Not so fairytale - VKook (6/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Noriko 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, erotikus jelenet

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Jungkook

– Vágom, hogy ez nem Dublin, sokkal melegebb ez a hely annál – motyogom, ahogy körbenézek, hiszen itt aztán van forgalom. Nem is akármilyen.

– Akkor menj vissza – mormogja, ahogy megnézi a busznak a menetrendjét, ami gondolom, picit később indul, hiszen azonnal ledobja a táskáit, dühösen fújtatva egyet.

– Ha már itt vagyok, miért mennék vissza? Kell a változatosság – veszem elő a napszemüvegemet, amit elemeltem az egyik árustól, majd felteszem azt, egy nagy mosollyal az arcomon, még az egyik szemöldököm is felvonom, úgy figyelem a másikat. Dühösen, szinte már majd' felrobbanva rúg bele az egyik táskájába, hogy valahogy levezesse a dühét. – Mit ártott neked az a táska? Amúgy meg, nem kell ennyire felkapni a dolgot. Nézd a jó oldalát, nem leszel egyedül – fonom össze karjaimat a mellkasom előtt, nekidőlve a menetrend táblának.

– Hát... hát ez… – látom, ahogy szinte elvörösödik arca az idegtől.

– Csak óvatosan, ha kiabálsz, a végén téged néznek bolondnak. Engem nem látnak, emlékszel? – kuncogom, kivillantva fehér fogsorom.

– Istenem, hogy lehet tőled megszabadulni? Egyszerűen nem hiszem el! – sziszegi, ahogy újra a táskájába rúg. Vicces-vicces. Imádom ezt a kölyköt.

– Nos, van egy mód a tündérek kiiktatására – válaszolok a kérdésére, amire azonnal felcsillannak a szemei. – Ne várd el kérlek, hogy az orrodra kötöm – nézek már rá komolyan. Elképesztő, mivel vívtam ki a haragját? Semmi olyat nem csináltam, egyszerűen meglátott, aztán elcsábított, tehát viselje ennek következményét.

– Rohadt tündér – morogja, mígnem lassan begurul az a busz is, amire a másik annyira fel akart szállni. Amint jegyet vesz, majd lekezeli azt, követem, mintha mi sem történt volna. – Te most tényleg követni fogsz? – sziszegi, ahogy beül a leghátsó ülésre, én pedig mellette foglalok helyet, picit előre dőlök, hogy a szárnyaimnak is legyen helye.

– Még szép. Kíváncsi vagyok a házadra, meg arra is, hogyan élsz. Biztos érdekes a családod is – kacsintok rá, majd előre nézek, mikor több utas is felszáll a járműre, hogy haza indulhassanak a munkából.

– Jó lenne, ha leakadnál rólam. Nem vagyok kíváncsi a képedre – morogja a nemlétező bajsza alatt.

– Sajnálom, ez nem teljesíthető. Ha már itt vagyok, valakivel muszáj együtt maradnom, nem igaz? – nézek rá a szemem sarkából, amire csak megforgatja a szemeit.

– De örülök neki...

Megvonom a vállaimat erre a mondatára, így ráhagyva, már csak a többi embert figyelem, ahogy helyet foglalnak, majd a sofőr az ajtókat bezárva, elindul, hogy még több utast vegyen fel, vagy rakjon le. Milyen furcsák az itteni emberek. Dublin is forgalmas a maga módján, de nem ennyire. Itt mindenki csak rohan, és úgy tűnik, hogy nem érnek a nap végére. Fejlettebb ország, mint a miénk, mégis sokkal rohanósabb és úgy érzem, hogy stresszesebb is. Vajon azért rohannak ennyire az emberek, mert tudják, hogy nincs sok idejük hátra? Vagy erre nem is gondolnak, csak élnek, míg tudnak? Furcsák az emberek, de mégis rendkívül érdekesek.

Nem is tudom, hogy merre tartunk, csak már azt veszem észre, hogy a másik kimászik mellőlem, aztán benyomja a leszállást jelző gombot, amire a busz lassítani kezd és a buszmegállóban megáll, hogy leszállhassunk. Egy nagy sóhaj hagyja el a száját, majd magába szippantja a Szöuli levegőt.

– Nos? Merre? – érdeklődöm, napszemüvegemet ismét feltéve, hogy valamennyire megóvjam látásomat ettől az erős napfénytől.

– Erre – szólal meg, aztán magára kapja a táskákat, amit még nézni is rossz.

– Add ide – morgom már én is, mikor elveszek tőle kapásból kettőt, hogy neki csak egyet keljen hozni. A végén megszakad itt nekem.

Taehyung

Halkan fújtatva sétáltam mellette, miközben a többi táskát és a bőröndöt húztam magam után. Határozottan nem volt kedvem ezzel a seggfejjel egy légtérben lenni, márpedig nagyon úgy tűnik, hogy vendégül akarja láttatni magát nálunk, és hogyan mondjak nemet? Valahogy úgyis bejön... Senki nem látja rajtam kívül, így biztos, hogy megtalálná a bejárat módját. Azt hiszem, szörnyű napok elé nézek, főleg úgy, hogy vonzz, mint a mágnes. Tényleg, mint a mágnes. Egyszerűen, ha rám néz, ha megnyalja az ajkait, ha végig mér a szemeivel a séta közben, úgy érzem, lángba borulna az arcom, márpedig nekem nem stílusom a kislányos zavarba jövés, de mióta ismerem, folyamatosan rám tör, ez pedig frusztrál és egyben idegesít is.

– Amúgy, a táska láthatatlanná válik a kezedben? Nem fogják azt hinni az emberek, hogy egy táska repül? – kérdeztem, végig mérve, mire elmosolyodva megcsóválta a fejét.

– Minden, amit megérintek, vagy megfogok, láthatatlanná válik. Azaz, nem minden, csak az, amit én akarok. Például, ha elcsenek egy napszemcsit, láthatatlanná teszem, vagy ezt a táskát, de egy buszt, amire felülök, azt nem fogom – nézett rám, mire apró sóhaj kíséretében bólintottam egyet, továbbra is magam elé meredve.

– Embereket is láthatatlanná teszel? – kérdeztem halkan.

– Miért, téged láttak, nem? – kacagta, jó ízűen, amire rögtön elhúztam az ajkaimat, erőteljesen forgatva meg a szemeimet, hogy minden esetben feltűnjön neki, mennyire nem tetszett ez a lekezelő stílus. – Nem, embereket nem is tudnék. Csak kisebb tárgyakat, nehogy feltűnést keltsek, azt még nekünk sem szabad – vonta meg a vállait, mikor bekanyarodtunk az otthonom felé.

Különösebben nem válaszoltam erre, csak félszegen bólogattam, de más reakciót nem adtam meg a számára. Némán, hangtalanul sétáltunk egymás mellett, figyelve az utat, ő pedig néha körbe vizslatta maga körül Szöul utcáit, vagy csodálkozva, vagy kissé fintorogva, mintha soha nem látott volna még nagyvárost.

– Itt vagyunk – nyúltam kabátja után, hogy megállítsam. – Figyelj, ha a szüleim nem látnak, akkor nem csinálhatsz semmit, értve?! Van egy alig nyolc éves húgom, így pláne nem! Hallgatsz, és nem jössz a közelembe, ha a szüleim ott vannak! Értve? – sziszegtem, magam felé fordítva őt, mire elvigyorodott, bólogatva, amiből mindent leszűrtem, csak azt nem, hogy be akarná tartani a "szabályaimat". – Remek – szuszogtam, benyitva az ajtón, majd elhúztam Jungkooktól a táskámat, és azon nyomban lerúgtam magamról a cipőmet.

Olyan gyors voltam, akár egy gepárd. Véletlenül sem akartam megkockáztatni, hogy a szüleim ilyen ruhákban lássanak, főleg a húgom! Egy percig sem akartam őt "traumának" kitenni…

– Megjöttem! – Már szaladtam is fel a lépcsőn, mintha kergetnének, s amint a szobámba értem, becsuktam az ajtót és vadul öltözni is kezdtem, rögtön az első ruhadarabokat kiválasztva, amiket a szekrényben találtam. Farmer és egy fekete póló. Tökéletes!

Jungkook

Követem a lakásba, majd lenézek a szanaszét hagyott cuccaira, amik a földön hevernek. Így beljebb engedem magam, majd besétálok a konyhába, ahol gondolom a fiatalabb anyukája főz. Nagyon jó illata van, biztos az íze is nagyon jó. Meg kéne próbálnom csenni egy keveset belőle, bár ha megkérem a másikat, biztos hozna fel belőle a számomra. Halványan elmosolyodom, aztán megfigyelem az anyukája arcát, akinek a szépségét örökölhette. Legalább tudom, hogy ki volt az egyik összetevője a fiatalabbnak. Aztán utamat már is a nappaliba veszem, ahol egy férfi ül a televíziót nézve, mellette a földön pedig egy kislány játszadozik a babájával. Elmosolyodom, majd megfigyelem őket is. Igen, TaeTae le sem tagadhatja az apukáját sem. Az orrát és ajkát, talán a mosolyát is tőle örökölhette. A kislány pedig inkább az anyukájára hasonlít. Biztos vagyok benne, hogy ő is nagyon szép lesz, ha felnő. Lehetséges, hogy felkeresem, ha ráunok esetleg a bátyjára. A gondolatra elkuncogom magam, hiszen vicces lenne látni a másik arcát. Viszont, ami meglepő, hogy a kislány, azonnal felkapja fejét a kuncogásomra, majd egyenesen rám néz, végig nézve rajtam, ezzel tökéletesen a tudtomra adva, hogy engem lát, tekintve, hogy az anyukája még a konyhában van.

– Szia – szólal meg halk, csilingelő hangján. Megköszörülöm torkomat, aztán térdre ereszkedem, hogy valamennyire egy magasságban legyek vele. Az apukája azonnal felfigyel rá, hiszen ugyan kinek köszönhetett a kis drága?

– Szia – szólalok meg egy nagy, kedves mosolyt varázsolva az arcomra, amit a kicsi viszonoz. Ugyan az a vigyor díszeleg az arcán, mint amilyen a bátyjának is. Elképesztő, itt a legjobb géneket örökölték a kölykök. Kedves hangon szólok hozzá, hogy összeismerkedjek a lánykával, akit az apukája nem ért meg, sőt mosolyogva legyint egyet, hogy lett egy képzeletbeli barátja. Nos, igen, engem nem lát senki más, csak is TaeTae és a hugica.

– Ah, mi a kaja? Éhen halok – trappol le a lépcsőn Taehyung, amire én a húgának haját birizgálom, amik két copfba van fogva.

– Ne szólj rólam senkinek, jó? – suttogom, mutatóujjam az ajkamra téve. Nem lenne jó, ha TaeTae rájönne, hogy ő is lát engem, főleg, amilyen cuccban vagyok előtte. Bár, nem hiszem, hogy olyan borzalmas lenne ez, sőt!

Azonnal hevesen kezd el bólogatni, így felállok mellőle, aztán bemegyek hozzá a konyhába, azzal átkarolom a vállánál.

– Csupa meglepetés a családod – kuncogom a fülébe, de a kicsiket figyelembe véve, nem teszek vele semmi olyat.

– Ha? – pillant rám azonnal, de én csak megvonom a vállam. Nem áll szándékomban elmondani, hogy nem csak ő láthat engem.

– Semmi-semmi. Viszont a kajátokból én is kapok, ugye? Éhes vagyok, korog a gyomrom – nyüszítem, ahogy hozzá bújok, csak hogy valami kaját kicsikarhassak belőle. De ha nem is jön össze, a kicsi biztos megkínál.

Taehyung

Nem figyeltem rá, magasról tojni akartam a jelenlétére, hogy tudja: nincs helye nálam! Figyelmen kívül hagytam őt, úgy fordultam anya felé, mintha a láthatatlan koloncom egyáltalán nem is létezne. Szerettem volna ezt elhinni...

– Szia, kicsim! – mosolygott anya, majd felém hajolt és adott egy aprócska puszit az arcomra, mire elmosolyodtam, bár, a puszit nem viszonoztam. Már gyerekkorom óta nem volt szokásom pusziszkodni anyukámmal, de esetleg, ha ő ezt tette, nem utasítottam el. Jól esett. – Milyen volt Dublin? – kérdezte, mire elhümmögtem magam.

– Nem volt rossz. Tele van hülye, ostoba, bolond emberekkel, vagy inkább lényekkel – kicsit meglendítettem a könyökömet, ezzel eltalálva Jungkook oldalát, aki felnyekkent és azonnal elhúzódott tőlem, fájdalmas pontját masszálva tenyerével, szúrósan nézve rám –, de maga a város nagyon szép és éjszaka igazi csoda. Igazából kicsit kár, hogy hazajöttem. Olyan volt, mint egy álomutazás – kuncogtam, anya mellett lévő pultra könyökölve, figyelve, mit csinál anya, azonban hirtelen éreztem Jungkook ölét a fenekemhez préselődni, és azzal együtt éreztem a férfiasságát is. Azonnal lángba borult az arcom, majd hátra lendítettem a lábamat, jól sípcsonton rúgva, mire felnyüszített és hátratántorodott.

Ajánlom is neki.

– Ugyan! Csak te vagy túl visszahúzódó! Mondtam már, légy... – A szavába vágtam.

– ... magabiztos, barátkozó és nyitott – fejeztem be, halvány mosollyal, majd a pulton lévő almás kosarat kezdtem vizslatni. – Ah! Alma! De ritka! – Rögtön el is vettem egyet onnan, beleharapva.

– Igen, apád hozta – mosolygott, mire aprócskát bólintottam, újabbat harapva belőle. – Miket csináltál? Jól érezted magad? – kérdezte, megkavargatva a levest.

– Ühüm, nagyon jó volt. Most megyek, köszönök a többieknek is – kacsintottam rá anyára, majd elfordultam tőle, gondosan kikerülve Jungkookot, hogy bemehessek apához és a húgomhoz is, köszönni nekik.

Amint beléptem a nappaliba, a kishúgom szinte felsikkantott, majd felpattant a padlóról és a nyakamba vetette magát, hangosan visongatva. Azt hiszem, nagyon halkan köszöntem és trappoltam fel a szobámba, ha senki nem vette észre, hogy hazajöttem.

– Hiányoztál! – nyögte, a nyakamba szuszogva. Elmosolyodva öleltem meg, biccentve egyet apának, a karjaimban tartva a testvéremet.

– Te is nekem – pusziltam a hajába, kicsit megringatva.

Jungkook

Csendben figyelem őket, ahogy ölelkeznek, közben egy apró mosoly is az ajkaimra kúszik. Jó dolog lehet a család, talán ez az egy olyan dolog, amit irigylek az embereknél. Nekem nem volt sosem családom. Nem tudom, hogy milyen az, ha van apa, anya, testvér. De talán így van rendjén, hiszen minket csak kreálnak, nem igazán születünk úgy, mint az emberek, vagy az állatok. Természetesen, mi is tudunk megtermékenyíteni, de ez másabb. Sokkal. Mikor rám néz TaeTae húga, kacsintok neki egyet, amire szélesen elmosolyodik, végül elengedi bátyját, azzal már szalad is vissza, hogy tovább játsszon a játékaival, amiket nekem is megmutatott a megismerkedéssünkor. Lassan odasétál az apjához is, akit szintén megölel, majd vált vele pár szót, mígnem elköszön mindenkitől, aztán felmegy a szobájába, ahova követem.

– Aranyos a húgod – mosolygok rá, mikor bezárom az ajtaját, azzal leülök az ágyra.

– Tudom. Egy tünemény – mosolyodik el ő is, ezzel már meggyőz arról, hogy mennyire imádja őt.

– Igen, és igazán tehetséges – kuncogom, ahogy arra gondolok, hogy képes meglátni engem.

– Mármint? – vonja össze szemöldökét.

– Semmi, csak láttam, a rajzait – magyarázom ki magam, amire csak egy sóhajt ereszt meg, újabb mosoly kíséretében, miközben eldől az ágyán, karjait a feje alatt pihentetve párna gyanánt.

– Igen, biztos teljesen más foglalkozást választ magának, mint én – motyogja, kissé fáradt hangon.

– Ki tudja? Lehet, hogy a végén ő is egy tündér karmaiban végzi – kuncogom, amire szinte szikrákat szóró tekintettel néz rám.

– Csak is a holttestemen át! Nem nyúl egy nyamvadt tündér sem hozzá! – sziszegi. Azonnal egy nevetést csal elő belőlem.

– Nyugi-nyugi. Nem is fog, főleg ha nem látja őket – kacsintok rá, azzal eldőlök mellette, szorosan hozzá simulva, ujjbegyeimmel már is végig simítok a hasán. Apró remegést csalok elő belőle, aztán a nyakához hajolva, már is lágy csókokkal borítom be a bőrét. Halk sóhajt szakad fel belőle, fejét is oldalra dönti, hogy több érintést adjak neki. Aztán, mielőtt ujjaimmal a felsője alá kúsznék, hirtelen fog a kezemre, majd eltol magától a lehető legmesszebb.

– Hagyj békén! Nincs kedvem ahhoz, hogy ránk nyissanak! – sziszegi.

– Csak rád, engem nem látnak. Azt hinnék, hogy maszturbálsz – nevetem, ahogy csak azért is visszamászok, aztán magamhoz húzva, megcsókolom azokat a kívánatos ajkait, de már csak azért, hogy az agyát húzzam. Azért sem fekszem még most le vele. Várja ki, akarja úgy, hogy egész testében remeg értem.

Taehyung

Tényleg nem akartam. Minden gondolatom tiltakozott az ellen, hogy hagyjam egy férfi kényeztetését, azonban hiába is ellenkezett az elmém minden erőbedobásával, túl érzékien, lágyan csókolt engem, amellett pedig, gáz, vagy sem, nem nagyon volt még alkalmam senkivel. Persze, ezt a világért sem akartam volna a tudtára adni, viszont valahonnan innen sejtettem, hogy valószínűleg ezért reagálok olyan erőteljesen rá. Más magyarázat nem lehet, nem igaz? Én a lányokhoz vonzódom, de lehet, ez a sok érintés, sok csók és finom cirógatás elősegít ahhoz, hogy felizguljak akár egy férfira is, aki nem mellesleg, nem is ember, hanem egy tündér.

Vajon lehetséges ez? – Aish! Nem vagyok meleg. Én nem akarok meleg lenni, nem akarok pasival... pasival hetyegni az ágyamban.

Ismét el akartam tolni magamtól, így megemeltem karjaimat a szándékommal, azonban amint megéreztem forró nyelvét az ajkaim között, automatikusan hunytam le a szemeimet, a karjaimmal pedig ahelyett, hogy ellöktem volna magamtól, inkább átkaroltam a tarkóját, jobban magamhoz húzva. Szinte éreztem, ahogy a csókba vigyorgott, de annyira jól esett a nyelvének és ajkainak simogatásai, hogy nem tudtam ezzel törődni. Testemmel automatikusan közelebb húzódtam hozzá, s mikor a csípőmre tévedt az egyik keze, finoman végig simítva onnan az egész combomon, halkan az ajkai közé nyögtem, megremegő testtel.

– Milyen érzékeny vagy – sóhajtotta a számra, ajkai közé véve az alsó ajkamat, megszívogatva, kissé meg is harapdálva a párnácskámat, ölét teljesen az enyémnek dörzsölve, arra kényszerítve, hogy egyik lábammal átkaroljam a derekát, aminek engedelmeskedtem is, így rögtön rajta kötött ki a lábam, miközben már én kezdeményeztem nála szenvedélyes, erőszakos csókot.

Újra a csókba vigyorgott, a fenekemre markolva ujjaival, megmasszírozva az izmomat, majd ujjai felkúsztak a hátamon, egészen a tarkómig, utána pedig a hajkoronámig, durván a tincseim közé túrva, azoknál fogva húzva magához egyre közelebb és közelebb.

– Teljesen merev vagy – kuncorászta, az enyémnek lökve a csípőjét, és valahol ennél a pontnál eszméltem fel: elment az eszem.

Mintha eddig forró vasat fogdostam volna, úgy húzódtam el tőle, olyan erőbedobással, majd zuttyantam is le az ágyról, rák vörös fejjel, felhúzva magamhoz a térdeimet, gyilkos tekintettel figyelve a szemtelen tündért.

– Most mi van? Nem szégyen ez. Bár, ha egyszer megduglak, érdekelne, hányszor sülnél el. Talán három? – kacarászott teljesen önfeledten, nekem pedig még vörösebb árnyalatba futott az arcom, mint eddig.

– Nem fogsz megdugni, ez az egyik! A másik meg, hogy te is merev vagy, éreztem, szóval rohadtul nincs jogod engem basztatni! – sziszegtem, mire a nadrágja felé sandított, ahol tökéletesen kirajzolódott merevedése, azt követően pedig vállat vont. Megforgattam a szemeimet, majd feltápászkodtam a padlóról, és a bőröndjeimhez léptem, hogy kipakolhassak belőlük.

Azt hiszem, sanyarú jövő elé nézek, ha ez a tapló tündér a nyakamon ragad.