Shatter me with hope II. - VHope (21/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben." 

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Jaebum

Már jó pár napja annak, hogy Hoseok itt hagyott Taehyunggal, és én tényleg próbáltam ápolgatni őt, beadni a gyógyszereit, levinni a lázát, de egyszerűen annyira elkapta valami, hogy fogalmam sem volt, mi mást tudnék csinálni. Állandóan takargattam, de mivel alig volt ébren, nem tudtam elég táplálékot bejuttatni a szervezetébe, csak néha tudtam itatni, de még az is elég kevésnek bizonyult. Hiába próbáltam néha felrázni, ébreszteni, mintha kiütötte volna magát, mintha nem is ebben a világban lett volna; fogalmam sem volt róla, mi mást tehetnék, mit lehetne még ezen kívül. Úgy éreztem, tehetetlen vagyok a helyzetet illetően, és kezdtem igencsak kétségbe is esni miatta.

Szitkozódva nyelettem le vele az újabb gyógyszert, miközben már az egész testét körbe tekertem egy vizes lepedővel – ami az enyém volt –, hogy levigyem a lázát, és ideig-óráig tényleg hatásos is volt ez, de nem huzamosabb ideig. Reméltem, hogy pár nap múlva helyrejön, mert ez így egyáltalán nem lesz rendben. Az a marha is letolhatná a képét, bármennyire nehéz, vagy körülményes idejutnia… azért nem vagyok ápoló, és amennyire lehet, én figyelek rá, de ez már az én képességeimet is meghaladja.

Lassan hallottam az ajtónak a zárát, s mint a rakéta, úgy rohantam ki Taehyung cellájából, becsukva magam után az ajtót, mint akinek a szemét vették, futottam a sajátomba, magamra húzva a cella ajtaját. Éppen, hogy ez sikerült, már hallottam is az őröket, és láttam, ahogy vonszolnak magukkal valakit… valakit. Egy férfit. Megemeltem a szemöldökeimet, kíváncsian stírölve a pasast, akit a mellettem lévő cellában helyeztek el – inkább dobtak be –, majd bezárva a cella rácsát, az őrök már igyekeztek is kifelé, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy nem tűnt fel nekik Taehyung takarója, sem az oda nem illő dolgok. Ez meglepett, mert minden nap megvolt az időszak, amikor bejöttek – amit már óra nélkül is érzékeltem –, és nem volt ilyesmire még példa.

Még mindig hevesen dobogó szívvel léptem ki a cellámból, majd indultam el Taehyungéhoz, futólag a férfire pillantva, aki tökéletesen látott mindent.

– Ha köpsz az őröknek, kicsinállak! Beteg a srác, és ha nem ápolom, bele fog halni, szóval hallgass, nem látsz semmit – mondtam rögtön, határozottan, mire elnevette magát, a rácsokba fűzve az ujjait, méregetve engem.

– Nem köpök, nem vagyok az a fajta, aki direkt kicseszne másokkal – mosolygott, figyelve, ahogy Taehyunghoz sétáltam, de egyszerűen felesleges is volt mennem… nem tudtam levinni a lázát. – Mi baja, amúgy?

– Nem tudom. Beteg. Lázas, köhög, valószínűleg megfázott idelent, nem jók a körülmények, előbb-utóbb lázgörcsben fog meghalni. Tegnap óta egy percre sem nyitotta fel a szemeit – mondtam, levéve a fiú homlokáról a ruhát, megrázogatva, úgy téve vissza, hogy újra hűvöset kapjon, majd jobban betakargattam, már teljesen elvesztve a reményt, hogy meggyógyul. Nem, nem azért féltem, mert Hoseok esetleg kicsinál, igazából, nem érdekel, de a szavamat adtam valamihez, amit nem szerettem volna megszegni, semmilyen esetben.

Megígértem, hogy vigyázok rá, erre?! Ha kipurcan, még a halálon túl is kísértem majd őt, az fix… Mély nyögéssel húztam le róla a takarót, hogy a testén pihenő nedves ruhát levegyem róla, de a férfi ekkor megszólalt:

– Tegyél a talpára valami vizes cuccot, kösd oda, az majd lejjebb viszi a lázát. Nem mindig tanácsos a testét tekergetni be – hallottam meg a férfi hangját, mire azonnal hátra fordultam, meglepetten pillantva felé.

– Miért segítesz? – tettem fel a kérdést rögtön, meglepetten, ugyanis nem számítottam volna rá, hogy ő majd segít nekem; még csak most került ide, nem is ismer engem, én aztán őt végképp nem. Miért akarna nekem segíteni, vagy Taehyungnak?

– Nem származik hasznom abból, ha meghal valaki. Csak csináld, amit mondtam. A talpait pedig ne takard be, mert feljebb megy a láza, azt mindig hagyd szabadon. Utána köss rájuk hideg vizes ruhát, sokkal többre mész majd vele, mintha a homlokát, vagy a mellkasát borogatnád. Mellkast amúgy sem jó ötlet, mert ha esetleg tüdőgyulladása van, attól csak rosszabb lesz, és ő érzékeny rá. – Morfondíroztam egy ideig a tanácsain, végül úgy gondoltam, több esélyem lehet, ha hallgatok rá, így nehezen ugyan, de mindent teljesítettem – közben még a matracot is megfordítottam, ami vizes lett, persze, Taehyungot addig a padlóra helyeztem.

Honnan tudja, hogy Taehyung mire érzékeny, és mire nem…? – Lehet beképzelem, és nem tudja, csak megbotlott a nyelve.

– Mi a neved, amúgy? – kérdeztem, miután végeztem mindennel, amit mondott.

– Kim Jonghyun. A tiéd?

– Im Jaebum – válaszoltam, kicsit bizalmatlanul méregetve a tagot.

– Örvendek, Jaebum. Még egy tanács, ha elfogadod – mondta halkan, a rácsnak döntve a homlokát –, úgy itasd, hogy ültesd fel, rögzítsd a fejét, hogy ne tudjon félre menni az ital, és csorgasd le a torkán, finoman, ő majd érzékeli, hogy nyelnie is kell, mert a reflexei működnek. Emiatt ne ijedj meg. Ha félrenyel, látni fogod, köhögni fog, akkor ütögesd meg a hátát, döntsd előre a testét, és fel fogja köhögni, mert szerintem valamilyen szinten a tudatánál van, csak a láz – gondolkodott el, mire elhümmögtem magam. Végül is, egy próbát bőven megér – inkább nyeljen félre egy kicsit, majd kortyonként itatom, legrosszabb esetben.

– Köszönöm – súgtam halkan, meg is hajolva egy kicsit.

– Nincs mit – kuncogott, oldalra billentve a fejét.

Furcsa volt ez a tag, de ha nem lenne, biztosan szarban lennék… – Bíznom kell benne, más választásom nincs.

– Ha kiengedsz, akkor segítek ápolni. Jártas vagyok ebben. Édesanyám rákban halt meg – jobban mondva, a tüdőgyulladás vitte el végül –, szóval elég tapasztalt vagyok. Persze, csak ha nem akarod, hogy meghaljon – mondta halkan, bazsalyogva. Azonnal összevontam a szemöldökeimet, az ajkaimat is egymásnak préselve, ugyanis nem tetszett az a hang, amit használt, de jelen esetben tényleg nem volt választási lehetőségem. Ha valamit nem jól csinálok, Taehyung tényleg meghalhat, azt pedig valahogy, valamiért nagyon nem akartam.

– Miért bízzak benned? – tettem fel a kérdést mégis, mély levegőt véve, frusztráltan fújva azt ki a tüdőmből.

– Mert nincs más választásod.

Mennyire igaza van…

– Rendben. Ha átbaszol, megöllek – szuszogtam, elindulva a cellája felé, eléggé hezitálva, de tényleg nem volt más opció… vagy belemegyek, vagy meghal a fiú a karjaimban, és akkor én fogok meghalni Hoseokéban – csak engem nem egy megfázás, vagy tüdőgyulladás fog elvinni...

Hoseok

Apró nyögés mellett érkeztem a magánzárkák folyosójára, szintén Yoongival, akinek az érkezése sokkal szerencsétlenebbül sikeredett, mint az enyém, pedig én még segítettem is neki – tényleg nem egy légtornác, a gondolatra pedig halkan el is nevettem magam, ami láthatólag egyáltalán nem tetszett a másiknak. Ma egészen jó kedvem volt, ugyanis a kosarazás tényleg kikapcsolt, nem is akármennyire, és bizony-bizony, rettenetesen jól éreztem magam a fiúkkal, csak Taehyungot hiányoltam onnan. Borzasztóan ügyetlen volt a játékban, és esetek többségében őt szívattuk, ez pedig kimaradt az eseményből, a hiánya miatt. Végül is, így is jól elvoltunk, nem arról van szó, de jobban esett volna a közelemben tudni, vele játszani, nevetni a bénaságain, vagy azon, hogy elkapni el tudja a labdát, csak éppen kosárra dobni nem…

Komótosan haladtunk Taehyung cellájához, azonban a beszélgetésfoszlány, amit meghallottam, váratlanul ért. A szemöldökeimet összevontam, az ajkaimat is összepréseltem, ugyanis Jaebum nem Taehyunggal beszélgetett, hanem valaki mással. Ismerős volt a hang, nagyon ismerős…

– Rendbe fog jönni – beszélt az ismeretlen, majd már hallottam is Jaebum sóhaját.

– Én bármit csináltam, nem volt jó, te meg egy nap alatt leviszed a lázát. Nem tudom, hogyan csinálod, te taníthatnál. Még folyadékot is juttattál a szervezetébe, egyszer sem nyelt félre… – mondta halkan Jaebum, kicsit talán frusztráltan is, én pedig nyeltem egyet, Yoongi mellettem azonban nem volt olyan türelmes, mint én.

– Mégis mi a franc… Mi a franc?! – fakadt ki a cella ajtó előtt, és ennek látványára már én is mozgásra kényszerültem, viszont arra nem számítottam, amit láttam; az állam szerintem a padlón koppant, ugyanis Jonghyun nézett vissza rám, kíváncsian, majd el is vigyorodott, halkan elnevetve magát. – Ezt nem hiszem el! Komolyan mondom, nem hiszem el!

– Ismeritek egymást? – kérdezte Jaebum halkan, nyelve egyet. – Esetleg rossz ismerősök vagytok? Hoseok, ha tudom, esküszöm, nem engedem be, de Taehyung már halál közeli állapotban volt, és… ő tényleg segített rajta – túrt a férfi fekete tincseibe, zavartan, zaklatottan, és nem, nem az a bajom, hogy beszélgetett Jonghyunnal, mert én sem ismertem még őt, nem formálhattam róla véleményt. Nem is az volt a bajom, hogy segített, hanem kurvára az, hogy még egy ember, akinek tartozom a segítsége miatt.

Ez már három. Három ember. Eszem-faszom megáll menten…

– Nekem nincs bajom Hoseokkal – felelte Jonghyun rögtön, apró mosollyal az ajkain. – Szóval hozzád tartozik a fiú? – kérdezte, mire lehunytam a szemeimet pár szekundumra, majd lassan ugyan, de biccentettem egyet, jelezve, hogy valóban, telitalálat, ugyanis Taehyung hozzám tartozott. – Szívesen, amúgy. Ha nem hoznak le ma, akkor meghalt volna a gyerek – kuncogta, keresztbe téve a lábait.

– Köszönöm – mondtam magam elé, azonnal elindulva a cellába, hogy félreseperve őket, megnézhessem Taehyung állapotát. Tényleg jobban festett, azonban nem tudom, hogyan nézhetett ki tegnap, vagy akár ezen a napon, délelőtt. Hirtelen fogott el egy furcsa, majdhogynem idegen fájdalom; míg én kint szórakoztam, addig ő itt szenvedett, és még csak eszembe sem jutott, hogy le kellene jönnöm hozzá. A gondolatra elhúztam a számat, majd a fejemet csóválva simogattam ki a tincseket a homlokából. – Ne bámészkodj, Yoongi! Őrködj!

– Oké-oké – tette fel a karjait, elindulva a folyosón. Lassan néztem Jonghyunra, aki széles mosollyal figyelte, ahogy Taehyung haját simogattam, érzékeltetve, hogy itt vagyok, vele vagyok, és most már nem lesz semmi baj – ha kell, egész nap itt fogok mellette ülni.

– Miért segítettél rajta? – kérdeztem a férfitól. Egyáltalán nem bíztam benne, és őszintén szólva, nem tetszett ez a segítőszándék, mégis el kellett ismernem, mert ha nincs, akkor lehet, Taehyung tényleg belehalt volna a betegségbe. – Ja, itt a telefon, nesze – húztam ki a zsebemből a készüléket, majd dobtam Jaebumhoz, aki rögtön elkapta azt, majd értve a dolgát, azonnal kisétált a cellából, de nem túl messzire, hogy halljam, miről beszél. Tudja ő, hogy annyira nincs még meg a bizalom.

– Nem származik hasznom abból, hogy meghal, viszont most már származik hasznom abból, hogy megmentettem. Ha tudom, hogy hozzád tartozik, holnapra már kutya baja lenne – kuncogta szemérmetlenül, mire összevontam a szemöldökeimet. Éreztem, hogy neki lesznek hátsó szándékai… annyira éreztem. Ráadásul tudtam, tudta, ki Taehyung, és hogy hozzám tartozik, mert ha engem ismer, őt is ismeri. – Még hazudik is.

A bús fenébe már!

– Mit vársz cserébe, hogy megmentetted az életét? – motyogtam gondterhelten, a homlokomat masszírozva. Elmosolyodott, az égbe emelve a tekintetét.

– Mondjuk… juttass ki innen – válaszolta rögtön, előrébb hajolva. – Nem fejeztem még be a dolgomat, és nekem az a célom, hogy vezér legyek. Nem tetszik az itteni rendszer, még te nem is vagy vészes, bár, szerintem elég enyhe kezű vagy, de a másik tag egyenesen idegesít – mondta, megnyalva az ajkait. – Én akarok lenni az, aki itt dirigál.

– Ezt miért mondod el nekem? Simán azt mondom, hogy itt maradsz a francba, mert ha velem kekeckedsz, meggyűlik a bajod – piszmogtam, megremegő ajkakkal.

Nem hiszem el. Komolyan mondom, nem hiszem el.

– Ugyan, nem ismersz te engem. Az adósom vagy, mert megmentettem annak az életét, aki fontos neked, ha kiviszel, akkor meg is fogom menteni, a másik taggal együtt – biccentett Jaebum irányába, aki az antibiotikumokat intézte. El fogom dobni az agyam, ez komolyan veszteget engem, és tudja, hogy nyert ügye lesz nálam. Menten el fogom dobni az agyam, de olyan messzire, hogy utol sem fogom érni.

Így mikor lesz időm Namjoont elintézni?!

– Jó, oké! Kiviszlek! Kijuttatlak téged is – morogtam, elfintorodva. – Viszont, nem érdekel, megmentetted-e Taehyungot, vagy sem, a posztomból nem engedek! – jelentettem ki határozottan, nyelve egy hatalmasat. Engem kibaszottul nem fog megvesztegetni egy ilyen jött-ment. Nem, nem engedem. Minek néz engem?! Hülyének?!

– Akkor nincs alku. Ne feledd, akár meg is tudom őt ölni, a srác nem mindig van ébren – mosolygott, fejével Jaebum felé intve, engem pedig szabályosan rázott a hideg a dühtől.

A francba ezzel az egésszel! Nem tudok itt lenni nulla-huszonnégyben, és nagyon jól tudja ez a féreg!

– Viszont, akkor ajánlanék egy másikat – állt elém határozottan, mire felnéztem rá, már a fogaimat csikorgatva. Igen, dühös voltam, mert elegem van abból, hogy Namjoon, és ez a kis patkány is Taehyunggal fenyeget. Kezdett tényleg unalmas lenni. – Hallottam, hogy Namjoonnal nem egyezel, a te politikád még kevésbé irritál, de az övé rohadtul. Ha kiviszel innen, segítek neked elintézni őt. Lejuttatjuk ide, és itt is fog megrohadni. Okozat és ürügy is van rá. Elég annyit tennünk, hogy szétkürtöljük, miszerint a lázongást ő akarta bevezetni, elterelődik rólam a gyanú, és ott voltam, mikor ez a szerencsétlen lekerült egy tömegverekedés miatt, azt is rá lehetne bizonyítani, a kettő össze is függ. Betöltöm a helyét, és békesség, nyugalom lesz az egész börtönben – mondta, negédes vigyorral. Felsóhajtottam, ugyanis a második opciót nekem szándékomban állt véghez vinni, és nem, nem ezzel a taggal, de jobban belegondolva… ah!

Alig tudtam elhinni, hogy éppen, hogy betoppant a börtönbe, máris vezető pozíciót akar betölteni – bár, velem is hasonló volt a helyzet, annyi különbséggel, hogy ezt a jelzőt rám aggatták, nem pedig kiharcoltam magamnak. – Nem bíztam benne, egyáltalán nem, egy kicsit sem, főleg a hozzáállása, és a viselkedése miatt, ráadásul már az első adandó alkalommal megveszteget engem.

– Honnan tudjam, hogy nem próbálsz meg te is olyan lenni, mint Namjoon? Már most is vesztegetsz, honnan tudnám, hogy nem ez lesz a következő cél? – préseltem a szavakat a fogaim közt, mire megeresztett egy lemondó sóhajt.

– Mert szimpatikus vagy nekem.

– Miért bízzak benned, mikor megvesztegettél?! – kérdeztem rögtön, megrángó ajkakkal, talpra kényszerítve magam. A férfi felszusszantott, és már épp megszólalt volna, amikor meghallottam Taehyung megviselt, törékeny hangját.

– Jonghyun? Te itt? Mit keresel itt? – kérdezte halkan, felülve az ágyban, mire megfordultam, letaglózva, teljes sokkban pillantva hol Taehyungra, hol pedig a másikra.

Életemben először éreztem magam kibaszottul hülyének, és kezdett már tényleg telítődni bennem a negatív emóció – Taehyung honnan a francból ismer ilyen embert?!

Agyér görcsöt kapok…