Not so fairytale - VKook (10/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész! :D
Ez a rész... sorsdöntő lesz, gyermekeink. X"DDDDDDD Kíváncsiak vagyunk, hányan fogjátok azt mondani, hogy beteg, aberrált állatok vagyunk, de... reméljük, azért mindenki nem pártol majd el az olvasástól. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Taehyung

– Szállj... le... rólam! – Alig tudtam értelmesen kiejteni a szavakat ajkaimon, hiszen akármennyire nem akartam magamnak bevallani, elbódított a látványa, az illata, az a különleges, érzéki aura, ami körbelengte őt, és lassan készült engem is bekebelezni. Már éreztem, hogy csupán pár érintés miatt éledezni kezd a férfiasságom, s mikor benyúlt a takaró alá, majd finoman végig simította meztelen, fedetlen combjaimat, egészen a csípőmön át a derekamig, felnyöszörögtem, és halványan megremegtem, összeszorított szemekkel nézve fel rá.

– Dehogy szállok, hiszen élvezed – súgta a párnácskáimra, megsimogatva férfiasságomat is, mire hangosan felsóhajtottam, és épp, mikor köré fonta volna az ujjait, nyitódott a szobám ajtaja. Jungkook azonnal hátranézett, én pedig felemelve a fejemet, a válla felől néztem fel, de a kishúgom állt ott, hatalmasra nőtt szemekkel.

– Ó... óh... te mit csinálsz Taehyungie? – kérdezte, mire kigúvadtak a szemeim, és úgy rúgtam le magamról Jungkookot, ahogyan még soha senkit. Rögtön felültem, magamhoz ölelve a paplanom, ijedten nézve a húgomra.

– Te látod őt? – kérdeztem, remegő ajkakkal, úgy szorítva mellkasomhoz a takarót, mint egy tizenéves kislány.

– Kit? Csak furcsa volt, hogy... hát... az arcod... – A szavába vágtam.

– Mindegy, mit... szeretnél? – szuszogtam, az arcomat a tenyerembe temetve, megmasszírozva a homlokomat, mélyet sóhajtva, miközben a szemem sarkából a bazsalygó Jungkookra néztem.

– Gyere reggelizni – húzta kedves mosolyra a száját a húgom, miközben kilépett a szobából. Dühösen néztem Jungkookra, amint becsukódott a szobám ajtaja, majd még agresszívabban kezdtem el öltözködni, ügyet sem vetve a már álló merevedésemre.

– De ideges valaki – kuncogta a tündér, negédes hangon.

– Szopd ki! – sziszegtem, kiindulva a szobámból, direkt bevágva előtte az ajtót.

Ez így ment majdnem minden egyes nap. Szabályosan rettegtem, egyszer vajon ki fog benyitni pont aközben, hogy Jungkook épp a magáévá tesz, és én még csak ellenkezni sem tudtam, ugyanis nem tudom, milyen erővel, de mindig az ujjai közé csavart. Múltkor az iskolában szopott le, a pad alatt... Azt hittem, menten megőrülök, ugyanis a padra hajtott fejjel remegtem, és hogy ne adjak ki hangokat, véresre haraptam a számat, ő meg élvezte, mert egy degenerált, beteg állat. A szüleim egyre furcsábbnak néznek – teljesen jogosan –, hiszen nem tudják hová tenni, miért viselkedek furcsán. Mindez már így megy három hete... és ha ez még nem lenne elég, egy hete folyamatosan, minden egyes kurva reggel hányok, amint felkelek, ráadásul rengeteget eszek, de tényleg, bődületes mennyiséget képes vagyok felzabálni, és nem egyszer fordult már elő, hogy annyit ettem, hogy rosszul lettem és kihánytam mindent, aztán fél óra, és megint kaja... Nem tudtam ezt sem hová tenni, de mivel lázam nem volt, más tünetem sem, így orvoshoz nem nagyon akartam elmenni, szóval próbáltam minden napot túlélni. Több-kevesebb sikerrel.

– Szóval... ha hazaértünk, igazán megszeretgethetnél – kuncogta Jungkook, mellettem repkedve.

– Biztos nem! Alig egy órája hánytam ki az életem a mosdóban... hazamegyek, és alszom! – sóhajtottam, össze-összeránduló arccal, ugyanis még mindig émelyegtem. A suliban megkívántam az ishlert, vettem is a büfében, aztán visszamentem, hogy vegyek egy szendvicset, utána gumicukrot, aztán megláttam a rántottás szendvicset, azt is ettem, utána egy croissant, azután, ha ez nem lenne elég, még betoltam vagy négy tábla csokit. Utána meg kihánytam mindent. Emellett azt hittem, híztam is, mivel rengeteget ettem, de egy dekát sem szedtem fel... – Jó gének, de előbb-utóbb száz kilóra fogok hízni, ha ez így megy tovább.

– Úgyis enni fogsz. Tegnap is ez volt – vont vállat.

– Nem, nem fogok! – sziszegtem.

– Anyukád milánóit csinál – vigyorgott rám, mire elgondolkodtam egy pillanatra.

– Az jól esne... mondjuk csokiszósszal rajta, vagy valami gyümölcs... – Azonnal elvörösödtem. – Fúj! Nem! Mi a fasz van velem?! Milánói csokiszósszal?! Gusztustalan! – sziszegtem, tovább sétálva, halál vörös fejjel. – De kívánom... – álltam meg nyüszítve, az ég felé emelve a fejemet, már sírásra álló szájjal.

Jungkook

Halványan elmosolyodom rajta, hiszen kezdem sejteni, hogy mi baja lehet a másiknak. Vagyis, nem baja, hanem áldása. Nem hittem volna, hogy pont ő lesz az, akivel mindez megtörténik, hogy ő ennyire fogékony lesz a dolgokra. Viszont attól tartok, ha ezt a tudomására adom, bizony kiborul, ugyanis jól megismertem már ezalatt a kis idő alatt, aztán... hát, tudom, hogy milyen ember ő.

– Az nem baj, ha kívánod, úgy edd, ahogy jól esik – mosolygok rá kedvesen, majd végig simítok a hátán. Azonnal nagy szemekkel néz rám, mintha nem én lennék.

– De… de érted, hogy miről beszélek? Milánói csokiszósszal! Normális ember nem eszik ilyesmit, és ez… – A szavába vágok.

– Most ezen felesleges kiakadnod. Enned kell, hiszen… – Itt az alsó ajkamba harapok, majd sóhajtok egy nagyot.

– Hiszen? – kérdez vissza, azonban talán jobb lenne, ha az otthonában mondanám el, hogy miről is van szó.

– Mindegy, majd elmondom, amint hazaérünk – húzom magamhoz, aztán a homlokára adok egy csókot, belesimítva barna hajába.

– Nagyon... de nagyon furcsa vagy – mutat rám, kicsit megrökönyödve.

– Dehogyis. Olyan vagyok, mint mindig is – kuncogom. – Csak talán, egy kicsit boldogabb – csókolok ismét a homlokára, azzal elengedve, tovább repkedek, míg ő hatalmas szemekkel követ engem.

– Te gyanús vagy. Mit tervezel? – kérdezi, miközben folyamatosan engem figyel.

– Semmit, csak beszélni akarok veled erről – mormogom már, ahogy belegondolok, mennyire ki fog borulni, hiszen... az embereknél az nem szokványos ez, nem igaz?

– Miről? – kíváncsiskodik.

– Arról, hogy miért eszel össze mindent. Eddig azt hitted, hogy ez betegség, de nem az, hanem... hát csoda – mosolyodom el halványan, ahogy hátra pillantok rá.

Persze, ezután ez a kis sétánk folytonos vitákkal telik el, ahogy próbálja kihúzni belőlem a dolgokat, de nekem eszem ágában sincs elmondani mindezt, csak is akkor, ha otthon leszünk. Tény, ez baromi nehéz lesz neki, konkrétan tönkre tettem ezzel az életét, de... nem hittem volna, sosem gondoltam arra, hogy a másik erre a dologra ennyire fogékony lesz. Nem csak, hogy gyönyörű, de egy igazi csoda is. Szeretném, ha ő is tündér lenne, és velem élhetne így, örökre, míg csak világ a világ.

– Nos, elmondod, hogy mi a fenéről van szó? Ah, éhes vagyok, szóval siess! – mormogja, amire csak odaröppenve hozzá, leültetem az ágyára. – Mi van már? – dörmög, ahogy a táskáját is ledobja a padlóra.

– Nos, ez elég kényes téma, nem is tudom, hogy hol kezdjem... – kezdek bele, figyelve azokat a türelmetlenül csillogó íriszeket.

– A lényegnél? – kérdezi, amire csak elmosolyodom. Nem is ő lenne.

– Jó, te akartad, de szeretném, ha nem akadnál ki nagyon, mert ártasz vele magadnak is – vakarom meg a tarkómat.

– Magamnak is? – szűkíti össze a szemeit, aztán mikor elnyílnak ajkaim, hogy közöljem vele a dolgokat, kivágódik a szobája ajtaja és a húga jön be rajta.

– Taehyung, kész a kaja, gyere enni! – kuncogja, majd vet rám egy pillantást, amitől rámosolygok, de ez a másiknak láthatóan nem tűnik fel.

– Rendben, mindjárt megyek - mosolyog rá a bátyó, végül a kicsi le is megy. Viszont, el is ment az önbizalmam, hogy elmondjam neki. Lehet nem kéne, mivel... elég kényes téma, vagy fogalmam sincs. – Nos? Mit akartál? – kérdezi.

– Áh, nem lényeg, csak – felsóhajtok, aztán rápillantok egy mosoly kíséretében – menj enni, mert elhűl, később majd megbeszéljük – kacsintok rá.

Taehyung

Összeszűkítettem a szemeimet, majd egy mély sóhaj mellett álltam fel az ágyról. Egész úton arra vártam, hogy elmondja végre, mi a fészkes fene van, erre most találja itt a kifogásokat. És ha kihűl, akkor mi van? Máskor is melegítve ettem a kaját, még a vak is látja rajta, hogy nagyon nem akarja elmondani, mi forog velem, pedig jogomban áll tudni, ugyanis rólam van szó, nem róla, azonban tudtam, ha elkezdenék erősködni, és akaratoskodni, csak még később tudnám meg, mi a helyzet, így egy sóhaj mellett indultam ki az ajtómon, azonban, amint a küszöbhöz értem, ránéztem, villogó szemekkel.

– Amint feljövök, elmondod! – sziszegtem, mire hevesen kezdett bólogatni, én pedig sóhajtottam egyet, és a hajamba borzolva sétáltam le a lépcsőn, hogy ehessek végre. Vicces, alig egy órája hánytam szét az agyamat is, most pedig egy egész mamutot képes lennék megenni. Korgott a gyomrom, ráadásul égett, fájt is... borzasztóan éhes voltam.

Az asztalhoz ülve, anya szinte azonnal kiszedte az ételt mindannyiunknak, s mikor apa neki kezdett az ételnek, akkor kezdtünk neki mi is, de nekem kész kínszenvedés volt kivárni. Nem, nem túlzok, talán két perc alatt betoltam az adagomat, és már szedtem is a következőt, anya pedig hatalmas szemekkel pillogott, mikor nekiültem újra enni.

– Kisfiam, van valami baj? – kérdezte, mire ránéztem, teli pofival, majd nagy nehezen lenyelnem a számban lévő ételt, hogy tudjak neki válaszolni.

– Nincs, miért? – pislogtam, újabb falat ételt véve ajkaim közé.

– Mostanság többet eszel, mint apád és én együtt. Persze, ez nem baj, örülök, hogy ízlik, az sem zavar, ha elhízol, csak... nem stresszelsz? Nem bánt valami? Olyan, mintha kényszeres evő lennél – mondta halkan, mire lenyeltem a számban lévő, megrágott kaját, megforgatva a szemeimet.

– Csak ízlik, anya.

– Egyen annyit, amennyit egy férfinak szokás, helyes! – nevetett apa, hátba veregetve egy kicsit. – Amúgy sem árt, ha hízik egy tízest. Olyan sovány, mint a húga, ha nem rosszabb – mondta, mire megforgattam a szemeimet, újból ajkaim közé véve egy nagyobb darab falatot. Tény, igaza van anyának, tényleg sokat eszek, de... az egyetlen, aki tudhatja ennek a miértjét, egy kibebaszott tündér, aki nem akarja elmondani, mi a szitu.

De kaja után kiszedem belőle, ha addig élek is. Szent biztos...

Mikor befejeztük az ebédet, nagy nehezen a szobámba sétáltam, ugyanis tele voltam. Amint elértem az ágyamat, bevágódtam a matracba, nyüszítve egy nagyot, Jungkook pedig becsukta az ajtót és leült mellém.

– Jól vagy? Elég sápadt az arcod – mondta, beharapva az alsó ajkát.

– Tuti hányni fogok... tíz perc. Igazából, jó, hogy nem hízok... mindent kihányok – nyögtem, oldalra fordulva, kicsit össze is gömbölyödve.

– Azért az túlzás. Csak néha hánysz.

– Ez lenne a harmadik... – sóhajtottam, a párnámba fúrva a fejem. – Na, de, regélj. Mi van velem? – néztem rá hirtelen, kissé összevont szemöldökkel. – Ha nem mondod el, esküszöm, hogy kitépem a szárnyaidat, tőből és a szádba tömködöm őket.

Jungkook

Elvigyorodom azon, ahogy ilyen kis ellenségesen áll hozzám, holott alig várja, hogy megint megdughassam. Tény, hogy vannak most dolgai, de akkor is.

– Ha ilyen erőszakos vagy, ugyan, hogy is mondhatnám el? Lehet, ha megtudod az igazat, akkor nem csak a szárnyam téped ki – kuncogom el magam, ekkor összeszűkített szemekkel néz rám, mintha tényleg arra készülne, hogy most bizony megöl.

– Mi.A.Fasz.Van.Velem?! – sziszegi, lassan felülve, viszont én csak leülök az íróasztalának tetejére, ami jó távol van a másiktól. Nem félek tőle, de amilyen kis heves, biztos, hogy nekem jön.

– Szerintem... jobb, ha te magadtól jössz rá, nem? – kérdezem, egy erőltetett mosollyal, hiszen ha megtudja, tényleg kinyír.

– Jungkook! – emeli meg picit a hangját, de persze nem annyira, hogy a szülei is meghallják.

– Igen? – kuncogom.

– Kezdj bele. Most! – ül már fel az ágyán, én pedig egy hatalmasat sóhajtok. Most komolyan... hogy mondjam el neki a dolgokat? Ha megtudja... nem tudja majd feldolgozni. Tény, majd mikor a hasa is nőne, akkor sem tudná feldolgozni, mert biztos rájönne előbb-utóbb, de így. Jesszus, nem merem elmondani.

– Nem tudom, hogy akarod-e tudni – szusszantok már fel, kicsit talán gondterheltebben. Félek attól, hogy mit fog hozzá szólni, tekintve, hogy a testét meghódítottam, de a szívét nem. Ő engem utál, amit megértek, tehát kétlem, hogy tőlem bármi ilyesmi dolgot el tudna fogadni...

– Akarom, mivel kínom van, és én nem tudom, hogy mitől! Szóval kezdj bele addig, míg tényleg neked nem megyek! – fortyog, akárcsak a vulkán, nekem pedig azt hiszem, el kell most döntenem, hogy beszélek-e vagy sem. Ezt azonban gyorsan eldöntöm, mivel muszáj beszélnem. Vagy most tudja meg, vagy majd később, ugyan mindegy.

– Jól van, de kérek ne izgasd fel magad. Nem tudtam, hogy erre ennyire fogékony leszel. Őszintén szólva, nem is gondoltam, hogy ez lehetséges nálad – mormogom, levéve róla tekintetem.

– Mondd már, az istenit!

– Az a helyzet, hogy várandós vagy. Ne nézz hülyének, mert így van. Ha egy tündérrel közösülsz és ennyire fogékony vagy a dologra, akkor... nos férfiként is lehetséges – magyarázom el, de persze láthatóan lefagy, és nem tudja, hogy most sírjon, vagy röhögjön egy jót a baromságomon. – Nem viccelek, Taehyung. A közös gyerekünket hordod a szíved alatt. Ezért vagy rosszul, ezért eszel ennyit, ezért kezd már lassacskán a hangulatod is ingadozni – mondom el halkan, közölve vele a tényeket.

Taehyung

Egy pillanatra komolyan rám jött a kacaghatnék, azonban, miután mondta, hogy nem viccel, lefagyott a vigyor az ajkaimról, és teljesen lefagyva, hatalmasra nőtt szemekkel néztem az előttem lévő tündérre, aki mély sóhajt vett az ajkai közé, ezt követően pedig a hajába túrt, megborzolgatva ében tincseit.

– Fogalmam sem volt róla, hogy ennyi fogékony leszel. Olyan lehetetlen még számomra is, mert hát... kevés ilyesmi példa van, sokan azt hittük, hogy csak legenda, ugyanis nem sok tündér tudott közösülni egy emberrel – mondta halkan, kicsit elgondolkodva. – De érzem, hogy várandós vagy – mondta, mire nyelnem kellett egy nagyot, majd azonnal a hasamra néztem, mind a két tenyeremet a pocakomra fektetve, ami még szép, lapos, de ha ez így megy tovább, ha igaza van Jungkooknak, akkor hamarosan hatalmas lesz, ebbe pedig, mihelyst belegondoltam, elfogott az undor és a hányinger. Most komolyan teherbe estem? Egy kibaszott tündértől?! Teherbe?! Én?!

– Te szopatsz – súgtam, már inkább sokkoltan, ijedten, mint indulatosan.

– Nem, tényleg nem. Viszont... elvileg csak pár hónap a rosszullét, azután már nem leszel mindig rosszul – mondta halkan, majd bizonytalanul ugyan, de mellém lépett, és leült az ágyra, kicsit tartva ugyan a távolságot tőlem.

– Szopatsz. Nem lehetek terhes... férfi vagyok! Mégis, hol fogant volna meg?! A vastagbelemben?! – sziszegtem, mire megköszörülte a torkát, visszafogva a hirtelen nevetését.

– Fogalmam sincs, hidd el, de azt tudom, hogy ott van, és ha tippelnem kellene, lány lesz. – Nyelnem kellett egy hatalmasat.

– Nem hiszek neked. Ez lehetetlen! – Felpattantam az ágyról, dühösen nézve rá, villogó szemekkel.

– Pedig így van. Tényleg terhes vagy. Mi mástól lennél ennyire rosszul? Mi mástól hánynál, és zabálnál össze mindent? Tényleg az vagy – mondta, mire a hasamra néztem újra, feltűrve a pólómat a testemen, nézve a hasamat, ahol még nem látszott semmi. – Ráadásul azt sem tudom, hogy kilenc hónapig fogod-e hordani a szíved alatt, mert hát... félvér – mondta halkan, oldalra nézve. – Lehet, hogy csak fél év, lehet egy egész év is – súgta, bizonytalanul.

– Kajak terhes vagyok?

– Komolyan.

– Aha. Aha... aha... – motyogtam, majd hirtelen ránéztem. – Megöllek. Meg foglak ölni – sziszegtem, felé indulva.