Shatter me with hope II. - VHope (3/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben." 

Hozzáfűzés: És itt is a folytatás. :D 
Az első három fejezetet még együtt írtuk, a negyedik fejezettől folytattam egyedül. 
Eleinte, a harmadik fejezetig kiírom, hogy Vienettával írtam, a negyedik fejezettel pedig már nem lesz ez a jelzés, mert ugye, egyedül vittem onnantól kezdve. :)

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Vienetta írja Hoseokot és Sehunt!

Nana (én) írja Taehyungot! 

Sehun

Az udvar leghátsóbb részében szívtam azt a szál cigit, amit Jung Hoseoktól kaptam. Nem voltam függő, de néha napján jólesett rágyújtani és érezni a tüdőmben az összes toxint, amit a cigaretta hordozott. Valamiért mindig is preferáltam önmagam mérgezését, na persze módjával, mert nem vagyok szuicid. Egyszerűen ilyenkor éreztem igazán, hogy élek. Szerettem a fájdalmat – nem véletlenül fedte a testemet annyi tetoválás. Tulajdonképpen a bőröm volt a naplóm, a tetkók pedig a történetek benne – minden életeseményem megtalálható volt rajtam. Ez valahogy szimpatikusabb volt, semmint kibeszélnem magamból, ugyanis nem szerettem az embereket. Sose értettek meg engem, kigúnyoltak a nézeteimért, a véleményeimért, meg se próbálták felfogni az én belső lényemet. Akkor kerekedett ki leginkább a szemük, mikor közöltem, hogy szeretem a fájdalmat, minden formájában úrrá lesz rajtam az élvezet, egy kéz inkább karmoljon és tépjen, semmint simogasson. Akkor döntöttem úgy, megmutatom másoknak, mit érzek. Az ő testükön demonstráltam az én mámorom tárgyát, formáit. Ezért ülök most egy börtön udvarában.

Egy meleg tenyeret éreztem meg jobb vállamon. Nem mondanám, hogy kizökkentett gondolataim medréből, mert épp semmin sem merengtem, de nem számítottam rá, hogy valaki a közelembe merészkedik. Kifejezéstelen arccal pillantottam fel, ahol Kim Namjoon gyanús vigyorával találtam szembe magamat. Felvontam egyik szemöldökömet, de a férfi nem mondott semmit, csak változatlan mimikával zsebébe nyúlt, s előhúzott egy doboz cigarettát és egy tűt. Egy tűt, amit tetoválás készítéshez használnak. Tekintetem a – számomra – élvezeti cikkekre siklott, majd Namjoon szemeibe néztem értetlenül.

– Ezek a tieid – szólalt meg végre, s közelebb rakta a kezét hozzám.

– Hol a csapda? – tettem fel egyből a kérdést. Jól tudtam ki ő, és ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy ne bízzak meg benne.

– Nincsen csapda – felelt egyből, arca meg se rezzent. – Szimpla ajándékok. De ha szükséged lenne még valamire, tudok segíteni.

– Miért segítenél nekem? – emeltem meg egyik szemöldökömet szkeptikusan.

– Mert szimpatikus vagy – felelte egyszerűen. Mintha őszinte lett volna. Erre szóban már nem reagáltam, viszont a felém nyújtott árukat kivettem a kezéből, s azon nyomban zsebre vágtam.

– Még egy kérdés – kapcsoltam össze újra a tekintetemet az övével. – Honnan tudod, hogy az Esse cigarettát szeretem?

Namjoon erre csak egy széles vigyorral felelt, amit abszolút képtelenség volt hova tennem. Biztos voltam benne, hogy áll valami a háttérben, nem lenne velem kedves és adakozó minden ok nélkül. Kétség kívül felkeltett bennem egy minimális kíváncsiságot, de azok alapján, amiket hallottam és láttam róla, nem kellett sokat várnom ahhoz, hogy tudomást szerezzek a szándékairól. Sőt mi több, Namjoon szavai őszinték mindig. Ő maga, a lénye abszolút nem az, de a szavai nem hazudnak. Ha rákérdeznék, biztos vagyok benne, hogy válaszolna.

– Akarsz valamit tőlem?

– Még nem tudom – vont vállat –, de látom rajtad, hogy borzasztóan unatkozol abban a semleges szerepben, ami jutott neked. Ha volna kedved változtatni, engem megtalálsz, szívesen a köreimbe fogadnálak.

Valóban mérhetetlenül unalmasan teltek a napjaim a börtön falai között. Aludtam, ettem, ittam és... igazából ennyi. Talán tényleg nem ártana felpörgetnem az itt töltött életemet. Elgondolkodtam azon, amit Namjoon mondott, viszont nem mertem és nem is akartam rögvest a bizalmamba engedni őt. Hadd bizonyítson!

– Vannak igényeim – feleltem végül.

Taehyung

Megforgattam a szemeimet, és megeresztettem egy mély sóhajt, miközben dühösen méregettem az előttem álló hímkurvát. Mióta beszóltam Jo Kwonnak, és elzavartam őt Hoseok mellől, azóta az a patkány folyamatosan figyelte, mikor leszek egyedül, ugyanis potenciális veszélyforrásnak gondolt, és ez a kis senkiházi kifigyelte, hogy Hoseok mikor tűnik el a közelemből. Én komolyan nem tudom, honnan szerzett kloroformot, és honnan szedett kötelet, amivel megkötözte a csuklóimat! Összekötözött! Igazából, annyira nem zavart volna, ha Hoseok nem épp tegnap éjszaka akarta volna kipróbálni azt a faszom bilincset szivacs nélkül. Mondanom sem kell, úgy nézett ki a csuklóm utána, mint egy felvagdalt hús, és mikor levette rólam, mi volt a reakció: Eggyel több, vagy kevesebb, oly mindegy. Élvezted.

A gondolatra megforgattam a szemeimet újra, majd felnéztem Jo Kwonra, aki a mutatóujját ütlegelte ajkaihoz, körbe-körbe járva előttem. Nem mondom, simán el tudnék szaladni, ki tudnék szabadulni a cellájából, hiszen csak a kezeimet kötözte le, és akárhonnan is néztem, nem lenne nehéz kijátszanom őt, de vártam még egy kicsit. Élvezetes volt figyelni, ahogy a borsónyi agyában forralt valamit, azonban tudtam, olyan feleslegesen teszi. Mielőtt hozzám érhetne, lerúgom azt az undormány pofáját.

– Nagyon nem tetszett, ahogy beszéltél velem! – mondta, oldalra döntött fejjel. – Hoseokkieval lett volna beszédem, te pedig ilyen csúnyán viselkedtél velem. Nem szép dolog, csini fiú.

– Anyád – néztem fel rá, megemelve a szemöldökeimet. – Engedj el, mert kettészelem a gigád. Nem viccelek. Ha nem engedsz el, kinyírlak – mosolyogtam rá, folyamatosan a szemeibe nézve, azonban, mintha rendíthetetlen lett volna ezt illetően, ami felettébb bosszantott; nem tudja, kivel kekeckedik. Nem, nem vagyok én akkora menősrác, sem annyira beteg, sem egy izompacsirta, viszont perfekt módon képes voltam önvédelemre. Nem minden esetben, egy Namjoon félével semmi esélyem nem lenne, azonban egy ilyen példány ellen... röhögve nyernék.

– Nagyon csúnya vagy! Nem is tudom, Hoseokkie mit kedvel benned! – leguggolt hozzám, majd a hüvely-és mutatóujja közé fogta államat, maga felé fordítva. – Bár, közelebbről nézve tényleg csinos arcod van. Már értem, miért kellenél annyira Namjoonnak, és Hoseoknak is. Tudod, min gondolkodtam? Visszaviszlek Namhoz, aztán Hoseokkie újra az enyém lesz.

– Sosem volt a tiéd! – röhögtem a képébe, már-már szánalmat tükrözően. – Nem akarlak megbántani, de annyira gáz, ahogy viselkedsz! Elképzelni nem tudom, hogyan tudsz így élni. Ember, Hoseoké lehet bárki, de ő nem lehet senkié, te hülye vagy? – nevettem, jó ízűen kacarászva rajta. Mintha érzékeny pontjába martam volna szavaimmal a szívébe, úgy vágott képen reflexből. – Jézus, még ütni sem tudsz – fintorogtam, lenyalva ajkaim sarkából kiserkenő vért, majd azzal a lendülettel felálltam, ő pedig meglepetten nézett rám, s akkor konstatálta, hogy csak a kezeimet kötötte le. Én viszont nem vártam meg, míg feleszmél: egy határozott mozdulattal úgy fejeltem le, hogy szerencsétlen hátraesett, a hátára esve, halkan nyekkenve a padlón. A feje erősen koppant a hideg kövön, s a hirtelen fájdalomtól összegömbölyödött a padlón.

Szánakozva néztem végig rajta, közben pedig azon gondolkodtam, szerencsétlen miért ennyire hülye. Mit gondolt? Elrabol, és majd hagyni is fogom, hogy szórakozzon velem? Vagy azt hiszi, ha Namjoonéknak sikerült velem szórakozniuk, neki is menni fog? – Röhöghetnékem volt.

– Na pá! Legközelebb ügyesebb leszel, bízom benned – kacagva lendítettem a lábamat, hogy eltoljam a cellaajtót, majd ki is léphessek rajta, erőteljesen berúgva azt a helyére magam mögött. Frusztráltan lépkedtem a folyosón, a csuklóimat feszegetve, próbálva magam kiszabadítani, ez azonban nem ment.

Egy pillanatra megálltam, dühösen és morgolódva, majd a cselekvéseimből egy kellemes hang szakított ki:

– Segítsek? – Hátra fordultam, s mikor megláttam a fekete hajzuhatagot, s a nálam jóval magasabb fiút, aki kedvességet sugárzott magából, bólintottam egyet.

– Megköszönném. – Egy szempillantás alatt a hátam mögé lépdelt, hogy kioldozza összekötözött csuklóimat, majd amint ezt sikeresen végrehajtotta, azonnal előre emeltem a kezeimet, fájdalmasan simítva rajtuk végig.

– Visszakísérjelek a celládba? Megsérültél – mondta, mikor az ajkaimat figyelte, ahonnan még halványan, de szivárgott egy kis vér. Azonnal lenyaltam a nyelvemmel a vörös nedűt, a férfira nézve.

– Visszatalálok egyedül.

– Azért visszakísérlek – mosolygott, majd megfogta a felkaromat, hogy maga mellett vezessen a cellám irányába. – Amúgy Oh Sehun vagyok.

– Kim Taehyung – néztem rá, kissé vontatottan.

– Tudom – mosolygott rám. – Mi történt veled, amúgy?

– Egy elmebeteg elrabolt, ennyi. Nem volt nagy dolog – vontam vállat, újra ránézve. Milyen érdekes, különös aurája volt. Jó emberismerő vagyok, de róla... róla nem tudtam volna megmondani, milyen, pedig Hoseokról már az első percekben tudtam, milyen jellemmel rendelkezett, ahogy a többiekről is lerítt. Róla nem, ez pedig elgondolkodtatott.

Hoseok

– Szerintem ne hallgass rá! – Daehyun egyből reagált az általam elhangzottakra. Elmeséltem neki a rövid, de annál eseménydúsabb találkozásomat Namjoonnal, amit barátom először kikerekedett szemekkel, majd szemöldökét ráncolva hallgatott végig. – Őt ismerve csak konfliktust akar robbantani közöttünk. Ne dolgozz a keze alá azzal, hogy figyelsz rá és hiszel neki!

– Jó, csak nem hunyhatok szemet a tény fölött, miszerint Namjoon csak alattomos, nem hazug – folytattam a mesélést saját teróiámmal, mire Daehyun gondterhelten felsóhajtott, mikor kirántotta a helyéről a cellarácsot, hogy betessékelhessen minket az én cellámba.

– Ha igazat is beszél, biztosan valami apróságról van szó – vetette le magát az ágyamra, majd a falnak döntötte a fejét, lábait pedig négyes alakba rendezte.

– Szerinted el akarja terelni a figyelmemet valamiről? – vontam fel egyik szemöldökömet, majd leültem Daehyunnal szembe, Taehyung helyére. Csak ekkor tűnt fel, hogy a fiú nincs a cellában. Szememet ide-oda mozgatva néztem körbe, mintha az egyik sarokban megtalálhatnám őt, közben pedig azon morfondíroztam, merre lehet. Nem féltettem, tudott ő magára vigyázni, egyedül a szóban forgó személy társaságától igyekeztem óvni őt. Remélni tudtam, hogy nem esett baja és hamarosan visszatalál a hálókörletbe.

– Nem kizárt – biccentett Daehyun egyetértően. – Nem azt mondom, hogy százszázalékosan felejtsd el a szavait, de ne hagyd, hogy csak ez töltse ki a gondolataidat, mert elfelejtesz figyelni minden másra!

– Igen, tudom, mit kell és mit nem kell tennem – helyeseltem kissé durcásan, ugyanis utáltam, ha olyat rágott a számba, amivel én is tisztában voltam. Attól még, hogy nem ismerek el valamit, igenis a tudatában vagyok.

Daehyun láthatólag felfedezte a sértettséget a hangomban, ezért bocsánatkérően elmosolyodott, s nem szólt többet. Tudtam, hogy sose nézne hülyének, egyszerűen csak ilyen volt a mi kapcsolatunk - mindketten tisztában voltunk a dolgokkal, én elraktároztam magamnak és nem beszéltem róluk vagy nem vallottam be őket még magamnak sem, míg Daehyun mindent szavakba öntött és megosztotta velem a gondolatait. Ebből adódóan csak megerősítés céljából közölte velem a véleményét, annak tudatában, hogy egyezik az enyémmel.

– Szerintem, amúgy, nem lesz baj. – Daehyun ajkait ezúttal egy biztató mosoly görbítette felfelé. – Te így is-úgy is mindig figyelsz Jiminre. Ha valamit kell, azt úgyis észre fogod venni.

– Te pedig szintúgy. – Tükröztem Daehyun mimikáját, aki halk kuncogással reagált erre. – Amúgy... – pillantottam megint körbe.

– Igen? – pislogott érdeklődve.

– Hol a faszba' van Taehyung?

– Fogalmam sincs – vont vállat barátom, miután ő is végigpásztázta az apró helységet. – Lehet, kiment az udvarra a többiekkel vagy sétál vagy akármi.

– Itt vagyok. – Az időzítése tökéletes volt. Daehyunnal egy emberként fordítottuk a fejünket Tae hangjának irányába, ami a cellaajtó volt.

Szemem azonnal megakadt az apró vércsíkon, ami alsóajkát színezte. Nem volt vészes, épp hogy csak szivárgott onnan a skarlát nedű, de ez épp elég volt ahhoz, hogy homlokom ráncba szaladjon az érdeklődéstől, hogy vajon mi történt vele. De ahogy ezen gondolkodtam, egy fekete hajzuhatagot véltem felfedezni Taehyung mögött, majd mikor jobban fókuszáltam rá, rögvest felismertem az arcot. Sehun volt az. Még értetlenebb arcot vághattam, legalábbis Daehyun vigyora – amit szemem sarkából kaptam el – erre utalt.

– Merre jártál? – kérdeztem tőle, mikor kiegyenesedtem ültemben.

– Volt egy kis malőröm a drága Jokwon haverunkkal – forgatta meg szemeit gondterhelten.

Röhögnöm kellett. Ez a Jokwon mindig tud meglepetést okozni, mikor azt hiszi magáról, hogy valaki.

– Ezek szerint elintézted – vigyorodott el Daehyun, mire Tae biccentett egyet. – Nem is tudom, mit várt az a sarkcsillag.

– És te hogy jössz a képbe? – vájtam tekintetemet Sehun kifejezéstelen íriszeibe.

– Elkísértem, mert láttam, hogy kapott egyet és eleinte nem nézett ki túl jól – válaszolta rögtön, mindenféle érzelem nélkül.

Tulajdonképpen nem zavart Sehun jelenléte, se a tudat, hogy visszakísérte Taehyungot. Talán kicsit az baszta a csőrömet, hogy nem ismertem őt, az aurája pedig nem könnyítette meg a helyzetemet – teljesen üres volt és szürke. Erről a srácról nem lehetett leolvasni semmit. Leginkább ez aggasztott. Ha ilyen sivár a srác, miért foglalkozna Taehyunggal? Az ilyenek semmivel és senkivel se szoktak.

Taehyung

– Köszönöm, hogy elkísértél, de ment volna egyedül is – néztem Sehunra, aki csak elmosolyodott, kedvesen és negédesen, de még így is láttam, mennyire őszintétlen volt, mennyire érzelemmentes, mű, amitől halványan kirázott a hideg. Én is így nézhettem ki, vagy egy fokkal azért jobb voltam, mint ő? Valószínűleg jobb voltam, mert ez a görbület nem nyugtató, biztató és kedveskedő, inkább hátborzongató, de nem akartam neki megjegyezni, akárhogyan is, rendes volt tőle, hogy elkísért.

– Nem szeretném, ha bajod esne úgy, hogy láttalak. Mellesleg, nem tudtad volna kikötni a kezedet, és míg ideértél volna, akárkinek sikerülhetett volna elkapnia. – Megemeltem a szemöldököm, majd félszegen bólintottam, mikor jobb tenyerembe fektettem bal csuklómat, kissé szkeptikusan méregetve az előttem lévő alakot. – Remélem, még találkozunk, jó volt beszélgetni – mosolyodott el újra, majd lassan hátat fordított nekünk, és vontatott, mégis határozott léptekkel indult el, hogy kiléphessen a helyiségből, majd elfordulhasson balra, tovább állva.

– Megkötözött? – Daehyun elnevette magát, mire rávillantottam a szemeimet, agresszívan és mérgesen.

– Meg! Kloroformos zsebkendőt tett a fejemre, aztán már csak arra ébredtem, hogy megkötözte a kezemet, de a hülye, a lábamat nem. – Daehyun tovább, jó ízűen, mintha az évszázad vicce esett volna meg. – A lényeg, hogy kiszabadultam – dünnyögtem, az emeletes ágy felé sétálva, hogy leülhessek rá és szemügyre vehessem a most még csúnyábban festő csuklóimat.

– Oké, na! Csak vicces. Ejj, de csúnya. Ezt mind egy kötél okozta? – kérdezte, a kezeimet mustrálva, mire Hoseokra néztem, elég kifejezően, mivel nem reagált, csak nézte hol a kezemet, hol pedig Daehyunt.

– Nem, nem csak az. Hoseok biztos szívesen elmeséli – vigyorogtam rá, miközben a nemrég kapott kenőcsért nyúltam, ami a sebekre tökéletesen hatott, így azzal kezdtem el kenegetni, néha felszisszenve, mikor egy kicsit mélyebb ponthoz értem. Daehyun Hoseok felé fordult, aki a hajába túrt.

– Miért érdekel ez téged? Azt csinálok vele, amit akarok.

– De buzi vagy. – Daehyun kicsit erősebben csapta hátba, mire Hoseok előre bukott egy leheletnyit, bosszús pillantásokkal méregetve barátját. – Azt csinálok vele, amit akarok. Szerencsétlen fiú...

– Nem vagyok az – mormogtam, kenegetve a csuklóimat.

– Hoseok mellett csak az lehetsz – veregette újra hátba Hoseokot, levakarhatatlan, széles vigyorral az ajkain, amik már-már szemtelenül csillogtak. – Na, komolyan. Mitől ilyen a keze? Tök durván néz ki, mintha nem lenne rajta bőr.

Felsóhajtva csóváltam meg a fejemet, a kezeimmel foglalkozva, miközben azon gondolkodtam, vajon ez a srác miért segített nekem? Valamiért nehéz volt elhinnem, hogy pusztán a jószándék vezérelte, ugyanis valamilyen szinten, a tekintetében és a mosolyában magamat láttam, én pedig biztos, hogy soha, senkinek nem segítettem volna önszántamból. Furcsa volt, és kissé rossz előérzetem is támadt tőle, de végül elhessegettem a gondolatokat annyival, hogy talán paranoiás vagyok, és beképzelem.