Vesania - VKook (6/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance; vér, erőszak

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

Zihálás, gyomorgörcs – rózsát hányni fájdalmas, mégis oly szép; a szív meghasad, eső színű szem forró könnye fúródott belé, olyan, mely atomjaira bontja szerves részét.

A Hold kárörvendőn kacag, kitárt karokkal, majd utána eszeveszetten sír, eltakarva fél arcát – a szem sós cseppje, mely fájdalomból fakad, vérré válik, bosszúszomjassá lesz, s szétborítja nedvét az erdő egész területén.

A farkas rémülten hátrál az őztől, aki csak kecsesen felemeli a fejét, alázattal, halál vággyal, a fenevad mégsem képes gyilkolni – dühtől izzó szemeivel emeli a Hold felé a fejét, keserű vonyítást hallatva, miközben szüntelenül lépked az ellenkező irányba. Szíve dübörög, sajog, legszívesebben a saját torkát harapná ketté.

A düh eltompítja elméjét, s rohamléptekben igyekszik az erdő sűrűjébe – ölni fog. Úgy, mint még soha.

Csillapítania kell ezt a keserű érzést, ami számára ismeretlen volt.

Jungkook elhúzta ajkait, hiszen a hó már nem volt olyan ellehetetlenítő a közlekedést illetően, így egész sokan bementek az iskolába már a következő héten. Tetszett neki a kis üresség, a nyugodalom, ami az épületet körbe járta, de minden csoda csak három napig tart, tudta ő is nagyon jól, ez sem lesz hosszadalmas, de valahol mélyen azért remélte, kitart még pár napig. – A remény szertefoszlott, amint belépett az intézmény ajtaján, majd érzékelte, hogy bizony-bizony, az ajtótól alig pár méterre lévő büfénél hatalmas sor áll. Több tucat lány – köztük legalább ennyi fiúval –, akik hangosan kacagva beszélgettek, illegették magukat a hím neműek felé, beharapott alsó ajakkal, a hosszú hajukat csavargatva, majdhogynem szemérmetlenül. A fiúk persze, már csak a tekintetükkel képesek lettek volna magukévá tenni a lányokat, s Jungkook ekkor gondolkodott el pár szekundumra: miért ilyen szemérmetlen a korosztálya? Vajon ez mindig így volt, vagy csak gusztustalanul romlik a világ?

A másik kérdés: ő miért nincs ott?! Miért hagyja hidegen a lányok illegetése, miért nem érdekli a hosszú lábú, csinos, két mellű, kerek fenekű egyedek, akik a büfé pultjánál állva tolják ki a feneküket, kacér mosollyal? Hoseok már biztosan az összes fenekére rácsapott volna, de ő még csak jóformán meg sem bámulta egyiket sem. – Későn érő. Igen, letudta ennyivel, mert ugyan, régebben "csajozgatott", de ez mostanra elmaradt. Őt nem a lányok foglalják le, hanem… hanem mi is? Jó kérdés. Nem foglalja le igazából semmi, csak őt még nem érdeklik a libák, sem a stréberek, sem pedig a kedves, aranyos leányzók. Nincs ebben nagy cucc, abban sem, hogy még szűz, végül is, miért fektessen meg valakit, akihez nem vonzza semmi? Bár, barátainak véletlenül sem mondta volna el, hogy még egyetlen mélyebb kontaktusa sem volt egyetlen nőnemű lénnyel – jó, ez durva gondolat, bevallotta magának. Szóval nővel. Nővel? Ezek még nem nők, lányok. Ő sem férfi. Fiú.

Felsóhajtva megrázta a fejét, majd aránylag gyors léptekkel indult meg a lépcső felé, hogy a termébe mehessen, lepakolhassa a cuccait, és folytassa agonizálását, ami ugyan, egy hétre alább hagyott, de most újból utat tört szívében – talán ember undora van. Amíg kevés létforma uralkodott az iskolában, addig nem volt semmi baja, most, hogy tömve vannak a folyosók, máris úrrá lett rajta a hányinger, és a fintorgás, amit nem tudott egy pillanatra sem levakarni az arcáról.

A lépcsőn lomhán haladt felfelé, majd szusszantott egy hatalmasat, mihelyst a folyosóhoz ért, de amivel ott találkozott, az megállította mozdulataiban. Persze, szokásos volt azért, hogy pár felsőbb éves piszkálgatta a gólyákat, de mivel nem látta a „szenvedő alanyt” a két fiútól, így túl sokat nem is akart ezzel foglalkozni; lassan haladt feléjük, hogy tovább is állhasson.

Végül is, ez is minden napos.

– Na? Mi van már? – nevetett egy végzős fiú, egy könyvet tartva ujjai között, ami Jungkook számára ismerős volt, azonban nem tudta volna megmondani, honnan. Sokáig kattogtak agyában a fogas kerekek, de elfordította tekintetét az eseménytől.

Nem, nem tahó, bunkó, érdektelen ő, de mit csinálhatna? Neki ehhez semmi köze, és amúgy sem valami hős, hogy kiálljon másokért, amikor az emberek többsége az ő létezésére is baszik – ez a sanyarú igazság. Nem kockáztatja a békességét egyetlen alsóbb évfolyamba járó kedvéért sem. Szimplán elfelejti a történteket, aki akar, az meg majd úgyis segíteni fog, bárki is az áldozat.

Rájuk sem nézett, úgy haladt el mellettük, a folyosón lévő terem felé igyekezve, néha hosszabb pillanatokra lehunyva a szemeit, hogy teljesen kizárhassa magából az eseményeket. Ő nem Superman, vagy bármi más, és amúgy is, két végzős ellen ő is kevés, mert ugyan, jó kondiban volt, szerencsére egy-két napos futás után is építődtek az izmai – jók a génjei –, és mivel évekig futni, edzeni járt, izmos volt az egész teste. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy boldog-boldogtalant meg tudjon védeni egy-egy szociopata ellen.

Ezzel nyugtatta magát, mikor már az ajtajuk melletti fogasnál állt, hogy levehesse magáról a kabátját, feltűnően kerülve tekintetével az eseményeket, amiket már csak foltokban hallott, hiszen az idősebbek – minden bizonnyal – nem voltak túl hangosak.

– Válaszolj már, te szutykos! – Jungkook halványan megcsóválta a fejét. Sosem értette, erre miért van szükség. Miért kell bántani a gyengébbeket? Miért nem kezdenek ki náluk nagyobbakkal, vagy erősebbekkel? – Igen, ahhoz kellene egy kis bátorság, de ezeknek nincs bátorságuk, ezek sérült emberek, akik el vannak nyomva otthonaikban, s itt, a gyengéken élik ki beteges hajlamaikat, vágyaikat.

Minden terrorizáló mögött egy sérült ember van, csak abba nem gondolnak bele ezek az emberek, hogy akit bántanak, talán náluk még sokkal rosszabb helyzetben lehetnek.

– Hát akkor kiverem belőled a választ! – Jungkook összevonta szemöldökeit, majd hirtelen hallotta, hogy valami koppan. Nem akart odanézni, nem akart ő megfordulni, esze ágában sem lett volna, de az a könyv túlontúl ismerős volt neki, s mihelyst beugrott elméjébe, miért is foglalkoztatta ilyen szinten, a fiúk felé fordult.

Ereiben meghűlt a vér is, amint látta, hogy bizony, Taehyungot kezdték ki a fiúk, nem is akármilyen intenzitással: Taehyung feje az ablaküvegen koppant, s túl nagy vehemenciával ütötték oda, így az üveg meg is repedt. Taehyung fájdalmas arckifejezése arról adott tanúbizonyságot, hogy a fiúnak fájnak a cselekmények, ráadásul mihelyst Jungkook meglátta az apró vércsíkot, ami a fiú szőkés hajára tapadt, majd a halántékán csordogált lefelé, el is felejtette, hogy ő nem hős, és nem Superman.

– Hé! Mit csináltok?! – Dühösen lépkedett a felsőbb évesek felé, Taehyung szemei pedig könnybe lábadtak, majd össze is szorította őket. Karjai folyamatosan remegtek, ahogy az ablaknak támasztotta ujjait, próbálva magát ellökni onnan. Jungkook szíve összeszorult. Valami facsarta… görcsbe rándult.

– Te húzzál el innen! Megkérdeztük ezt a szerencsétlent, nem-e tudja, hol van Jinki tanár úr, de még csak ránk sem nézett! Pofátlan! – sziszegte az egyik idősebb, erősebben nyomva Taehyung fejét az ablaknak.

Jungkook vére szabályosan forrt, a pulzusa az egekbe szökött, vérnyomása már a kétszázat verhette – egymásnak préselte fogait, odalépkedve a csapathoz, majd a kezet, mi Taehyungot bántotta, erősen megmarkolta.

– Azért, mert néma, cseszd meg! Engedd már el! – Jungkook agressziótól forró hangon beszélt, ahogy elütötte a szőkeségtől az eddig, fejét fogva tartó ujjakat, majd amint szabadult, azonnal a háta mögé vonta a fiatalabbat, aki nem reagált, csak remegő ajkakkal nézett oldalra. – Beteg állatok! – Lehajolt a könyvért, mély sóhajt hallatva.

– Akkor meg menjen magán tanulónak, faszér' járnak nyomorékok az iskolába! Megérdemelte, amit kapott, te meg, kis haver, ha nem vigyázol, nagyobbat kapsz! – Jungkookról lepergett a fenyegetés, csak állta az őt illető tekinteteket, szikla szilárdan, törhetetlenül.

Nem válaszolt, csendben nézte, ahogy a végzősök fintorogva oldalognak el, majd amint eltűntek azok a lépcsőfordulóban, Jungkook azonnal leültette Taehyungot az egyik, ablakhoz közeli padra, hogy szemügyre vehesse, mennyire sérült meg. Szerencsére nem volt nagyobb baja, csak a halántékán húzódott egy kisebb vágás, amit a berepedt ablak üveg okozott, ez pedig megnyugtatta, valamilyen szinten. Nem ütötték meg – szerencsére.

– Nagyon fáj? – kérdezte Jungkook, egy zsebkendőt véve elő a zsebéből, s lehajolva a szőkeséghez, óvatosan letörölgette a vért arcáról, és hajáról is, amennyire csak lehetett. Taehyung nem válaszolt, csak lesütötte a fejét, remegő ajkakkal. – Na, nem nagy dolog ez. Engem is vertek már meg, mikor gólya voltam, ráadásul a mosdóban, mert sok időt töltöttem a fülékében – mosolygott –, az ennél még rosszabb is volt – gondolkodott el.

Taehyung nem felelt, csak remegő ajkakkal eresztett el pár könnycseppet, amik lassan, komótosan gördültek végig az arcán, hogy állához érve hulljanak tova a combjain pihenő kezeire.

– Hé, katona dolog, ne sírj – guggolt le hozzá Jungkook, összeszoruló szívvel. Taehyung nem nézett rá, csak tovább sírdogált, remegő testtel, ökölbe szorított ujjaival. – Ne sírj. Nem szeretem nézni, ha az emberek sírnak. Meg nem tűnsz te olyan gyengécskének, hogy itt pityeregj – nyúlt a fiatalabb álla alá, megemelve annak fejét, majd mikor Taehyung nagy nehezen felemelte szemhéjait, tekintetük pedig akaratlanul is, de találkozott, Jungkook azonnal megbánta előző tettét.

A szíve olyan mértékben szorult össze, rándult görcsbe, hogy azt hitte, menten el fog pusztulni, még a levegőt is gyorsabban vette, majdhogynem fújtatott a furcsa érzéstől, ami a mellkasába vágott, kíméletlenül – azokban a percekben halálra volt ítélve.

Az a gyönyörű, eső színben pompázó szempár tele volt fájdalommal, keserűséggel, indulattal, csalódottsággal, s Jungkook úgy érezte, boldoggá kell őt tennie. Bármi áron.

Vajon, ha másról lett volna szó, lelkiismerete, dühben forgó szíve, s elméje akkor is közbe szólt volna?