Stubborn lovers - TaeMon (14/19)

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/VMon/BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből...  

Hozzáfűzés: Ide is elérkezünk! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!
Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Azt hiszem, ennél bolondabb még sosem voltam, ugyanis már réges-régen elrohant, de én még mindig egy helyben álltam, és bambán, bárgyú mosollyal az ajkaimon integettem neki, mint egy idióta, szerelmes tekintettel nézve utána. Rettenetesen, mérhetetlenül boldog voltam, hogy sikerült kibékülnünk, és... az volt a legdurvább, hogy nem is a verseny érdekelt, nem is foglalkoztatott, hogy immáron fel tudunk lépni. Persze, örültem neki, ugyanis nekem, és neki is célja nyerni, de fontosabb volt az, hogy... rám mosolygott, hogy megcsókolt, hogy a karjaiba vont, és azt mondta, vigyázni fog rám, erősen tartva a karjaiban a színpadon. – Nyálas volt, ultra nyálas, nekem mégis tetszett. Úgy viselkedtem, akár egy hős szerelmes, teljesen idióta fiúcska, pedig... nem voltam teljesen biztos abban, hogy szerelem-e, amit érzek, vagy egészen más. Lehet, hogy csak vonzódok hozzá, hiszen... volt alkalmam megismerni őt, és be kellett vallanom magamnak, mekkorát tévedtem vele szemben, hiszen nem volt olyan kemény, durva jellem valójában, mint amilyennek mutatta magát. Igazán érző ember, gondoskodó és szerető, szeretetre méltó is, s valahogy bántam, hogy erre ilyen sokára jöttem csak rá, és furcsa volt, hogy pont egy verseny kellett ehhez, pont egy tanár kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek, és hogy... kicsit kizökkenjek a szürke hétköznapokból, mert igen, Namjoon hozzájárult ahhoz, hogy ne teljenek a napjaim semlegesen. Előtte minden monoton volt: felkeltem, suliba mentem, énekeltem, próbáltam, aztán leckét írtam. Minden egyes napom ezzel telt, ő pedig annyi színt vitt az életembe, amennyit még soha senki.

Talán... nem is voltam még ennyire boldog. Sőt, még azon is elgondolkodtam, hogy igaza van, haza kellene mennem, és amint vége lesz a versenynek, hazamegyek, beteget jelentek, és elviszem magammal. Meg akarom mutatni, hol nőttem fel, azt akarom, hogy ismerje a múltam, övé legyen a jelenem, és velem tartson a jövőben. – Jézus faszom! Nyálasabb vagyok, mint ő!

Megráztam a fejemet, és sebes léptekkel – már, amennyire ez sikerült – indultam meg a kollégium felé, hogy ki tudjam magam pihenni, hiszen tudtam, nem lesz gyenge a következő nap.

Persze, ez így is lett. Az iskolában rengeteg ZH-t kellett megírnunk, a végére azt sem tudtam, hol áll a fejem, és nagyon reméltem, hogy semmiből nem lesz gond, de utána még jött a dolgok kellemetlenebb része: a gyakorlás. Habár, én már a táncteremben voltam, épp a cipőmet fűztem be, Namjoon még nem jött. Magamban dúdolva néztem magam elé, figyeltem, ahogy a fűzőkkel szórakoztam, s amint hallottam a terem nyitódását és csukódását, majd megláttam Namjoont, mosolyogva integettem neki, csillogó szemekkel, bárgyú, ábrándozó mosollyal. Fogalmam sincs, mikor kezdtem őt adonisznak látni, de... tényleg olyan érzésem volt. Mintha egy félisten lett volna…

– Mi bajod? – nevetett, ledobva mellém a táskáját. Ekkor tettem le az ujjaimat a cipőmre, megköszörülve a torkomat.

– Semmi, csak keveset aludtam – dünnyögtem, majd mikor végeztem a cipőm befűzésével, nagy nehezen feltápászkodtam a földről, és Namjoonra néztem, próbálva magam kicsit megkeményíteni. – Szóval, szedd össze magad gyorsan, aztán kezdhetünk is. A butaságom miatt rengeteg napot vesztettünk, nagyon le vagyunk maradva, mindjárt verseny, sehol nem állunk. Ha elesek, ha elbukok, akármi történik, nem hagyjuk abba, rendben? – Hatalmas, gondterhelt sóhajjal bólintott. Elmosolyodva bicegtem a magnóhoz, mellette állva, figyelve, ahogy lassan ugyan, de összeszedi magát.

– De ha bajod lesz...

– Ne fossál, nem lesz! Erős gyerek vagyok én – vontam vállat, összefont karokkal a mellkasom előtt. – Mehet? – Mikor bólintott, elindítottam a zenét, s kihasználva a pár másodperces süketséget a zene előtt, odaszaladtam Namjoonhoz – már, amennyire tudtam –, és azonnal el is kezdhettük a táncot.

Namjoon

Furcsa, hogy amióta balhéztunk, olyan, mintha az a pár nap nem is létezett volna. Sőt, mintha mindig is ilyen jól kijöttünk volna. Élvezem, hogy vele táncolhatok, hogy a karjaimban tarthatom, ahogy közben énekeljük a számot is, hogy közben szokjuk ezt az egészet. El sem tudom mondani, hogy milyen vidámnak, és boldognak érzem magam, hogy ismét együtt nyomjuk, hogy álljuk a sarat úgy, ahogyan azt kell.

Tegnap este is madarat lehetett velem fogatni, hiszen az, hogy megbocsájtottam, hogy kibékültünk, és újra színesebbé teszi majd a napjaimat, teljesen felvillanyozott, mint most is. Bolond voltam, mikor azt hittem azokon a borús napokon, hogy simán visszaállok a régi kerékvágásba, ugyanis ez már lehetetlen. Egy igazi idióta voltam, hogy ezt gondoltam, hiszen akárhányszor láttam, hiába éreztem azt a haragot, még is húzott hozzá a szívem, hogy beszéljek vele úgy, mint eddig is. Csak makacs vagyok és egy degenerált fasz, amiét ezt nem vettem észre.

– Ah, egy kis pihi... – szuszogja Taehyung, ahogy egy picit megáll a szám végére, és a térdén támaszkodva kifújja magát.

– Talán jobb enne, ha inkább pihennél. Vagy lefújnánk a versenyt és… – a szavaimba vág azonnal.

– Nem! Szó sem lehet róla – mormogja, elszántan nézve a szemeimbe, amitől egy halk sóhajt eresztek meg.

– De nem vagy jól – lépek mellé, tenyeremet a vállára simítom, ott cirógatva a textil által takarásban lévő bőrét.

– Jól vagyok, csak picit elfáradtam. Ne aggódj. Nem mondjuk le, csak csináljuk – mosolyog fel rám, csillogó szemekkel, amit akaratlanul is megmosolygok.

– Rendben, de ha bajod lesz, tényleg seggbe rúglak – paskolom meg finoman a vállát, azzal a táskámhoz sétálva, kiveszek belőle két flakon vizet, amit még idejövet vettem. Tudom, hogy ő ne nagyon hoz magával vizet, így vettem neki is. Mikor odanyújtom neki, hálás tekintettel néz rám, aztán lecsavarva annak tetejét, beleiszik.

– Nem lesz semmi. Viszont, ezt köszönöm. Folytathatjuk – teszi le az üveget a padlóra, végül a magnóhoz lépve, azonnal elindítja a számunkat, s mikor visszasiet hozzám, ismét eltáncoljuk az egészet. Tény, hogy lassan haladunk, de nagyon jól. Vannak bajok a mozgásával, de az senkit sem érdekel, sérülten ugyan ki tud tökéletesen mozogni? Senki, tehát elfogadom ezt az egészet, remélem, hogy a zsűri is értékelni fogja a hatalmas bátorságát, amit tanúsít a győzelem érdekében.

– Nos, holnap akkor folytatjuk. Ugyan ekkor, ugyan itt – mondja Taehyung, ahogy összeszedi a cuccait, halkan pihegve a mozgás után, ami ugyan így igaz rám is.

– Rendben. Viszont, holnap péntek – mosolygok rá, utalva neki arra, hogy szívesen látom a lakásomon erre a hétvégére is, mint ahogy az eddigieken. Azonnal nagy, csillogó szemekkel néz rám.

– Nem akarok tolakodni.

– Mondanám, ha azt tennéd? Ma szedd össze ami kell, aztán átvisszük hozzám a próbák után – mosolygom, aztán az órámra nézek, egy nagy sóhaj kíséretében. Nem akarok még menni. Örülök, hogy vele lehetek. Egy halk mormogás mellett megállok a táncterem ajtajában, vállamra véve a táskámat.

– Nos, ha ragaszkodsz hozzá – neveti, amit én is megmosolygok, azonban támad egy ragyogó ötletem.

– Ragaszkodom bizony. Viszont, Taehyung – szólok neki, egy lágy mosollyal az ajkaimon, amire ismét felém fordítja tekintetét.

– Hm? Mi az?

– Idejönnél? Akarok adni valamit – nézek szemeibe, ártatlanul megvonva a vállaimat.

– Micsodát? – ragyog fel arca, bár lehet, nem azt kapja majd, mint amiben reménykedik. Vagy tudom is én.

– Gyere, és megtudod – nevetem, ahogy nagyokat pislog felém. Halkan nyög egyet, miközben feláll a padlóról és felém biceg. Mikor megáll előttem, ravasz mosolyra görbülnek ajkaim. – Gyere közelebb – szólok rá, amit megtesz. – Közelebb. – Teszi, amit mondok, majd amikor teljesen előttem áll, lehajolok hozzá, hogy egy gyengéd csókra hívjam ajkait, amit szinte rögtön viszonoz, átkarolva a nyakamat, beletúrva szőke tincseimbe.

Istenem, de szeretem ezt vele csinálni. Annyira édes a csókja, mint a méz. Tenyeremet válláról lesimítom a derekára, sokkal közelebb vonva magamhoz. Ah... úgy érzem, ha ma is egyedül kell otthon lennem, abba belehalok. Akarom, hogy Taehyung velem legyen.

– Mmmmh – morgok az ajkára, mint egy megtermett macska. – Mi lenne, ha inkább ma jönnél hozzám? Baszott szar egyedül lenni…

Taehyung

Elmosolyodtam, miután a magához való csalogatás után ajkaimra hajolt, lágyan, finoman ízlelgetve dús párnácskáival a sajátjaimat, el is mélyítve a csókot, nyelvét a számba tolva, én pedig szinte azonnal viszonoztam a csókját, közelebb bújva hozzá, mélyeket szusszantva, ugyanis hihetetlenül jól esett a csók, és emellett pedig azt külön édesnek gondoltam, hogy nem csak letámadt, hanem kis sunyi módon magához csalogatott, akár egy szelídítésre szükséges macskát, aki mindig belemart a gazdájába – habár, én véletlenül sem voltam ilyen, sőt! Nálam szelídebb nincs a világon, főleg, ha Namjoonról van szó.

Mikor megemlítette, mi lenne, ha átmennék hozzá, rögtön felvillanyozódtam, csillogó szemekkel nézve rá, majd odahajolva hozzá, megcsókoltam ajkait, finoman meg is harapdálva alsó ajkát, lehunyva a szemeimet, közelebb préselve saját testemet az övéhez, mélyeket szusszantva ajkai közé.

– Rendben, én sem szeretek egyedül lenni – mondtam, miközben a hajába túrtam, de nem tettem a tincseivel, és vele sem semmit, csak néztem a hatalmas, mélybarna szemeibe, csillogó szemekkel. Annyira... képes voltam elalélni már csak a nézésétől is, az egész lényéről nem is beszélve.

Ezután persze, sürgetett, mert le fogja késni a buszt, és akkor nagyon sokat kell sétálnunk. Olyan gyorsan "szaladtam" a kollégiumba, és szedtem össze a cuccaimat, hogy szinte irigylésre méltó volt a gyorsaságom, majd azután csak azon kaptam magam, hogy már a buszon ácsorgunk. Nekem elég rossz volt így az egyensúlyérzékem – lesz is ebből bőven gond a táncpróbákon még, a versenyről nem is beszélve –, és emiatt szinte mindig Namjoonba kapaszkodtam, nehogy eltanyáljak a buszon, ő pedig mosolyogva tartott meg a derekamnál fogva, magához húzva szorosabban, nehogy tényleg elessek, ezért pedig mérhetetlenül hálás voltam. Egyik kezemmel a kapaszkodóba markoltam, a másikkal pedig Namjoon karjába, ami a derekam köré fonódott, majd a hasamon pihentette meg ujjait, én pedig ezeket a hosszú, kissé hideg ujjakat markoltam meg. Épp felnéztem volna rá, hogy hálásan pislogjak rá, amikor hirtelen meghallottunk egy hangot a hátunk mögül:

– Utálom a buzikat.

– Én is. Miért nem tudják ezt az otthonukban intézni?! Annyira gusztustalanok, ahogy karolgatják egymást!

– Ne is mondd! Gyomorforgató, hányingerem van tőlük.

– Ezek is csövesként végzik az utcán, miután AISD-esek lesznek a sok buzitól.

– Undorító.

– Hányinger.

– Gusztustalan. – Összepréseltem az ajkaimat, majd az illetők felé fordultam, szúrós szemekkel illetve őket, de ez nem zavarta egyiküket sem.

– Még neked van pofád így nézni?! Moderáljátok magatokat! Gusztustalan, ahogy így kapaszkodtok egymásba! Egyszerűen minek kell ezt normális, egészséges emberek mellett csinálni?! Szörnyű – sziszegte egy idősebb nő, aki pont mellettem állt. – Anyád nem tanított semmire?

– Szálljunk le – súgtam Namjoonnak, hatalmasat nyelve.

– Ne foglalkozz velük, felesleges emiatt törni magad, kurva sokat kell sétálnunk majd, és…

– Szálljunk le!

Namjoon

A másik kétségbeesett szavaira, dühösen, és lenézően nézek az illetőkre, akik felvont szemöldökkel, undorodva vizsgálnak minket. Ezt nem akarom és nem is tudom szó nélkül hagyni. Felháborító, hogy mit képzelnek ezek magukról! Mély levegőt veszek, majd azonnal a téma kezdeményezésére buzdító egyénre nézek.

– Ha támogat az ember egy másik férfit, az már rögtön buzi? Tudja kedves, több nőt húztam már a faszomra, mint ahogy azt gondolná! – emelem meg a hangom, ami bezengi az egész buszt, hogy tökéletesen halljon mindenki. – Ez a srác itt alig tud megállni a lábán, ha nem vették volna észre, de ha buzulunk is, mi a fasz közük van hozzá?! Semmi, én sem szólok bele a maguk leszbikus kalandjaiba, hiszen az önök korában ez már hajlamosabb, nem igaz?! – kiabálok, a másik azonnal a bőrdzsekim ujját húzgálja, hogy halkabban legyek. Nem, nem fogom hagyni, hogy bántsák. És láthatóan az illetők egyben elszégyellik és fel is háborodnak a mondandómon.

– Na idefigyeljen, én… – kezdene bele a mellettünk álló nő, de azonnal a szavába vágok.

– Leszarom, hogy ki maga! Semmi joga nincs bírálni másokat, főleg oktalanul! Támogatom a barátomat, mivel megsérült a lába, és a karja, bár nem hiszem, hogy nem szúrta ki a szemét – sziszegem.

– Namjoon, kérlek – szólal meg a másik, szinte könyörögve nézve rám. Azonnal felsóhajtok, aztán megnyomom a buszon lévő jelzőgombot, hogy a következő megállónál álljunk meg.

– Jó-jó. Menjünk. Hányingerem van ezektől. Felfordult a gyomrom, undorító! – kiabálom el az előbb elhangzott jelzőket, amiket felénk intéztek, végül ahogy megáll a busz, leszállunk mind a ketten és a bőröndöt lerakva, már is aggódva nézek a másikra.

– Jól vagy? – kérdezem halkan, ép vállára téve a tenyerem, de ő lesüti a szemeit.

– Nem, nem vagyok. Ez... ez annyira szar – suttogja, ahogy picit elhúzódik tőlem. Sajnálkozva és aggódva figyelem, hiszen én konkrétan leszarom, hogy ki, mit mond rólam, de a másikat nem engedem, hogy bántsák. Tény, magam sem értem ezt az egészet. Vonzódunk egymáshoz, de nem hinném, hogy itt többről lenne szó. Inkább csak szeretnék rá vigyázni, mint egy nagyon jó barát.

– Tudom, de próbáld meg nem felvenni. Ezek a vén szatyrok csak bele akartak kötni valamibe, mert unatkoztak. Ne vedd a szívedre, hé – fogok állára, majd picit megemelem a fejét, hogy rám nézzen azokkal a bánatos, kissé már könnyes szemeivel. – Azt csinálunk, amit csak akarunk, ezek szemetek, semmit sem érnek. Ha ölelni akarlak, megölellek, ha tartani akarlak, hogy el ne ess, meg teszem ugyan úgy. Aztán... ha csókolni akarlak, azért sem fogom kikérni senkinek sem a véleményét – mosolygok rá, hüvelykujjammal pedig végig simítok alsó ajkán. Sajnálom, hogy pont ekkor kellett elrontania valaminek ezt a nagyszerű hangulatot, ami köztünk volt. Annyira jól esett, ahogy magamhoz ölelhettem, ahogy megtarthattam a testét, hogy ne essen el, ő pedig fogta édes ujjaival az enyéimet. Ha buzik vagyunk, ha nem, tényleg, rettenetesen élvezem, hogy vele lehetek, ezt pedig nem cserélném el, soha.

Taehyung

Elmosolyodtam szavainak hallatára, azonban... valahogy akkor sem tudtam kiverni a fejemből azt, amilyen lenézően és lekezelően beszélt rólunk az a nő, és valahol kezdtem úgy érezni is, hogy nagyon nem helyes, amit csinálunk, nagyon nincsen jól, ahogy egymáshoz viszonyulunk, és talán jobb lenne, ha most megfordulnék és visszasétálnék inkább a kollégiumba, azonban, mihelyst befejezte monológját, majd hüvelykujjával megsimította az alsó ajkamat, akaratlanul is hatalmas, boci szemekkel néztem rá, s habár, csak egy pillanatra ugyan, de valamelyest megnyugodtam, hogy őt nem zaklatták fel a történtek, még csak halvány szinten sem, ez pedig nyugalmat árasztott rám is.

Sajnos, rossz tulajdonságaim közé tartozott az, hogy hajlamos voltam arra, hogy adjak az emberek szavára, akármennyire is semlegesek azok, vagy ostobaságok. Valamiért bennem mindig megragadt, ha rossz jelzővel illettek – természetesen, ennek velejárója az, hogy a jót meg sem hallottam, vagy ha mégis, akkor nagyon gyorsan megfeledkeztem róla.

– Mehetünk? – kérdezte, miközben alsó ajkamról felsimított az arcomra, megsimogatva a bőrömet, miközben mélyen a szemeimbe nézett, én pedig egy apró mosolyra húztam a számat, kissé lesütve a szemeimet, majd megeresztettem egy sóhajt, és léptem egyet felé, hogy közelebb bújhassak a testéhez, ezzel egy időben pedig átkaroltam szabad, ép kezemmel a nyakát, úgy húzva magamhoz, hogy most én kezdeményezhessek vele egy forró, szenvedélyes csókot. Általában ő tette meg az első lépéseket, de... most szükségem volt arra, hogy ezt én tegyem meg.

Éreztem, ahogy a csókba mosolyodott, miközben csípőmre csúsztatta ujjait. Meg akartam köszönni neki, hogy ha csak egy kicsit is, de valamilyen szinten megnyugtatott, azonban jobbnak láttam így kinyilvánítani az érzéseimet, s mihelyst elszakadtam tőle, egy pillekönnyű csókot nyomtam szájára, majd lehunyva a szemeimet húzódtam tőle, majd mikor már nem voltam teste közvetlen közelében, rámosolyodtam.

– Mehetünk – vigyorogtam vidáman, lassan indulva meg az utcán. Néhány pillanatig nem hallottam a lépteit, de egy idő után meghallottam cipő talpának kopogásait, amik jelezték, hogy utánam iramodott, majd lassan be is ért, és a vállamnál fogva húzott magához közel – persze, óvatosan, vigyázva –, és így sétáltunk tovább.

Habár, dolgoztak bennem az elmúlt események, amellett boldog is voltam, és örültem annak, hogy Namjoon képes volt megnyugtatni, és ha csak egy kicsit is, de feledni velem a kellemetlen élményeket a buszon, ráadásul... idejét sem tudom, mikor állt ki mellettem így valaki. Tény, nem csak mellettem, maga mellett is kiállt, de a szívemet akkor is megmelengette.

Namjoon

Az ajtómon belépve a nehéz bőröndökkel, nyögök egy hatalmasat, hiszen elfáradtam. Jó félórát is gyalogoltunk, sőt volt, hogy a másikat is a hátamra vettem, mert már nem bírt tovább jönni.

– Végre – nyögök fel, mikor besétálok a nappalimba, és levetem magam a kanapéra.

– Sajnálom, hogy miattam gyalogolni kellett – mondja halkan, bocsánatkérő szemekkel, és bűnbánó arccal. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, aztán intek neki a mutatóujjammal, hogy jöjjön csak közelebb. Vonakodva ugyan, de megteszi, s mikor mellé ér, azonnal az ölembe húzom a derekánál fogva, átölelve a hasánál.

– Inkább gyalogoltam, minthogy hallgassam azokat a barmokat, és lássam, milyen rosszul esik neked. Ne kérj bocsánatot, mert baromság – mosolygok rá, miközben államat az ép vállára fektetem, úgy nézve az arcát.

– De a hátadon is cipeltél – biggyeszti le alsó ajkát, de csak kinevetem.

– Kell egy kis edzés, meg megszoktam a rakodás miatt, ami ugye a munkám – mondom halkan, ekkor meglepődve néz rám.

– Ó. Ezt nem is mondtad, hogy ez a munkád – pislog nagyokat.

– Pedig ez. A kikötőnél rakodok. Nehéz meló, de hidd el, az ötven kilóddal te semmi vagy – kuncogom, megcsókolva a nyakát.

– Hé, azért… – kezdene bele a mondandójába, de csak magam felé fordítom a fejét ajkaira hajolva, megcsókolom őket.

Tény, nagyon meglepett, amikor az utcán ő csókolt meg, de rettenetesen jól esett. Annyira édes volt és szelíd, mint egy édes kiscica. Ölemben egy picit helyezkedik és mikor teljesen felém fordul, átkarolva nyakamat mélyítjük el ezt a mézédes csókot, amit kezdeményeztem nála. Hangos cuppanással válok el ajkaitól, aztán én is egy apró puszit hintek dús szájára, végül csak elengedem.

– Menj fürdeni, már így is hajnali egy óra van. Ideje aludnunk, főleg, ha fel akarunk kelni másnap – kuncogom, végig simítva combján, majd gyengéden megpaskolom azt, hogy nyomatékosítsam szándékaimat. Tény, nem is csak amiatt, hogy, aludnunk is kell mondtam amit, hanem... kezdem megkívánni. Amióta az utcán megcsókolt, érzem, ahogy kezdek átesni azon a határon, hogy többet kezdeményezzek nála egy sima csóknál.

– Ünneprontó – mosolyogja, aztán még egy puszit lopva tőlem, kimászik az ölemből.

– Az vagyok, de jobb, ha megfürdünk és alszunk. Tiéd az ágyam, én itt alszom kint – állok fel a kanapéról, hogy nyújtózzam egy nagyot.

– Áh, nem akarom elvenni az ágyad – szabadkozik, amire elnevetem magam.

– Nem veszed el. Ha megfürödtél, nyomás az ágyba – sétálok a szekrényekhez, hogy kivegyem onnan a többi ágyneműt, amivel megágyazok magamnak a kanapén. Ha vele alszom, biztos, hogy rámászok.