Shatter me with hope - VHope (11/14)

Cím: Shatter me with hope

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 14 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, erőszak, vér
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés:  Ééés itt is a folytatás. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Vienetta írja Hoseokot!

Nana (én) írja Taehyungot! 

Hoseok

– Reggelt! – Hangosan csaptam le a tálcámat az asztalra, Yoongi egyik oldalára, majd egy nagy sóhajjal lehuppantam mellé. Taehyung Jimin, és Jungkook között foglalt helyet, pontosan velem szemben. Pillantásommal pont elkaptam, ahogy arca eltorzult, homloka pedig enyhén ráncba szaladt, mihelyst fenekén tudhatta testsúlyát. Inkább lesütöttem tekintetemet, elkerülve a kompromittáló kérdések hadát, habár Daehyun egy másodpercig sem próbálta elrejteni féloldalas vigyorát, mikor szeme sarkából rám sandított, Yoongi jobb oldaláról.

– Hello – motyogta Suga, egy megrágott falattal a szájában.

– Jól vagy, TaeTae? – Jimin aggodalmas hangjára pillantottam fel. A vörös hajú figyelmét sem kerülte el Taehyung szenvedő arca, hiába leplezte rögtön, azt a fél szekundumot sikerült elkapnia.

– Persze – bólintott félszegen, majd ketté pattintotta az evőpálcikáját.

– Ha jól gondolom – nyelte le a reggelit Yoongi –, immáron szobatársak vagytok. – Először felém fordult, majd Taehyung felé sandított.

– Igen – helyeseltem. – Junsu mindent elintézett nekünk. Azt is, amit lehet, nem kellett volna – sóhajtottam fel gondterhelten, fekete tincseim közé fűzve ujjaimat, miközben a kajámat turkáltam.

– Ezt hogy érted? – Yoongi ugyanolyan értetlen fejet vágott, mint a többiek, válaszra várva, mindnyájan engem mustrálva.

– Az a fasz magánzárkát kapott egy hétre.

– És ez baj? – pislogott értetlenül Jungkook, de mikor felé küldtem egy fagyos pillantást, nyelt egyet. – Legalább megkapja a méltó büntetését.

– A mi célunk csak Taehyung áthelyezése volt – kezdtem a felvilágosítást, mindegyikükkel szemkontaktust teremtve, legalább pár másodperc erejéig. Még az izgága Jimin mozdulatai is megdermedtek, mikor érdeklődve, és kissé nyugtalanul hallgatott engem. – Most, hogy ilyen retorziót kapott, rosszabb, fájdalmasabb bosszúra kell számítanunk.

– Jó, lefosom. – A vállát vonogató Yoonginak egy másodperc töredéke alatt sikerült magára hívnia a figyelmet és megtörnie azt a vészjósló hangulatot, amit teremtettem. – Megbeszéltük, hogy innentől improvizálunk, nem? Egy hétnek elegendőnek kell lennie, hogy kitaláljunk valamit.

– Persze, nem is ezzel a felével van gond – Daehyun barátunk felé bökött evőpálcikáival, miközben magyarázott. – Hanem azzal van kisebb problematika, hogy jobban felbőszítettük, mint akartuk.

– Befejezhetném? – förmedt rá Yoongi, a maga rideg, kemény stílusában, de Daehyun hiába emelte fel kezeit megadóan, Jimin hangja rekesztette be beszélgetésüket, a többiekbe pedig a levegőt.

– Muszáj most erről beszélni? – fakadt ki, kissé számonkérően és szigorúan. Még a vele legtöbbször egyetértő Jungkook is megszeppenve pislogott rá. – Legalább ne TaeTae előtt – bökött felé kezével. – Így is épp eléggé aggódik!

– Igazából... – emelte fel a fejét az említett, hogy végre saját nevében beszélhessen, de esélye sem volt Jiminnel szemben.

– Majd mi megbeszéljük egymás között! – folytatta, szinte már parancsolgatva. – Őt pedig majd megvédjük!

Nem értettem ezt a heves kirohanását, mert ilyet még egyszer sem láttam tőle a másfél-két év alatt, amit eddig a börtönben töltöttem. Voltak bekattanásai, amikor fejvesztve rohangált, csapkodott, véresre verte a többi fegyencet, de ahhoz nagyon meg kellett sérteni, vagy istenesen fel kellett bosszantani, mert alapjáraton hozzá képest az áldozati bárány vérengző vadállat. Ez a mostani pedig nem a megszokott kiborulás volt. Sokkal inkább védelmező funkció kapcsolt be nála. Már az első pillanattól fogva képes volt foggal, körömmel küzdeni Taehyungért, ezt a saját bőrömön tapasztalhattam, ám azt hittem, most, hogy a szárnyaink alá vettük, nem fogja ilyen védelmezett kiváltságban részesíteni. Úgy tűnt, tévedtem, és képtelen voltam magamban tartani az ezzel kapcsolatos véleményemet.

– Neked mi bajod? – vontam fel egyik szemöldökömet, s immáron én számonkérő. – Talán nem bízol bennünk? Vagy talán azt hiszed, hogy Taehyung nem tud semmit? Tisztában van mindennel; a múlttal, a jelennel és a várható következményekkel. Nem mellkaslövés, ha előtte beszélünk ezekről.

– Tényleg ne diskuráljunk erről. – Taehyung kérlelő szemekkel nézett rám, amitől bennem rekedt a levegő pár másodpercre. – Most ne – sóhajtott fel, majd Jiminre pillantott. – De, igaza van, nem vagyok hülye. Beszéltünk már erről Hoseok hyunggal.

– Rendben, értem én – vont vállat lemondóan, de valamiféle büszkeség csengett hangjában és tükröződött mozdulataiban. – De hallottad, Hoseok! Ő sem akar erről beszélni.

– Igen, hallottam – köptem oda, a legkevesebb érdeklődést mutatni a dolog iránt. Tényleg nem értettem Jimin viselkedését.

Taehyung

Nem nagyon értettem Jimin viselkedését, de valamilyen szinten jól esett a törődése. Hoseok viszont nem egészen volt tőle elragadtatva, gondolom, ő szeretett volna ezekről a dolgokról mélyebben beszélgetni, nem felületesen, ráadásul úgy, hogy rá vagyok bízva, ha ilyen dolgokról beszélnek, nélkülem nem tudnak, mert valakinek vigyáznia kell rám. Bár, ezzel vitába szálltam volna, most már én is foggal-körömmel tudnék harcolni, ugyanis elveszett lélek már nem leszek; nem hagynám magam Namjoonnak most, hogy nem muszáj, és nem vagyok rákényszerítve. Nem vagyok anyámasszony katonája.

– Ejj, de feszült a légkör – mondta Jungkook, megcsóválva a fejét, miközben beleturkált az ételébe, majd lassan az ajkai közé emelte a pálcikával megrakott falatot.

– Feszült, mert Jimin idióta – morogta Hoseok, mire felnéztem rá, majd lassan Jiminre, aki megeresztett egy mély sóhajt.

– Lehet, vitatkozhatnánk, ki a nagyobb idióta – mondta Jimin, vállat vonva, mire Hoseok összevonta a szemöldökét, vészjósló arckifejezést produkálva.

– Hogy mondod? – Rideg volt a hangja, mint a téli, fagyos szellő. Megrángott a szám sarka, és kissé félénken néztem Jiminre. Lehet, nem lenne jó ötlet, ha felbőszítené Hoseokot. Tény, jó volt a tegnapi, mert jó volt, de ha esetleg megint felmérgesedne, és nekem esne, biztos, hogy nem úsznám meg az orvost, ne adj Isten az annál is súlyosabbat. Valamiért úgy érzem, frappáns stresszlevezető leszek.

– Mindegy – sóhajtotta Jimin, majd lassan felém fordult, mintha Hoseok nem is létezne továbbra. – Amúgy... minden rendben, igaz? Mármint nem vagy rosszabbul, vagy nem vagy annyira kikészülve, ugye? Ha gondolod, felviszlek a szobába, felviszem a kajádat is, hogy tudj pihenni – mosolyogta olyan gyengéden, hogy azonnal hálásan néztem rá, szelíd mosollyal.

– Kedves tőled, de nem árt egy kis légkör, vagy mozgás. Sokáig voltam bezárva, jobb így – vontam vállat, a számba véve a tányéron pihenő undormányból.

– Jó-jó, de ha bármi van, nyugodtan szólj, szívesen segítek. – Mintha kicsit elpirult volna. Felvontam a szemöldökömet, majd elmosolyodtam.

– Rendben, szólok.

– Elsőnek nekem szólsz, igaz? – Felvontam a szemöldökömet, majd félszegen bólintottam.

– Ha szeretnéd, igen – mondtam halkan, majd a számba vettem egy újabb falatot. Furcsán viselkedik. Mondjuk, nem zavart, aranyos volt, és kedves, olyan tipikus Jimin, azonban nem értettem, velem miért ilyen kedves, Hoseokkal pedig miért olyan ellenszenves, de nem is akartam túl mélyen a dologba mászni. Jobb, ha vannak dolgok, amikről nem tudok.

Hirtelen Jungkook arcát láttam meg fél oldalról, ahogy elém hajolt, vigyorogva nézve Jiminre.

– Udvarolsz, Chim? – kuncogott, víg kedélyűen. Felvontam a szemöldökömet, lenézve Jungkookra, aki előre hajolva figyelte Jimint.

– Nem! Csak aggódom érte! – morgott, durcásan turkálva az ételét. Zavartan elmosolyodtam, majd újra a számba vettem egy falatot. Jungkook elég indiszkrét kérdését figyelmen kívül hagytam, el sem akartam rajta gondolkodni, hiszen biztos voltam benne, hogy Jimin nem udvarol, csak szimplán a szívén viseli a gondomat. Nem tudom, miért, talán túl szimpatikus vagyok neki, de már első találkozásunk óta.

– Ja, persze – nevetett Jungkook, incselkedve, félretolva a kajáját, hogy az asztalra feküdjön, úgy szuggerálva Jimint. – Nem szoktál aggódni. Bejön TaeTae, ugye? – kuncogott, mire Jimin arca elvörösödött, lángba borult.

– Befogod, vagy megöllek! – sziszegte.

– Akkor én foglak! – Yoongi rátenyerelt az asztalra, felállva, mérgesen figyelve Jimint.

– Hé, higgadj már! Sosem bántana, te nyomi! Amúgy is, én basztatom! Ne izélj! – Jungkook morogva intette le Yoongit, akin látszott, nem tetszett a stílus, de pufogva visszafordult Hoseok felé, miután leült, próbálva figyelmen kívül hagyni a két mellettem ülő beszélgetését.

– Nem szép dolog ilyenekkel piszkálni. Lehet, hogy rosszul esik neki – mondtam Jungkooknak, mire felvont szemöldökkel nézett rám.

– Jó-jó, befejeztem. Bár, megértem, ha beléd zúgott, szerintem én is megtenném! – vigyorgott, vonogatva a szemöldökét. Finoman arrább húzódtam, ő pedig elnevette magát, oldalba bökve az ujjával. – Szép arcod van, csak az igazat mondom. Kicsit híznál, nagyon jól néznél ki.

– Köszönöm – mosolyogtam, majdnem Jiminre préselődve.

– Majd én megvédelek tőle. – Átkarolta a vállam.

– Szerintem rossz helyre ültem – súgtam magam elé, mire elnevették magukat.

Hoseok

– Jól van, elég lesz – hadonásztam feléjük feléjük az evőpálcikámmal, megtoldva a csöndre intő szavaimat.

– Mindig elrontod a hangulatot. – Jungkook szomorúan biggyesztette le ajkait, s durcásan felfújt arccal pillantott fel rám.

– Nem, igaza van – morgott Yoongi is, valamelyest a védelmemre kelve. – Tényleg elég lesz ebből.

Kettőnk egyöntetű szavának már senki sem mondott ellent, kissé dacosan ugyan, de elhallgattak, s inkább a reggelinek szentelték figyelmüket. Lopva pillantottam Taehyung enyhén pirult arcára, ami a korábbi diskurzustól vörösödött el, Jiminről pedig nem is beszélve, akinek bőre alá mintha élet szökött volna – sokkal jobb színben volt, mint eddig, s ezt feltehetőleg Tae társaságának köszönhette. Minden pillanatban mosoly szökött szájsarkaiba, akárhányszor a fiú hozzászólt, közelebb hajolt hozzá, vagy csak szemkontaktust teremtett vele. Magamtól is gyanítottam, hogy talán a szimpla haverságnál, és védelemnél más is dobogtatja Jimin szívét, Jungkook szavai viszont bogarat ültettek fülembe.

Ennek ellenére egy percig sem aggódtam, csak nem nyújtott kellőképpen kellemes látványt, és tudatot.

– Ízlik a reggeli? – Egy nagy, puha, és meleg tenyeret éreztem meg vállamnak nyomódni, amitől mozdulataim egy pillanatra lefagytak. Nem néztem hátra, tekintetemet lefoglalták a mellettünk két oldalt elhaladó személyek. Daehyun, Yoongi és én kimérten, kifejezéstelen arccal követtük mozdulataikat, ahogy megállnak az asztal két sarkánál, Jimin viszont reflexből markolt rá evőeszközeire, enyhén kiegyenesedve, mintha máris óvni akarná a mellette ülő, megszeppentem pislogó Taehyungot, akiről lerítt, hogy nem a meglepettségtől rebesgeti szempilláit. Íriszeiből kiolvastam, hogy ismeri mind a három személyt – nyilván találkozott már velük, amíg Namjoon tulajdonában állt. A másik oldalán ülő Jungkook lopva pillantott rá, majd figyelmét újra vendégeinkre fordította, kíváncsiságtól csillogó szemekkel.

– Jackson – biccentettem jobbra –, Zico – balra –, SeokJin! – Mérsékelten döntöttem hátra a fejemet, hogy legalább pár centit láthassak a mögöttem állóból.

– Mit akartok? – fordította el törzsét Daehyun, hogy körbenézhessen. – Gondolom, nem leülni.

– Eltaláltad, Daehyunnie. – Zico ravasz, féloldalas mosolyra húzta ajkait, amitől rögtön kirázta a hideg az embert.

– Akkor mi a fasz van? – Yoongi unottan sóhajtott és forgatta meg szemeit, színtiszta apátia, és kedvtelenség áradt belőle. – Éppen ennénk, ha nem tűnt volna fel.

– Nem kellemetlenkedünk sokáig – ütögettem meg a vállaimat Seokjin, majd kissé odébb állt, hogy mindenki láthassa őt. – Nem szeretnénk megzavarni a nap legfontosabb étkezését.

– Igazán figyelmes vagy – bólogattam teátrális elismeréssel.

– Tudom – bazsalygott önelégülten. Ez az ajakgörbület csak még vonzóbbá tette az amúgy is szemet gyönyörködtető férfit, ugyanis hímnemű létére meglehetősen megkapó külsővel rendelkezett, meg persze kellemes modorral, ami könnyen megkedvelhetővé tette őt. Ha nem Namjoon pártján állna, valószínűleg mi is jóban lennénk vele, hiába képes tenyérbe mászó lenni. Főleg, mikor nyájas beszédét megtoldja egy a barna hajtincseit meglibbentő mozdulattal, ahogy azt most is tette. – Csak figyelmeztetni szeretnénk benneteket, mert mi ilyen jól neveltek, és sportszerűek vagyunk.

– Oda ne rohanjak – kuncogott Jungkook, tipikus gyermeteg nevetést hallatva. Még akkor sem hagyta abba, mikor Jackson megtett felé egy lépést.

– Pimasz vagy, mint mindig – villantotta ki hófehér fogat Seokjin, szemmel látható volt, mennyire imponált neki a fiú eme tulajdonsága. – A lényeg – fordult ismét felém –, hogy nem biztos, hogy jó döntést hoztatok. Az, hogy Namjoon a lyukba került, megpecsételte a sorsotokat.

– Jól van – forgatta meg a szemeit Yoongi. – Még valami, vagy ehetünk tovább?

– Megint bosszantóan nyugodt vagy – szűkítette össze szemeit Seokjin. – Csak nehogy ez legyen majd a veszted.

– Nem kértem a véleményed – vágott vissza rögtön a mentahajú.

– Elbasztátok – szólalt meg végre Jackson is, mire mindnyájan felé kaptuk a fejünket. – Szar döntést hoztatok, ennek pedig meglesz a böjtje. És mindezt miért? – Színészien csóválta meg a fejét, s magabiztos, ráérős léptekkel megközelítette Taehyungot. – Azért, hogy mentsétek ennek a szépfiúnak a formás seggét. – Ujjai hegyét Taehyung fejére tapasztotta, ezzel megforgatva azt. Jimin, és én egyidőben pattantunk fel helyünkről, látva a provokatív mozdulatot, de Taehyung gyorsabb volt. Szenvtelen arccal lökte el Jackson kezét, majd üveges tekintettel pillantott fel rá.

– Hozzám ne merj érni még egyszer – suttogta, vészjóslóan. Jimin csak meglepetten meredt rá.

– Oh, mi történt? – vihogott Jackson. – Csak nem megtáltosodtál? – Incselkedve kezdte el birizgálni egyik ujjával Taehyung állát, de nem élvezhette sokáig a heccelést, mert Taehyung hirtelen elkapta a csuklóját, erősen rámarkolva.

– Nem mondom többször.

Taehyung

– Mert? Megvédenek az új barátocskáid, hm? – kuncogta, mire erősítettem a csuklóján az ujjaimat, keményebben szorítva, viszont neki a szeme sem rebbent, öntelt vigyorral nézett rám. – Még mindig Namjooné vagy, ezt ne felejtsd el.

– Nem vagyok én senkié. A magam ura vagyok, kopj le rólam! – sóhajtottam, majd durván, keményen löktem el a kezét magamtól, majdhogynem a mellkasához vágva a kézfejét, ő pedig talán a meglepettségtől, de hátrább lépett, majd úgy mért végig. Továbbra sem fordultam előre, mert attól tartottam, hogy leránt a székről, ha nem figyelek, az pedig az állapotomra nézve, elég sanyarú lenne... biztos, hogy nem tudnék felkelni a padlóról, ha összeütköznék vele.

– Mitől lett ekkora a pofád? Azt hiszed, hogy nincs félni valód, mert ezek védenek téged? Jaj, de kis naiv vagy – kuncogott, a hátam mögé lépve, majd hirtelen átkarolta a karjaimat, összekulcsolva az ujjait a mellkasom előtt, miközben a nyakamba hajtotta az állát, a fülemhez hajolva. Nem nézett rám, tudtam, hogy végig Hoseokot figyeli, mintha direkt ingerelni akarná. – Tudod te is, TaeTae, hogy ezek a kutyák akármikor visszalöknek majd nekünk, ha rezeg alattuk a léc. Mindig ezt csinálták... fosnak, félnek... szerinted múltkor is miért kötöttél ki nálunk? El ne hidd, hogy miattad van. Fontos, nyomós érdekük engedte csak meg, hogy te ide furakodj, amúgy pont leszarnák, mennyire szenvedsz. Ha az érdek úgy engedi, úgyis Namjoonienál kötsz ki – kuncogta, a fülembe harapva.

Végig futott rajtam a hideg. Éreztem, hogy feláll még a tarkómon is az összes babahaj. Kirázott a hideg, és hányingerem lett a negédes hangjától, és a mozdulataitól egyaránt. Undorító volt.

Mikor Jimin megfeszült, úgy éreztem, jobb, ha én cselekszem. Kissé ingerülten, lehunyt szemekkel elkaptam Jackson csuklóit, majd kibontottam az ujjait, és amint sikerült, hátrahajítottam a karjait, jelezvén, hogy hagyjon békén.

– Na, csak nem fáj az igazság? Ezek még undorítóbbak nálunk is. Mi legalább megmondjuk az igazságot. Ezek hazudnak, ahol tudnak – kuncogta, mire oldalasan megfordultam, nem törődve a fájdalommal. – Mi nem érdekből tartottunk, hanem kedvtelésből. Szerintem az érdek rosszabb... nekik semmire nem kellesz. Nem akarsz hasznos lenni inkább? Kerüld el ezt a háborút, én azt javaslom – kuncogta, mire elmosolyodtam, teljesen felé fordulva.

– Én pedig azt javaslom, Jackson, hogy tartsd magad távol tőlem, és tőlük is. Lehet, hogy érdekemberek, de nem tűrik a gúnyolódást, ahogy én sem. Hord el magad, nem vagyok köteles eltűrni a szemétkedéseidet. Menj el innen, biztos van jobb dolgod is ennél. Esetleg szánalmas pincsi módjára kinyalhatod Namjoon seggét, abban úgy is perfekt vagy – kuncogtam, szemtelenül nézve rá.

– Te rohadt... – Lendült az ökle, és akkorát húzott be nekem, hogy egy pillanatra lefejeltem az asztal szélét. Erősen vágtam be a tarkómat, és ha nem sikerül időközben megkapaszkodnom Jiminben, akkor biztos, hogy beestem volna az asztal alá. Mikor sikerült félig kiegyenesednem, dühösen néztem rá, és felkaptam az asztalról az első tárgyat, amit megláttam: A kajámat.

Mielőtt megmozdult volna, akármennyire fájt minden tagom, a tányért a kezembe vettem, és míg azon röhögött, mekkorát koppant a fejem, a képébe nyomtam a borzalmas főzeléket. Megdermedt egy pillanatra, közben talpra küzdöttem magam, és hogy nyomatékosítsam a kicsit gyerekes tettemet, megfordítottam, és erősen meglöktem őt, nem is törődve fájdalmaimmal. Nem esett volna el... ha nem csúszott volna meg a lecsöpögő főzelékben, amitől hasra esett, hangos vinnyogás kíséretében.

Még Seokjin is elnevette magát.

– Ciki, ha a társaid is kiröhögnek. Utoljára mondom: hordd el magad! – A hátára léptem, és fájdalmasan ugyan, de lehajoltam a fejéhez, úgy suttogva neki a szavakat.

– Jól van, szépségem, elég lesz! – Seokjin elkapta a kezemet, és leszedett Jacksonról. – Megütötted magad? – kérdezte, a tarkómra simítva. Összevont szemöldökkel néztem rá, miközben Jackson négykézlábra tornázta magát, majd leült a földre, törölgetve a pólójával a főzeléket, ami az arcára ragadt.

Meglepetten pislogtam Jinre, aki lassan a tarkóm felé nézett, odafordulva.

– Jaj, nincs elég seb rajtad... még ez is vérzik – mondta negédesen, megsimogatva a sebemet, majd lassan a véres ujjaival előre nyúlt, és gunyoros mosoly kíséretében megsimogatta az arcomat, majd az ajkaimat. Jinnel, ha lehet, nem szívóznék. Nagyon édes, és túl kedves, azonban mindez a tökéletes álca: egy elmebeteg őrült. Nem hiába imádják egymást Namjoonnal... Mert való igaz, Namjoon sokáig gyötört, de úgy hittem, Seokjin és ő mély érzéseket tápláltak egymás iránt, hiába erőszakolt meg engem Namjoon folyamatosan, ugyanezt tette Jin is, mikor-kivel, és milyen felállásban.

– Megölöm ezt a kis gecit! – Jackson felpattant a földről, szempillantás alatt, és felém lépett, azonban Seokjin elém állt, Jacksonra nézve.

– Amúgy sem nyúlhatnál hozzá, Namjoon megtiltotta, emlékszel? Nehogy megmondjam neki, mikor kijön, hogy behúztál neki egy nagyot, és beverte a fejét. Tudod, mi a szabály – sziszegte Jin, én pedig biztonsági okokból, és a fájdalom hatására hátráltam pár lépést, majd miután a lábam a padba ütközött, kissé lassítva leültem rá, hogy minél kíméletesebben ülhessek le.

– Persze, ő engem megalázhat! Nyomorult kis senkiházi!

– Fejezd be! – Jin lökött rajta egyet, majd felénk fordult. – Vigyázzatok magatokra, és gondoljátok meg a dolgot. Egy héten belül Taehyung vagy visszamegy Namjoonhoz, vagy vége a nyugodt életeteknek. Ha nincs a cellánál, mikor kijön, hatalmas háború lesz. Namjoon ezt üzeni. Valami, amit ti szántok neki üzenetnek? – kérdezte, automatikusan Hoseokra nézve.

Hoseok

– Üzenem, hogy nőjön fel végre – reagáltam rögtön, mire Jin meglepetten vonta fel egyik szemöldökét. – És tedd hozzá, hogy egész jó volt a mai palacsinta.

– Miért játszol a tűzzel, Hoseok? – billentette oldalra a fejét Seokjin, mire aprót rántottam vállaimon. – Nem félsz?

– Nem – vágtam rá egyből. – Ha félelmet keresel, rossz helyen tapogatózol.

– Mindenkinek van gyenge pontja – húzta féloldalas mosolyra ajkait. – Még neked is. – Két ujjából pisztolyt formált felém, majd meghúzta a képzeletbeli ravaszt, mintha épp mellkason lőne. Szemem se rebbent. – Igaz, még nem jöttem rá, mi az, de hidd el, csak idő kérdése.

– Én elhiszem neked. – Újra vállat vontam. – Sok sikert hozzá! Viszlát! – Maliciózus csuklómozgással intettem nekik, s szerencsére elértem a célomat – egy utolsó gyilkos pillantás küldése után mind magunkra hagytak minket.

Ha csak engem néztünk, valóban nem volt gyenge pontom, hiába kajtattak utána, sosem találtak rajtam fogást. Pedig volt, amivel meg lehetett fogni engem, ez a dolog pedig túl egyértelmű volt ahhoz, hogy szemet szúrjon. Nem véletlenül voltam mindig olyan rideg, fagyos és kimért még a szeretteimmel is, valamivel védenem kellett őket. De ahogy telt az idő, rá kellett jönnöm, milyen nehéz feladat is ez. S most, hogy ismerem Taehyungot, csak még körülményesebb.

– Jól vagy, TaeTae? – Jimin aggodalommal telt hangjára tértem vissza a valóságba. – Nem kéne lekezelni a sebedet? – Taehyung tarkójához nyúlt, s egy finom mozdulattal eltűrte a fiú zavaró hajtincseit. – Eléggé vérzik.

– Nem, jól vagyok – ellenkezett a másik, lágy, biztató hangtónussal. – De azért köszönöm.

– Lehet, össze kell varrni – aggályoskodott tovább a vöröshajú, nekem pedig kezdett az agyamra menni. – Én azért letörlöm a vért, jó? – Meg se várta Taehyung beleegyezését, máris a tálcáján heverő szalvétáért nyúlt, mozdulatsorát viszont én szakítottam meg.

– Nem tenném. – Felvont szemöldökkel felém fordult. – Ki tudja, hol járt az a szalvéta, és mi van rajta. Majd alkoholos vattával letörlöm neki, ha végeztünk a reggelivel.

Láttam rajta, hogy szíve szerint szembe szállna velem, akadékoskodna, amíg egyet nem értek vele, azonban a komoly, utasító stílusommal nem mert szembe szállni. Dacos, és sértődött arckifejezéssel, és mozdulatokkal huppant vissza a helyére.

– Össze ne vesszetek rajta – pimaszkodott Jungkook, szemtelen vigyorra húzva ajkait, mire Jimin a szemét forgatta, s már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Yoongi belé fojtotta a szót.

– Öcsém, hallgass már el! – förmedt rá a maga hideg stílusában.

– Már meg sem szólalhatok? – fakadt ki a fiatalabbik testvér.

– Ilyen faszságokat nem!

– Ez miért faszság?!

– Idióta vagy, úgyhogy hagyjuk.

Már a fejemet fogtam ettől a témától, és a gyerekes civakodásoktól. Suga másik oldalán helyet foglaló Daehyun jókat kuncogott rajta, kínjában persze, de nekem valahogy nem ment. Zavart az a furcsa érzés a mellkasomban, amit Jimin viselkedése generált bennem, pedig nem éreztem Taehyung iránt szerelmet, csak... fontos volt. Nagyon is. Magam sem tudom miért, de szükségem volt a társaságára. Jól éreztem magam vele, olyan oldalamnak adott életet, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. A szex pedig fantasztikus volt vele.

És itt esett le a dolog. Itt hasított elmémbe a felismerés – egy férfit dugok. Egy velem egyneműt kívánok, akárhányszor csak ránézek. Eddig fel sem eszméltem erre, de most, hogy végre konstatáltam, kicsit megrémisztett a dolog. Jobban, mint Namjoon, és Jin fenyegetései.

Csak üveges szemekkel meredtem magam elé, amíg agyam próbálta feldolgozni a tényt.

Taehyung

Miután Yoongi, és Jungkook kicsit összevesztek, csendben telt az étkezés. Néha besajgott a fejem, belüktetett és elég kellemetlen volt, de próbáltam figyelmen kívül hagyni a dolgokat, nem törődni a néha-néha belüktető fejemmel, vagy a többivel, ami még kínzó pillanatokat okoztak nekem.

Felsóhajtottam, és futólag Hoseokra pillantottam, aki üveges szemekkel bámult maga elé, teljesen lesokkoltan, mintha most jött volna rá élete legnagyobb problémájára vagy hibájára. Szólásra akartam nyitni a számat, de hirtelen Jimin újra megszólalt, így akaratlanul is, de elszakítottam Hoseokról a tekintetem, mosolyogva nézve Jiminre. Majd fent megkérdezem, lehet, hogy így alapjáraton sem mondaná el, mert a többiek is itt vannak. Valószínűleg... akkor sem mondaná el, ha kettesben lennénk, ahogy ismerem eddig. Nem az a típus, aki olyan könnyedén beszél magáról vagy a dolgairól.

– TaeTae! Nincs kedved nálam aludni? – kérdezte Jimin, széles mosollyal, reményektől csillogó íriszekkel. Mi van? Mi ez, pizsiparty? Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ottalvósdit játsszak, ráadásul egy börtönben. – Zavarodottan felvontam a szemöldököm egy pillanatra, majd lassan Hoseokra sandítottam, aki kikerülve a kifejezéstelenségből, lassan ránk nézett.

– Ha Hoseok engedi. – Akartam üzenni ezzel a kicsi mondattal, hogy nekem nem sok kedvem van Jiminnel aludni, gyerekes köntösbe forgatott ottalvásos dolgokkal foglalkozni, és legyen olyan kedves, tiltsa meg, hogy ne nekem kelljen elutasítanom. Olyan reménykedve kérdezte, hogy nem lett volna szívem, pedig egyáltalán nem akartam. Hoseokkal szerettem volna aludni... mint tegnap.

– Azt csinálsz, amit akarsz! – A hangsúlytól meglepődtem, kissé csalódottan nézve rá, majd megeresztettem egy sóhajt. Bár, nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a stílust, de ha esetleg ilyen lesz egész nap/éjszaka, lehet, hogy nem is jelent túl nagy problémát, ha még is máshol alszom.

– Akkor nálam alszol! – vigyorgott Jimin, mire zavartan elmosolyodtam.

– Csak meg ne dug... Ne nézz már így! – Jungkook hangjára rögtön Yoongi felé pislantottam, ki szúrós tekintettel illette a testvérét.

– De így nézek, mert megint kezdenéd a faszságodat! – mormogott Yoongi, félre tolva a maradék kajáját. Gondolom, már akkor sem tudta volna leküzdeni, ha kopogna a szeme az éhségtől. Valahogy átéreztem. Nem is nagyon bántamm, hogy a kaja nagy része Jackson pofáján kötött ki. Legalább egyformán undorító a kettő.

Megeresztettem egy sóhajt, újra Hoseokra nézve, aki rám nézett, kissé cinikusan. Meglepetten pillogtam vissza felé.

– Akár kaja után is mehetsz.

– Hé, jó döntés Jiminre bízni? – kérdezte Daehyun, diszkréten, azonban így is hallottuk a szavait.

– Namjoon egy hétig be van zárva. Addig azt csinál, amit akar.

– Hű, de rideg lett valaki. Mi történt alig pár perc alatt? – kuncogta Yoongi, Hoseokra nézve, incselkedve. – Mégsem tetszik, hogy Taehyung a körünkben marad? Elgondolkodtál azon, amit Seokjinék mondtak? – Gunyoros volt a hangja. Felsóhajtottam, megforgatva a szemeimet, majd végül oldalra sandítottam, félve attól, talán Yoonginak igaza van.

Hoseok

– Nem – válaszoltam őszintén. – De nem tarthatok senkit pórázra kötve. És bízom Jiminben. – Egy sokat mondó, célzó pillantást küldtem a másik felé, aki ha vette is a lapot, nem igazán figyelt rám, sokkal inkább lekötötte gondolatait az öröm, amit a Taehyunggal való együtt alvás okozott.

Nem akartam túlzottan rideg lenni, egyikükkel sem, de a hangulatom másodpercek alatt vált szeszélyessé. Nem tetszett a gondolat, amit Jimin, és Taehyung közötti éjszakája nyújtott, de nincs beleszólásom Tae cselekedeteibe. Namjoon egy hétig távol lesz, Seokjinékkel pedig talán Jimin is megbirkózik, ha esetleg kellemetlenkednének – amit persze nem néztem ki belőlük, ugyanis Namjoon vagy az ő engedélye nélkül sosem tesznek semmit.

– Jól van, te tudod – vont vállat Yoongi, majd tenyereivel feltolta magát az asztaltól. – Nekem viszont dolgom van. Hamarosan érkezik a szállítmány.

– Hyung – emelte rá tekintetét Jungkook –, ugye kértünk nekem tusfürdőt?

– Igen – forgatta meg szemeit a másik. – Faszomat a kényes bőrödbe, hogy kipattog az itteni szappantól.

– Ez van – mosolygott ártatlanul öccse. – De ha elmondanátok végre, mikor, és hogyan szokott érkezni a szállítmány, én is meg tudnám oldani magamnak. – Követelőző hangnemével együtt jelent meg morcos arckifejezése.

– Még csak az kéne – horkantott fel a másik.

– Engem is érdekelne! – Daehyun kíváncsi tekintete Yoongi és köztem cikázott, ugyanis csak mi voltunk ennek az információnak a birtokában. – Nem fair, hogy ti tudjátok, mi meg nem.

– Megkapjátok a cuccotokat – morogtam barátom felé ridegen. – Nem ez a lényeg?

– Jól van, bakker – forgatta meg szemeit a barnahajú, majd követte Suga példáját, és felegyenesedett a székről. – Egyszer úgyis kiderítem.

– Nem nagy ördöngősség – néztem fel rá. – Csak hülye vagy, úgy látszik.

– Baszódj meg! – Tenyerét fejemre tapasztva lökött rajtam egyet, s talán egy tized másodpercre átszelte egy halvány mosoly ajkaimat – ám olyan gyorsasággal tűnt el, mint amilyennel megjelent, ugyanis a mellkasomat feszítő érzés nem akaródzott enyhülni. Sőt, mikor meghallottam, majd tudatosult is bennem, hogy Taehyung Jiminnel tölti az éjszakát, csak erősödött a nyomás. Muszáj lesz elűznöm, vagy legalább elfoglalnom magam valamivel, hogy megfeledkezzek róla.

– Na, megyünk? – Jimin minden szekundum elteltével csak egyre izgatottabb lett. – Azt mondta, már kaja után jöhetsz, és ahogy elnézem, végeztél. – Lepillantott Taehyung majdnem üres tányérjára, s a kajahiányt megpillantva felpattant az asztaltól, s megragadta Tae kezét, hogy felrángassa őt is, álló pozícióba. – Let's go!

– Öhm, jól van – motyogta, s hiába húzta Jimin, ő úgy állt a helyén, mint a cövek. – De, gondoltam, még pihenek kicsit a saját cellámban.

– Nálam is tudsz!

Taehyung gondterhelten sóhajtott fel, mikor konstatálta, hogy kedvességgel, és körítéssel képtelen lesz levakarni magáról a vörös hajút. Láttam rajta, hogy annyira nem fűlik a foga az együtt töltött éjszakájukhoz, de mikor rám lesett, talán eszébe jutott korábbi rideg modorom, mert nem küldött felém segélykérő pillantást, és nem is akadékoskodott tovább Jiminnel.

– Oké. – Egy hatalmas sóhaj kíséretében adta be a derekát. – Menjünk.

– Remek! – Jimin arcáról körömkefével sem lehetett volna eltűntetni azt az örömittas vigyort, ami Taehyung társasága miatt terült szét arcán. Ha nem lett volna ennyire bezsongva, nyilván kiszúrta volna Taehyung viselkedése mögötti jelentést, s biztosan észrevette volna, a fiúnak mennyire nincs kedve az egészhez. Legalábbis nem volt, amíg meg nem szólaltam.

Jimin összefűzte ujjait Taehyunggéval, s úgy száguldott ki vele az étkezőből, mintha mi ott sem lennénk.

– Nincs rohangálás, fegyencek! – szólt rájuk a börtönőr, mikor a páros elsuhant mellette. – Ezért büntetést írok fel maguknak! – kiáltott utánuk.

– Dugja fel! – Jimin boldog, ugyanakkor érdektelenségtől csöpögő hangon reagált, s már el is tűnt a kanyarban, maga után húzva Taehyungot.

Szememet forgatva indultam meg tálcámmal a konténer felé, hogy lesöpörhessem róla megfogyatkozott tartalmát, sarkban pedig jöttek a többiek, hogy kövessék a példámat. Daehyun Jimin és Taehyung ott maradt tálcáját is kiürítette.

Taehyung

– Kérlek! – Jimin szinte csüngött Daehyunon. Én az ágyon ültem, apró sóhajjal, és mosollyal, közben néztem, ahogy Jimin szinte könyörög Daehyunnak, hogy lépjen le, csak erre az éjszakára. Nem tudtam megérteni, hogy miért, hiszen semmi vizet nem zavart volna, de nem akartam kötekedni, sem beleszólni a viselkedésükbe, vagy az eszmecseréjükbe, úgyhogy csak hang nélkül néztem, halovány, lemondó mosollyal, megcsóválva a fejemet.

Tényleg nem értettem Jimin hirtelen heves reakcióit. Nem tudtam magamban hová tenni. Ha reálisan gondolkodnék, azt hinném, hogy épp udvarolni próbál nekem minden áron, de ez elég hülye gondolat, abszurdum, úgyhogy próbáltam mihamarabb kiűzni a fejemből, és nem kombinálni. Amúgy is... Jimin biztos nem vonzódna hozzám. Valahogy Jungkook mellett tudnám elképzelni, ha minden kötél szakadna – még talán mellette sem, bár, sejtettem, valahogy éreztem, nem a nőkhöz vonzódik. Volt benne valami, amitől melegnek tituláltam.

– Nehogy már! Miért kellene lelépnem?! Ez az én hálókörletem is! – Daehyun morogva tette csípőjére az ujjait, ellent mondást nem tűrő hangon. – Nem fogok máshol csövelni! Felejtsd el, Chim!

– Kérlek! – nyüszítette Jimin, már boci szemekkel.

– Miért kellene elküldeni? – kérdeztem halkan, betakarózva, magam köré tekerve a vastag paplant, kíváncsian pislogva Daehyunra, majd Jiminre.

– Mert veled akarok lenni, kettesben! – nyögte Jimin, mire Daehyun felvonta a szemöldökét egy pillanatra, majd elmosolyodott, félig lehunyva a szemeit.

– Nem félsz, hogy esetleg Hoseok nem tetszését nyilvánítja ki aziránt, hogy egyedül vagy Taehyunggal? – kérdezte halkan, felnézve Jiminre, aki automatikusan összevonta a szemét, velem együtt. Miért is lenne ez gond? Miért kérdez ilyesmiket?

– Mert? Miért kellene félnem? Megengedte – mondta Jimin, meglepetten. – Kérlek, hyung!

– Persze, ilyenkor hyung, mi?! Kis görény! – nevetett Daehyun, a hajába túrva. – Jó! Oké. Meghúzom magam Hobinál, remélem beenged – sóhajtotta, hátat fordítva Jiminnek, és nekem is. Felsóhajtva néztem rá, majd lesütöttem a szemeimet egy pillanatra. Rossz érzésem lett, miután azt mondta, hogy Hoseoknál fogja magát meghúzni, de magam sem tudom, miért költözött ez a furcsa valami a mellkasomba. Mintha veszélyt éreztem volna.

– Köszönöm! – Jimin vinnyogva pattant be mellém az ágyba, Daehyun pedig lemondóan felsóhajtott, miközben kinyitotta a cellaajtót, majd visszazárva azt, magunkra hagyott minket egy halovány köszönés kíséretében. – Ez az! Végre kettesben! – vigyorgott rám Jimin, csillogó szemekkel.

– Miért kellett kettesben lennünk? – pislogtam, értetlenül.

– Megmutatom! – kuncogta, majd lassan, kissé bizonytalanul, de felém hajolt, és mikor hirtelen megéreztem az ajkait az enyémeken, kidülledtek a szemeim. Szinte rögtön a mellkasára nyomtam a kezemet, eltolva magamtól.

– J-Jimin, ez nem jó ötlet... mármint én... – A szavamba vágott.

– Nagyon kedvellek! Borzasztóan! És... már az első naptól kezdve – mondta, boci szemekkel nézve rám. – Lehet, hogy nem is kedvellek, hanem szeretlek – mondta halkan, engem pedig mintha mellkason vágtak volna. Valami fojtó, szorító érzés járta át a torkomat, és a gyomromat egyaránt.

Fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Fájt. Nem akartam elutasítani, viszont ha arra gondoltam, hogy Hoseok... hogy vele lefeküdtem, már másodjára, és milyen érzés kerít hatalmába, ha vele vagyok...

Nem mertem Jiminnek bármit mondani Hoseokról, vagy arról, mik folynak kettőnk között, arról végképp nem, mit érzek, viszont elutasítani sem akartam.

– Nagyon kedves tőled, de én nem így érzek. Mármint én... – A szavamba vágott.

– Akkor majd megszeretsz! – Magához ölelt, én pedig lesokkoltan bámultam az előttem lévő falat.

– És ha nem? – suttogtam, nyelve egy nagyot.

– Meg fogsz, én tudom! – Felsóhajtottam, lesütve a szemeimet.