Vesania - VKook (15/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

Az őrület pengéjén történő keringő életveszélyes – zihálás, émelygés, kezdetleges boldogság megsemmisülése, a szív haláltusája, mely elbukott, s örökre összeroppant.

Az állatok menekülnek, úgy, ahogyan a farkas szerelembe esése előtt tették – bujkáltak, rettegtek, vér ontotta az erdő minden szegletét, a Hold pedig ismét zokogott, takargatta arcát, egy felhő mögé rejtőzve, nehogy lásson valamit. A hangokat viszont nem tudta semmissé tenni – a nyúl úgy sírt, akár egy csecsemő, kit nyúznak éppen. Szívfacsaró… borzalmas gyász.

Az őz szemlesütve áll, s nézi, ahogy a farkas épp egy hozzá hasonló őzgidát tép szét fogaival, karmaival – nem tudott mit tenni, csak remegő lábakkal figyelte, miközben a szíve ketté hasadt.

Pedig minden olyan szép volt…

Taehyung a padon ült, esetlenül próbálva magára húzni a kölcsönzött jégkorcsolya cipőjét, igyekezve helyesen befűzni azt, minden egyes lyukacskába – életében nem korizott még, így kissé tartott tőle, hogyan fog alakulni a nap, de nem akarta ezt Jungkook felé mutatni. Örült a közös programnak, a kiruccanásnak, annak, hogy végre nem a négy fal között beszélgetnek, s ha életveszélyes is ez a sport, akkor sem futamodik meg. Mellesleg, Jungkook mellett mi baj érhetné őt? Semmi.

Az ében hajú vigyorogva fixírozta a szőkét, aki már harmadszorra rontotta el a befűzést, s piros fejjel, morgolódva fűzte ki cipőjét, majd kezdett neki újra. Úgy gondolta, a negyedik próbálkozást még megvárja, aztán segít neki, mert tovább nem tudná elnézni a szenvedést, hiába volt a világ legédesebb látványa ez. Taehyung méregtől piros arca, csillogó szeme, amik elé a szőke tincsei hullottak – fújtatott is, mormogott, még kicsit csapkolódott is. Jungkook alig tudta visszafojtani a nevetését, s ez is csak azért sikerült, mert véletlenül sem akarta megbántani őt, de ha ez nem lett volna elég hozzá, biztosan hangos hahotázásban tört volna ki.

Befűz, áthúz, másik lyukba fűz, áthúz, és ismét – Taehyung komótosan próbálkozott, jó pár perc el is telt, de a végeredmény megint nem lett jó, pedig nem volt ő analfabéta, csak éppen nem értett hozzá. Egy edzőcipőnél bármikor megoldotta volna ezt a problémát, hiszen azon csak három-öt lyuk van egy-egy oldalon – azaz összesen max tíz –, de ezen jóval több volt, így egy idő után mindig belezavarodott, s rossz helyre tette a zsinór egyik-másik végét.

Ingerülten csapott egyet maga mellett a padon, Jungkook pedig ekkor elégelte meg a dolgot: kuncogva guggolt le a fiúhoz.

– Majd én megcsinálom – kacsintott, széles vigyorral ajkain. Mosolyogva vette ujjai közé a cipőt, mi már Taehyung tappancsán pihengetett, s szempillantás alatt sikerült befűznie, elég szorosra ahhoz, hogy ne legyen laza, és még kényelmessé is váljon. Közben futólag néha-néha felemelte íriszeit, hogy a másikra nézzen, aki csodálattal kísérte Jungkook minden egyes mozdulatát. Édes – gondolta a fekete hajú, ellágyult szívvel.

Ekkor, spontanitás szerűen jutott eszébe a Hoseokkal való veszekedésük – azután, hogy barátja elmondta, mennyire fáj neki Jungkook szótlansága problémákat illetően, s ő azt mondta, menjenek enni, valahogy… megtört a dolog. Hoseok visszafogottabb lett, zárkózottabb, Jungkooknak pedig sajgott a szíve emiatt, hiába igyekezett közeledni; a gondjairól akkor sem ejtett szót. Hoseok viszont azt szerette volna, ha beszélni kezdene, s kifejezetten csak azért tartotta a távot, hátha Jungkook esze időközben visszatér, és rájön, van, amit muszáj mással megosztani, mert ha nem teszi, felfalják az érzelmei – főleg, ha negatívak. Mert azok nem csak felfalják szívét, hanem el is pusztítják, több pszichés problémát szülve.

Hoseok ezt tudta. Átesett ezen ő is, s pusztán csak féltette a másikat, nehogy abba a hibába essen, amibe ő is belepottyant, de akármit tett, Jungkook leblokkolt, mihelyst oda került volna a sor, hogy említést tenne saját magáról, gondolatairól, lelkének vívódásairól.

Jungkookot bántotta a dolog; nem állt szándékában megsérteni Hoseokot, véletlenül sem, de amellett dühöt is váltott ki belőle az esemény, mert ha ő valamiről nem tud, vagy nem akar beszélni, azt el kellene fogadni, nem kötni az ebet a karóhoz…

– Kész is! – Ezerwattos vigyort villantott a szőkére, s mintha az öccse lenne a fiú, felemelte a padon lévő kék sapkát, majd Taehyung fejére húzta azt, gondosan elől hagyva a szőke tincseket, amik kikandikáltak a textília alól.

Nem tudott volna elszámolni a lelkiismeretével, ha megfázna, így inkább ráadta a sapkát, és egy vastagabb pulcsit is – van elég baja, nem kell még a nátha is.

– Szuper. Mehetünk is – nyújtotta a kezét Jungkook, biztató mosollyal. Taehyung nyelt egy nagyot, s próbált felállni a padról, de furcsa volt a penge a cipője talpán, így bizonytalanul lépett egyet, sajnos szerencsétlenül: előre bukott, s épp, hogy meg tudta őt tartani Jungkook. – Semmi baj, eleinte előfordul ez, de majd megtanulsz benne járni, nem nehéz.

Élvezte a helyzetet. Élvezte Taehyung esetlenségét, s azt, hogy ő volt a tapasztaltabb, erősebb, aki gondoskodhatott a fiúról – talán valami furcsa, számára eddig ismeretlen komplexusa lehet, ha ennyire szeretné Taehyungot gyengébbnek látni. Vagy pusztán túlságosan szeretett volna törődni vele, mert amíg vigyázhat rá, addig biztosan együtt maradhatnak, akár így, akár úgy.

– Óvatosan – mondta halkan az idősebb, átkarolva Taehyung derekát, magához ölelve, hogy együtt léphessenek légre. Úgy figyelt rá, mint a szeme fényére; talán túlságosan is, de nem tehetett róla, hihetetlenül élvezte.

Mindig, mindig így akar vele törődni, örökké vigyázni akarja a lépéseit… mindenét. Ameddig világ a világ.

Amint a jégre lépek, s együtt csúszkáltak annak felszínén, bensőséges kapcsolat alakult ki közöttük; Taehyung bízott Jungkookban, abban, hogy az idősebb nem engedi el, Jungkook pedig ennek eleget is tett. Egy pillanatra sem távolodott el Taehyungtól, végig a kezét fogta, vagy a derekát karolta, nehogy elessen a másik – a fiatalabb élvezte. Halkan kuncogott, vigyorgott, mikor Jungkook perdült vele, vagy amikor csak ösztönösen csúsztak előre, körbe-körbe a jégen. Nem voltak körülöttük sokan, elég kevés ember zavarta az aurájukat, így könnyedén ki tudtak bontakozni egymás mellett.

Pár boldog pillanat elég volt, hogy ez egész élményt bearanyozza: Taehyung egyszer megpróbált magától csúszkálni, s erősködött, Jungkook engedje el őt, majd mikor már magabiztosan nekilendült, elvesztette egyensúlyát. Úgy borult el a sikamlós felszínen, ahogy még soha senki – szinte szaltót dobott. Jungkook szívverése kihagyott egy ütemet, s rémülten, ijedten sietett a szeretett fiúhoz, aki pár pillanatig csak nézett maga elé, majd halk nevetésben tört ki. Rázkódtak a vállai, s később el is terült a hideg felületen, kiterülve, akár egy béka. Jungkook mosolyogva figyelte őt, s ismét rá kellett jönnie: Taehyung gyönyörű. Szebb, mint bármelyik másik ember a világon. Káprázatos…

Lemenőben volt a nap, mikor egymást ölelve, lassan szánkáztak, Jungkookban pedig megfogalmazódott pár kérdés, amit fel szeretett volna tenni a fiúnak, akkor is, ha azokra reflektálás nem érkezik majd hang formájában. Meghitt volt a nap, immáron csak egy-egy ember lézengett a pályán, s érezte, tökéletes lenne ahhoz, hogy pár fontos dolgot megtudjon, ami mindig furdalta elméjét.

– Taehyung. – Az említett felkapta a fejét, boci szemeket meresztve a magasabbra. – Te tudsz beszélni, igaz? – A szőke jó pár másodpercig állta Jungkook szemkontaktusát, majd a kellemetlen helyzetet érzékelve, oldalra sandított, elutasítóan, már-már sértetten; szóval igen – gondolta Jungkook.

Sejtette, hogy valójában ő nem néma. Nagyon is tud beszélni, s ez már akkor is megfogalmazódott benne, mikor a fiú arra kérte, maradjon ott, arra viszont nem tudott rájönni, mégis miért nem akart Taehyung megszólalni. Mi az, ami gátolja őt ebben, ha pár szavacskát ki tud ejteni – nem egyszer történt már meg a közelebb kerülésük alatt.

– A jelbeszédet ismered? – Biccentés volt a válasz. – Miért nem használod azt? Szívesen megtanulom a kedvedért, szeretnék veled kommunikálni valahogy.

Taehyung nem felelt, de még csak nem is nagyon mozdult. Meredten bámult maga elé, miközben komótosan, lassan csúszkáltak a jég fagyos felszínén. Kimért, hűvös lett a hangulat, Jungkook azonban nem bánta, mert szeretett volna előre lépni, szót érteni a fiúval, valahogy… megismerni, hiszen hiába tölt vele sok időt, nem tud róla semmit, ez pedig zavarta. Vagy rájött dolgokra, vagy az anyukája mondta el, de ő Taehyungtól akarta tudni a saját érzéseit, s ehhez elengedhetetlen volt a kommunikáció.

Furcsa. Megtagadja, ha valaki az ő érzéseiről akar tudni, Taehyungtól pedig ezt követelné – talán jogos, ha nem kapja meg, amire vágyik.

– Anyukád azt mondta, valójában nekik gyerekkorod óta nem beszéltél, a védőnő azt, soha nem beszéltél. Kétes információkat tudok, és a legfurcsább az, hogy nekem megszólaltál; ha nem is volt nagy kunszt, csak egy-egy szó, az is különös. Miért van ez? Nem is vagy néma, igaz?

Taehyung arca grimaszba rándult egy kissé, futólag méreg szaladt végig tekintetén, majd kissé agresszívan fonódott ki Jungkook karjaiból, hogy esetlenül, ügyetlenül siessen le a jégpályáról – eredménytelenül. Nem ment még neki a korcsolyázás annyira, hogy gyorsulhasson a mozdulatában. Jungkook azonban gyakorlott volt, könnyedén utol érte, s kapta el a csuklóját, megállásra kényszerítve.

– Miért nem beszélsz, ha nem vagy néma? Hozzám miért intéztél szavakat, ha a szüleidnek egy mukkot sem szólsz? Taehyung, kérlek! – Nem volt kenyere az erőszak, de muszáj volt fékeznie a szőke mozdulatait, amik hevessé váltak, ellenkeztek az ellen, hogy Jungkook átkarolja a testét, de az idősebb erősebb volt nála, sokkal. – Addig nem engedlek el, amíg nem mondod. Tudom, hogy tudod mondani, tudom, hogy tudsz beszélni. Nem foglak elengedni, csak akkor, ha már elmondtad, miért nem beszélsz – ölelte át a törékeny testet szorosabban.

Taehyung eddigi, sosem látott oldalát mutatta: szemei dühtől izzottak, s olyan erővel szakadt ki Jungkook karjaiból, amit az idősebb el sem tudott képzelni. Soha nem hitte volna, hogy betegsége, gyengesége ellenére tud ilyen határozottan is mozdulni. Ezután jött a következő döbbenet: Taehyung tenyere lendült, s az egyenesen Jungkook jobb arcoldalán csapódott. Jungkook sejtette, a fiú inkább bemosott volna neki egyet, de visszább fogta indulatát, s ahelyett egy tenyér csattant csupán. Az azonban elég volt, hogy Jungkook kibillenjen, és hanyatt vágódjon a pályán.

– Ah… Taehyung! Várj! – ült fel hirtelen, de a fiú addigra már kisietett a jégről, s hevesen vette le magáról a cipőjét, így mire Jungkook fel tudott állni, Taehyung már zokniban szaladt az ajtóhoz, ahol a saját bakancsa pihent, s azt magára is véve, a kabátját félszegen testére kapva, kirohant az épületből.

Jungkook letaglózva állt a a korlátnál, sokkos állapotban – valami nagyon rosszra tapintott talán?