YoonKook/SugaKook II. - B*ssza meg! (11/?)

Cím: YoonKook/SugaKook II

Alkotó: Nana  

Hossz: ?
Párosítás: YoonKook/SugaKook (Suga [Yoongi] x Jungkook) (BTS)

Besorolás: +18 

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd, Yaoi, erotikus jelenet!

Összefoglalás: Jungkook és Suga végre boldog párkapcsolatban élnek. Boldog? Az túlzás. Sok a veszekedés, nehezen jönnek ki jól, mind a ketten kiállnak a véleményükért, és ez sok esetben súrlódást okoz kettejük között. Ez még nem is lenne a probléma a szerelmükben...
A legnagyobb gond abból adódik, hogy Jungkook nem akarja a családjával közölni, hogy párkapcsolatban él, ráadásul az egyik bandatársával...  

Hozzáfűzés:  Ééés itt is van a folytatás! :D
Hehe... :D Hehe. Hehehehe. HEHEHEHEHE. *ÖRDÖGSZARVAK, MUHAHAHAHHA*
Jó olvasást! <3
(Annyit elmondanék, hogy még mindig nagyon beteg vagyok, nézzétek el nekem, ha nem lett jó ez a rész :'()

Yoongi

Tanúbizonyságot tettem arról, hogy nálam nagyobb idióta nem létezik.

Nem volt szándékomban rosszat tenni, sőt, még inni sem nagyon akartam, de mikor Hoseok meglobogtatta előttem a whisky-s üveget, és szóvá tette, milyen ramatyul nézek ki, akkor valahogy beadtam a derekamat. Úgy éreztem, ez most tényleg jót tenne, tényleg nem ártana, ha egy kicsit lazítanék, és akárhonnan is nézem, lehetetlen, hogy esetleg elmenjek valahová, hogy kitisztíthassam a fejemet – volt rá alkalom már, ugye –, szóval kénytelen voltam ezzel beérni, mást nem tehettem. Nem is akartam sokat inni, miután rábólintottam, csak kortyolgattam a pohár tartalmából, közben azon kattogtam, hogy ha lebukunk, bajban leszünk, de utána ez is eltűnt, akár a kámfor. Nem villogott bennem a veszélyérzet, sem az, hogy nem kellene berúgnom. Minden megszűnt létezni, s miután már részeg voltam, csak azt láttam magam előtt, hogy nekem igen is kell Jungkook. Megveszek nélküle, és kerül, amibe kerül, én visszahódítom magamhoz – úgy viselkedtem, mint egy szánalmas, hős szerelmes, aki nem tud túllépni egy szakításon. Tényleg szánalmasan, undorítóan viselkedtem, főleg akkor, mikor letámadtam a másikat annak ellenére, hogy ő kinyilvánította, tisztán, egyenesen közölte, nem akarja, de én, mint aki se nem lát, se nem hall, kierőszakoltam, hogy hagyja magát.

Aztán még úgy is viselkedtem, mint egy elveszett gyerek. Szánalmas voltam, szánalmasabb, mint bárki, akit ismertem, és mindebben az volt a legszörnyűbb, hogy én világ életemben megvetettem az ilyen temperamentumú embereket, erre én viselkedem úgy. Borzalmas érzés volt, nem beszélve arról, mi forgott le bennem, mikor felültem Jungkook ágyában.

Felfordult magamtól a gyomrom, hányingerem volt magamtól…

Felsóhajtottam, majd lassan a tenyereimbe temettem az arcomat, előre görnyedve, erősen összeszorítva a szemeimet, ugyanis hasogatott a fejem még amellé, mennyire pocsékul éreztem magam alapjáraton is. Képtelen voltam elhinni, hogy majdhogynem megerőszakoltam. Persze, azért ez így nem teljesen igaz, mert ő is akarta, de eleinte nem szerette volna, és akárhonnan nézem, erőszakos voltam, emiatt pedig borzalmasan szorított a mellkasom is, hiszen soha nem hittem volna, hogy idáig is süllyedhetek…

Lassan felemeltem a fejemet, majd a mellettem lévőre néztem, aki felém fordulva, békésen aludt, a válláig felhúzott takaró alatt. Apró, fájdalmas mosolyra húztam a számat, és felé fordítva a testemet, nyeltem egy hatalmasat, miközben felé eső kezemet megemelve, felé nyújtottam azt, majd ujjaimmal finoman, lágyan simítottam ki egy rakoncátlan tincset lehunyt szemei elől. Olyan szép volt. Olyan gyönyörű volt a lehunyt szemeivel, a résnyire elnyíló ajkaival, amiken szuszogva vette a levegőt, és a kócos hajkoronájával, ami össze-vissza állt. Hogy voltam képes erőszakoskodni vele?

Egy undorító ember vagyok. Egy mocskos, aljas, szar alak. Egy igazi faszkalap. Én, Min Yoongi, egy utolsó szar darab vagyok.

Nagy nehezen elszakadtam Jungkooktól, majd fáradt, szívszorító sóhaj mellett kászálódtam ki mellőle az ágyból, ezután pedig megkerestem a földre hajított ruháimat, hogy felöltözhessek és elhagyhassam a szobáját. Nem akartam itt lenni, mikor felébred, ugyanis nem tudnék a szemeibe nézni, nem menne. Egyszerűen képtelen lennék arra, hogy a csokoládé-barna, gyönyörű íriszeibe nézzek azután, amit most tettem, ráadásul részegen! Mert még, ha józanul teszem, akkor legalább tudtam volna, mit csinálok, de én egyáltalán nem akartam megdöngetni, egyáltalán nem akartam összezavarni saját magamat, és őt sem – mert valószínűleg összezavartam őt is –, mégis megtettem, s ennek tudatában képtelen lennék arra, hogy előtte álljak. Nem, nem menne.

Lassan öltöttem magamra a ruháimat, majd egy szusszanás mellett rendeztem át rakoncátlan tincseimet, méghozzá úgy, hogy ujjaimat a hajszálaim közé túrtam, megborzolgatva, hátha normális állapotba tudom állítani hajkoronámat, de persze tudtam, erre semmi lehetőség, hiszen maximum csak akkor tudom elviselhető látványra kerekíteni a hajamat, ha megfésülködök. Ezután megfordultam, hogy elindulhassak az ajtó felé, azonban megálltam előtte, és hatalmasat nyelve néztem Jungkookra, aki megfordult az ágyban, nyammogva egyet, a hátát mutatva nekem jelen pillanatban.

A szívem újra összeszorult.

Hagynom kellene egy üzenetet, nem? Vagy valamit, nem? Olyan pofátlanság lelépni egy éjszaka után. Mintha csak erre kellett volna. De mit írhatnék neki? Mit vethetnék le egy papírra? – Megráztam a fejemet, nyelve egy hatalmasat. Jobb, ha nem bolygatom, jobb, ha nem hagyok itt semmit, hiszen ki tudja, milyen reakciót váltanék ki a másikból. Talán jobban teszem, ha elmegyek, és úgy teszek, mintha… mintha mi sem történt volna. – Ezzel a gondolattal fordítottam el a kulcsot a zárban, majd egy szusszantás mellett nyitottam ki az ajtót, és csuktam is be magam után, s amint ezzel végeztem, hátamat az ajtó merev falának döntöttem, beharapva alsó ajkamat, összeszorítva a szemeimet.

Hasogatott a fejem, hányingerem volt, száraznak éreztem a torkomat is. Bár, a hányinger szerintem nem a másnaposság miatt volt, hanem amiatt, hogy undorodtam magamtól.

Egész nap kerültem Jungkookot, ahogyan elterveztem. Persze, senki nem vette észre azt, hogy történt volna valami, hiszen ugyan annyira ridegen viselkedtünk egymással, mint előtte – valamelyest ez fájt, hiszen talán, a szívem egyik mély pontjában reméltem, hogy kérdőre von, hogy felpofoz, hogy nekem esik, milyen egy rohadék alak vagyok, de nem így történt. Tudomást sem vett rólam, csak néha-néha pillantott felém, de ezen kívül nem történt semmi. Próbáltunk a koncertre, mintha nem történt volna az ég adta egy világon semmi.

Felsóhajtva ültem a színpad szélén, miközben lóbáltam a lábaimat, a mikrofont tartva tenyeremben, a lábaim között, lesütött szemekkel. Úgy nézhettem ki, mint egy kisfiú, akit kidobtak otthonról, és árván maradt, de az igazat megvallva, így is éreztem magam, a szó szoros értelmében. Bele sem mertem gondolni, hogy ha én így érzem magam, mit érezhet Jungkook? Biztos azt hiszi, hogy kihasználtam – bár, erről én tehetek, én léptem le hajnalban, én nem hagytam semmilyen üzenetet, a helyében azt hiszem, én is kihasználásra, vagy hasonlóra gyanakodnék.

Egyáltalán miért érdekel, mit gondol Jungkook?! Picsába is, ő vert át, ő taposott át rajtam, úgy gázolt át az érzéseimen, ahogyan egy úthenger sem tette volna, én még én vezeklek amiatt, hogy részegen megdugtam?! Tényleg elment a maradék eszem. Megérdemelte volna, hogy tényleg csak kihasználjam, és megérdemelné azt is, hogy minden este elvegyem, amit akarok, azok után, amiket tett velem, amiknek kitette a szívemet, az érzéseimet, amiért elárult és cserben hagyott! Igen! Mit sajnáltatom magam?! Min Suga vagyok, könyörgöm! Mit…

– Hé, haver! Minden rendben? – Namjoon félbeszakította gondolataimat azzal, hogy leült mellém, é hozzám, felém intézte a szavait. Értetlenül néztem rá egy pillanatra, majd mihelyst megvilágosodtam, s felfogtam szavainak jelentőségét, mély sóhaj hagyta el ajkaimat, szabad kezemmel a hajamba túrva, megtáncoltatva tincseimet.

– Persze, csak keveset aludtam az este – dünnyögtem, színtelen hangomon, üveges, üres tekintettel bámulva magam elé, viszont mikor rájöttem, hogy ez a viselkedés nem éppen bölcs, tekintve, hogy Namjoont aggasztja a viselkedésem, azonnal felé fordítottam a fejemet, elvigyorodva. – Ne nézz így, semmi bajom! Az őszintét megvallva, Hoseokkal iszogattunk egy picit – mutattam szabad kezemmel a mutató-és hüvelykujjammal a nem való mennyiséget –, és eléggé megviselt. Tudod, hogy nem bírom az alkoholt.

– Minek ittatok? – súgta, összevont szemöldökkel. – Bármikor lebukhattatok volna! A menedzser is a mi szintünkön van a szállodában! Elment az eszetek? – kérdezte, dorgálóan. Kicsit jól esett, ugyanis úgy éreztem, hogy a Jungkookkal való tettemben is megrovást kapok, hiába nem volt erről szó sem.

– Jó, na, nem történt tragédia – vontam vállat, azonban a torkomon akadt a szó, mikor magam elé fordítottam a fejemet, és megláttam Jungkookot.

A szívem összeroppant, összetört, mihelyst megláttam csillogó szemeiben a hatalmas könnycseppeket, és a vörös arcát, ami sugallta, hogy dühös, és egyben csalódott is.

– Nem történt tragédia? Tényleg nem?! - Hangjára Namjoon is felkapta a fejét, én pedig összepréseltem az ajkaimat, ugyanis éreztem, most bajban leszek. – Részegen keféltél velem, aztán csapot papot, mire felkeltem, eltűntél! Hát tudod mit? Baszd meg! Elalvás előtt még azon gondolkodtam, hogy reggel, ha felkelek, beszélek veled, hogy próbáljuk meg újra kezdeni, de te, mint egy gyáva féreg, ott hagysz! Részegre iszod magad, megdugsz, aztán megbánod, vagy mi?! Nem történt tragédia?! Neked talán nem! Faszkalap! – sziszegte halkan – nehogy a staffosok és a menedzser meghallja őt –, én pedig eltátottam az ajkaimat egymástól, a vérem zubogni kezdett, a szívverésem az egekbe szökött, és mikor megláttam, hogy Jungkook elfordul tőlem, majd sietősen elindul a kijárat felé, azonnal az arcomra csaptam a tenyeremet, fájdalmasan nyüszítve egyet.

Ekkora barom is csak én lehetek! Hallgatnom kellett volna a megérzéseimre, hallgatnom kellett volna arra a pici sugallatra, ami azt jelezte, hogy valami üzenetet kell hagynom neki legalább, ha már pofám nincs a szemeibe nézni, de nem! Nem, mert legalább annyira vagyok balfék, mint ő.

– Ez most komoly? – Jimin hangjára, szavainak hallatára csak rosszabb érzésem támadt.

– Yoongi hyung… te tényleg… – Taehyung szavába vágtam. Nem hiszem el, hogy ezeknek is mindig, mindent meg kell hallaniuk, és mindig, mindenbe bele kell szólniuk!

– Bekussolnátok?! – szűrtem a szavakat fogaim között, dühösen. – Jungkook! Jungkook, várj! Állj már meg, nem hallod? Beszéljük meg! – kiabáltam, majd leugorva a színpad széléről, azonnal a maknae után iramodtam.

Fogalmam sem volt arról, mit kellene majd mondanom, nem tudtam, mit szeretnék, arról sem volt fogalmam, mit fogok neki mondani, csak azt tudtam, ha most hagyom, hogy elmenjen, végleg veszve van minden kettőnk között.

Habár úgy éreztem, nem nekem kellene rohangálnom azok után, amiket tett, mégis kénytelen voltam én lépni valamit, hiszen bármennyire nem volt nagy hiba, amit most elkövettem – az övéhez képest ez még aprócska is volt –, ő úgy érezte, rendbe lehet hozni valamit, és én abban erősítettem meg a hülye viselkedésemmel, hogy nem, ez már menthetetlen.

A kijárati ajtó csapódott az orrom előtt, rendesen be is ütöttem az arcom, pár pillanatra úgy éreztem, eltört az orrom is, de ez nem gátolt meg abban, hogy megállítsam őt, így azonnal feltéptem a nehéz fém lapot, hogy átlépve a küszöböt, utána siethessek.

A hosszú, megvilágított folyosón sétált, dühösen, megfeszülő izmokkal, s mikor sikerült elkapnom a karját, azonnal megfordult, dühtől, agresszivitástól, csalódottságtól csillogó szemekkel nézve rám, amikben megültek az aprócska könnycseppjei is, várva, mikor engedheti őket szabadon.

Tényleg ennyire megbántottam volna…?

– Hagyj békén, Yoongi! Hagyj békén! Mégis, hogy képzelted ezt?! Megdugsz, lefekszel velem, aztán ott hagysz reggel, mint egy olcsó hímribancot?! Te ezt komolyan gondoltad?! – sziszegte, villogó szemekkel.

Igen, azért jöttem utána, hogy megbeszélhessük a dolgokat, de ezen szavak hallatára én képtelen voltam magamban tartani azt, ami az elmémbe ötlött.

– Hé! Álljon meg a menet! Nem tudom, ki dobott ki gusztustalan módon, és járkált el randizgatni mindenféle lotyókkal! Igen, lehet, hogy most hibáztam, de basszus, nehogy már én legyek a szar, szemétláda megint, mikor te sokkal mocskosabb dolgokat követtél el ellenem! – akadtam ki teljesen, dühösen csillogó szemekkel nézve az övéibe.

– Most szemre hánysz? Remek! Nagyon jó! Én is tudom ezt, Yoongi, hidd el! Én viszont tényleg azon gondolkodtam, hogy ezt még rendbe lehet hozni, erre te csapot-papot ott hagyva, lelépsz mellőlem, mintha valami bárban szedtél volna fel engem! Pofátlan dolog, tudod?! – Megremegtem egy pillanatra. Na, nehogy már a nyúl vigye a puskát...

– Hogyne hagytalak volna ott, cseszd meg, mikor állandóan rinyáltál, hogy te nem akarod, főleg úgy nem, hogy részeg vagyok! Szégyelltem magam, hogy így fektettelek meg, szégyelltem magam, hogy erőszakoskodtam, és nem azért léptem le, mert hűha, hanem mert képtelen lettem volna ezek után a szemedbe nézni, érted?! Tudod, nekem legalább van lelkiismeretem, mert te baszd meg, egész idő alatt úgy viselkedtél, mintha én sértettelek volna meg, holott te tapostál kurvára a szívembe! Egy kis köcsög vagy, Jungkook! Egy kis köcsög! És tudod mit?! Lehet meg is érdemelted, hogy ott hagyjalak reggel, érezted legalább egy kicsit, milyen elárultnak lenni, sőt, lehet meg is teszem ma éjszaka is! Megbaszlak, aztán ott hagylak, mint egy olcsó ribit! – kiabáltam, mire lesütötte a szemeit egy pillanatra, eleresztve hatalmas könnyeit, majd felnézett rám, elszántan, és elnyitotta egymástól az ajkait, hogy mondhasson valamit, de a tüdejében rekedt a levegő, és csak tátogott, akár egy partra vetett hal. – Most mi van? – kérdeztem fintorogva, idegesen, azonban ő továbbra sem szólalt meg, csak összezárta, majd össze is préselte az ajkait, teljesen sápadtan.

– Szerintem nem ártana beszélgetnünk. – Mikor meghallottam a hátam mögül a menedzserünk hangját, megszédültem, mintha valami erősen fejbe vágott volna egy kalapáccsal.

Istenem, ez hiányzott még...