Vesania - VKook (13/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

A Hold szíve boldog, hiszen az öldöklés megállt, több állat jajveszékelő sikolya nem visszhangzott a varázslatos erdőben; boldogság járta át minden egy zugát. Kivéve a rózsát, mi még mindig vért könnyezett, s magányosan hajlongott.

A farkas szorongott, félt; az állatok nem vették őt olyan komolyan, mint előtte – azt hitték, beteg, elment az esze, hiszen az őz egy másik fajból való volt, szaporodásra képtelenek. Akkor mit akarnak?

Fontos a faj egyezése ahhoz, hogy a szívünk megdobbanjon? – Nem, s ezt tudta a fenevad is, épp ezért nem akart törődni semmivel, csak az őzzel, ki megszelídítette tomboló, őrjöngő aortapumpáját.

Vajon a vér mégis válhat vízzé?

Forgott vele a világ; az ablakhoz kellett rohannia kétségbeesésében, s kitárnia azt, mert úgy érezte, nem kap levegőt, pedig tudta nagyon jól, tüdejét elérte az éltető oxigén, ő mégsem érzékelt belőle semmit. Szíve heves tempóban vert, szédült, vére zubogott ereiben, szinte ki akartak törni belőlük, s alig tudta csillapítani ezt a felhevült vágyat, mi hatalmába kerítette. Zsibogott, zsongott a feje, sípolt a füle – úgy érezte, pánikba esett. Ablakpárkányon görcsösen ökölbe szorította ujjait, próbálva stabilizálni légvételeit, miközben lehunyta a szemeit, relaxációs sóhajokat véve ajkai között, igyekezve kiüríteni gondolatait, amik immáron összegabalyodtak elméjében, hatalmas gubancokban állva. Szerette volna a szálakat kibogozni, valahogy szétszedni őket, de ez lehetetlen feladatnak tűnt, s hiába képzelte el a mozdulatokat, amit anno, annak idején egy pszichológus tanított neki, nem sikerült.

Kifelé bámult, a havas tájra pislantva, ködös, elhomályosult tekintettel, kissé eltátott ajkakkal – fázott már, a hideg futkosott a hátán, libabőrös lett mindene, ahogy a hűvös levegő bekúszott a pólója, s pulóvere alá is, mégsem zavartatta magát; egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy talán be kellene csuknia az ablakot. Nem csak maga miatt, hanem az éppen alvó szépség érdekében is.

Szépség. Igen. Annak gondolta őt. A világ legszebb teremtményének, amelyhez hasonlóval még sosem találkozott, s hiába érezte magát szörnyűnek, undorítónak, borzalmasnak az elcsattanó csók miatt, nem tudta megbánni. Édes volt, mint a méz, s ha lehetne, újra megízlelné, de félt attól, a másik előbb-utóbb felébredne. Így is a csodának köszönheti, hogy nem ébredt fel a nyelvétől – el is gondolkodott rajta pár minutum erejéig, hogyan lehetséges még mindig a másik eszméletlensége, de végül betudta a betegségének. Néha annyira kiütötte, így talán ez nem is olyan meglepő dolog.

Talán órákba is telt, mire visszanyerte normális tudatát, elmélkedését, s azokban a percekben hallotta meg a mocorgást, ami Taehyung ágyának irányából jött. A fiú magára húzta a takarót, oldalfekvésben helyezkedve el, hatalmas, eső színű, boci szemeit meresztve Jungkookra; a szerelem elvileg örömteli, boldog, Jungkooknak mégis a szívét hasogatta. Felismerte, beismerte, mi az, amit érez, s nem, nem az volt kínzó, hanem Taehyung. Taehyung minden mozdulata, a látványa, a pillantásai, a puszta létezése. Eszébe jutott, legszívesebben megölné, megfojtaná, de akkor, mintha rajta kapta volna magát valami szörnyűségesen, megrázta a fejét, ijedt pillantásokkal illetve az ártatlan fiút, aki értetlenül mustrálta az ablakban álló barátját. Vacogott, fázott, s azt szerette volna, hogy Jungkook végre becsukja az ablakot, de a fiú nem kapcsolt, csak a hosszas szemezés után.

– N-ne haragudj. – Sietősen fogta meg a két szárnyat, majd hajtotta be először a jobb, s utána a bal oldalt, elforgatva az utóbbin a kilincset, hogy teljesen bezárja az ablakot, ezzel meggátolva a hideg áramlását a kicsiny, de annál kellemesebb hangulatú szobában. – Kicsit melegem volt, és… mindegy. Nagyon fázol?

Taehyung a fejét ingatta, jobban bevackolva magát a meleg paplan alá; hazudott, persze, hogy hazudott, Jungkook azonban nem tudott rá haragudni. Édesnek találta őt. A legédesebbnek a világon.

– Jobban vagy már? Anyukád mesélte, mennyire rosszul voltál. Azt mondta, inkább menjek haza, de én szerettelek volna megnézni. Nagyon aranyosan alszol – húzta száját egy aprócska, felfelé ívelő görbületre, minek hatására Taehyung is megengedte magának ugyan ezt, kicsit talán el is pirulva; Jungkook mindig szépeket mondott neki, olyasmiket, amiket csak a könyvekben olvashat, egy-egy jobb napján.

Jól esett a szívének, s úgy érezte, most még a fáradtsága sem olyan intenzív – Jungkook közelében semmi sem olyan gyötrelmes, mint általánosságban.

– Jut eszembe! – Az idősebb a saját táskájához pattant, majd elkezdett abban kutakodni. Taehyung megemelte szemöldökeit, érdeklődőn stírölve a mozgó fiút, aki intenzíven túrt a táskája legaljára, keresgélve annak mélyében.

Miután már megunta a várakozást, összeszedve minden erejét, felült a matracon, megtartva testét a karjaival – remegett ugyan, de nem akarta, hogy visszazuhanjon a kényelmességbe, hiszen kíváncsi volt, mit keres Jungkook ilyen hatalmas beleéléssel.

– Megvan! – Úgy egyenesedett fel az idősebb, mintha csak kincset talált volna könyvei, füzetei rejtekében, s még abban a pillanatban perdült meg, két kis fecnit mutatva Taehyung felé, aki oldalra biccentette a fejét, akár egy kismadár, értetlenül kamillázva. Jungkook e látványra elkuncogta magát, megvonva a vállait, szórakozottan. – Voltál már jégkorizni? – Taehyung hevesen rázta a fejét, kitágult szemekkel. – Jegyeket vettem, jégkorihoz. Bár, elvileg nem szükséges, de én úgy voltam vele, veszek kettőt, mert imádom a jégkorit, és biztos vagyok benne, hogy neked is tetszeni fog. Hangulatos nagyon! Két hét és mehetünk is – A fiatalabb beharapta alsó ajkát, talán picikét félve, hiszen még sosem jégkorcsolyázott, azt sem tudta, hogyan kell azt csinálni, de mintha Jungkook meghallotta volna a fiú gondolatait, rögtön széles vigyorra húzódtak ajkai: – Ne aggódj. Én megtanítalak, és végig ott leszek, rendben?

Taehyung hezitált, majd bátortalanul bólintott egyet, magára erőltetve egy piciny, felfelé ívelő ajakgörbületet, biztatóan sandítva Jungkookra – ekkor kapta el az idősebbet újra egy számára kelletlen, igen kényelmetlen érzés, ami a bűntudathoz társulhatott volna. Taehyung mit sem sejtett előző tetteiből, fogalma sem volt róla, hogy ellopta talán élete első csókját, s lehet, erről nem is fog többé tudomást szerezni.

Gyomra összeszorult, torkába fájdalmas gombóc nőtt, amitől ismét elfelejtett levegőt venni, vagy ha azt nem is, akkor magától nem akart utat törni tüdejébe – nem akarta, hogy ismét úrrá legyen rajta az a különös, hátborzongató emóció, így egy nagy nyelés következtében foglalt helyet szorosan a barátja mellett, a két fecnit tartva ujjai között, morzsolgatva azokat.

Taehyung figyelemmel kísérte minden kis ujjmozgást, s hol Jungkook merengő arcára vetette íriszeit, hol pedig annak kézfejére, amiknek rejtekében a két jegy pihent, amik kezdték magukat megadni az őket érő atrocitások miatt. Jó pár szekundumig elnézte a papírdarabok halál tusáját, s végül megelégelve azt, megemelte Jungkook felé legközelebb eső karját, ráfogva a mellette lévő ujjaira, aki azonnal kapcsolt: megállt.

– Hm? Mi az? – kérdezte vontatottan, esetlen hangon; rögtön meg is bánta azt, amilyen hangsúllyal, stílusban beszélt, hisz úgy hatott, mint egy tíz éves kislány, akit valami rosszon kaptak, ez viszont Taehyungból kedves kisugárzást kölcsönzött.

Jungkook nem értette, miért fogott rá a másik a kezére, de mihelyst a fiú jobban felé fordult, s elkezdte lefejtegetni a jegyekről vékony, hosszú, csontos ujjait, már kezdte kapiskálni, akkor pedig, mikor elvette tőle azokat, már értette is. Rálátása nyílt az agyon gyűrött darabkákra – elpirosodott az arca.

– Bocsi.

Taehyung a fejét rázta, heves mosollyal száján, a jegyeket fixírozva gyönyörű, mandula vágású szemeivel, Jungkook pedig elcsodálkozva nézte a mesékbe illő arcot – a vaskos, dús ajkakat, a szépen ívelt, tökéletesre faragott orrot, s arcvonalakat, és fénylő tincseket, amik úgy csillogtak, ahogy az égen a csillagok sem.

Borzalmasnak érezte magát; egyszerre volt boldog, s egyszerre volt végtelenül bánatos, és szomorú is. Minden egyes negatívum megjelent a lelkében, ami csak létezett, s legszívesebben azonnal megölte volna magát, vagy Taehyungot – a gondolatért pedig a Pokolba kívánta az egész világot is. Ennyire szélsőséges lenne a szerelem? Vagy csak ő reagálja, gondolja ezt túl, mint mindig, mindent?

– Taehyung… – Az említett felemelte a fejét, ragyogó, káprázatos orcáját felé fordítva. – Megkérhetlek valamire? – A fiú biccentett. – Kimondanád a nevemet? – Félve tette fel a kérdését, hiszen tartott tőle, nyílt elutasítást kap; Taehyung lesütötte szemeit, összepréselve édeskés száját, mintha azon mélázna, hogyan is kell kimondani Jungkook nevét.

Csalódottság – csak egyszer szerette volna hallani a saját nevét annak a szájából, akit nagyon szeret, de ezt nem kaphatta meg, mert az a személy néma volt, s eddig talán jó, ha négy-öt szóval illette őt, amik olyan semmisek voltak. Kivéve az a bizonyos „maradj”, ami örökké fog égni benne, mind a szív legmélyén, mind pedig az agya minden szegletén, ugyanis, ha akkor a szőkeség nem szólal meg, kilépett volna az életéből, s valószínűleg most nem ülnének egymás mellett.

– Semmi baj, nem kérek lehetetlent, ne haragudj, hogy ilyesmit szerettem volna tőled – húzta száját csalódott mosolyra, miközben megsimogatta a csüggedt szőke hátát.

Taehyung szeme sarkából Jungkookra sandított, de amint észlelte annak csöpögő szomorúságtól eltorzult arcát, elfogta a szívét a bánat – ő tényleg szerette volna, s az, hogy erre képtelen volt, a sírásba tudta volna kergetni, mert Jungkook annyi mindent tett érte, ő pedig… még egy csekélységre sem volt képes.

Ezután felhúzta magához a lábait, átkarolta őket, s térdére fektette állát; a kezdeti vidámságnak búcsút intettek, és síri csendben ültek egymás mellett, mindketten magukba zárkózva, gubózva.

Tényleg ilyen heves, szélsőséges lenne a szerelem? Elég egy pillantás is ahhoz, hogy a másik lelkébe tiporjunk? Túl érzékeny a fiatal, serdülő ketyere ahhoz, hogy ennyi mindent cipelni tudjon.