Not so fairytale - VKook (20/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Taehyung

Az a fájdalom, ami folyamatosan mardosott belülről, már azt hittem, meg fog ölni, nem fogom kibírni és ennyi volt, itt lesz a vége – vergődött, vonaglott az egész testem, minden porcikám, miközben megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim, ahogy összegörnyedtem a padlón, már-már hangosan zihálva. Olyan hirtelen jött az egész, annyira, de annyira gyorsan, hogy felfogni sem tudtam, csak a kínra eszméltem fel, és az egyedüllét pedig rátett egy lapáttal – akármennyire idegel ki Jungkook, bármennyire is bosszant fel, szerettem volna, hogy itt legyen mellettem. Persze, nehéz lenne úgy, hogy éppen segítségért rohant.

Ki gondolná, mennyi baj történhet, ki gondolná, mekkora baj történhet egy ártalmatlannak induló veszekedés után – végül is, minden nagy probléma a kicsivel kezdődik. Jelen esetben ez engem egyáltalán nem nyugtatott, csak arra tudtam érdemlegesen gondolni, hogy ne legyen semmi baj, legyen minden rendben, ha már végig szenvedtem ezt az időszakot, akkor ne most legyen tragédia. Nem, elviselni sem tudnám.

Azután, hogy kinyílt az ajtó, és megjelent mellettem Namjoon, minden felgyorsult, minden eszméletlen gyorsasággal pergett le. Az ágyra fektetett, megnézte a hasamat, kicsit megnyomkodta, hallgatózott, utána pedig a karjaiba kapott, és majdhogynem szaladt velem, de hogy hová, azt nem tudtam. Egyszerűen nem is tudtam felfogni az események tömkelegét – szerintem már eszméletemnél sem voltam igazán, ami reális lenne, tekintve, milyen gyötrelem kínozta a testemet, a gerincemben összpontosulva.

Nem tudom pontosan, magamnál voltam-e, azt sem tudom pontosan, csináltak-e valamit, vagy sem. Azt érzékeltem, hogy mozgás volt körülöttem, néha hallottam hangokat is, de nem tudtam őket hová kötni, képtelen voltam arra, hogy az agyam felfogja a jelenségeket, vagy a hanghatásokat, csak… csak úgy voltam, de őszintén szólva, jobban esett az édes tudatlanság, mint a kínzó valóság – jelen esetben szó szerint volt kínzó a valóság, nem csak képletesen.

– Akkor most mi lesz? – Jungkook ijedt hangját ezer közül felismerném, de nem tudtam felnyitni a szemeimet, majd válaszolni neki, nem tudtam reagálni, csak sóhajtottam egyet, oldalra döntve a fejemet. Mintha teljesen ki lettem volna ütve, mintha valami drog hatása alá kerültem volna – bosszantó érzés volt.

– Jó pár hétig így kell feküdnie. Tudatánál lesz, ne aggódj, de ha most születne meg a gyerek, az most… nem hiszem, hogy jót tenne neki. Azt tudom, hogy már elég nagy a gyerek, őt lehet, hogy nem is viselné annyira rosszul a dolgot, viszont, mint múltkor is mondtam, talán kicsi hozzá. Nem tudom pontosan megmondani, így neki is maradnia kellene még egy ideig, Taehyung teste pedig ugyan erős fizikálisan, de egy ilyen beavatkozást nem viselne jó néven. Nem tudom, felépülne-e. Mindenképp erősítenünk kell rajta, és így sem biztos, hogy túléli. Most nem élné túl, vissza kell tartanunk. Már csak attól ekkora fájdalmai voltak, hogy beindult volna a szülés, mi lenne az operáció közben? Belehalna. – Felnyitottam a szemeimet, laposakat pislogva hol Namjoonra, hol pedig Jungkookra, aki ijedten lépett hozzám közelebb, megsimogatva a hajamat.

– Lesznek… fájdalmai? – kérdezte Jungkook halkan, aprót grimaszolva, gondolom az őt kínzó büntetés miatt.

– Igen. Elkerülhetetlen, de elég fejlett az orvostudományunk, szóval nem fogja sűrűn érezni.

– Akkor most mi van? – préseltem ki magamból a szavakat, alig hallhatóan, ködösen pillogva hol az egyik, hol a másik tündérre.

Jungkook

Mikor meghallom a másik nyomott hangját, azonnal rávezetem a tekintetem, aggódva és egyben bocsánatkérően nézve végig rajta, hiszen... olyat tettem, amit alapból soha, de soha nem tettem volna meg. Bántottam azt az embert, aki a legkedvesebb a számomra. Ujjaimmal lágy tincseibe túrok, megtáncoltatva így barna hajkoronáját.

– Pihenned kell, sokat – válaszolom halkan, amitől a másik arca egy grimaszba fut át. Nos igen, eddig is ezt kellett neki, de én voltam olyan fasz, hogy nem hagytam. Miattam van ilyen helyzetben, miattam van veszélyben az élete. Még, ha a gyerek jól is van, Taehyung az, aki most a gyengébb szerepet tölti be.

– Azt... értem, de mi van a kicsivel? – szuszogja, miközben úgy bújik az érintésembe, mint egy kiscica. Innen is látszik, hogy mennyi törődésre vágyik, hogy mennyi szeretetre van most szüksége, de én voltam akkora fasz, hogy nem foglalkoztam ezzel, hanem csakis önző módon a saját fájdalmammal és kínommal voltam elfoglalva, holott a másik jobban szenvedett miattam, mint én a szárnyaimtól. Mély levegőt veszek, hogy szólásra nyissam ajkaimat, mígnem Namjoon megelőz ebben.

– Neki nincs semmi baja, csak hamarabb akart jönni ettől a... nos dulakodástól és izgalomtól. Meg persze a stressz sem tett jót neki. Megpróbáljuk visszatartani, hiszen neked most nem lenne jó egy műtét, nem élnéd túl – mondja el neki is azt, amit nekem, így én idegesen harapok alsó ajkamba, tovább cirógatva a másikat.

– Akkor...akkor jó. Örülök, hogy nincs baja – ereszt meg egy aprócska félmosolyt, majd pilláit lehunyja, ahogy gondolom, nem bírja őket nyitva tartani.

– Nam – nézek az említettre, aki kíváncsi tekintettel fixíroz, találgatva magában, hogy mit is akarok tőle. – Kettesben hagynál vele egy kicsit? Ígérem, nem stresszelem – nézek rá kérlelően, mikor látom elkomorulni tekintetét, hiszen tudja ő is és én is, hogy ebből volt a baj, hogy minket kettesben hagyott. Ha akkor elválaszt, amikor a büntetésemet megkapom, lehetséges, hogy nem lenne semmi baj.

– Nem tudom, Jungkook. Elegem van belőled, több galibát csinálsz, mint kéne. Így is két életet tettél majdnem tönkre és még tehetsz is! – mondja komolyan, figyelmeztetve, hogy nem tetszik ez neki, de megértem.

– Tudom... tudom jól, de kérlek. Csak adj öt percet. Csak beszélni akarok vele, utána eltűnök, míg tart ez… – könyörgök neki, miközben folyamatosan a másik haját, majd arcát cirógatom, hogy érezzem bőre melegét. Az idősebb tündér vet még rám pár pillantást, végül csak rábólint.

– Öt perc, s nem több – int nekem mutatóujjával, amit egy bólintással nyugtázok, így amint kimegy, térdre ereszkedem, hogy egy magasságban legyek a másikkal, aki csendben fekszik, próbálva túltenni magát a történteken. Vagyis, csak a teste.

– Taehyung… – szólalok meg félve, ismét csak végig simítva puha arcbőrén. – Úgy sajnálom. Én... én nem akartam ezt, nem tudtam, hogy mit csinálok én... esküszöm, hogy jóvá teszem valahogy. Nem tudom, hogy miként, de megteszem – hajolok közel a másikhoz, hogy apró csókot leheljek arcára, így ahogy kinyitja szemeit és találkozik a tekintetünk, egy keserű mosolyt engedek meg magamnak, ami csak addig tart, mígnem meglátom a sebes ajkait és az orrát. – Nem tudom... hogy ki volt az a tündér, aki akkor vált belőlem. Sosem csináltam még ilyet, sosem voltam még ilyen – suttogom, megérintve a másik fájó bőrfelületét, annyira, hogy véletlenül se okozzak neki több fájdalmat.

– Tudom – hunyja be szemeit, ahogy vesz egy mély levegőt.

– Arra gondoltam, hogy míg egy időzített bomba vagyok, addig külön lennék tőled. Csoda, hogy most még eszemnél vagyok – csókolom homlokon. – Szeretném, hogy tudd, hogy nagyon fontos vagy nekem. Ezért el kell, hogy hagyjalak erre a pár hétre. Ha még több sérülést okozok neked bármilyen formában, azt nem élem túl…

Taehyung

Nagy szemekkel figyeltem őt, miközben beszélt, s néztem az arcára ülő kétségbeesést és szenvedést, ami őszintébbnek tűnt, mint valaha. Normális esetben önző lennék, azt mondanám, hogy rendben, helyes, mert ez így nem vezet semmi jóra, főleg, hogy én sem tudok olyan türelmes lenni, amilyen szeretnék, pedig tényleg minden vágyam az volt, hogy vissza tudjam fogni az indulataimat, de egyszerűen ez lehetetlennek bizonyult. Nem akarok kifogást keresni, nem akarom azt mondni, hogy a terhesség miatt, amiért megvisel, vagy éppen amiatt, mert alapjáraton hülye vagyok – a lényegen nem változtat egyik sem. Azt viszont tudtam, nem akartam, hogy Jungkook magamra hagyjon ebben a pár hétben, de azzal is tisztában voltam, milyen következményekkel járhat, ha tovább stresszelem, vagy idegelem magam – nem csak nekem nem tesz jót, hanem a hasamban lévő félvérnek sem. Próbáltam valami alternatívát keresni, amivel a kecske is jól lakik, de a káposzta is megmarad. Nem találtam. Szerettem volna Jungkookkal tölteni az időt, szerettem volna enyhíteni a fájdalmain, mellette lenni ebben a nehéz időszakban is, de ha ezt teszem, kockáztatok, és azt sem akartam. Mi ilyenkor a helyes megoldás? Mi ilyenkor az, ami jót tenne neki és nekem is? Frappáns kérdés, épp erre nem tudtam a választ, még akkor sem, mikor mélyen a tündér szemeibe néztem.

– Biztos jó lesz így? – kérdeztem halkan, apró sóhajt hallatva, mire biccentett egy aprót, majd megfogva felé eső kezemet, az arcához húzta azt, a tenyeremre adva egy kellemes, gyengéd csókot, aminek hatására elmosolyodtam. Mikor megismertem, nem is tudtam, hogy tud ilyen romantikus is lenni – no, nem mintha annyira hiányozna a romantika, de azért megmelengette a szívemet, főleg az, hogy képes mindent sutba dobni csak azért, hogy én és a gyerek jól legyenek.

Olyan furcsa ezt még csak magamban is gondolni. Én és a gyerek. A hasamban lévő gyerek… Még mindig nehéz felfognom, pedig már jó régóta tart ez az állapot, vagy terhesség, vagy minek nevezzem.

– Így lenne a legjobb. Neked sok pihenésre van szükséged, meg aztán, nem lesz olyan könnyű Namjoonéknak visszatartaniuk a babát – sóhajtott halkan, megcsóválva a fejét –, szóval, elég sokat fogsz kínlódni.

– Ezt igazán kihagyhattad volna – nevettem fel halkan, keserűen, mire beharapta az alsó ajkát, bűnbánóan nézve rám. – Hé, nem fogok ezen stresszelni – pusmogtam, megcsóválva a fejemet. – Én amúgy nem szeretném, ha nem lennél a közelemben. Én úgy érzem, ha nekem nem is – húztam gonosz vigyorra a számat –, de a pocaklakónak szüksége lenne rád.

– Mi az, hogy ha neked nem is? – dünnyögte elhúzott ajkakkal, de végül elmosolyodott, jobbra-balra ingatva a fejét. – Akkor sem lehet. Ő valószínűleg túlélné, vele nem lenne semmi gond, de te… – Megforgattam a szemeimet.

– Ne félts már ennyire! Nem vagyok cukorból! Az előbb is akkora maflást kevertél le nekem, mint a kutyafasza, és van bajom? Nincs. Nem is fáj annyira. Ember vagyok, de nem cukor, nem fogok elolvadni, hidd el nekem.

– Nem veszed ezt eléggé komolyan, Taehyung – szusszantotta, aggodalomtól csillogó szemekkel.

– De, komolyan veszem, viszont nem fogok kattogni valamitől, ami még messze van. Ki tudja, mi történik, ki tudja, mi lesz. Nem tudja pontosan senki. Lehet, hogy sima ügy lesz, nem tudhatod te sem – ültem fel egy kicsit, úgy nézve fel rá.

– Én nem kockáztatok.

– Azzal már elkéstél. Kockáztattál, mikor beléptél az életembe és akkor is, mikor megdugtál, és galád módon elcsavartad a fejemet. Tudom ám, milyen vonzerőre képesek a tündérek! Namjoon elmondta, te pedig aljasan alkalmaztad rajtam, szóval már kockára tettél sok mindent. Akkor már inkább maradj itt velem, mert ha most egyedül hagysz, akkor esküszöm, csak álljak lábra és levágom a farkadat – jelentettem ki komolyan, megpaskolva a mellettem lévő matracot, hogy üljön le mellém.

– De csak azért tenném, hogy minden rendben legy… – A szavába vágtam, szinte rögtön.

– Az már mindegy. Maradj csak itt. Megdugtál, teherbe ejtettél, most már itt maradsz, végig szenveded velem, én meg veled a büntetést. Végül is, közös gyerekünk lesz, nem bújhatunk ki minden alól, vagy válhatunk külön, ha probléma adódik – gondolkodtam el hangosan, a plafon felé irányítva a tekintetemet. – A napokban úgyis leveszik rólad azt a béklyót, utána már fokozatosan jobb lesz. Kibírjuk azt az egy hetet. Maradj velem, jó?

Jungkook

– De… – kezdenék bele mondandómba, azonban a másik azonnal a szavamba vág.

– Semmi de! Kérlek, szeretném, ha velem maradnál – mondja halkan, ismét megpaskolva a mellette árválkodó üres helyet, amit én végül elfogadva ülök le.

– De bajod lesz... – csóválom meg gyengéden fejemet, miközben felsimítok arcára, belenézve azokba a hatalmas, sötétbarna szemekbe.

– Nem lesz – mosolyodik el, belesimulva érintésembe, ujjaival pedig a kézfejemre simít, ami mosolygásra késztet. Hiába fájnak a szárnyaim, hiába kínlódok tőlük, mégis, ez az ember képes volt elérni azt, hogy ismét mosolyogjak, hogy egy pillanatra elfeledjem ezt a sok fájdalmat. Nem is értem, hogy voltam képes bántani őt... hogy üthettem meg? Miért szállt el így az agyam? Meg sem érdemelte, akinek egy hatalmas jobbos járna ki, az én vagyok. Egy mély sóhaj kíséretében, óvatosan elfekszem mellette, így mind a ketten úgy helyezkedünk, hogy a másik a karjaimban legyen, közel hozzám, hogy bepótoljam ezt a kis időt, ami szinte kimaradt köztünk és hogy valamennyire elfeledjük azt a sok rosszat.

– Most pedig pihenj, rád fér – hajolok ajkaihoz, amiket azonnal megcsókolgatok, mígnem egy forró, szenvedélyes csókra hívom őt, amit készségesen elfogad.

– Próbálok – szólal meg csókunk után, végül, ahogy fejét a felkaromra hajtja, szabad kezemmel folyamatosan cirógatom arcát és haját, hogy minél kényelmesebben érezze magát.

A napok ezután egész gyorsan elteltek. A szárnyaimról lekerültek a béklyók, ami ugyancsak hatalmas fájdalommal jár, hiszen most a szárnyaimnak vissza kell állniuk az eredeti állapotukba, ami legalább egy újabb hét. Természetesen, ismét csillagokat látok a fájdalomtól, viszont Taehyung előtt próbálom fegyelmezni magam, ez pedig az ő részéről is megvan ez, hiszen, ha megint eljár a kezem, sőt ha olyat teszek ami az ő és a kicsi életébe kerülne, biztos, hogy beleőrülnék. De, azt hiszem, hogy tanultam az esetből és ez soha többé nem fordul elő.

– Hogy vagy? – teszem fel kérdésem, mikor besétálok abba a szobába, ahol a másik is van. Halovány mosoly ül ki az arcára, annak ellenére, hogy neki is jókora fájdalmai vannak. Mondjuk ezt Namjoon megmondta, nehéz lesz neki, de mást nem tudnak tenni, ha azt akarjuk, hogy a másik épségben megússza a dolgot.

– Hát... voltam már jobban is. Veled mi a helyzet? – kérdezi halkan, miközben leteszem a kis asztalára a teát, amit hoztam neki.

– Rohadtul fáj, de ezt már kibírom valahogy – ülök le mellé, átkarolva a derekát, miközben ő a teáért nyújtózkodik, hogy öntsön magának.

– Esetleg szólhatnál Namnak, hogy hozzon valami bogyót, vagy elixírt – emeli ajkaihoz a kis csészét.

– Nem sokat hat, tudod jól – eresztek meg egy keserű mosolyt, miközben állam megtámasztom a vállán, úgy nézve ezt a gyönyörűséget.

– Jó, ez csak egy ötlet volt. Segíteni akarok.

– Tudom, Taehyung. Tudom – simítom végig az oldalát, úgy nézve őt folyamatosan. Érzem, ahogy a mellkasomban úgy verdes a szívem, hogy majd' kiugrik a helyéről.

Annyira szeretem őt, annyira... annyira belopta magát a szívembe, hogy úgy érzem soha, de soha nem fogom őt elengedni. Mélyet szusszantok, miközben magamba szippantom finom illatát behunyva szemeimet is.

– Tudod, hogy mennyire szeretlek téged? – suttogom nyakába, tenyeremmel végig simítva ismét az oldalán, le egészen a combjára. – Mondtad, hogy elcsavartam a fejed a képességemmel. Az az igazság, hogy szerintem pont fordítva volt. Te már akkor elcsábítottál engem, mikor megláttalak. Ahogy azon a padon ültél az éjszakában egyedül, megvilágítva a lámpa fényében, olyan voltál mint egy csoda. Egy magányos csoda, amire csak én tehettem rá a mancsom – nevetem el a végét, ajkaimat pedig a bőréhez érintem, ahogy megcsókolom azt. – Úgy szelídítettél meg, hogy észre sem vettem.

Taehyung

Meglepett Jungkook hirtelen vallomása, még a szemeim is kikerekedtek a hallgatás közben, de végül mosoly húzódott a számra, lehunyva a szemeimet, aprócskát sóhajtva. Igazából, ha valaki azt mondja, hogy egy tündér fog nekem szerelmet vallani, hangos hahotázás közepette küldtem volna el a picsába – most mégis ez történt, mert ez egy tényleges szerelmi vallomás volt. Én nem tudtam, mit mondhatnék, gondolhatnék, nekem még mindig idegen volt ez az egész, még talán mindig nem sikerült úgy elfogadnom, ahogyan kellene. Nem tudom azt mondani, hogy én is szeretem őt, töretlenül, úgy, mint még soha senkit, mert nem jöttek a szavak ajkaimra. Szerettem volna ezt mondani, hiszen úgy éreztem, én is többet táplálok iránta, mint egy szimpla… valami, mégsem tudtam ezt ilyen könnyedén a tudtára adni, pedig tényleg szerettem volna. Nem volt ez olyan egyszerű dolog, bármennyire is tűnhet annak. Bizonytalan voltam...

Nehéz feldolgoznom, hogy nem lakom otthon, nehéz feldolgoznom, hogy nem tudok bejárni a suliba, nehéz feldolgoznom, hogy a szüleimtől távol vagyok, és azt is, hogy egy tündér van mellettem, arról meg inkább említést sem teszek, milyen törést okozott bennem ez a terhesség dolog is. Való igaz, most már örülök neki, sőt, már várom, de koránt sem volt ez egyszerű megszokni, tudatosítani, elfogadni – akárhogyan is, én férfi lennék, és szerintem, ha megszületik a baba, azután sem fogom tudni felfogni, hogy én hordtam ki.

– Úgy gondolod, hogy már akkor elcsavartam a fejed? – kérdeztem halkan, belebújva az ölelésébe, mire hümmögve biccentett egyet, egy újabb csókot adva a nyakamba, a bőrömnek préselve ajkait, aminek hatására végig futott a testemen a libabőr, a kellemes, jó érzéstől.

– Nem úgy gondolom, úgy is van. Vonzottál, mint egy mágnes – nevette el magát, majd lassan a hasamhoz vezette az ujjait, megsimogatva a pocakomat. Lenéztem a kezére, ami a hasamat simogatta.

– Jungkook, ez elég nyálas, nem gondolod?

– Nekem jól esik – húzta végig a tenyerét a hasam felületén. Azonnal elmosolyodtam, sóhajtva egyet. – Ne legyél ennyire rideg. Olyan vagy, mint egy kis jégherceg.

– Nekem csak furcsa. Mármint… nehéz még felfognom ezt – fordítottam felé a fejemet, s folytattam volna a beszédet, de ő az ajkaimra hajolt, lágy, érzéki csókot hintve ajkaimra, elmélyítve a csókot, mikor picit elnyitottam egymástól a párnácskáimat.

A csók közben szüntelenül cirógatta, simogatta a hasamat, úgy ölelve magához másik karjával, mintha az élete múlna ezen, és valóban, rettenetesen jól esett ez a törődés; a végén vaginám lesz pénisz helyett, annyira elkényeztet. Egy igazi punci leszek, még a melleim is kinőnek…

– Pedig ez nem egy tündérmese – nevette az ajkamra halkan, a szemeimbe nézve.

– Nem. Nem az, de nem bánom. Csak kicsit nehéz még… megbarátkozni vele, de menni fog – mosolyogtam magam elé, egy gyengéd puszit adva neki.

Olyan szívesen mondtam volna, hogy szeretem őt, jobban, mint azt ő gondolná, vagy hinné, de akármennyiszer is próbálkoztam előhozakodni ennek kimondásával, mindig kudarcba fulladt a cselekedetem; jobb, ha beletörődök, én érzelmi analfabéta vagyok. Ha az nem is, de kimutatni nem tudom normálisan. Remélem, idővel ez változni fog… Mert úgy hiszem, szeretem Jungkookot. Nem vagyok benne teljesen biztos, de azt hiszem, szeretem őt, különben nem hagynám, hogy itt legyen, nem én kértem volna arra, hogy maradjon mellettem. Ezek jelentenek valamit, méghozzá elég sokat, csak épp… kimondani nem tudtam.