Innocence? - JunHwan (iKON) +16

Cím: Innocence?

Alkotó: Nana 

Hossz: one-shot

Besorolás: +16

Műfaj: AU, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal; erotikus tartalom, YAOI
Összefoglalás: Junhoe szerelmes, elég régóta, ráadásul abba a személybe, aki pont előtte ül az iskolában. Majd megbolondul a fiúért, de nem mer lépni. Habár, férfiasnak, bátornak tartja magát a fiú, egyszerűen képtelen elszánnia magát, hogy valljon.
Azonban egyik nap, mikor elhatározza, bizony, elmondja, mit érez, akkor hatalmas meglepetés történik... 

Hozzáfűzés: Fáradt vagyok. Álmos. Beteg. De drága Binkának majdnem egy éve ígérgetem ezt az OS-t, úgyhogy összeszedtem magam, megírtam. 
BINKA! SZERESS!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Jó olvasást, és remélem, tetszeni fog nektek, és neki is! <3

Junhoe

Apró sóhajjal néztem magam elé, immáron sokadjára harapva be alsó ajkamat, ahogy az előttem ülő fiú minden rezdülését, mozzanatát figyeltem, és már kezdtem úgy érezni, hogy ha ez így megy tovább, biztos, hogy fel fogok robbanni a felgyülemlett feszültségtől, és vágytól, amit iránta érzek, hiszen olyan gyönyörű, annyira szép, és kívánatos, hogy sokszor azon kaptam magam, szabályosan felnyüszítettem az iskola padban. Nem fogom tovább bírni, ez már szent biztos. Meg fogok őrülni, ha ez így megy tovább.

Mellesleg, azért is szörnyű a helyzet, mert így képtelen vagyok figyelni a tanórákra, s habár, gondolkodtam azon, hogy valami kifogással máshová fogok ülni, egyszerűen nem lett volna szívem itt hagynom a helyemet, itt hagynom Jinhwant, hiszen már megszoktam, hogy minden egyes tanóra az ő bámulásával telik el. Nem tudnám már máshogy elképzelni sem a matek, sem a történelem, sem a többi órát, pedig lehet, nem ártana, ugyanis figyelnem kell, ha nem szeretnék ráfázni, ez mégsem ment.
Mikor a tanárnő felszólította őt, hogy válaszoljon a kérdésére, és ő felállt, majd elnyitotta egymástól cseresznye-piros ajkait, azt hittem, menten felfalom őket. Oldalasan állt, így ráláttam arca egy részére is, arra a gyönyörűen faragott, fehér bőrére, a vöröslő, dús ajkaira, és a hatalmas, mandulavágású szemeire, amik egyszerűen megigéztek.

Meg kell szereznem magam, különben tényleg begolyózok.

Annyira csodálatos, annyira szép, annyira megigéz…

– Junhoe? Figyel? – A tanárnő hangjára felkaptam a fejemet, majd nagy szemekkel kezdtem vizslatni a fiatal nőt, és egy pillanatra beharaptam alsó ajkamat is, ugyanis Jinhwan is engem nézett gyönyörű, csokoládébarna íriszeivel. Biztos, hogy a mai napon megszerzem magamnak, kerüljön, amibe kerülni fog, engem nem érdekel, én tovább nem tudom eltitkolni az érzéseimet, nem tudom tovább palástolni, magamban tartani azt, ami feszíti a mellkasomat, ami egyszerűen képes az őrületbe kergetni.

Ma vallok neki, ma megszerzem őt, ma az enyém lesz, ha akarja, ha nem.

– Persze, tanárnő – mosolyogtam kissé esetlenül, néha-néha az előttem álló fiúra pillantva, aki el is fordult tőlem, tudomást sem véve rólam.

Lehet, mégsem kellene vallanom? Végül is, akárhányszor gondolok is bele kettőnk „kapcsolatába”, ő nagyon ritkán nézett rám, nagyon ritkán került velem kontaktusba, vagy kezdett velem diskurzust, így kezdtem mélyen attól félni, hogy csak magamat égetem be, ha bevallok neki mindent. – Ezen gondolattal haraptam rá tollam végére, hogy azt kezdhessem el rágcsálni, azonban hirtelen meghallottam a csengőt, majd fel is kaptam íriszeimet, s mihelyst megláttam magam előtt Jinhwan arcát, eltátottam kissé az ajkaimat, még mindig köztük tartva szerencsétlen tollat, ami már tiszta nyál volt, és a fogam által nyomott, összeharapdált is. Kezdtem már sajnálni az eszközt, de hát, ez történik, ha stresszel az ember, ráadásul, ha olyanon stresszel, miszerint a kiszemeltje, aki iránt már egy éve epekedik, valószínűleg sosem fogja viszonozni az érzéseit.

Hatalmasra kerekedett íriszekkel néztem az előttem lévő fiút, aki a széke háttámlájának tetejére fektette alkarját, fél testével fordulva felém, hatalmas, szépen ívelt, csokibarna szemeivel vizslatva engem. Nem tudtam hová tenni a tekintetét, a kifejezést, mi megült azokban a hatalmas íriszekben, de egyszerre töltött el csodálattal, gyönyörrel, és félelemmel is, hiszen fogalmam sem volt róla, miért néz ennyire. Az főleg furcsa volt, hogy már egyedül csak mi ketten ültünk a teremben, rajtunk kívül egy árva lélek sem tartózkodott bent, ez pedig frusztrálttá is tett egy kicsit.

– S-segíthetek valamit, esetleg? – ejtettem ki a szavakat ajkaimon. Félreértés ne essék, én egyáltalán nem vagyok egy szende, kis ne bánts virág, aki esetleg megijed másoktól, vagy a hosszas szuggerálástól, de kezdtem úgy érezni, hogy ez a fiúcska előttem vagy felfal a tekintetével, vagy mélyen, gyűlölve vet meg, ez pedig zavarba ejtett. Mindig férfiasnak gondoltam magam, de valamiért kezdtem meginogni ebben az elképzelésben.

Épp megszólaltam volna újra, mikor az előttem ülő hirtelen felém nyúlt, az eddig a falapon tartott kezével. Kikerekedtek a szemeim, szabályosan O alakúra nyíltak, miközben figyeltem karjának útját, ami hirtelen ért el egyenesen a tollamhoz. Fogalmam sem volt róla, mit akar tenni a tollammal, mit akar csinálni, így érdekesen, szkeptikusan néztem rá, kissé összevont szemöldökkel. Beigazolódott, amit sejtettem: a tollam kellett neki. Kérdés, szó nélkül vette ki ujjaim közül a hosszú, rúd alakú eszközt, majd végig a szemeimbe nézve vette ki az ajkaim közül. Épp meg akartam kérdezni, mégis mi a halált csinál, mi ez a pszichopatákat megszégyenítő tekintet és viselkedés, de akkor, abban a pillanatban a torkomon akadt minden szó: Jinhwan elnyitotta egymástól cseresznye-vörös ajkait, majd lassan vette szája közé a megrágott, kissé nyálas tollamat, leszopogatva róla a csillogó nedűt, mélyen a szemeimbe nézve.

Lehet, hogy másnak ez a jelenet gusztustalan lenne, de számomra több volt, mint gyönyörű. Ahogy a csillogó szemeivel azt a tárgyat szopogatta, ami nem régen még az én ajkaim között volt, több volt, mint izgató. Ráadásul végig tartotta a szemkontaktust, és… úgy csinált, mintha éppen engem elégített volna ki, ez pedig szinte megbolondított. Éreztem, hogy a nadrágom egyre feszesebb lesz, éreztem, ahogy a vér az alfelembe áramlik – azon belül is az ölembe –, s szinte éreztem, hogy hatalmas pillangók kezdenek el cikázni a hasamban.

Mint egy rossz ribanc.

– Atyavilág – súgtam magam elé, hatalmasat nyelve, mire az előttem lévő fiú csábos, résnyire nyitott szemein keresztül nézett engem, majd hirtelen kicuppantotta szájából a tollamat, s ezután a nyelve hegyével érintette a tollam végét, amitől szabályosan felnyögtem, beharapva az alsó ajkamat, megremegve a széken. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy ez a szép, ártatlannak tűnő fiú, ez a gyönyörűség ilyen perverz is lehet. Azt hittem, ott helyben letámadom, azt hittem, ott a helyszínen fogom az egyik padra dönteni, hogy kíméletlenül a testébe meríthessem a férfiasságomat, erősen, durván mozogva forró, szűk testében, miközben ő hangosan nyögdécseli a nevemet, teljes önkívületi állapotában.

A farkam olyan merev volt már, mint még soha, és mikor végig nyalt a tollam hosszán, hatalmasat kellett nyelnem, ezután pedig elmosolyodott, majd a tollat az elnyílt ajkaim közé tette, az ujjaimat ráfonva a kis íróeszközre, ezután pedig elkuncogta magát. Elrugaszkodott a székről, majd felállt, hogy távozhasson.

Ez most komoly?!

A padok között járkált, én pedig ekkor kaptam észbe, és rögtön eldobtam a tollat, majd kilökve magam alól a széket, utána rohantam, hogy elkaphassam azt a formás, kerek, tökéletes fenekét. Nem fogja megúszni, az szent biztos. Most nem.

Amint elértem őt, nem kíméltem: szinte rögtön a falnak löktem, durván, keményen, majd a vállainál fogva szorítottam a hideg falhoz, és azonnal az ajkaira hajoltam, szenvedélyesen megcsókolva őt, testemmel szorosan az övéhez préselődve, mire felnyögött, meglepetten, hatalmas szemekkel nézve az enyémekbe.

Nyelvemmel azonnal szájába furakodtam, kihasználva azt, hogy elnyitotta egymástól puha párnácskáit, majd egyik kezemet elvettem vállától, és végig simítva oldalán, lágyan csúsztattam be inge alá ujjaimat, végigsimogatva, cirógatva ujjbegyeimmel forró, hófehér bőrét, megszívogatva, harapdálva alsó ajkát, lehunyva a szemeimet. Sokkal édesebb a csókja annál, mint amit elképzeltem. Túl édes is volt, mint a méz, sőt, még annál is édesebb! Állandóan tudtam volna falni, csókolni őket…

Jinhwan, mintha felébredt volna kezdetleges mámorából, ujjait a hajamba másztatta, megmarkolva tincseimet, jobban magára húzva, szenvedélyesen csókolva vissza. Nyelveink heves, erős csatát vívtak egymás szájában, mindketten dominálni akartunk a csókban, de persze, én voltam az erősebb – még ebben is –, szóval nem hagytam, hogy ő vezessen. Valahogy mindig sikerült átvennem az irányítást felette, de egy idő után bele is törődött.

Térdemet finoman a lábai közé illesztettem, megmasszírozva térdemmel a férfiasságát, mire édesen az ajkaim közé nyögött, halványan megremegő testtel, én pedig élveztem a reakcióját. Élveztem, hogy ilyen hangot tudtam kicsalni belőle, élveztem, hogy milyen aranyos volt, egyben bátor, és nem ártatlan, szemérmes.

A csók után fújtattam a szájára, ködös, fátyolos szemekkel nézve az övéibe, s ezt tette ő is, nagyokat nyeldesve, legalább annyira ködös szemekkel nézve az enyéimbe, megremegő testtel. Legszívesebben itt helyben tettem volna a magamévá, de ez egy intézmény, iskola, így nem tehettem, de az biztos, ha vége ennek a rothadásnak, haza viszem, és úgy meg fogom rontani a testét, ahogyan még soha, senki nem tette.

– Azt hittem, sosem fogsz már tenni valamit – nyögte, megnyalva az ajkait, ezzel a mozdulatával pedig finoman megsimogatta nyelve végével az én ajkamat is, amitől a hideg futkosott a hátamon – pozitívan, persze. Mondandója azonban meglepett, nem is akármennyire.

– Hogy mi? – kérdeztem hatalmasra nőtt szemekkel, még mindig az oldalát cirógatva, simogatva tenyeremmel, és ujjaimmal.

– Már olyan régóta figyelsz, és esik ki a szemed utánam… már megelégeltem – nevetett, miközben megsimogatta a fejemet, megtáncoltatva ezzel a tincseimet is.

– Ennyire átlátszó voltam? – nyögtem erőtlenül, megforgatva a szemeimet.

– Igen. Nagyon. De nem baj – súgta, elmosolyodva, majd az ajkaimra hajolt, én pedig mosolyogva martam mindkét kezemmel a derekára, teljesen az ölemhez húzva az övét, elérve, hogy férfiasságaink összedörzsölődjenek.

– Ha vége az iskolának… nagyon meg leszel dugva – szuszogtam, elszántan nézve a szemeibe, mire beharapta alsó ajkát, végig nyalva a száját utána, csábosan, kihívóan, amitől megremegett az alhasam.

– Alig várom – kuncogta, rámarkolva merevedésemre a nadrágomon keresztül, mire felnyögtem, hátrafeszített fejjel.

Hát, Jinhwan nem olyan ártatlan, mint amilyennek kinéz, az biztos.

Igazi szűz ribanc, de én így szeretem őt, minden porcikájával.