelnek – húzódott közelebb hozzám, megbökve mellkasomat a mocskos ujjaival, mire fintorogva toltam el magamtól, hátrább is húzódva.

– Hozzám ne érj a szutykos ujjaddal! – emeltem fel karjaimat, fintorogva.

– Jézus faszom, kivel maradok én együtt – szuszogta, megforgatva a szemeit, a kamion felé sétálva. – Na, gyere, te ficsúr. Ha itt hagylak, apád börtönbe is juttat, szóval szedd az újgazdag segged.

– Nyomorult – szuszogtam, követve őt, még utoljára a hajóra pillantva, megcsóválva a fejemet. – Inkább vagyok újgazdag, mint egy tapló paraszt, mint te – forgattam a szemeimet újra, undorral az arcomon, megállva a kamion előtt, pontosan mellette.

Ez remek… nagyon remek.

Namjoon

Kijelentésére, csak hátrafordulok és érzem, hogy legszívesebben megfognám és lebasznám a hajóról, bele a tengerbe, hogy ússzon csak haza, de nyilván nem tehetem meg, mivel az apja az én munkaadóm, ezen felül, mivel elhoztam ezt a kis segget, biztos vagyok benne, hogy kapok valami lebaszást, vagy tudja a fene.

– Idefigyelj, te beképzelt kis köcsög! – sziszegem a szavakat, megállva közel előtte, felmutatva fenyegetően mutatóujjamat, úgy nézve szemébe, amik elkerekednek. – Tudod, a stílusod nem igazán arra fog buzdítani engem, hogy megtűrjelek magam mellett. Ha nem vigyázol, esküszöm mindenre, ami szent, hogy a legelső faluban kibaszlak és azt csinálhatsz, amit csak akarsz! – sziszegem, komoly szándékkal a hangomban, hiszen ha ezt fogja csinálni, biztos, hogy leszarva az állásom, kirakom őt az első adandó alkalommal.

– Nem teheted! – vigyorodik el, mintha csak ezzel is megnyerte volna magának a vitát.

– Nem-e? – kérdezek vissza, de ő csak magabiztosan bólint egyet.

– Elhiheted, hogy nem foglak semmibe sem nézni, kedves Kim Kibaszott Taehyung, ha nem veszel vissza a pofádból. Mostantól az én váramban vagy, tehát viselkedj vendéghez méltóan – sziszegem, miközben kiveszem táskámat a kamionomból, hogy felmehessek a hajó, utasok részére fenntartott helyre.

– Hogy beszélsz te velem?! Te utolsó tudatlan majom, hogy merészeled?! – emeli meg hangját, de én csak rávigyorgok, miközben vállamra veszem a táskámat.

– Hát így – odalépve hozzá, egyszerűen csak homlokon csapom, amitől hátra tántorodik egy hangosabb nyögés kíséretében. – Ja és… mostantól viseld el a szutykos ujjaimat és az érintéseimet, ugyanis minden gond nélkül verem be a szád, ha nem fogod vissza magad – nevetem, azzal megütögetve bal arcának selymes bőrét, elindulok fel, hogy végre ehessek valamit a büfé részben. Hallom, ahogy szitkozódik és mormol valamit, de nem igazán foglalkozom vele, egyszerűen csak felsétálok, mígnem meghallom, hogy követ.

Nocsak, mi ez a kiskutya effekt?

A fedélzetre érve, azonnal megcsapja orromat a sós víz és a friss levegő illata, amitől azonnal egy nagy mosoly kúszik az arcomra. Ez az egyik legszebb dolog a kamionozásban, hogy olyan helyekre juthatok el, ahova egy egyszerű melós, nem biztos, hogy megél. Annyi, de annyi szín van az életben, annyi lehetőséget sodor elém egy ilyen út, hogy alig gőzöm kapkodni a fejem. Lépteimmel lassan haladok a büfé irányába, hogy vegyek valami ehető főtt ételt, hiszen a kamionban nem sűrűn lesz részem ilyesmiben. Főleg úgy, hogy lesz még egy éhes száj, akit majd etetnem kell.

– Fúj! – hallom meg hátam mögül az ismerős hangot, mitől csak egy fáradt sóhajt engedek meg magamnak. Amint hátranézek, meglátom, ahogy a lábáról próbálja leszedni a rácsapódott vizet, amit a nagyobb hullámok vertek be a hajóra.

– Azt ne mondd, hogy a vízre is allergiás vagy – sóhajtom, s mikor rám néz szúrós tekintetével, csak megforgatom szemeimet.

– Undorító! Ez nincs leszűrve, tele van baktériummal és a halak ürülékével – mondja ezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy undorodik attól a tenger víztől, amibe sok turista, vagy csak egy kikapcsolódni vágyó ember fürdik meg.

– Kérlek! Ne vegyél levegőt, hiszen az is tele van baktériummal és sok szennyeződéssel – fordulok meg, hogy folytassam utamat, meg sem várva, hogy mit reagál.

A térben azonnal megérzem a kellemes sült hús illatát, amitől a gyomrom is kordul egy nagyot. Összefutó nyállal a számban lépek a pulthoz, ahol előttem van egy pár ember, köztük kamionosok, így némelyikkel el is tudok csevegni, egészen addig, mígnem megkapom a kiválasztott ételt. Már épp leülnék az egyik asztalhoz, amint füleimet egy hangos kordulás üti meg. Nem, ez nem az enyém, hanem egyenesen az újgazdag ficsúrtól jön, aki mellettem áll, nézelődve, mintha mi sem történt volna. Nincs ínyemre a kérdés, de mivel most én tartozom érte felelősséggel, így muszáj feltennem azt a kérdést, mit a:

– Mit akarsz enni?

Rám kapja tekintetét, miben talán látok némi – de csak talán – hálát, de mihelyst rájön, hogy mi igen is haragban vagyunk, csak elfordítja tőlem fejét.

– Ilyen szutyokból nem akarok enni…

– Kölyök! – veszek egy mély levegőt, azzal folytatom. – Miért baszod el, hm? – érdeklődöm, de mivel nem érti kérdésem, újabb levegőt veszek, hogy folytassam. – Itt a lehetőség, hogy egyél valami normális kaját, de ha így folytatod, ha ekkora gyökér leszel, nem fogok foglalkozni az egészségeddel, azzal, hogy eleget eszel-e. Most kivételesen kedves vagyok, élj a lehetőséggel baszd ki! – teremtem le, azonban semmi jelét nem mutatja a változásra, így csak megforgatva szemeimet, utolsó segítségnyújtás gyanánt kérek neki valami olyat, amit talán őnagysága meg tud enni. Biccentek neki fejemmel, hogy vegye majd el, ha készen van, azzal megcélozva az egyik asztalt, leülök, hogy egyek.

Nem tudom, hogy mi lesz még itt… de az biztos, hogy agyon fogom ütni, ha nem normalizálja magát!