Closed (1/?) - VKook

Cím: Closed

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance
Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, középiskolás, tizenhét éves fiú, akinek sajnálatos módon elváltak a szülei - a folyamatot egy híres, neves ügyvéd vezette le, aki Jeon Jungkook névre hallgat. 
Habár, Taehyung érzi, a válás óta valaki mintha folyamatosan figyelné, sokszor azt hiszi, ezt csak beképzeli magának, de koránt sem mer komolyan belegondolni abba, hogy valaki minden egyes nap követi, figyeli őt, vágyának forrását. Fogalma sincs róla, hogy egy éhes fenevad jár a nyomában, s tud minden lépéséről, de amíg nincs tettlegesség, addig nincs probléma sem.
A vágy, a téboly egy idő után viszont cselekedetre bíró képességet ölt magára... 

Hozzáfűzés:  VISSZATÉRTÜNK, GYERMEKEINK!
Itt lenne egy újabb VKook Noriko, és az én tollamból. :D Nem lesz megszokott fici, az biztos... elég bizarra, morbidra sikeredett, de őszintén, mi imádtuk/imádjuk írni, így reméljük, a ti tetszéseteket is elnyeri majd. :3
Jó olvasást! ❤❤❤❤❤❤❤

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Taehyung

Halk sóhajjal sétáltam hazafelé az iskolából, a fülhallgatómat a fülembe dugva – nem volt kedvem hazamenni, ugyanis tudtam, anya valószínűleg a kanapén fog ücsörögni, itatni az egereket, hiszen nem tudja magát túltenni a történteken, bármennyire is szeretné. Pszichológustól, és pszichiáterről pszichológusra, és pszichiáterre jár, de igazán egyik sem tud vele mit kezdeni – anya depressziója már lehetetlen mértéket öltött. Sokszor nekem kellett őt kikönyörögnöm az ágyból, vagy nekem kellett esdekelnem, hogy menjen dolgozni, mert apa nem fizet annyit, hogy az elég legyen nekünk. Már nézegetnem kellett alkalmi diákmunkát is, mert anya egyszerűen… képtelen felépülni.

Szeretném, hogy minden olyan legyen, mint régen. Szeretném, ha minden olyan lenne, mint gyerekkoromban – igazából, veszettül hiányzott apa, a bátorító szavai, a meleg ölelése, a mosolya, az, mikor elvitt a játszótérre, amikor kisebb voltam… és az, amikor esti mesét olvasott nekem. Persze, tudtam, már nem vinne el a játszótérre, s nem is olvasna nekem esti mesét, mert elég nagy voltam, de akkor is hiányoztak azok az idők, mérhetetlenül.

Eleinte még sűrűn látogatott, vagy vitt el magához, de mióta a cicababája terhes, azóta azt sem tudja, hogy létezem – ez a megunt gyerek sorsa.

Megcsóváltam a fejemet, a zsebembe téve hideg ujjaimat, elhúzott ajkakkal, miközben bekanyarodtam az egyik utcába, mély sóhajt hallatva, figyelve, ahogy forró leheletem gomolyogni kezd a hűvös levegőn; tényleg nem volt kedvem otthon lenni.

Szeretem anyát, s tudom, ha más nem, nekem kell gatyába ráznom, de egyszerűen nem tudtam, hogyan tehetném ezt, fogalmam sem volt róla, mivel segíthetnék neki, így minden olyan lehetetlennek, esetlennek tűnt. Minden olyan elveszett, kietlen, akár egy sivatag. Semmi öröm, semmi boldogság nem vár otthon – anya nem mosolyog rám, nem ölel át, s tudom, hogy szeret, és boldog, hogy hozzá kerültem, de a törődés messzemenőleg elmaradt.

Hirtelen torpantam meg, majd megmerevedett testtel fordultam a hátam mögé, hatalmasat nyelve – nem volt mögöttem senki, hiába kémleltem magam mögött az utcákat, a hátrahagyott szakaszokat, ismét nem találtam senkit, sehol.

Mély nyögés mellett húztam ki fülemből a fülesemet, hátha hallhatok valamit, de újfent semmi… semmi változás. – Nem csak anya beteg, már engem is megbetegít ez az egész; körül-belül három éve, a válás óta érzem azt, mintha valaki folyamatosan, állandóan követne, akárhová megyek. Kezdett már a rögeszmémmé válni, de akárhogyan gondolkodom, ki lehet az, mindig odajutok, hogy senki. Nem nagyon vannak barátaim, nem ismerek igazából itt egy lelket sem, miután anyával elköltöztünk, így teljesen logikátlan lenne az elmélet, miszerint valaki figyeli minden lépésemet.

Én mégis így éreztem akkor is, ha a szobámban vetkőztem le esetleg, vagy fürödni készültem – mindig elhúztam a függönyt, viszont mikor ebben a pillanatban sem találkoztam senkivel, elmerengtem azon, talán nem ártana egyszer nekem is egy pszichológus…

Lehet, kezdek begolyózni.

Megráztam a fejemet, és egy szusszantás kíséretében dugtam vissza fülembe a kis tappancsokat, hogy immáron gyorsabb tempóban igyekezzek haza – nem volt mögöttem senki, nem követ senki, tudom én is, valami mégis erre késztetett. Valami ismeretlen sugallat.

Jungkook

Hangtalanul, és gyorsan húzódom vissza rejtekhelyemre, mielőtt lencsém csillanását észrevenné a kiszemelt "áldozatom", akit már évek óta követek. Jobban mondva, három éve vagyok a nyomában, majdnem minden nap. Hogy miért? Azért, mert megőrülök tőle, már azóta áhítozom a kölyök után, amióta megpillantottam őt; lépni felé nem tudtam, és nem is merek azóta sem, tekintve, hogy ő egy diák, egy kiskorú, én pedig már egy felnőtt férfi vagyok, és igen... ő is egy fiú.

A társadalom, ha megtudná, micsoda egy szörnyeteg vagyok, aki egy fiú után áhítozik, aki a tizennyolcadik életévét még be sem töltötte, nem csak, hogy lecsuknának, de állítom, hogy ebből lincselés is lenne. Valamilyen szinten érthető ez is, de ha őszinte akarok lenni, a vágyaknak nagyon nehéz ellenállni, és ebben a társadalom, és annak elvárásai sem tudnak megakadályozni, sőt, még a sok ellenérv sem tud rám hatást gyakorolni, hogy milyen következményei lehetnének annak, ha egyszer is rátenném a mancsom arra a kölyökre. Tisztában vagyok minden ilyesfajta büntetőjoggal, és bűncselekményekkel, hiszen már egy ideje az ügyvédi szakmát taposom, és így jön képbe Taehyung is.

Három éve én segítettem nekik a válással kapcsolatos ügyekben, s emlékszem, amikor először megpillantottam, nem tudtam levenni róla a szemem. Már tizennégy évesen is gyönyörű volt, igaz, akkor még nem volt annyira fejlett, mint most, de egy gyerektől ez csak természetes. Viszont most... most, így tizenhét évesen elképesztő szépséggel bír, mi lesz vele, ha többet fejlődik? Lehet, hogy egészen huszonegy éves koráig várnom kéne, hogy olyan szinten ronthassam meg, amilyet ember még el sem tudna képzelni.

Mély sóhajt hallatok, ahogy a gondolataim már olyan vizekre evez, amikért más már rég elítélne, sőt, mi több, lehet meg is verne. De ez legyen a legkisebb problémám, hisz míg csak agyban játszódik le ez a történet, addig senkinek semmi köze a dolgokhoz; azzal viszont egyet kell értenem, hogy ez a kukkolás koránt sem egészséges dolog.

Mikor ismét kipillantok a ház sarkánál, hogy meggyőződjem arról, tovább haladt a másik, mosolyogva veszem tudomásul, hogy úgy folytatja útját, ahogyan azt minden nap megteszi. Tudom róla, hogy nagyon nehéz a családi háttere, tudom, hogy az édesanyja mély depresszióban van azóta, hogy az apjától elváltak. Tudom, hogy mikor hova megy, hogy mit miért tesz. Mindent tudok már róla, ő azonban rólam semmit sem tud. Biztos vagyok benne, hogy már nem is emlékszik az arcomra.

A házuk előtt megállva figyelem, ahogy a szobájába sétál, majd táskáját letéve az ágyra, lehúzza magáról a pulóverét. Ezt azonnal lencsevégre kapom, hiszen ezeket a pillanatokat megéri lefotózni. Olyan ez, mintha valami természetfotós lennék, csak épp állatok helyett egy fiatal srácot fényképezek.

Gyönyörű, főleg, amikor a pólójára fogva, elkezdi azt lehúzni magáról, hogy elmehessen fürdeni. Mikor épp lefotóznám fedetlen testét, megáll mozdulatában, és a pólót leeresztve a testén, az ablakhoz siet, hogy elhúzza az azon lévő függönyt, mint meg annyiszor. Kuncogva veszem tudomásul, hogy valamilyen szinten ismét lebuktam, csak úgy, hogy ő nem is tudja, hogy ki figyeli folyamatosan, csak a megérzéseire hagyatkozhat.

Túl tökéletes ahhoz, hogy ne kapjam el őt!

Másnap reggel elhatározom, hogy munka után, ismét Taehyung nyomába eredek, csak most egy kicsit változtatok a dolgokon. Ma nem csak követni fogom.

Délután a vasútállomáson figyelem Taehyungot, amint épp azt a szerelvényt várja, amivel naponta hazamegy, viszont az most egy tragikus baleset okán, késik majd egy órát. A másik azonnal dobbant egyet lábával, mérgesen konstatálva, hogy itt ragadt addig, míg azt a balesetet el nem hárítják. Vigyorogva veszem tudomásul, hogy ez a nap ma nekem játszik, nem is akármennyire.

Lépteimet lassan veszem irányába, miközben készítek gondterhelt arcáról egy képet, ahogy a tömegben teljes mértékben kitűnik szépsége. Olyan ő, mint egy sztár, aki nem is tudja magáról, hogy mennyire híres, főleg az én szemeimben. – Látom, ahogy egész teste megfeszül, majd tekintetével ismét keresni kezd valamit, vagy esetleg valakit. Lehet, hogy engem keres, csak nem tudja, hogy milyen arcot párosítson az őt követő személyhez.

Míg kamerámat elrejtem táskámban, kihúzva magam lépkedek oda hozzá, éhesen mérve végig őt, megcsodálva azt, hogy mekkorát nőtt három év alatt.

Azóta nem álltam mellé, nem is érintettem meg, sőt, még beszélni sem beszéltem vele. Amint a háta mögé érek, végig nyalom ajkaimat, megeresztve egy halk, reszketeg sóhajt.

– Taehyung? – szólítom meg halkan, de mégis annyira hangosan, hogy a hangos tömegtől hallhassa kissé elmélyült hangomat. Amikor megugrik, és felém fordul ijedt ábrázattal, arcomra egy kedves mosolyt öltök. – Mi a baj? Megijesztettelek? – nevetem el magam, ahogy figyelem, hogyan is enyhülnek meg vonásai, mivel minden bizonnyal megismer.

Taehyung

Dühösen fújtattam az állomáson, a méregtől halványan remegve, ugyanis kezdett már nagyon elegem lenni a közlekedésből. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy megint késik a vonat, ráadásul egy órát – így is szörnyű napom volt, de ennek még pluszban rá kellett tennie egy lapáttal! Persze, hogy így majd jó későn érek haza, és a tanulás is nehézkesen fog menni. Az ember nem is gondolná, egy óra mennyire is tudja befolyásolni az otthoni teendőket, pedig rohadtul – az az egy óra lehet akár létfontosságú is, tekintve, hogy holnap történelemből írunk témazárót, és ma nem volt történelemből órám, szóval nincs nálam sem egy könyv, sem pedig füzet, és akárhonnan is néztem, bizony-bizony, lesz bőven estre hét óra, mire hazaérek.

Amint ezt realizáltam, mély nyüszítés hagyja el ajkaimat, majd magamban, halkan kezdtem el szitkozódni, járkálva az állomáson, igyekezve figyelmen kívül hagyni az engem körbeölelő tömeget, amikor megint olyan érzésem lett, mintha valaki folyamatosan engem figyelne. Hiába kémleltem a hátam mögé, hiába kerestem, kutattam szemeimmel az ismeretlent, nem láttam semmi gyanúsat – tényleg kezdek megőrülni. Mondjuk, ehhez bőven hozzátehet ez a pocsék tömegközlekedés is…

Miután megnyugtattam magam, hogy csak én gyártom magamnak az ostoba sztereotípiákat, újfent a vonat késésen kezdtem el bosszankodni, zsebeimbe illesztve ujjaimat, hogy valamelyest védeni tudjam őket a fagyos hűvös elől, amikor is meghallottam a hátam mögül egy igen ismerős hangot. Megrémültem, talán meg is ugrottam, s kissé ijedten fordultam a hátam mögé, de amint megpillantottam az ismerős arcot, vonásaim meglágyultak, és halvány mosollyal néztem a fölém magasodó férfire, kinek meleg görbület játszott ajkain.

– Jó napot – mosolyogtam zavartan, hajamba túrva, miközben félve néztem a szemeibe. – Nem, dehogy, csak magamban fortyogtam, mert egy órát késik a vonatom, és eléggé el voltam foglalva a gondolataimmal – vágtam ki magam a szituációból, nehogy tényleges marhának, vagy ostoba kölyöknek tűnjek, aki a saját árnyékától is megijed, pedig a valóság ez volt; nem voltam túl bátor ember.

– Ah… ez elég szomorú – biggyesztette le alsó ajkát.

Már épp válaszoltam volna, hogy de még mennyire, és utálom a tömegközlekedést, amikor elgondolkodtam pár pillanatra: mégis mit keres ő itt?

– Eléggé – motyogtam, megvonva vállaimat, hanyagul, mintha átsiklanék a tény felett, hogy rohadt sokat késik a vonatom. – Én miért van itt? Mármint, úgy tudom, autója van, nem hiszem, hogy vonatra lenne szorulva – biccentettem oldalra a fejemet, kíváncsian vizslatva őt, s várva a válaszát, de csak elmosolyodott; ajkain egy féloldalas görbület játszott, mi nem volt sem lenéző, sem kedves, inkább… egy kissé talán fölényes.

Lehet, ezt is csak én képzelem be magamnak…

Jungkook

A kérdését hallva, azonnal félmosolyra görbülnek ajkaim, hiszen feltehetőleg gyanakszik rám, meg úgy alapjáraton mindenkire. Tudom, hiszen látszik a tekintetén, hogy nem érti, miért is vagyok itt, hogy miért pont őt szólítottam le. Olyan kis édes, igazán megrontani való.

E gondolat után érzem, hogy valami megtörik bennem, hogy tudom, olyat fogok tenni, amit alapjáraton nem lenne szabad, ha a vágyaim nem részegítenének meg, biztos vagyok benne, hogy ellentmondanék ennek az érzésnek, ami egy sötét csomóvá alakul a mellkasomban, hogy az szinte szétrobbanva töltse ki az egész lényemet. Nem várok tovább, nem fogok édesgetni, nem vagyok én cukros bácsi, hogy olcsó módszerekkel vonzzam magamhoz a kiszemelt áldozatomat. Nem! A életben semmi sem fog az ölünkbe pottyanni, ha akarunk valamit, vegyük el!

Fejemet oldalra biccentem, miközben mosolyom kedvesebb görbületre húzódik, végig fixírozva Taehyungot, aki úgy áll előttem, mint egy ártatlan kis őzike, aki várja, hogy végre történjen valami.

– Ez így van, nem szorulok a tömegközlekedésre, de van egy barátom, akit kihoztam, ő egy másik vonalon megy, szóval neki időben indul a vonat – válaszolok, azzal tekintetem körbejáratom. Hatalmas a tömeg.

– Ó, értem. Szerencsés a barátja – mosolya azonnal tele lesz némi megkönnyebbüléssel, és csakugyan kedvességgel.

– Igen az. Veled mi újság? Minden jól megy azóta, hogy a szüleid elváltak? – érdeklődöm, zsebembe dugva kézfejeimet, mintha nem is tudnám, mi játszódik le náluk. Íriszeit picit oldalra vezeti, hogy valami kielégítőt mondjon a számomra.

Milyen rossz fiú, hazudozni nem szép.

– Csak a szokásos, suli, tanulás, egyebek. De megvagyunk, köszönöm a kérdést. Elviseljük, hogy apa már nincs velünk, igaz, eleinte nehéz volt – mosolyodik el, felnézve rám.

Milyen hazug... most is ugyanolyan nehéz nekik, mint legelőször, sőt, még nehezebb.

– Értem, ezt jó hallani. Anyukád is rendben van? – érdeklődöm kedvesen.

– Persze. Jól van, most is biztos ételt készít, ezért siettem volna, hogy hazaérjek – mondja ezt egy lemondó sóhaj mellett. Annyira rossz, hogy ezt már büntetni kéne.

– Ha gondolod, haza vihetlek – vágom rá, szinte azonnal, amitől szemei is felcsillannak.

– Áh, nem akarok a terhére lenni.

– Nem vagy a terhemre. Ha felajánlom a segítségem, nyilván azért teszem, mert nem vagy a terhemre. Amúgy is, régen beszéltünk, régen láttuk egymást – kacsintok felé egyet, amit ő azonnal egy széles mosollyal nyugtáz.

– Nos, ebben az esetben elfogadom, de csak akkor, ha tényleg nem teher.

– Nem teher, sőt, örülök is neki – mondandóm utolsó felét talán egy picit baljósan is ejtem ki ajkaim között, de ez láthatóan a másik figyelmét nem kelti fel. Tenyerem hátára helyezem, azzal ösztökélve, hogy induljunk csak a parkolók irányába, ahol az autómat parkoltam le.

Az autóban ülve, eleget sztorizgatunk, megteremtve ezzel a barátságos légkört, szinte elsimítva mindazt, hogy bizony én nem egy kis léptű dologra készülök vele szemben. Hiába a magam által felhozott sok-sok észérv, ahogy a mellettem ülő fiúra pillantok, abban a pillanatban el is felejtem őket, mintha fel sem ötlöttek volna bennem.

– Ó, tényleg. Nagy baj lenne, ha megállnánk nálam egy kis időre? Elfelejtettem az egyik fontos papíromat, amit az egyik ügyemhez kéne – adom elő magam, kihasználva a naivitását.

– Dehogy, semmi baj – mosolyog, elkényelmesedve a bőrülésben.

– Köszönöm. Egyébként biztos, hogy minden rendben otthon? – érdeklődöm, talán ezzel is megadva neki azt a lehetőséget, hogy igazat mondjon, és ne büntessem meg már csak amiatt is, hogy ennyit hazudozik.

– P-persze. Miért ne lenne? – mered rám, hatalmas szemekkel.

– Nem tudom, csak látszik rajtad, hogy baj van. Ügyvéd vagyok, nekem a testbeszéded mindent elárul – magyarázom, amitől szinte az ülésbe préselődik. – Tudod... ha van valami baj, nekem nyugodtan elmondhatod. Nyilván nem vagyok egy közeli ismerősöd, de ha bármi van, szívesen segítek - teszem hozzá, mígnem ismét egy halk sóhaj szökik ki belőle.

– Tudom és köszönöm, de most ha nem baj, inkább hagyjuk a témát. Nincs könnyű életem, de ezt majd legközelebb elmesélem – ejt meg felém egy kedveskedő ajakgörbületet, amit én viszonozok. Ha nem lennénk utcán, most azonnal kezelésbe venném azokat az édes ajkakat, csak ennek most nincs még itt az ideje.

Egészen addig, mígnem megérkezünk a házamhoz, ahol az autóból kiszállva, megvárom a másikat, hogy a nyomomba szegődjön, végül eltűnjünk mind a ketten az ajtóm mögött.

– Hűh, de szép ez a ház – csodálkozik el, ahogy előre engedi magát, én pedig úgy állok meg a sötétebb folyosórészen, akár egy szellem.

– Tetszik? – érdeklődöm, végig figyelve azt, ahogy csodálkozva nézelődik, mint egy hatéves.

– Igen, nagyon szép. A mi házunk ehhez képest semmi.

Előre mozdulok, lassan, nagyon lassan követve őt, lekapcsolva a folyosón lévő villanyt, mintha ezzel is csak a bensőm legsötétebb részét akarnám kifejezni, mintha csak félnék attól a kis fénytől is, ami körülvesz.

– Ha szeretnéd, felfedezheted még ennél is jobban – hangom mélyebb lesz a túlzott vágytól, ahogy kezem ügyébe kerül egy kis üvegcse, és egy kendő, amit farzsebemből húzok elő, megnedvesítve azt a szúrós szagú folyadékkal. Halkan elneveti magát mondandómon, beengedve magát a hálószobámba.

– Hű, ez igen! – hangja izgatottan cseng, ahogy az ajtóban állva figyel, miközben lekapcsolom a villanyt az előszobában is, egyre közelebb kerülve hozzá annyira, hogy mellkasom a hátának simuljon.

– Mi lenne, ha kipróbálnád, miket is rejt ez a szoba – suttogom fülébe, mígnem a nedves kendőt az arcára nyomom, addig tartva ott, míg el nem ájul –, hogy végre az enyém legyél.