Szív, mint iránytű - YoonSeok

Cím: Szív, mint iránytű

Alkotó: Nana  

Hossz: one-shot
Párosítás: YoonSeok (Suga [Min Yoongi] x J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: Romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd

Összefoglalás: Yoongi egy örökös álmodozó, valaki, aki minden boldog, szomorú pillanatát a saját elméjében éli meg. Magányos, nincs senkije, de neki ez így jó, hiszen a képzelete mindent megad a számára, amire szüksége lehet. Nyugodt életét élte, egészen addig, amíg nem álmodott valakinek az arcával.

Hozzáfűzés:  Itt lenne egy rövidke OS. :)
Lehet, hogy kicsit furcsa, követhetetlen vagy szedetlen - többször is átnéztem, de valahogy nem tudom máshogy megírni.
Remélem, hogy tetszeni fog nektek. :)
Jó olvasást! <3

Yoongi

Álmodtam, mint minden ember a világon. Talán túl éberek is voltak ezek az álomképek, engem azonban ez egyáltalán nem zavart, hiszen ebből tudtam, hogy élek, létezem, én is ember vagyok, csak úgy, mint bárki más a Földön. Álmodtam, mertem hatalmasakat, égbe emelkedőket álmodni, s mertem olyanokat is, amik egyenesen a Pokolhoz vezettek, a sanyarú, elviselhetetlen kínok közt vergődő emberekhez. Megnyíltak előttem hatalmas kapuk, tornyok, olyasmik, amiket kevesen tudtak elképzelni, még a legmerészebb álmaikban is. Átléptem a Menny kapuit, és a Pokláét is, láttam élvezetben, örömben fürdőző embereket, s szenvedőket, akik irgalomért könyörögtek, de nem kapták meg a bűneik miatt, amiket még életükben követtek el. Láttam anyát, és gyermekét, ahogy kézen fogva, egymást csókolva szájon ölelgették a másikat, láttam hatalmas sárkányokat, lovagokat, akik a királynőjükért küzdöttek meg, láttam a történelmet, az egész emberiség történetét, a világot, az univerzumot, és úgy éreztem, hogy az egész földkerekség az enyém, senki másé. Úgy éreztem, mindent tudok, amit tudnom kell, minden az enyém, amit el kellett sajátítanom, kicsit talán beképzelt, orrfennhordós is voltam, de még ez sem zavart, hiszen gyerekként volt ehhez okom, indokom. Többet tudtam, mint a korosztályom, ez pedig az álmaimnak köszönhető, annak, hogy még nyitott szemmel, éber állapotomban és képes voltam látni, érezni azt, amit mások nem.

Talán néhány embernek ijesztő, ha az emberfia ennyit ábrándozik, nekem azonban természetes volt, természetesebb, mint az evés, ivás, vagy a levegővétel, s ha egyszer nem láttam magam előtt egy homályos, álomszerű vonatkozást, megijedtem, hogy véget ért a gyerekkori „képességem”, de szerencsére ez még huszonévesen sem következett be.

Sokszor mondtam azt, hogy én többé nem ábrándozok, lejövök a Földre, hogy két lábon járhassak, hogy ne repüljek úgy, akár egy más világból származó, de mindig meggondoltam magam, mert úgy hittem, ez az, ami másoktól megkülönböztet, amitől én valami teljesen különleges létforma vagyok.

A szüleim sokszor aggódtak, szinte mindig, hogy egyszer az álmaimban rekedek, és soha többé nem fogok tudni visszajönni; néha azt hitték, őrült vagyok, néha pedig azt, hogy a legőrültebb az emberek között. Sokszor citáltak el orvoshoz, hogy szerintük ez nem normális, de minden agytúrkász annyiban hagyta a dolgot, hiszen szerintük normális, hogy egy gyerek álmodozik, a fellegekben jár, és mikor felnőttem, már nem volt senki, aki ennek gátat szabhatott volna.

A fantáziám volt az egyetlen barátom, ha szomorú voltam, mindig megvigasztalt, ha boldog, mindig mellettem volt, hogy velem együtt örülhessen, ő volt a támaszom, a megmentőm, a másik felem – talán ez butaságnak hangozhat, de egy olyan világban, ahol senki nem értett meg, nem volt más lehetőségem, mint saját magamra támaszkodnom, saját magamnak mesélnem. Soha nem voltak barátaim, akikkel beszélgethetnék, soha nem játszottam a velem egykorú gyerekekkel, én mindig egyedül voltam minden játszótéren, sosem jöttek a közelembe a gyerekek, vagy azért, mert szerintük voltak furcsa, vagy azért, mert a szüleik tiltották el tőlem őket. Akkor nem értettem, miért, felnőtt fejjel már bizonyossá vált: minden ijesztő, ami egy kicsit más, ami egy kicsit különleges, ami egy kicsit érdekes, ami egy kicsit… őrült.

Én sosem gondoltam magam őrültnek, de idővel beláttam, hogy nem normális az, hogy nem tudom megkülönböztetni az álmot a valóságtól. Soha nem volt senkim, se szerelmem, se barátom, se lelki társam. Én mindet kitaláltam magamnak. Volt pár barátom, akik hősök voltak, küzdöttek az ármánykodások, bűnök ellen, volt szerelmem, aki mézédes csókokat adott éjszakánként, voltak bajtársaim, akik velem együtt élték át a kalandokat, és ez így volt jó. Ez így volt tökéletes. Így nőttem fel, és ha akarnék, sem tudnék megváltoztatni semmit a múltamban – de nem is akarom. Habár, nem tudom, milyen egy idegen emberrel beszélgetni, nem tudom, milyen az, ha valaki megoszt gondolatokat, amik csak a saját tulajdonába tartoznak, de még ezt sem éreztem problémának, véteknek, vagy olyasvalaminek, amit kár volt kihagynom.

Nekem ez volt a világom, ahol minden szép és jó, mindent megtapasztaltam, mindent megismertem, egészen addig a napig, amíg egy hideg, őszi éjszakán nem álmodtam valamit. Valamit, ami mindent megváltoztatott bennem.

Akkor, abban az álmomban láttam magam előtt egy fiút. Hosszúkás, szép arca volt, dús ajkai, s ha mosolygott, szív alakra formálta száját, a szeme csillogott, akár csak a legszebb csillag az égen, beragyogott mindent, az egész Földet, még engem is. Barna haja puhának tűnt, selymesnek, olyannak, ami közé túrni élvezet lehet, karjai hosszúak, nyurgák voltak, olyanok, amiknek az ölelése forró lehet, meleg, óvó, megnyugvást hozó. Arca kicsit sápadt volt, de így volt tökéletes. Hangja mély volt, mégsem annyira férfias. Olyan volt, mintha egy nő, és férfi lett volna egyben, maga a szépség, a gyönyör, maga a csodálat, és az álmom után nem is tudtam magamhoz térni.

Ha kiléptem az utcára, minden tekintetemmel őt kerestem, mindenhol őt láttam: a felhőkben, a fák leveleiben, a korhadt fák törzseiben, a földben, a lobogó tűzben; mindegy, mi volt az, ő mindenhol ott volt.

Sokszor kinevettem magam, sokszor gondoltam azt, hogy ha eddig nem gondoltam magam őrültnek, hát most biztosan az lehettem. Úgy kerestem, kutattam valakit, hogy valószínű, az nem is létezik, csak a fejemben. Néha megijedtem, néha a szobámban ülve nyeldestem hatalmasat, gondolkodtam, kattogtak a fejemben a kerekek, vajon ki lehet ő, miért álmodom mindig vele, miért loptam tőle csókot néhány éjszakán, miért bújtam a karjaiba, miért volt ő olyan, mint egy őrangyal, ami kitárva hosszú karjait, a kegyeibe fogadott. Miért volt ő a mindenem? Talán tébolyult lennék? Őrült? Kitaláltam őt, vagy valóban létezik? – Ki tudná erre a választ, ha még én magam sem jöttem rá?

Utaztam. Sokat. Rengeteget. Minden várost bejártam, amire csak lehetőségem volt, azonban mindig hazatértem, remény veszetten, lehorgasztott fejjel, miszerint ennek semmi értelme. Minden évszakban útnak indultam, minden várost bejártam időközönként, őt azonban sehol nem láttam. Akartam neki nevet is adni, amin talán szólíthatom, de honnan tudhatnám a nevét? Nekem csak az angyalom volt, az én őrzőm, a reményem, a sorsom, az életem – azzá vált idővel.

Akkoriban nem élveztem az álmodozást, eltűnt minden, ami akkor én voltam. Nem voltak már barátaim, bajtársaim, sem szerelmem. Minden gondolatomat ő töltötte ki, minden álmomban ő volt a főszereplő, minden képben, amit az agyam kreált, ő volt a középpontban. Néha fájt, néha ordítani, üvölteni volt kedvem, néha talán egy kicsit megőrültem miatta, de idővel, mint mindenhez, ehhez is hozzászoktam. Az ember alkalmazkodóképes, tud igazodni másokhoz, s saját magához is, még a leglehetetlenebb pillanatokban is.

Nem jártam már az égben, nem repültem tovább, egyedül nem, csak az ő segítségével, de őt nem leltem meg. Szerelmes voltam valakibe, valamibe, amit én hoztam létre, és ez a szerelem nem olyan volt, mint az előzőek, ez a szerelem mindent elsöprő volt, csodálatos, kielégülést hozó, olyasvalami, ami után vágytam, amiért vergődtem éjszakánként, néha sírtam is, néha nevettem, néha együtt járt a kettő. Nem volt már valódi életem. Nem, soha nem volt igazán, de miután ő megjelent, végleg eltűnt minden, ami a realitás talaján tartott volna. Habár, nem repülhettem már egyedül, nem álmodozhattam annyit, amennyit előtte, de néha, nagyon néha éreztem, hogy velem van, hogy ő is rám vár, csak úgy, mint én őrá, és akkor mindig a madarakkal együtt szárnyaltam. Utána persze, mindig lezuhantam, de ez volt az életem rendje.

Repülés, majd zuhanás, halál és újjászületés. Akár a főnix, úgy ébredtem fel hamvaimból; volt, mikor sokáig tartott ez az új élet, volt, mikor csak pár napig.

Vesződtem nélküle, szenvedtem, kínzott minden porcikámban, kínozta a testemet, s lelkemet. Egy alkalommal le is festettem, akár egy fanatikus, hasadt elme tulajdonosa, a képet pedig a szobám falára szegeztem, pontosan az ágyam előtt, s sokszor elképzeltem, hogy kiszakad a képből, felém nyújtja hosszú karjait, majd a testem köré fonja őket, felemelve az ágyból, magához húzva, akár csak a gyermekét a szerető anya, vagy kedvesét az odaadó szerető. Néha elhittem, hogy ez megtörtént, néha sírtam utána, hullattam a könnyeimet, kétségbeesetten és elveszetten.

Lehet olyasvalakit szeretni, olyasvalakiért élni, akit még csak nem is ismerünk? Lehet. Fanatikus voltam, fanatikus valami olyan iránt, amit talán én hoztam létre, de nem zavart, minden percét élveztem, minden nyomorúságos időszakát ennek a fanatikus szerelemnek, hiszen, ha nem is tudtam egyedül repülni, jobban éreztem, hogy élek, mint előtte. A sebeket soha nem éreztem igazán, soha nem bántott semmi, elmémben valaki mindig megvédett, válaszolt helyettem, viszont ekkor teljesen egyedül kellett átvészelnem mindent, saját magamra hagyatkoznom, így pedig megtudtam, milyen is a fájdalmat önerőből túlélni – nehéz volt, nehezebb, mint bármi, de még ez is gyönyörrel töltött el.

Ekkor már elhittem, amivel sok ember illetett: őrült, tébolyult, elmebeteg. Még tetszett is a jelző, büszkén viseltem, hiszen az őrültek a legfontosabbak a Földön, nélkülük minden elhagyatott, unalmas, sivár volna, és én örültem, hogy ebbe tartozhattam, örültem, hogy én más voltam, mint a többi.

Katyvasz az egész, gondolatmenetek követhetetlen sora, ismétlődő elmélkedések, változások, ellentmondások; egyik gondolatmenetemmel ütöttem a másikat, egyszer ezt hiszem el, egyszer azt, de minden gondolkodó ember ismeri az érzést, mindenkiben lapul ellentétes érzelem, vagy eszme. Ez így van rendjén.

Egy téli, hideg napon sétáltam, szeltem az utcákat vékony, rövid lábaimmal, sűrű sóhajokat hallattam, és élveztem, ahogy a leheletem látszott magam előtt, s formákat hozhattam ki belőle. Egy idő után már bosszantott, hiszen mindig az ő szemeit, ajkait, vagy orrát láttam, esetleg az egész arcát, így hosszas idő után, de abba hagytam ezt is, majd csak hümmögve sétálgattam, teljesen céltalanul. Sűrűn űztem ezt a tevékenységet, hiszen ilyenkor kiüresedett az agyam, ilyenkor kicsit megújultam, ilyenkor, ha hazatértem, mindig új ember feküdt be a puha matracába, és húzta magára a takarót. Szükséges volt ezt tennem, hetente legalábbis. Csak céltalanul, öntudatlanul szelni a szakaszokat, általában éjszaka. Ez volt a legjobb időszak arra, hogy a gondolatok újjá szülessenek, új értelmet nyerjenek, valami olyasmit, ami előtte nem fogant meg az elmémben.

A parkban jártam, ahová ilyenkor szokás szerint betévedtem, majd megálltam egy hatalmas, öreg fa előtt, mély sóhajt véve ajkaimon keresztül, mosolyogva nézve a haldokló fára, megsimítva hideg ujjaimmal annak érdes kérgét, mintha belőle nyerném az erőmet; talán így volt, talán csak ezt is elképzeltem, soha nem tudtam igazán, melyik volt az igaz.

Lehunytam a szemeimet, élveztem a síri csendet, az idilli pillanatot, hagytam, hogy testemet átjárja a béke, a megnyugvás, s fortyogó, tomboló lelkem lassan síkba vonult. Háborgó tenger volt ezelőtt, pusztító, határokat nem ismerő, most pedig egy picike kis tavacska, amiben apró halak ugrálnak. – Szerettem ezt az érzést. Néha elképzeltem, ahogyan ez megtörténik, ahogy a háborgó, gyilkoló tengerből tó lesz, maga a béke és nyugalom, a Naplementés tájjal, amit a horizont, a lemenő nap tesz ragyogóvá.

Azonban, ez a lelki béke nem sokáig tartott: hirtelen hasította keresztül testemet valami, egy ismerős érzés, egy felismerés, valami… amit már éreztem ezelőtt, mintha valaki hívogatott volna, mintha valaki értem kiáltott volna. Reflex szerűen fordultam hátra, elvéve ujjaimat a fa nyirkos, durva felületéről, s nyitottam nagyra a szemeimet, hogy jobban láthassak, és ekkor láttam meg a hátam mögött őt. Az angyalomat, a reményemet, azt, aki megtanított olyasmire, amire saját magam nem tudtam megtanítani.

Könnyek szöktek a szemeimbe, szívem remegett, éreztem, hogy szárnyakat növeszt, úgy versedett a motorom, mintha egy éppen a fészekből kirepülő kismadár csapkodott volna a szárnyaival. Ő lépett egyet felém, oldalra döntve kissé a fejét, majd mikor elém ért, megemelte szépen ívelt szemöldökeit; gyönyörűbb volt, mint az álmomban. Magasabb volt nálam, nyurgább, hosszabb, elvesztem volna a karjaiban, de az arca sokkal szebb volt, főleg ebben a téli éjszakában, ahogy a pír végig futott orcájának felületén. Szemei vadabbul csillogtak, erősebben, mint az Esthajnalcsillag az égen. Maga volt a csoda.

– Yoongi! – Felvirult az arca, a mosolya olyan volt, akár az álmaimban is; én sajnos nem tudtam a nevét, így csak egy sóhajt eresztettem meg, kissé elveszetten nézve rá, emellett viszont csodálattal is. – Üdv itthon – súgta lágy hangján, majd kitárta karjait, úgy közeledett felém, s ahogy elérte testével az enyémet, szorosan a karjaiba zárt, én pedig újabb sóhajt eresztettem meg, lehunyva a szemeimet, elejtve egy könnycseppet, egyenesen a hosszú kabátjára, ami magába itta sós cseppemet, mintha az lenne az éltető ereje.

– Hogyan találtál rám? – Halk volt a kérdésem, féltem is attól, hogy nem fogja meghallani, de szerencsére, ez nem így történt.

– Álmodtam egy álmot, még gyerekkoromban. Egy álmot, amiben te voltál a főszereplő, te, aki rám vártál. A szívem vezetett ide, hozzád. A szívem volt az iránytű, nem hallgattam semmire, és senkire, csak rá. Így találtam el hozzád.