Just you - YoonMin

Cím: Just you

Alkotó: Nana 

Hossz: one-shot
Párosítás: YoonMin (Suga [Min Yoongi] x Jimin [Park Jimin] - BTS

Besorolás: +12 

Műfaj: Dráma, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash

Összefoglalás: Túl sok mindent nem tudok ide írni. Nem nagyon lehet ezt összefoglalni, olyan rövid, sajnos. Gondolatok, érzések vannak benne, és egy picike romantikus szál.

Hozzáfűzés:  Nem vagyok oda a YoonMinért - jó, ez ebben a formában már hazugság. :D Valahogy ma nagyon megtetszettek együtt, és hát... ezt a szituációt hozzájuk tudtam volna elképzelni. :)
Kicsit komor, nem a legjobb, amit írtam, sok a szóismétlés, későn fejeztem be, tökéletlen fici, de remélem, tetszeni fog nektek. :)
Jó olvasást! <3 

Hatalmasat kellett nyelnem.

A szobában síri csend uralkodott, vak sötét, olyannyira, hogy még a tárgyak, eszközök sziluettjét sem véltem felfedezni a helyiségben, s ha még ez nem lenne elég rémisztő, képtelen voltam egy apró neszt is meghallani. Az ember általában örül neki, ha nem hall beszűrődő zajokat, engem mégis mérhetetlenül frusztrálttá, idegessé tett.

A frusztráltságból később félelem lett, rettegés lett, hiszen az egyetlen zajforrás a fali órámból áramlott, az pedig ütemesen, ritmusosan ütötte meg dallamait, pont úgy, ahogy a másodpercmutató mozdult előre, unalmas, szívszorító monotonitással. Minden egyes kattanáskor éreztem a szívembe fúródni egy hatalmas kést, érezni véltem a fizikai fájdalmat, azt az érzést, ami pillanatok leforgása alatt képes lett volna megölni, egy szemvillanás alatt, pedig tudtam, ilyesmi nem történt.

Szinte már éreztem, ahogy a nyakam köré fonódnak az ujjak, hogy megfojtsanak, hogy kiöljék belőlem a maradék lelket, a maradék érzést, amikbe úgy kapaszkodtam, akár a haldokló a szeretteibe, a halálos ágyán.

Lehunytam a szemeimet, össze is szorítottam őket, miközben felültem az ágyamban, megmarkolva a combjaimat elfedő paplanomat. Mind a tíz ujjammal a vékony textil anyagra szorítottam, már-már annyira, hogy hallani véltem a ruhaanyag tipikus suhogását, amibe beleremegett a testem. Szerettem volna látni, szerettem volna hallani mást is az óra ketyegésén kívül, de képtelen voltam rá. Nem értettem, miért, hiszen még sosem fordult elő, hogy ilyen nagy, ilyen kétségbeejtő csend vegye körül a házat, hiszen ha más nem is, de legalább a kintről beszűrődő hangok megtelítették a lakást élettel; most még ez sem volt.

Csak én voltam, és az óra. Az óra, ami már szinte megőrjített.

Hiába próbáltam elfordítani a fejemet, hiába tapasztottam ujjaimat a füleimre egy idő után, hátha elmenekülhetek, elbújhatok a kísértő elől, hasztalan volt: az óra hangosabban ketyegett, nem hagyva nekem egy perc nyugtot sem. Mintha a lelkemet akarná, mintha meg akarna ölni engem. – Őrültség, igaz? Persze, hogy az.

A sötét, hűvös szobában, az ágyon ülve, először gondolkodtam el azon, hogy kicsúszott a kezeim körül minden irányítás, amiről eddig úgy véltem, még ott van. Nem, nem volt már nálam. A kormányt elkobozta valaki, valaki, aki minden áron rajtam akart szórakozni, a tudat pedig egyszerre kényszerített hangos, groteszk röhögésre, és együttesen keserves, fájdalmas zokogásra; nem tudtam, melyik reakció volt a valós – talán együtt a kettő. Igen, lehetséges, hogy a kettő együtt fejezte ki igazán azt, ami megbújt a szívemben, ami ott honolt… ott bugyogott.

Úgy éreztem, nem vagyok a magam ura. Valami megváltozott, valami más lett, valami, amit nem tudok megfogni hűvös, vékony ujjaimmal, teljesen bekebelezett, és arra várt, mikor hal ki a lelkem, hogy elevenen fel tudjon falni.

Hidegnek éreztem a légkört, fáztam, vacogtam.

Karjaimmal átöleltem a saját testemet, lábaimmal törökülésben foglaltam helyet az ágyban, szemeimet fájdalmasan szorítottam össze, ajkaimmal együtt, miközben előre görnyedtem a puha matracon, ami nem adott már biztonságot. Gyerekkorom óta éreztem úgy, ha az ágyamban vagyok, a meleg, puha takaró alatt, a matracon ülve-fekve, akkor biztonságban tudhatom magam, nem érhet semmi baj, nem tud elkapni semmi. Nem így volt. Ez megváltozott. Megváltozott, mint minden más.

Ahogy előre haladtak az óra mutatói, úgy járta át a szívemet egyre inkább a sötétség, a rettegés. Sírni akartam, üvölteni, zokogni, elhordani az egész világot minden mocsoknak, szarnak, elmondani, mennyire gyűlölök mindent, ami körbe vesz engem, elmondani, hogy megöltem saját magam azért, hogy élni tudjak, hogy hideg vérrel pusztítottam el azt az embert magamban, aki képes volt mosolyogni. Megöltem valakit, aki képes volt szeretni. Vagy nem én öltem meg? Hanem valami, valaki, aki a bőrömbe bújt? – Megráztam a fejemet, miközben megremegtek az ajkaim. Ujjaimmal görcsösebben fogtam, markoltam a pizsamám vékony anyagát, közben pedig folyamatosan azért küzdöttem, nehogy véletlenül is eleredjen egy sós cseppecske sem az íriszeimből, hiszen akkor tennék tanúbizonyságot afelől, hogy gyenge voltam. Gyengébb, mint egy elhagyatott kis macska. Gyengébb, mint egy nyúl, akire lecsapott a hatalmas, erős vörös róka.

Néha tényleg egy szürke nyúlnak éreztem magam. Valakinek, aki elbaszta az egész életét, valakinek, aki nem érdemli meg, hogy levegőt szívjon. Valakinek, aki nem érdemli meg, hogy egyáltalán életben maradhasson. – Egy csődtömegnek éreztem magam, akinek az lenne a megváltás, ha valaki egy utolsó, mindent elsöprő csapást mérne rá, kiiktatva ezzel az életét, a lényét, a valóját, eltüntetve a Föld színéről, hogy még csak foszlányok se maradhassanak meg belőle. Egy csődtömeg, amit el kellene pusztítani, a gyökereinél kezdve.

Megremegtek az ajkaim, miközben kiegyenesedtem, hátravetve a fejemet, szinte már fájdalmas ívben feszítve meg a nyakamat, azonban karjaimmal továbbra is saját magamat öleltem, lábaim pedig még mindig törökülésben helyezkedtek el.

Meg akartam halni.

Azt akartam, hogy meghaljak.

Véget akartam vetni az életemnek, mégis képtelennek éreztem rá magam. Még ehhez is egy senki voltam. Még ehhez is csőd voltam. Még ezt is képtelen lettem volna megtenni. – Szám újra megremegett, s hogy végre megakadályozzam folytonos rezdülését ajkaimnak, erősen az alsóba mélyesztettem a fogaimat, akárcsak a kígyó, mikor áldozatát akarja zsákmányul ejteni életben maradásának érdekében.

Kígyó vagyok, ami saját magát öli annak érdekében, hogy a szívének egy szegletében valami élhessen. Elképzelhetetlen? Dehogy. Ez az igazság. Minden nap meg kell ölnöm magam ahhoz, hogy élhessek, vagy hogy élhessen bennem valami, valami, ami még talán én vagyok, noha lehet, hogy csak egy halvány árnyéka a valós személyiségemnek.

Nem tudtam, mi juttatott idáig, nem tudtam, én rontottam-e el magam, vagy esetleg az élet, a morál, a mókuskerék, amibe belekényszerültem. Belekényszerültem, vagy magamtól ugrottam bele? Még erre sem tudtam volna választ adni.

Élvezem az életet? Nem.

A munkámat? Igen. Azt a részét, amikor egyedül lehetek, amikor a gondolataim az enyémet, amikor nem zavar meg senki, mikor teljesen magammal tudok törődni, mikor úgy érzem, át tudom adni az érzéseimet, le tudom írni, papírra tudom vetni, aztán… Igen. Aztán azokat mind a szemetesbe dobom. Miért? Mert ki kíváncsi egy szerencsétlenre? Egy szerencsétlenre, aki elbaszta az életét, aki nyomorulttá tette saját magát, aki megcsonkította a saját szívét… Aki saját kezűleg tépte ki éltető robotjából a hatalmas darabot, ami képes lett volna arra, hogy szeretni tudjon.

Az óra ketyegésének hangja már a fejemben visszhangzott. Éreztem, ha nem marad abba, kénytelen leszek fizikális fájdalmat okozni magamnak annak érdekében, hogy megnyugodhassak, hogy valami fedje azt, ami a lelkemet marcangolja – hogy mi az, ami tépkedett, azt én sem tudtam, de ott volt, és hosszú, éles karmaival sebeket ejtett, megszégyenítő folytonossággal. Szét akartam marni a bőrömet, kitépni a hajamat, lenyúzni az arcomról a bőrt, elcsúfítani magam, a saját véremben forogni, úszni, fürdeni, olyanná formálni arcom tükörképét, amilyennek a szívemét éreztem. Mégsem tettem semmit.

Az óra nem akart elhallgatni.

Előbuggyant az első könnycseppem.

Lepergett előttem a fél életem, a múltam, a hibáim, azok, amiken keresztül mentem. Az orvosi segítség tagadása, a határozottság, miszerint én képes leszek megbirkózni mindennel, a segítség elutasítása, a gyógyszerek vécékagylóba öntése, az első öngyilkossági kísérletem, amikor mind a hat fiú egyként állt a kórházi ágyam mellett, aggódva nézve rám, feltéve a kérdést: mi történt veled? Mit nem vettünk észre? Mit? Sok mindent. Semmit.

Lepergett előttem minden mozzanat, ami hiba volt, minden, amivel idáig juttattam magam. Minden, ami magányossá, megkeseredetté, kiégetté tett. Éreztem, ha nem változok, ha ez nem változik, ha én nem változtatok, a következő fok az üresség, és rettegtem, féltem tőle, hiszen akkor nem leszek képes érzéseket, gondolatokat átadni másoknak, felesleges lesz a munkám. Nem csődtömeg leszek akkor már, hanem felesleges, púp… aminek nincs értelme.

Minden, ami megölte azt az ember, akit még én is szerettem, saját magamban.

Talán meg kellene halnom, mielőtt még túl…

Hirtelen pattantak ki a szemeim, mikor egy tenyeret véltem felfedezni a vállamon, ami lágyan, finoman érintett, már-már azt hihettem volna, hogy egy pillangó, de nem. Nem pillangó volt, hanem valaki, akiben még ott élt a tűz, a szenvedély, a szeretet, a megannyi érzés, ami belőlem már kihalt. Az a rengeteg emóció, amit irigyeltem.

Kiüresedett az elmém, miközben megemeltem jobb kezemet, s befelé fordítva a kezemet, ujjaimmal a jövevény kézfejére fogtam, lehunyva a szemeimet, békésen, és nyugodtan, úgy, ahogyan beléptem órákkal ezelőtt ebbe a rideg, sötét szobába.

– Ne gondolkodj ennyi butaságon, hyung. A saját szobámból is hallottam azt a sok zagyvaságot, ami leforgott benned. – Lassan éreztem, ahogy a karjait előre tolja, finoman átölelve engem hátulról, a mellkasom előtt fonva össze a karjait, mire felsóhajtottam, és finoman hátravetettem a fejemet, egyenesen a fiatalabb nyakhajlatába ejtve a tarkómat.

– Akkor maradj itt velem.

– Ha itt maradok, nem gondolkodsz butaságokon? Nyugodt leszel? – kérdezte maga hangján, s szinte láttam magam előtt, hogy aggódóan hunyta le hosszúkás szempilláit.

– Te mindig megnyugtatsz. Te vagy az egyetlen, aki képes a elmémben lévő káoszt megtisztítani, aki képes a lelkemben lévő űrt kitölteni. Te vagy az egyetlen, aki képes elérni azt, hogy a szívem ne gyűlölettel, fájdalommal, keserűséggel, önutálattal, rettegéssel teljen meg, hanem szeretettel. – Mondandóm végén lehunytam a szemeimet, fáradtan, álmosan, sóhajtva egy hatalmasat, ugyanis csak most véltem felfedezni a tényt, mennyire kimerültem az utóbbi órákban. Észre sem vettem, fel sem tűnt, mennyire elgyengültem saját magam sanyargatása közepette.

– Pihenj, hyung. Én vigyázni fogok a szívedre, hogy ne essen baja, míg te alszol – puszilt a hajamba, mire elmosolyodtam, hiszen a puha, dús ajkak érintése hihetetlen pozitív energiát árasztott magából; de nem csak az, már maga az ölelése. Meleg volt az ölelése… forró, édes, dédelgető, olyan, amiben képes lennék…

Amiben képes lennék meghalni.

– Köszönöm, Jimin – súgtam fáradtan, lágy ajakgörbületre húzva ajkaimat, hagyva, hogy a fiatal férfi karjaiban nyugovóra térhessek – ha nem is örökre, de ma éjszakára igen. Ha nem is pihenhetek örökre, de ma éjszaka nyugodt, idilli pihenésnek nézek elébe, ez pedig örömmel töltött el, hiszen volt valaki… volt valaki, aki képes volt, hogy megnyugtasson, a puszta közelségével.