Shatter me with hope II. - VHope (13/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash, erőszak, vér
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben." 

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Hoseok

Hogy ki volt a hibás? Kinek a rovására vonható az egész, elbaltázott állapot? Nem tudtam volna megmondani, ahogy senki más. Együtt csesztük el, mindannyian, de ha jobban bele akartam gondolni, akkor bizonyos részben az én felelősségemre vonható minden, ami történt. Azt hittem, elég éber vagyok, azt hittem, mindent teljességgel nyomon követek, de nem így volt, elkerülte a figyelmemet valami, nem számoltam valamivel, ez pedig végzetes is volt.

Taehyung még másnap visszajött a cellámba, s már éppen elzavartam volna, hogy húzza meg magát Yoongiéknál, Jungkook biztosan nem bánná a társaságát, amikor megláttam az arcát. Az arcát, amin kifejezéstelenség, üresség ült, a tekintetét, amiben nem volt semmi, a szó szoros értelmében – a lelkiismeretem azonnal megszólalt, s a fájdalmaimat nem véve tudomásul álltam fel, hogy megkérdezzem, mi a baj, mi történt, de akkor elnyitotta az ajkait egymástól, ridegen nézve a szemeimbe, mintha nem ismerne lehetetlent. Soha nem fogom elfelejteni azt a szituációt, azokat az érzéseket. Még most is visszhangzott az a mondat, amit érzelmek nélkül vágott hozzám, és így hangzott: Mivel azt mondtad, nem akarsz látni, eleget teszek a kérésednek; Namjoonnál leszek, mert tudom a szabályokat, aki pártatlan, meghal, én pedig nem akarok halott lenni.

A torkomra égett minden szó, minden hang, nem jött ki semmi ajkaim közül, csak tátogtam, akár egy partra vetett hal, miközben hitetlenkedve néztem a fiút. Eleinte azt hittem, így akar megleckéztetni, esetleg belém baszni a lelkiismeretet – ami sikerült is. Elnevettem magam egy idő után, hogy ha bocsánatot akar kérni, teheti azt máshogy is, és itt van elhelyezve nálam, elintéztük már régen, és nem változtathatná a helyét ilyen gyakran, szóval rossz vicc. Nem. Nem viccelt, teljesen komolyan mondott mindent. Azonnal szabadkoztam, rögtön mondtam neki, hogy annyira azért ezt nem gondoltam komolyan, én nem kidobni akartam őt, csak annyira dühös voltam, hogy nem akartam látni egy ideig, de mintha nem hitt volna nekem, mintha teljesen hülyének nézett volna. Csak a fejét csóválta sóhajtozva, apatikusan közölve, miszerint ő már döntött, mint én azon a napon, és tudja, hibát vétett, de elgondolása szerint nem akkorát, amivel ezt érdemelte volna. Az emberekbe, belém fektetett bizalma pedig elpárolgott, eltűnt. Szinte hallottam, ahogy a szívem darabjaira hullott, és csak elkomorodott arccal néztem rá, nem tudva hová tenni a döntését, ezt az egészet. Miért akarna visszamenni Namjoonhoz? Mégis mi motiválta volna erre? Még ekkor is azt hittem, blöfföl, rám akarja hozni a frászt, de csak akkor tudtam, mennyire komolyan gondol mindent, amikor elköszönt, és becsukta maga mögött a cella ajtót.

Egyetlen mondat volt, ami megragadt a fejemben, és azt súgta, valami itt nem stimmel: Nincs háború.

Mindennek már három hete. Három kibaszott hete. Azóta nem hallottam felőle, és Namjoon felől semmit, és noha tudtam, valami nem stimmelt, nem jártam utána a dolgoknak, hagytam mindent a saját medrében csordogálni, azt remélve, előbb-utóbb minden kiderül, de ahogy teltek, múltak a napok, rá kellett jönnöm, talán nem áll emögött semmi. Talán Taehyung tényleg annyira sértett volt, annyira sikerült összeroppantanom a szívét, miközben a jó szándék vezérelte, hogy komoly elhatározásra jutott, és úgy döntött, nem kesereg a dolgokon. – Nehezemre esett elhinni, de ha tényleg ez a döntése, nem befolyásolhattam semmivel. Idővel elfogadtam, és hiába fájt mérhetetlenül, próbáltam arra összpontosítani, ami fontosabb volt: saját magunk összeszedése. Hiba volt. Az egész. Hiba volt minden.

– Én ezzel kapcsolatban nem érzek jót – sóhajtotta Jungkook, miközben a sarokban lévő Namjoon bandáját figyelte. Namjoon mellett ült Taehyung, mellette pedig Seokjin, teljes nyugalommal, ignorálva minket, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Mármint, Taehyung más lett. Nem is látom mosolyogni, meg semmi…

– Jungkook, ne foglalkozz vele. Így döntött, úgy döntött, hogy oda megy, hát akkor ott van. Kár volt érte az egész felhajtás – mondta Yoongi csalódottan, turkálva az ételt, fel sem nézve a tányérjáról. – Feleslegesen csináltunk magunkból hülyét, engem csak ez dühít. Egy csomó mindent kiálltunk, és miért? A nagy büdös semmiért. Áruló kis szemétláda. Én azt sem tartom kizártnak, hogy mindent megjátszott, és végig Namjoonnal szórakozott – szuszogta, már-már ingerülten, mire felsóhajtottam, pillantásaimat Taehyung irányába vetve, de ő nem figyelt rám. Nem nézett vissza rám.

Szerettem volna elhinni Yoongi szavait, nem is voltak logikátlanok, a kialakult helyzetet elnézve, én azonban éreztem, Yoongi állítása nem igaz. Ismertem Taehyungot. Vagy mégsem?

Daehyun

– Nem tudom, haver. Ennyit nem lehet színészkedni – mondtam zavartan, Yoongira pillantva. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy tényleg így lenne. Valamiért nem megy… Én ezt nem tudom elhinni. Miért hagyná el a szerelmét, és menne vissza ahhoz, aki gyötörte őt, gyilkosságot kent rá, kiszabatott neki még huszonkét évet, megkeserítve az életét? Ha igaz, amit Hoseok mondott, miszerint nem akar pártatlan lenni, akkor sem logikus! Inkább akkor ment volna mit tudom én, egy kisebb bandához! Meg Hoseok elmondta neki, hogy nem gondolta ezt annyira komolyan, csak pár hétre gondolt, nem örökkévalóságra. Én őszintén nem tudom, de érzem, nem az van, amit hiszel – szuszogtam, tanácstalanul nézve magam elé.

– Minden az én hibám – súgta Jimin, megremegő ajkakkal. – Annyira hülye voltam. Az egész az én bűnöm – suttogta, már könnyes szemekkel, mire a mellette ülő Jungkook felsóhajtott, majd finoman átkarolta a vörös vállát, magához húzva.

– Nem tehetsz róla, Chim. Te áldozat voltál, nem bűnbak. Nem tehetsz arról, hogy játszottak veled, ez nem… a te hibád – mondta halkan Jungkook, megsimogatva Chim vállát, aki bólintott egyet, habár a könnyek nem tűntek el a szemeiből. Sajnáltam. Mérhetetlenül, mert mihelyst magához tért, mihelyst eljutott a tudatáig, mit tett, miket gondolt, teljesen bekattant. Másfél hétig nem szólalt meg, nem akart sem enni, sem inni, vezekelt, úgy, ahogy ahhoz hasonlót még nem láttam, és ha Jungkook nincs, ha nem ölelgeti, vigasztalja, ha nem ismerve lehetetlent, nem próbál vele kontaktust létesíteni, Jimin talán öngyilkos is lett volna.

– Nem a te hibád, Jimin. Ostoba voltál, gyenge és buta – mondta Hoseok mély sóhajjal –, de nekünk jobban kellett volna vigyáznunk rád. Mindannyian elbasztuk – ingatta a fejét, nagy nehezen leküzdve a torkán egy falat ételt. Sajnáltam őt is, mert hiába nem mutatta ki teljesen, hiába nem vallotta be, roppantul fájt neki Taehyung hiánya, és megmutatkozott ez jó pár esetben, azonban nem tudtam, miért nem kutatja a helyzet miértjét. Miért ül teljesen nyugodtan, higgadtan, elfogadva a történteket? Miért nyugodott bele?

– Hát nagyon – biggyesztette le ajkait Yoongi, Taehyung irányába nézve. Mindenkinek hiányzott, nem volt mit tagadni rajta.

– Nekem ez akkor sem stimmel! – csattant fel Jungkook, végig nézve mindannyiunkon. – Ti komolyan ennyire belenyugodtok? Daehyun most mondta ki, hogy az egésznek nincs logikája! Mi van, ha igaza van? Mi van akkor, ha Namjoon valamivel megfenyegette, hogy ha nem áll hozzá önként, baj lesz? Mi meg itt ülünk, nyalogatva a sebeinket, mint a kivert kutyák, és hagyjuk az egészet a francba? – vált hangja zaklatottá, mire mind a hárman összenéztünk, visszavezetve tekintetünket Jungkookra.

– Ha Taehyung ilyen hülye – súgta Hoseok, meggyötörten –, akkor megérdemli.

– Hogy beszélhetsz így? Nem szereted, vagy mi? Hogy beszélhetsz így az egészről? Tudod, ha Jimin lenne ebben a helyzetben, ha Jimin ülne ott, én nem ülnék itt, mint egy mártír, nem ülnék így, teljesen nyugodtan, hanem minden követ megmozgatnék! Mindent, mindent, hogy visszakaphassam, de te nem! Tudod miért? Mert önelégült vagy, és… áh! Elegem van az egészből! Fel nem tudom fogni, miért csinálod ezt, miközben Taehyung láthatólag nincs jól! – Lassan intettem Jungkookot csendre, mielőtt kihúzta volna a gyufát. Nem akartam balhét, kivételesen nem; volt elég gondunk a vita nélkül is.

– Jungkook, fékezd magad. – Nem mondtam ennél többet, azonban a maknae csak megrázta a fejét, hitetlenkedő, degradáló pillantásokkal illetve minket.

– Mindig azt mondtuk, a családért mindent. Mindig úgy volt, aki egyszer a család tagja, azt megvédjük, ezzel szemben tudunk valamit, sejtünk valamit, mégsem teszünk semmit. Ha Jimin ülne ott… én felégetnék magam körül mindent. De mindent – súgta, majd azzal a lendülettel felállt az asztaltól, és ott hagyva az ételt, elindult ki az étkezőből, Jimin pedig nagy szemekkel nézett utána, majd rögvest felpattant, hogy utána rohanhasson, mielőtt valami bajt csinált volna.

Hoseok felsóhajtott, az asztalra könyökölve, homlokát masszírozva az ujjaival, összeszorított szemekkel.

– Mondtam én, hogy Jungkook bele van zúgva Jiminbe – húztam ajkaimat sanyarú vigyorra, hátha tudom a hangulatot oldani, de Hoseok gyilkos pillantásai arra sarkalltak, hogy inkább elhallgassak.

– Hát, kurvára örülök neki, hogy az öcsém buzi – morgott Yoongi, elhúzva az ajkait.

– Ugyan, ne beszélj így – mosolyogtam Yoongira, ignorálva Hoseokot, és nem azért, mert nem akartam neki támaszt nyújtani, hanem mert gondolkodott, és szerettem volna, ha dűlőre jutna magával, az érzéseivel. Reméltem, hogy Jungkook most elindított benne valamit, és utána akar majd járni a dolognak, mielőtt késő lesz. – Nem rossz ez.

– Nem hát, amúgy sem izgat, én mindenhogy szeretem, de! – hangsúlyozta az utolsó szót, rám nézve. – Pont Jiminbe?! Meg mióta? Nekem erről nem is szólt – dünnyögte, fintorogva, mire elnevettem magam, hátba veregetve őt.

– Én sem mernék, mert pukkancs vagy, drága Yoongi – kacagtam, fél szemmel Hoseokot nézve, aki fájdalmas, sanyarú tekintettel pislogott ujjai alól Taehyung felé, mintha csak azt várná, a fiú feláll, és hozzá rohan, de Taehyung nem így tett; még csak vissza sem nézett rá.

Nem tudom, mi lesz így. Fogalmam sincs, mi lesz így vele. Velük.

Taehyung

Mély sóhajt eresztettem ki ajkaimon, miközben az előttem lévő ételt néztem, amihez egyáltalán nem volt semmi, de semmi gusztusom. Csak turkáltam a tányérban helyet foglaló moslékot, miközben azon gondolkodtam szüntelenül, miért mindig én? Miért nem lehetne valaki más, valaki, aki… nem is tudom, aki jobban rászolgál a szenvedésre? Miért engem kellett Namjoonnak már az első napokban kiszemelnie? – Lényegtelen, végül is. Így történt, visszafordítani már nem lehet az eseményeket, el kell viselnem minden atrocitást, ami engem ért, és örülnöm annak, hogy legalább életben vannak a többiek, és mivel Namjoon tartotta az ígéretét, a gondolattal sem játszott, hogy megölje őket. Önfeláldozás? Lehet, de mindenki, bárki ezt tette volna a helyemben, hiszen kétlem, hogy akárki végig tudta volna nézni a szerettei pusztulását. Én legalábbis, erre képtelen lettem volna, nekem nem lenne lelkierőm hozzá. Szerettem Hoseokot, jobban, mint eddig bárkit, repesett érte a szívem, húzott hozzá, de ha megszegem a szavam, Namjoon is ezt tenné, és nem akartam háborút. Legyen ennek vége, és ha csak így előzhető meg, ha csak így lehet ennek véget vetni, akkor hiába vergődök. Már az elején ezt kellett volna tennem, már akkor, mikor Daehyun és Yoongi elhoztak, hadakoznom kellett volna, elérni, hogy hagyjanak ott. Akkor talán minden másképp alakult volna… – Már mindegy. Megtörtént, most már csak annyit tehetek, hogy befogom a számat, viselem a sorsomat, és ha életem végéig itt maradok, akkor elviselem a többi fájdalmat.

Egy ember még nem ér semmit, de ők már igen.

– Jaj, Taehyung, vághatnál egy kicsit boldogabb arcot, hát nézd meg, élnek, és virulnak, minden a legnagyobb rendben van! Igazán büszke lehetsz magadra, megakadályoztad, hogy meghaljon egy pár szeretted – kuncogta mellettem Jin, lágyan simítva a hajamba, mire felsóhajtottam, majd nagy nehezen az ajkaimhoz emeltem a pálcikámat, hogy valamit a gyomromba juttathassak.

Éreztem magamon folyamatosan Hoseok tekintetét, és olyankor mindig eszembe jutott, hogyan nézett rám, amikor előadtam, miért mentem oda hozzá. A szívem hasadt bele az arcába, a szemeinek csillogásába; láttam a szemein keresztül, ahogy összeroppant a bensője, de inkább roppanjon össze, inkább törjön szilánkosra a szíve, minthogy meghaljon, mert azt én nem élném túl. Arra még van esély, hogy túllép rajtam, elfelejt engem, de az életbe már nem tudnám őt visszahozni, bármennyire is akarnám.

– Majd túllép rajta, Jin, hagyd csak – húzta mosolyra az ajkait Namjoon, egy falat ételt véve szájába, hogy megrágva azt, le is nyelhesse, miközben engem szuggerált az íriszeivel.

Hányingerem van tőle. Undorító, mocskos…

– De zavar a fancsali pofija – vallotta be Jin mély sóhajjal, ami elég drámai volt, noha tudtam, nem gondolta komolyan, amit mondott; élvezte a szenvedésem, nem is akármennyire. Mind a kettő élvezte…

– Majd megszokod – vigyorgott Namjoon, megvonva a vállait. – Annyit sajnálok, hogy ritkán ered meg a nyelved – intézte felém a szavait, amiket figyelmen kívül hagytam, csak a számba juttattam egy újabb falatot, kín keservesen nyelve le azt. Szinte éreztem, ahogy végigkaristolja a torkomat, pedig nem volt sem éles, sem hegyes tárgy benne, pusztán akkora gombóc uralkodott a gigámban, ami ennyire zavaró volt.

– Azt én is – csóválta meg Jin a fejét –, de majd megered. Örökké nem maradhat csendben, igaz, Taehyungie? – kuncogta, megsimítva az arcomat, mire emeltem a kezemet, hogy elüssem magamtól, de Namjoon ciccegő hangja megakadályozott a tettemben.

– A-a! Emlékszel, miben állapodtunk meg. Egy rossz mozdulat, egy rossz pillantás, és a szeretett Hoseokodnak vége – hajolt a fülemhez, mire lehunytam a szemeimet, visszaengedve szabad kezemet az ölembe, megadóan sóhajtva. – Jó fiú. Ezt már szeretem – hajolt el tőlem elismerően, majd mikor felnyitottam szemhéjaimat, reflex-szerűen találkozott a tekintetünk Hoseokéval, azonban, mielőtt szemeimből bármit kiolvashatott volna, elkaptam róla a pillantásom, és bármennyire nehéz volt, Namjoonra mosolyogtam.

Nem tehettem mást.

Jungkook

– Mire készülsz? – Jimin ijedt hangjára felkaptam a fejemet, majd szusszantottam egy mélyet, miközben kiterítettem Yoongi holmijait, amik szükségesek lehetnek.

– Nem fogom ezt ölbe tett kézzel nézni! Hoseok teljesen megbolondult, nem tudom, hol hagyta az eszét, de Taehyung nem önszántából tette, amit, ebben biztos vagyok! Érzem, tudom, hogy így van! Csak ezt ő valamiért nem látja, vagy nem akarja látni. Talán annyira fáj neki, hogy nem képes ésszerűen gondolkodni, fogalmam sincs, de én ezt nem nézem tovább – motyogtam, válogatva a bátyám holmijai között, és szinte azonnal a kezembe kaptam egy zseblámpát, hümmögve.

– Jó, de mit akarsz tenni? Nem csinálhatunk butaságot, te is tudod – súgta Jimin, leguggolva mellém, mire ránéztem gyönyörű arcára, és elmosolyodtam.

– Csinálhatunk? – kérdeztem vigyorogva. Rögtön lesütötte a szemeit, megköszörülve a torkát, aprót bólintva.

– Ha te, akkor én is. Nem hagylak egyedül – mondta halkan, a szemeimbe nézve, mire elmosolyogtam, megsimogatva vörös haját, belekapva tincseibe, hogy azokon keresztül simíthassam meg fejbőrét is.

– Nem kell velem jönnöd – kaptam kezembe a hangfelvevőt, eszelős vigyor kíséretében. – Nem csinálok őrültséget, mindössze… bebizonyítom, hogy nekem van igazam. Elmegyek Namjoon cellájához, ahol minden bizonnyal Taehyung is tartózkodik, és addig fogom erre – emeltem meg a hangrögzítő kütyüt – felvenni a hallottakat, amíg el nem hinti valaki, mi az igazság, mi áll a dolog mögött. Nem keverek bajt, mert akkor meg is ölnek a többiek. – Miután a zsebembe csúsztattam a készüléket, majd a zseblámpát is, mély sóhajjal néztem Jiminre, aki elmosolyodott, követve a mozdulataimat, talpra kényszerítve magát.

– Veled megyek, nehogy bajod essen. Rendbe kell hoznom ezt az egészet – túrt a tincseibe zavartan, beharapva az alsó ajkát. Irigyelve néztem a fogait, amik a puha párnácskába mélyedtek, azonban, mielőtt túlságosan elgondolkodtam volna a látványán, megköszörültem a torkomat, a cella ajtaja felé sandítva.

– Rendben, de óvatosnak kell lennünk. Ma közös filmezés van, azon biztos, hogy részt vesznek, mert Namjoon imádja a filmeket. Addig mi felkészülünk. Belopózunk a cellájukba, én az egyik ágy alatt, te a másik alatt leszel, és ott maradunk ébren addig, amíg le nem mennek reggelizni – adtam az instrukciókat, mire hevesen, egyetértően bólogatott. – Közben felvesszük a készülékre azt, ami bizonyíthat mindent. Ha nem jön össze, visszamegyünk másnap, és így teszünk addig, amíg nem lesz a kezünkben valami. Nagyon résen kell lennünk, mert ha lebukunk, akkor végünk van. Egy tüsszentés az életünkbe is kerülhet, mert betörtünk hozzájuk – mondtam halkan, de annál komolyabban, mire egy reszketeg sóhaj hagyta el az ajkait, ezután pedig bólintott, helyeslően.

– Rendben. Így lesz. Meg tudjuk csinálni – kacsintott rám, mire elvigyorodtam.

– Meg hát! Megmentjük Taehyungot, és Hoseokot is összeszedjük, aztán…

– Aztán? – pillogott Jimin, mire elmosolyodtam, lesütve a szemeimet. Azt akartam mondani, hogy aztán bevallom neki, mennyire szeretem őt, de végül elharaptam a mondatot, hiszen sejtettem, a szíve még Taehyungért dobog, és őszintén, rettenetesen fájt ennek a ténye.

Igen, végig kellett néznem, ahogy az egyetlen szerelmem szenved olyasvalaki miatt, aki meg mást szeret. Szörnyű volt, a tudat is, hogy nem én vagyok az, akibe szerelmes, de… én annak is örülnék, ha Taehyunggal lenne együtt, csak boldognak láthassam az arcát, őt magát.

– Majd meglátod. Igyekezzünk, talán fél óra van a film vetítésig, addig nekünk el kell helyezkednünk. Gyere – súgtam, elkapva Jimin karját, magam után rángatva – nem nagyon kellett rángatni, jött magától is.

Féltem, hogy lebukunk, féltem, hogy bajba jutunk, de meg kellett tennünk, mert ha ez így marad tovább, az egész banda rovására megy Hoseok viselkedése. Akármennyire hadakozik, és mutatja azt, hogy nem érdekli az egész, nyílt titok volt, mennyire szenvedett Taehyung hiányától, és a bűntudattól is, ez pedig így nem mehetett tovább, mert ez lesz a vesztünk.

Miért nehéz bevallania csak egyszer, hogy néha lehet ő is gyenge? Hiszen emberből van…