Shatter me with hope - VHope (2/14)

Cím: Shatter me with hope

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 14 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; későbbiekben: yaoi, erőszak, vér.

Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben." 

Hozzáfűzés:  Ééés itt is a folytatás. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3 

Vienetta írja Hoseokot!

Nana (én) írja Taehyungot és Jimint!

Taehyung

Nem akartam még egyszer összefutni ezzel az alakkal. Soha, de soha többé. Ugyan úgy mért végig, ugyan úgy nyúlt hozzám... ugyan azokkal a csillogó szemekkel, és ha lehetne, itt és most elhánynám magam. Talán szerencse, hogy nem ebédeltem semmit.

Hidegen mértem végig, ahogy lassan, fokozatosan hagyta el a folyosót, én pedig futólag Hoseokra néztem, aki még mindig a szőkét figyelte, ahogy lépdel. Egy pillanatra sem nézett rám. Gondoltam rá futólag, hogy megköszönöm neki, még is csak így illene, de elnézve őt, a viselkedését, inkább csak a saját erejét akarta megmutatni Namjoonnak, incselkedni, kekeckedni vele, nem engem védeni. Ha a vörös hajú állna itt, biztosan megköszönném, mert sejteném, hogy ő nem ezért tette. Ez a srác viszont nem miattam, hanem saját maga miatt cselekedett, így csak nagy nehezen ellöktem magam a faltól, és elindultam bal irányba, hogy tényleg a cellámba induljak.

– Köszönöm, vagy valami? – Nem reagáltam, csak sétáltam tovább. – Ne akard, hogy utánad menjek! Egy köszönöm a minimum. – Szívesen válaszoltam volna, miért nem köszönöm meg, szívesen odaléptem volna, hogy olyasvalamit, amit maga miatt tett, nem fogok megköszönni. Olyan dologgal kapcsolatban, amit a saját érdekében vitt véghez, nem fogok ódákat zengeni, de bármennyire szerettem volna, nem reagáltam. Évek óta nem beszéltem, nem most akartam elkezdeni. Nem érdekel sem ő, sem a többi. Még az a perverz szőke sem.

Ezek itt mind arról híresek, hogy elveszik, amit akarnak, legyen az tárgy, vagy ember. Megmutatják, kik ők, viszont ha kikerülnek innen, ugyan olyan senkik lesznek, mint ahogyan bekerültek, és ha erre gondolok, legszívesebben elröhögném magam. Azt hiszik, övék a világ... pedig a többség itt fog bent megrohadni, s mintha ez lenne az életcéljuk. Mások basztatása, az, hogy megmutassák, ki a főnök... – Hoseok azt hiszem, az utóbbi volt. Nem kívántam reagálni, beszélgetni vele. Megtette, amit, saját maga miatt. Milyen jogon várja el, hogy köszönetet mondjak neki? Pofátlanok az emberek.

A cellánkhoz érve felsóhajtottam, majd szinte rögtön felmásztam az ágyamba, oldalra fordulva a fal felé, apró szusszantással.

Borzasztóan unalmasan fog eltelni ez a fél év, előre látom. Unalmasan és bosszantóan... mint kint. Ott is ugyan ilyen volt, semmivel sem volt külön. Ugyan ilyenek az emberek, ugyan így állnak hozzám. Undorítóak.

Hoseok

Halkan felszisszenve bámultam Taehyung után, de végül további szó, vagy bármilyen nemű reakció nélkül megindultam a másik irányba. Nem tudtam pontosan, mit gondolhat rólam, de a fintorokból ítélve nagyon rossz véleménnyel lehet. De nem csak személyemről, hanem úgy az emberekről általában, amiből arra következtettem, hogy talán Jiminnek ismét igaza volt.

Nem tartottam magamat rossz embernek, a lelkem mélyén, s hiába nem személyes védelem volt, valójában tényleg őt védtem meg. Nem mint Taehyungot, a cellatársamat, hanem mint ártatlan embert. Szimplán csak ezért esett volna jól egy köszönöm, de ezért az egy szóért nem fogok utána futkosni.

Magam sem tudom, miért, de Daehyun és Jungkook cellája felé indultam meg. Sokáig nem értettem, hogy tehettek össze egy ilyen ártatlannak tűnő fiút egy olyan fogollyal, aki brutálisan megkínzott már valakit, de mihelyst találkoztam Jungkookkal és beszéltem vele pár szót, rá kellett jönnöm, hogy a legkevésbé sem kell félteni őt. Nem ridegséggel vívta ki magának a tiszteletet és a félelmet, nem agresszív és embertelen módszerekkel követelte meg, amire szüksége volt, de elég tapasztalatot szerzett már emberek terén, s mivel sokáig az utca nevelte, felettébb talpraesett fiatal volt, aranyos megjelenését megcáfolva.

– Mi a helyzet? – érdeklődött Daehyun, mikor meglátta a rácsoknál magasodó alakomat. – Honnan tudtad, hogy végeztünk?

– Nem tudtam – vontam vállat. – De sejtettem. Ha Jiminnek elmegy a kedve, a többiekét is elveszi. És amikor leléptem, elég komolynak tűnt ahhoz, hogy ez az állapot ne múljon el egyhamar.

– Jogos – biggyesztette le ajkait elismerően, amire megeresztettem egy halovány mosolyt.

– Hyung – lépett oda hozzám Jungkook, felpillantva rám. – Biztos nem jössz majd filmezni?

– Még meglátom – sóhajtottam zsebre tett kezekkel.

– Kérleeeeeek! – szorította össze a szemeit, vigyorogva. Ilyenkor ellenállhatatlan kisugárzása és mérhetetlenül aranyos külseje volt, de sajnos mindketten tudtuk, hogy nálam ez nem használ.

– Mondom; majd meglátom.

– Láttuk itt elmenni RapMont – bökött fejével az említett irányba Daehyunt, egyik szemöldökét frufruja alá emelve. – Nem tűnt túl boldognak.

– Ja, igen – bólintottam egyetértően, majd sóhajtottam egyet. – Épp a drágalátos cellatársamat erőszakolta volna meg, mikor megjelentem. Mondanom sem kell, nem igazán örült nekem.

– Megmentetted? – pislogott meglepetten Daehyun, mintha én olyan szörnyű ember volnék, s csodával lenne egyenlő, ha segítek valakinek.

– Meg – biccentettem. – Mint ártatlan embert, igen.

– Ahh... – csóválta a fejét Daehyun. – Az az ember egy féreg. De, gondolom, végre megszólalt a fiú, amikor köszönetet mondott. Nem?

– Dehogy – horkantottam fel egy savanyú vigyor kíséretében. Daehyun meghökkenve húzta hátrébb a fejét. – Nem köszönte meg. De most már nem is nagyon izgat. Legközelebb nem biztos, hogy ott leszek, utólag pedig már hiába fog hálálkodni.

– Furcsa – elmélkedett Daehyun, most már nem engem nézve, hanem maga elé meredve, s gondolkodás közben két ujja közé fogta állát, ahogy szokta. – Nagyon utálhatja az embereket.

– Igen – bólintottam, majd ellöktem magamat a cellaajtótól. – Na, megyek. Még össze kell írnom egy listát Yoonginak és neked, Jungkook. – Pillantottam az említettre, aki egy elszánt, bizalomgerjesztő biccentéssel felelt.

Minden elköszönésre alkalmas szó vagy gesztus nélkül hagytam ott őket, s Daehyunék is eféleképpen tértek vissza saját elfoglaltságukhoz.

Taehyung

Unatkoztam, és fogalmam sem volt róla, mit csinálhatnék. Szívesen kimennék még, de sok értelme nem lenne. Nem csinálnék semmit azon kívül, hogy méregetem az embereket, úgyhogy azt hiszem, nem is nagyon fogok járkálni, csak ha muszáj. Semmi értelme nem lenne sétálgatnom, önfeledten, mint egy idióta, vagy mint azok az emberek, srácok, akik kint játszottak a pályán. Nem volt kedvem hozzá. Bár, jobban belegondolva, nekem soha nincs kedvem semmihez. Ez lehet, hogy egy kicsit elkeserítő, de nekem így volt jó. Minél távolabb az emberektől, a Namjoon és Hoseok féléktől, annál jobb. – Kár, hogy az egyikkel egy szobában osztozom, és igazából, ha belegondoltam, kirázott a hideg. Valahogy... egy embert sem tudtam jónak, vagy normálisnak látni. Mindegyikben volt valami, ami taszított... valami, ami... ami felforgatta a gyomromat.

Megeresztettem egy sóhajt, s mikor kinyílt a cellám ajtaja, felé sem néztem, csak hanyatt feküdtem tovább az ágyon, bambulva a plafont, teljesen kifejezéstelenül. Néha elgondolkodtam azon, hogy jó lenne szívből nevetni, vagy mosolyogni. Egy kicsit beszélgetni az emberekkel, de mikor ez eszembe jut, arcon csapnám magam. Miről lehetne velük beszélgetni? Az embereket nem érdekli a másik problémája, gondja, nekem meg semmi más élményem nincs, ha jobban az életembe nézek, csak negatív és rossz. Miről tudnék beszélni? Olyan mindegy lenne. Így is hallgatom őket, úgy még többet kellene, mert élveznék, hogy ritkán beszélek, a nyakamba nyomnának mindent, azt is, amihez semmi közöm nincs. Így legalább ezzel megkíméltek, mert nem óhajtottam társalgási szintet sem létesíteni senkivel.

Csak néha lenne jó, ha nem is tudom... ha valakit érdekelnék, azt hiszem. De olyan nincs, szóval felesleges ezen gondolkodni.

– Nézzük csak... – Hoseok maga elé mormolt, miközben egy papírt tartva a kezében járkált, egy ceruzát tartva az ujjai között, s erősen koncentrált a gondolkodása közben. Akaratlanul is megmosolyogtam a dolgot, majd a plafon irányába néztem, majdhogynem levegőt sem véve, olyan halkan szusszantottam.

– Hobiiii! – A vörös hajú fiú hangjától kirázott a hideg.

– Gyere, mondjad. – Hoseok sem volt rá kíváncsi.

– Azon gondolkodtam, hogy... – Hirtelen felém nézett, én pedig a szemem sarkából vissza rá. – Taehyung, nem jössz filmezni? Biztos jó lenne. – Megforgattam a szemeimet, és egy sóhajt kieresztve a számból, tovább bámultam a plafont.

– Ne foglalkozz már a Nyamvadékkal! Nem látod, hogy a szarra sem kíváncsi?! Mondjad, mit akarsz, aztán menj! – Feléjük néztem, és elfintorodtam. Ha ennyire nem kíváncsi a fiúra, inkább maradjon rideg, és bólogasson, de ne beszéljen vele ilyen lekezeléssel. Na, ezért utálom az embereket.

– Jó-jó... ne harapd le a fejem. – Mélyebb megbántottság ült a szemeiben, mint amikor ott hagytam. Mikor felnézett rám, zavartan elmosolyodott. Megvontam a szemöldökömet. – Szerintem kellene... – Hoseok fülébe suttogott, aki aprólékosan bólogatni kezdett.

– Jó, felírom. Még valami, vagy hagysz végre? – morgott Hoseok, ridegen.

– Tuti nem jössz? – nézett rám, hatalmas, boci szemekkel. Felsóhajtottam, majd megeresztettem egy félmosolyt, és aprócskát bólintottam, de nagyon haloványan. – Tényleg?! – Olyan öröm csillogott a szemeiben, amit nem tudtam hová tenni. Talán egyszerre voltam zavarban és egyre nem értettem, miért örül ennyire, hogy csak elmegyek megnézni egy filmet. – De jó! Gyere akkor, lassan kezdődik! – Felnyúlt a kezemhez az ágyra, s szinte lerángatott róla. Rögtön ellöktem magamtól, hátrébb lépve. – Jó... jó! Nem nyúlok hozzád. Oké. Értem – nevetett zavartan, de nem tudta leplezni a boldogságát. Felsóhajtottam, végig mérve. – Akkor gyere! – vigyorgott, intve nekem, én pedig vonakodva, de ha már rábólintottam, elindultam.

Mi mást tudnék itt kezdeni? Hoseokkal...?

Hoseok

Hitetlenkedő vigyorral az ajkaimon csóváltam meg a fejemet – ez a Jimin... szédületes figura. Remek ember lehetne, ha olykor nem kattanna el az agya, s nem vetemedne tömeggyilkolásra. Kissé idegesítő ugyan, de olyan mérhetetlen szeretet árad belőle, amilyen itt senki másból.

Valamiért sejtettem, hogy Taehyung csak azért egyezett bele a filmezésbe, hogy ne kelljen egy légtérben lennie velem – nem volt ezzel gondom. Sőt úgy véltem, jobb lesz ez így mindkettőnknek. Ő sem feszeng a közelemben és én is nyugodtan tudok gondolkodni. A listára felkerült a cigaretta, a kötszer, használható tollak, etilalkohol, vízes palackba öntött soju és még Daehyun nyamvadt marihuánája is. Gondolkodtam, hogy hozatok magamnak egy ócska mobilt, ahogy azt korábban Yoongi tette, hogy lebonyolíthassa a rendeléseket, de úgy döntöttem, felesleges – majd ő elintéz mindent távkommunikációval, ahogy eddig.

– Hoseokkieee... – Egy ismerős hangra lettem figyelmes. Arra a hangra, amitől mindig felállt a szőr a hátamon, s most is szívesen állítottam volna tollamat az illető szemébe. Ám ehelyett mélyet sóhajtottam, s a rácsok mögül figyelő tekintetekbe vájtam sajátomat.

– Mit akarsz, Zico?

– Ó, csak egy kis cigarettára lenne szükségem - vigyorgott álszentül, én pedig előszeretettem kentem volna el az arcát. – Na, most az egyszer legyél jó fej!

– Tűnj már el – nyögtem fel gondterhelten, a szemeimet megforgatva, figyelmemet pedig újra a félkész listának szenteltem. – Van most jobb dolgom is, mint téged pesztrálni.

– Hát elfelejtetted, hogy bármikor beköphetlek?

Erre a kérdésére alsó ajkamat beharapva gátoltam meg a feltörni készülő káromkodást, majd leengedtem kezeimet magam mellé. Pár szekundumot még hagytam Ziconak, hogy felszívódjon, de mikor még mindig éreztem magamon a tekintetét, megpördültem tengelyem körül.

– Ha ilyen alattomos nyomorult vagy, nyugodtan – vontam vállat nemtörődően. – De sajnos semmivel sem tudod bizonyítani, nem vagyok amatőr, hogy nyomot hagyjak magam után.

– Valóban? – vonta fel egyik szemöldökét, szemtelenségét megspékelve egy féloldalas mosollyal, ami csak gonoszsággal és aljassággal volt átitatva. – Ki is téphetném a listát a kezedből.

– Valóban? – ismételtem őt, ugyanolyan hangtónust alkalmazva. – Tudod te is, hogy annak mi lenne a következménye, szóval nem ajánlom. Na – fordítottam neki hátat, majd a tollat tartó ujjaimmal távozásra intettem. – Most már unlak. A soha viszont nem látásra, Zico!

Hallottam, ahogy csalódottan és idegesen fújtat egyet, felbőszült trappolása pedig ugyanezeket az érzelmeket tükrözte. Kezdett elegem lenni az itteni hitvány patkányokból. Azokból, akik egyedül olyan életképtelen, hogy az én segítségemet kérik, miközben ki nem állhatnak. Teszem hozzá, ok nélkül, mert én ugyan nem ártottam nekik, egy perszonális ellenlépésem nem volt még feléjük, egyszerűen csak a többiekkel könnyebben feltaláltuk magunkat.

Ahh... Talán elmegyek arra a hülye filmre, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat.

Taehyung

– Ó, amúgy Jimin vagyok! – Aprót bólintottam, mély sóhajjal, miközben mellette sétáltam, összefont karokkal a mellkasom előtt. Csak az első napom, de össze vagyok zárva egy helyi menő gyerekkel, és rám van kattanva egy buggyant is. Bár, az utóbbit annyira nem bánom. Legalább beszél hozzám, nem érzem magam olyan mérhetetlenül feleslegesnek, no meg, amikor megláttam, mennyire elszomorodott Hoseok morgását illetően, megsajnáltam. Ritkán sajnálok meg embereket, szóval ez nagy szó, de ez a fiúcska olyan érzékenynek tűnik. Ki nem találnám, miért ül itt.

Szívesen megkérdeztem volna, de igen... nem beszélek.

– Olyan kár, hogy nem beszélsz. Biztos jó fej lehetsz. Bár, elég rideg és hideg vagy, olyan üveges a szemed, meg nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy igazából rendes fiú vagy és a labdát is csak azért nem adtad oda, mert megharagudtál, hogy fejbe dobtalak, de normális esetben szerintem nekem adtad volna. – Olyan naivan, kedvesen mosolygott. Tényleg magamra emlékeztetett, az egész lénye. A sok beszéd, a gesztikulálások, az artikulálása... úgy mindene. Mintha magamat láttam volna tíz évesen, kicsit nagyobban, és más arccal. Furcsa érzés volt. Kicsit frusztráló is. – Nem akarsz beszélni, vagy nem tudsz? Zavar, ha én beszélek? – Megcsóváltam a fejem, ő pedig megeresztett egy vigyor félét. – Akkor jó! Beszélek, hátha egyszer úgy érzed, hogy meg tudnál szólalni. Örülnék neki. Biztos jó hangod van. Valami kedveskedőt tudnék neked elképzelni, mármint az arcodhoz, és a megjelenésedhez, de a jellemedhez valami rideg mélyet. Talán az aranyközép út lenne a legjobb. Se ilyen, se olyan... – Folyamatosan beszélt, egészen addig, amíg be nem értünk a terembe, ami felé egészen idáig sétáltunk.

Nem értettem, miért beszél hozzám ennyit, miért akar minden áron társalogni. Furcsa volt, de nem zavart különösebben. Legalább úgy éreztem, hogy valakinek "hasznos" vagyok, az pedig ha belegondolok, nem olyan vészes. Jimin azt hiszem, rendszeresen fog hozzám beszélni egy-egy pillanatban, mikor összefutunk.

– Eljött velem! – Jimin vidáman mondogatta azoknak a fiúknak, akik kosaraztak.

– Hát, egy furcsa fiúnál több, vagy kevesebb, olyan mindegy. Üdvözlünk a társaságban. Yoongi vagyok, az ott Jungkook, az meg Daehyun. – Aprót biccentettem, és kicsit frusztráltan le is ültem.

Talán jobb lett volna, ha a cellámban maradok…

– Te utálod az embereket, igaz? – A fekete hajú, Jungkook nevű nézett rám, előre hajolva, én pedig csak figyeltem. – Szegény... milyen tapasztalataid lehetnek. Pedig tudnak az emberek kedvesek lenni ám. – Elfintorodtam. Minek néz?! Fogyatékos gyereknek, vagy mi?

– Nem akarlak megzavarni, Jungkook, de szerintem úgy beszélj hozzá, ahogy hozzánk – bökte oldalba a Daehyun nevű, lemondó mosollyal.

– Ó... bocsi – nevetett, rám nézve. – Hívhatlak TaeTaenek? – Nem válaszoltam. – Akkor igen! – vigyorgott, mire megcsóváltam a fejemet.

– Érdekes egy figura vagy. – A menta hajú fiú végig mért. – Szép, megigéző külső rideg, lekezelő, kifejezéstelen bensővel, és fagyos, üveges szemekkel. Olyan tökéletes – vigyorgott.

– Ne már! Én fogtam! – Jimin átkarolta a vállamat, mire szúrósan ránéztem. – Ja, bocsi – motyogta halkan, elhúzódva tőlem.

Buggyantak.

Hoseok

Mikor beléptem a helyiségbe, a film már elkezdődött. Nagyon az elején járhattak, mert még elhalkulva szólt a főcím, de már az első képkocka láttán valami felettébb buggyant, értéktelen filmre számítottam, amin nem, hogy elgondolkodni, de még csak nevetni se fogok. Mindig is utáltam a filmeket, amiknek semmi üzenetük, semmi eszmei értékük, de úgy véltem, ez a mostani elég lesz fáradt agyamnak. Ha nagyon idegesít, lelépek.

Hangtalan léptekkel indultam meg a többiek felé, mert Yoongi feltűnő hajszínét már kilométerekről ki lehetett szúrni. Jimin mellett még felfedeztem egy szabad helyet, ami könnyen megközelíthető volt, mert nem fűlött a fogam ahhoz, hogy átmásszak minden fegyencen, mindössze egy üres székért. Szótlanul dobtam le magamat a vörös mellé, aki nagyokat pislogva meredt rám, de pár pillanat múlva óriási vigyor terült szét hibátlan arcán.

– Hyung! – ölelt át egy pillanatra, amit szemrebbenés nélkül tűrtem. Hozzászoktam már. – Hogyhogy mégis eljöttél?

– Nem volt jobb dolgom – rántottam egyet vállaimon, majd keresztbe tett karokkal és lábakkal hátradőltem a széken.

– A fiúk egyenesen el vannak ájulva TaeTaetől – súgta fülembe, kezével eltakarva száját, hogy jobban tompítsa a hangját. Még én is alig értettem, mit mondott, de a becenév mindenképpen szöget ütött fejemben.

– TaeTae? – vontam fel szemöldökömet egy unott pillantás kíséretében, mire Jimin hevesen és boldogan bólogatni kezdett.

– Igen – vigyorgott örömittasan. – Nem beszél, de máris kedvelik.

– Öhm, rendben. Mihez kezdjek ezzel az információval?

– Hát, csak arra gondoltam... – kezdte, de egy hátulról érkező feldúlt kiabálás félbe szakította.

– Kussoljál már, vöröske, mielőtt a szádba lépek! Nem hallom a filmet!

Szinte hallottam, ahogy Jimin lelke darabokra törik, és pontosan tudtam, mi következik ez után. Nincs nála átmenet – mélységesen, fájdalmasan meg lehet bántani, képes minden a szívére venni érzékeny lelkének köszönhetően. De ha egyszer elpattan az a bizonyos húr... Nem akartam megvárni. Jimin miatt nem.

Megfeszült állkapoccsal fordultam hátra, kitámasztva magamat a háttámlán, s rögtön kiszúrtam az illető arcát, megkeményedett vonásai elárulták őt. Elkaptam a tekintetét, amitől egy pillanatra összerezzent, s amint kinyitottam a számat, minden szavamnál egyre lejjebb csúszott ülőhelyén:

– Kérlek, kímélj meg minket az erőszakos megnyilvánulásaidtól és a vetítést megzavaró kiabálásodtól, mielőtt oda megyek, kitépem a nyelvedet és a seggedbe dugom! – Hangomban nem volt semmi agresszivitás, csak a hidegség és a szenvtelenség. Ezek a mocskos mindig elfelejtik, hogy velük sem baszakodhatnak.

Enyhe szemforgatással fordultam vissza a helyemre, magamon érezve Jimin hálás tekintetét.

– Kösz, Hoseok... – mosolyodott el, de lelegyintettem.

– Inkább nézd ezt a bárgyú mocskot! – biccentettem állammal a vetítővászon felé. – Komolyan, a belem kifordul az ilyen szaroktól.

– Ahj – kuncogott mellettem a vörös. – Akkor ne nézd! De, szerintem nem rossz, legalább erre a másfél órára egy szürreálisan boldog világba csöppenünk.

– Hát, az biztos...

Taehyung

Unalmas volt a film, amellett pedig semmit mondó. Maszlag volt az egész, és nem nagyon értettem, hogy olyan embereknek, akik börtönben élnek, miért ilyeneket vetítenek. Azt hiszem, mindenki magasról leszarta a filmet, kivéve a mellettem ülő Jimin és Jungkook. Úgy nézték, mint akiket megigéztek, és igazából, elég aranyosak voltak; engem nem kötött le, a legkevésbé sem. Unalmas volt, unalmas és...

Hirtelen valaki a tarkómra csúsztatta az ujjait, én pedig egy pillanatra megdermedtem, majd elernyedtek az izmaim, lehunyt szemekkel.

– Most velem jössz. És egy hangot se – súgta valaki, mélyen a fülembe búgva. A mellettem lévő fiúkra néztem, de ők tátott szájjal bámulták a vetítőt. Megforgattam a szemeimet. – Egy hangot sem, vagy megölöm itt melletted mindkettőt – súgta az illető a fülembe újra, mire elhúztam a számat.

Eszemben sem volt hangot kiejteni...

– Szépen mássz le a székről, hogy senki ne vegyen észre. Csak csússz le... és mássz ide át hozzám – sóhajtotta a fülembe, mire megeresztettem egy morranás félét. – Megteszem, ha nem csinálod. Nem okoznak lelkiismeret-furdalást a patkányok, tudod? – kuncogta, alig hallgatóan. Még én is alig hallottam, nem, hogy a mellettem ülők.

Végül kelletlenül, de tettem, amit mondott. Lehet, hogy rideg vagyok, és olyan, mint a jégcsap, azt viszont nem akartam, hogy valaki meghaljon körülöttem, ráadásul pont az én hibámból. Itt pedig nem normális emberek vannak. Gyilkosok, erőszaktevők, molesztálók... biztos voltam benne, hogy nem füllentene. Ha a vörös hajú Jimint ölte volna meg, akkor... azt hiszem, rosszul esett volna, szóval mintha higanyból lennék, egyre lejjebb csúsztam a széken, s mikor már úgy véltem, senki nem vehet észre egy "izgalmas" rész alatt, átmásztam a székemen át a másik sorban felbukkanva félig. Mikor megláttam a szőke hajú férfit, megforgattam a szemeimet.

Szuper.

– És most velem jössz – kuncogta, miközben hangtalanul lépdelt velem kifelé. Meglepetésemre nem a főbejárat felé sétált, hanem a terem végében lévő, eldugott kis ajtóhoz, amit résnyire nyitott csak ki, gyorsan kilökve rajta, majd utánam jött, becsukva az ajtót. Elnevette magát, végig mérve. – Mától a szobatársam vagy. Elintéztem, és azt csinálod, amit mondok – mosolygott, végig mérve. Hitetlenkedve néztem rá, felvont szemöldökkel, és azzal a lendülettel mentem volna vissza a "helyemre", de elkapta a kezemet, magához rántva. – Az enyém vagy. Itt két góré van: Én és Hoseok. Hoseok nem tart rád igényt, akkor én fogok. Közép út nincs. Vagy az egyik, vagy a másik oldal, és ahogy elnéztem, abba az oldalba nem tartozol. Nálam vagy, az enyém vagy, ellenvetés pedig nincs – mondta, széles vigyorral. Felsóhajtottam, lehunyva a szemeimet.

Remek.

Fél év. Kibírom.

Hoseok

– Ííííjaj – kapott a fejéhez Daehyun, eltorzult arckifejezéssel. – Azt hittem, már sose lesz vége ennek a borzalomnak.

– Infantilis faszság volt, semmi kétség – sóhajtottam egyetértően, mikor felálltam a helyemről.

– Simán leléphettetek volna, ha ennyire nem tetszett – méregetett minket Yoongi, kissé becsmérlően, de nem vettem magamra a stílust. Csak vállat vontam.

– Fiúk! – Jimin kétségbeesett kiáltozására kaptuk fejünket a vörös irányába. A terem már teljesen kiürült, csak mi és még pár fegyenc tartózkodott a vetítő teremben, de ők ránk se hederítettek, mindenki ment a saját dolgára.

– Mi van? – érdeklődött Daehyun, aki talán a leginkább szívén viselte Jimin sorsát és a fiú lelki állapotát.

– Taehyung eltűnt! – túrt tincsei közé feszülten, mire én megengedtem egy halk szusszanást.

– És? – nézett értetlenül Yoongi. – Lehet, vitte magával a tömeg. Vagy csak kiment film közben és nem vetted észre.

– Nem! – emelte fel a hangját a fiatalabbik, amit a mentahajú csak egy lemondó sóhajjal jutalmazott. – Érzem, hogy valami nincs rendben.

– Jimin – vettem egy mély levegőt, mire az említett felém fordult. – Hagyd már! Azt csinál, amit akar, mi pedig nem tartozunk érte felelősséggel. – Hangom nem volt utasító, sem goromba, inkább csak tényközlő és semmis. Jimin arcáról viszont lefagyott a kétségbeesés, helyét pedig bűnbánat vette át. Aggodalmasan préselte össze ajkait, elszakítva tőlem pillantását, s maga elé révedt.

– Jó, igazad van, csak... rossz előérzetem van.

– Úgyis első kézből tudni fogjuk, ha történik, történt valami, ahogy az lenni szokott – nyugtattam tovább, de már kissé feszülten. Miért érdekli ennyire, mi van azzal a sráccal? Hiszen egy senki neki, egy ismeretlen, aki még egy szóval sem illette Jimin heves próbálkozása ellenére. Én elhiszem, hogy voltak és vannak is gondjai, de nem pesztrálhatunk mindenkit a börtönben, aki egy kicsit is rászorul. Elég nekünk saját magunkat életben tartani.

Bár, szó ami szó, nekem se volt jó érzésem ezzel kapcsolatban. Fogalmam sem volt, mi lehet a fiúval, de ha visszaérek a cellámba, úgyis több dologról megbizonyosodhatok.

Taehyung nem volt a cellában, és minden jel arra mutatott, hogy nem is járt itt. Ágyneműje ki volt hűlve, pontosan ugyanolyan ráncok voltak a huzaton, mint mikor korábban elhagyta a helyiséget, a cuccaihoz pedig szintén nem nyúlt hozzá. Feltehettem volna magamnak a kérdést, hogy hol lehet, de őszintén - ki vagyok én neki és ki ő nekem? Persze, ettől a gondolattól egy rohadéknak tűnhetek, annak ellenére, hogy semmi ilyen jelző nem fedi a valóságot. Egyszerűen csak nem felelek érte.

Sóhajtva ültem le a kényelmetlen ágyam szélére, de a következő pillanatban lábak eszeveszett dobogására lettem figyelmes. Lopva pillantottam az ajtóm irányába, ahol egy kidolgozott test és egy vörös hajzuhatagg suhant el.

Jimin...

Biztosan Taehyungot keresi. Még mindig nem értem, miért ilyen fontos neki.

Taehyung

Nem ellenkeztem, mikor Namjoon hurcibált maga után. Végül is, annyira mindegy, hol vagyok és mit csinálok. Most egyre megy, hogy Hoseokkal vagyok egy szobában, aki legalább annyira néz levegőnek, mint én őt, vagy egy olyan elmebeteg molesztálóval, mint Namjoon. Ha azt nézem, legalább Namjoon mellett nem unatkoznék annyira, mint Hoseoknál. Tudom, valószínűleg pocsékabb is lesz, de legalább nem unalmasabb; gyorsan le fog telni a fél év. Meg most, ha neki állok vergődni, ellenkezni, hisztériázni, csak még rosszabb lenne minden. Ő is durvábban bánna velem, erősebben citálna maga után, nem könnyíteném meg az ő és a saját dolgomat sem. Minél kezesebb vagyok, annál hamarabb szabadulok. – Legalábbis, így láttam a dolgot. Aztán ki tudja.

– Ez az új lakrészed – kuncogta, miközben behúzott a cellaajtó résén, majd behúzva maga után, felvonta a szemöldökét. – Tetszik? – Elhúztam a számat rögtön, apró fintorba futva az arcomat. Szívesen mondtam volna ironizálva, hogy ennél szebbet még nem is láttam, de úgy döntöttem jobb, ha meg sem szólalok, főleg nem úgy, amivel valószínűleg kihúzom a gyufát. Szép is a síri csendben lét.

Namjoon viszont összevonta a szemöldökét, ahogy végig mért.

– Nem beszélsz, vagy néma vagy, hm? – kérdezte, megvonogatva a szemöldökét, mire ránéztem, üveges, kifejezéstelen szemekkel nézve az ő csillogó íriszeibe. Szinte rögtön apró mosolyba futott az ajakvonala, megvonva az egyik szemöldökét, a másikat pedig szépen pihentette eredeti helyén. – Szóval néma vagy. Nem leszel sem unalmas, sem idegesítő. Pont jó. Tetszik. Elég különlegesnek nézel ki. Nem is értem, Hoseok hogy nem kattant rád – nevetett, széles vigyorral.

Felsóhajtottam, megcsóválva a fejemet, haloványan. Nem nagyon tudtam hová tenni a kijelentését, de nem is nagyon akartam. Viszont amíg nem figyeltem, Namjoon a földszinti ágyhoz lökött, én pedig úgy terültem el rajta, mint egy marionett bábú, próbálva tartani magamon a közömbös arckifejezést, miközben az alkarjaimra támaszkodtam a kemény matracon.

– Jimin is szemet szúrt, Jungkook is... Yoongi is. Meg még a hülye haverjai, akikről úgy érzi, az ő csapatába tartoznak. BamBam, Youngjae, Zelo, Key... és még sorolhatnám. Egyiket sem tudtam megkaparintani, mert már hozzá tartoztak. El sem hiszem, hogy téged sikerült megfognom – kuncogta, felém mászva. Nem reagáltam, nem válaszoltam, még csak egy minimális arckifejezést sem engedtem meg magamnak. Ő viszont kíváncsian fürkésző szemekkel oldalra döntötte a fejét. – Olyan vagy te, mint egy rejtély. Szerintem sosem fogok rájönni, mikor mire gondolsz. Izgalmas vagy, hiába nem beszélsz. Ez tetszik. Azzal fogom tölteni az időmet... hogy kellőképpen megfejtselek, hogy tudjam minden gondolatod, minden foszlányodat, az érzéseidet. Mikor mi fáj, mikor minek örülsz – kuncogta, az arcomhoz hajolva. – Nem is értem, Hoseok miért nem látja ezt, ha rád néz. Annyira el van foglalva magával... és én érzem, hogy nagyobb kincset vesztett, mint amit eddig tudott volna – vigyorgott, miközben megharapdálta az alsó ajkamat.

Lehunytam a szemeimet, és próbáltam tűrni. Nem akartam viaskodni; volt már ennél rosszabb is az életemben. Csak fél év, és szabadulok. Ha neki ez az új élet célja, ám legyen, nekem aztán tök mindegy. Sokat fog csalódni, ugyan is érzelem egy szikráját sem fogja látni akkor sem, ha keményen meg fog baszni. Ha neki ez a szórakozás...

Bár, azon a kijelentésén, hogy egy "kincs" vagyok, meglepődtem bizonyos szinten. Soha senki nem nézett még úgy, mintha valami rejtély lennék, vagy valami olyasmi dolog/személy, amit meg kellene fejteni. Érdekes volt. Ha nem lenne ilyen patkány, még szimpatikus is lenne nekem, de ezt már az elején elbaszta.

Nem lényeg, gyorsan elmegy ez a félév.

Jimin

Fel-alá rohangáltam, hátha megtalálom TaeTaet. Tudom, hogy Hoseok szimpla idiótának néz, amiért ennyire törődni akarok a fiúval, és talán a szívem mélyén meg is értem őt, hiszen van épp elég dolgunk és bajunk egyes helyzetekkel kapcsolatban. Megértettem őt, bármennyire is tűnik úgy, hogy nem, de attól függetlenül én segíteni akartam neki. Ha rossz helyre kerül, rossz kezekbe... én annyira érzem, hogy nagyon sok sérelmet fog elszenvedni. Szinte láttam, ahogy a tekintetéből végleg, végérvényesen ki fog hunyni minden fény, minden aprócska csillogás. Elég üveges, kifejezéstelen az arca még így is, nem hogy úgy, ha rossz karmok közé keveredik. Segíteni akartam neki, szimpla empátiából. Aki megérti, megérti, aki nem, az nem. Engem nem zavar, ha Yoongi, Daehyun és Hoseok hülyének néznek. Én akkor sem tudom tétlenül nézni, vagy elfigyelni, ahogy tönkre tesznek egy amúgy is megtört embert, mert én biztosra vettem, hogy Taehyung nem azért ilyen, mert ilyen akar lenni. Segíteni akartam rajta, megmutatni, hogy vannak jó emberek, vannak olyanok, akik tudnak fényt, életet vinni az életébe, csak ő ellöki magától mindet. Kitartó akarok lenni... és megmenteni.

Ha nem értik, nincs ebből semmi gond.

Hirtelen meggondolásból adódóan elszaladtam Namjoon cellája mellett, viszont mikor meghallottam a kiszűrődő hangokat, összevontam a szemöldökömet. Namnak szokása, hogy ha épp elkap valakit, vagy épp molesztál, erőszakol, akkor egy lepedővel eltakarja a celláját; senki nem szólt miatta. Sem az őrök, sem mások, ugyan is Nam olyan ember volt, akinél ezt hiába tették volna meg. Maradásra késztetettek a hangok, és mikor a cella mellé álltam, fülelve, lesütöttem a szemeimet.

Azokból a sóhajokból ítélve, amit Taehyung elengedett, arra következtettem, hogy igen. Ő az áldozata, és mikor meghallottam Namjoon mély nyögését, és Taehyung fájdalmas szisszenéseit, tudtam, hogy az új jövevénynek nem tetszik a dolog. Azonban hiába tennék most bármit, nem érnék el vele semmit. Namjoont ilyenkor az sem érdekli, ha valaki rá szól, az sem, ha megakadályozná: ő tovább csinálja, amit elkezdett.

– Semmi érzelem...? Sanyarú... – Összerándult a gyomrom, mikor meghallottam Namjoon hangját. – Megtanítom majd neked... mindent meg fogok! – Felsóhajtottam, és összeszorítva a fogaimat, elindultam Daehyun szobája felé.

Aha. Aha. Kivitte a tömeg. Igen? Nem tartozunk érte felelősséggel? Aha. Hát, nektek nem is kell. Majd én fogok.

Dühösen, gőzölgő aggyal száguldottam Daehyun felé, s mikor megláttam, hogy a cellában épp Yoongival kártyáznak, nem kérdeztem, nem beszéltem, csak bementem az ajtón, s mikor rám néztek, kikerekedtek a szemei. Igen, nagyon ritkán vagyok dühös. Ritkán olyan a tekintetem, mint aki ölni is képes.

– Meg fogom ölni Kim Namjoont. – Mindkét fiú hatalmas szemekkel néztek rám.

– Jimin! Fogd vissza magad! Ha embert ölsz, biztos, hogy kivégeznek, örülj neki, hogy csak életfogytiglant kaptál, és nem komolyabb büntetést! El ne baszd! Mindenki szemét piszkálja Namjoon, de... – Daehyun szavába Yoongi vágott, kifejezéstelen arccal.

– Mert? Miért akarod megölni? – kérdezte, miközben letett egy kártyát a többi mellé. Daehyun elhúzta a száját, jelezve, hogy vesztésre áll, vagy épp blöfföl. Nem voltam rá kíváncsi, melyik lehetséges.

– Mert ő vitte el Taehyungot, és ahogy hallgattam, meg is erőszakolta. – Daehyun felnézett rám, mély sóhajjal, miközben a hajába túrt, Yoongi pedig megcsóválta a fejét.

– Figyelj... érdekes a srác, az tény, nagyon kis furcsa. Szívesen a szárnyaim alá venném, mert olyan esetlennek tűnik. Mármint, sejtem, hogy nem az, inkább úgy mondom, hogy látszik, hogy beteg. De Hoseoknak igaza van. Elegen vagyunk így is, plusz kolonc a nyakunkba nem kell. Ha veled jóban van, ez elkerülhetetlen, te is tudod. Hagyd a dolgot, felesleges bármit is kezdenünk. Namjoon nem fogja átadni nekünk, ez veszett ügy, te is tudod. Törődj bele, és inkább a saját dolgunkra koncentrálj. Utána érdeklődtem a gyereknek, csak fél évet lesz itt, azt ki fogja bírni egy elmebeteg mellett is, nem fog belehalni. Nem vehetünk plusz terhet a nyakunkba, és mivel nem beszél, és nem is tűnik alkalmasnak egy feladatra sem, csak az lenne. Tudod te is. – Mikor felnézett rám, és meglátta a könnyes szemeimet, felsóhajtott. – Jimin, tudod, hogy ez az igazság. Nem fogok segíteni. Megtenném szívesen, de a fiú számunkra hasznavehetetlen, plusz kolonc. Problémás lenne még egy emberre figyelni, megvédeni. Gondolj csak bele: Most Namjoonnál van, ha sikerül is visszahoznunk, éjjel-nappal rá fog vadászni. Kinek lenne ideje állandóan megvédeni? Senkinek. Arról nem is beszélve, mennyi gondot okoz, ha esetleg Hoseok, ne adj Isten, megkedveli. Bár, ez kétlem, hogy előfordulna, de ha mégis, akkor megint hatalmas bajba kerül mindenki... nyugodt életünk van, Jimin, ne cseszd el. – Mikor mondandója végéhez ért, Yoongira néztem, esetlenül, segélykérően.

– Neked is szimpi volt... – súgtam, mire felsóhajtott.

– Szimpatikus, de igaza van Daehyunnak. Ez veszett ügy. Ha már Namjoon elvitte, és Hoseok, vagy Daehyun nem tart rá igényt, semmi értelme visszahoznunk, mert már Nam tulajdona. Ez így működik, te is tudod. – Megremegtek az ajkaim.

– Jungkook? – Jungkook felé néztem, aki az ágyról pislogott lefelé. Talán ő volt az egyetlen, aki megsajnált. – Neked is szimpatikus volt…

– Igen, az is, de nem lehet mit kezdeni. Én nem dönthetek helyettük. Én szívesen segítenék, de ketten mit tehetnénk? Semmit. Jimin, hagyd a dolgot... Nagyon nagy baj lehet ebből. Ha tényleg fél évet lesz csak itt, ki fogja bírni, hidd el. Tényleg nyugodt életünk van és... – A szavába vágtam. Dühös voltam.

– Önző rohadékok vagytok mind! Igazi önző, rohadt szemétládák! Mindannyian! Kurvára nem értettem soha, hogy tudok ilyen érdektelen, önző, egocentrikus, önelégült emberekkel barátkozni, mint ti! Undorítóak vagytok, egytől-egyik! – kiabáltam, mire mindannyian felsóhajtottak.

– Ez egy börtön, Jimin, nem iskola, vagy kollégium. Ez így működik. Egy önző világban csak az önzés hoz sikert, ezt jegyezd meg. A börtönben ez még durvább. Nem fogunk háborúba kezdeni egyetlen fiúcska miatt, akit még csak nem is érdeklünk. Felejtsd el. Haszontalan, semmire nem jó, néma, nem beszél, gyűlöli az embereket! Ne legyél naiv kis pöcs, mert nem szeretem! Tedd a szívedet ki a helyéről és dugd fel a seggedbe, hogy egy szikrája se maradjon benned! – Yoongi végig mért, elég dühös íriszekkel, de pont leszartam.

– Hogy olyan legyek, mint te, Daehyun és Hoseok? Kösz, kihagyom. – Elindultam ki a cellából.

– Jimin! Nem hiszem el, hogy nem látod az érveket! Tudod mit? Mondj egyetlen érvet magad mellett szólva, ami jogos, és ha úgy látjuk, egye fene! Egyet mondj csak. – Daehyun felé fordultam, végig mérve.

– Szarok rátok! Nem fogok a segítségetekért kuncsorogni! Én csak sajnálom! Szívből sajnálom őt, mert valószínűleg borzalmas élete lehetett, ha így viselkedik, és ó, nem olyan, mint nektek, akik még tudnak faszkodni és röhögni szarságokon! Csak nézzetek rá! Az élet szikrája sincs benne, de ha van is, azt most Namjoon kiölte belőle! Csak szívből sajnálom, mert valószínűleg a kinti életben is úgy hagyták cserben mindig, mint itt most ti! – kiabáltam, már kétségbeesetten.

– Erről csak ő tehet. – Yoongira néztem, dühös szemekkel.

– Igen? Ha beszélt volna velünk is így lennétek a dologgal, szóval kurvára mindegy! Faszfejek! – Elhúztam a cella ajtót, s mikor megláttam magam előtt Hoseokot, aki hatalmas szemekkel méregetett, csak még dühösebb lettem.

– Neked meg mi bajod, ChimChim? – pislogott, talán aggódóan is.

– Meg ne szólalj! Hozzám ne merj szólni te se, mert kurvára leszarom, milyen alfahím vagy baszd meg, itt téplek szét, ahol vagy! – üvöltöttem, hatalmasat lökve rajta, mire kikerekedtek a szemei, amint hátratántorodott. Dühös léptekkel, indulatosan sétáltam.

– Ki húzta fel ennyire? – Nem érdekelt, mit beszél a többiekkel, csak nyargaltam tovább a folyosón. Csalódott voltam, elkeseredett... csalódtam, mert azt hittem, ha Taehyung nem is, miattam legalább majd segítenek. De nem. Még az sem érdekelte őket, nekem mennyire rossz az egész. Magasról tettek rá... Ez még inkább fájt, ráadásul azzal együtt, hogy egy szerencsétlen, ártatlan fiú sem érdekli őket, akinek szerintem csak szeretetre, és figyelemre lenne szüksége... az még inkább fájt.

Miért nehéz? Nem lenne a nyakukon. Én majd megvédem, majd figyelek rá... legyen minden az én nyakamban. Ki mondta, hogy rájuk akarom passzolni?

Annyira tudtam ilyenkor utálni őket...