Closed (11/?) - VKook

Cím: Closed

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, erőszak, yaoi
Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, középiskolás, tizenhét éves fiú, akinek sajnálatos módon elváltak a szülei - a folyamatot egy híres, neves ügyvéd vezette le, aki Jeon Jungkook névre hallgat. 
Habár, Taehyung érzi, a válás óta valaki mintha folyamatosan figyelné, sokszor azt hiszi, ezt csak beképzeli magának, de koránt sem mer komolyan belegondolni abba, hogy valaki minden egyes nap követi, figyeli őt, vágyának forrását. Fogalma sincs róla, hogy egy éhes fenevad jár a nyomában, s tud minden lépéséről, de amíg nincs tettlegesség, addig nincs probléma sem.
A vágy, a téboly egy idő után viszont cselekedetre bíró képességet ölt magára... 

Hozzáfűzés:  Itt is lenne a folytatás. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek. :)
Jó olvasást! ❤❤❤❤❤❤❤

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Jungkook

Elmosolyodom szavain, hiszen nem csak, hogy meglep ezzel, de különösképpen, hatalmas boldogsággal tölt el ez az egész. Hiába fél tőlem, mégis velem akar lenni, velem akarja megosztani azt a pihenő idejét, ami megadatott neki ahhoz, hogy a szex utáni fáradtságot kipihenje.

– Azt mondod, hogy jobb vagyok a semminél? – kuncogom, amire azonnal egy bólintással felel. – Nos, ha ez így van, akkor mostantól változtatok az eddig meglévő dolgokon – borzolok bele, így is kócos hajába, mit ő egy apró remegést produkál érintésem alatt. Valóban fél, már csak attól is, ha hozzá érek. Ezt nem akarom, szeretném, ha nem félne tőlem, hiszen nincs miért, sosem bántottam komolyabban.

– Mármint? – emeli fel rám tekintetét, összekapcsolva övét az enyémmel.

– Nem hagylak a sötétben, sőt, a mai nappal kapcsolatban választhatsz. Feljössz velem, vagy maradjak én itt veled? – érdeklődöm, mitől szemei azonnal felcsillannak, majd szinte azonnal rá is vágja a választ.

– Szeretnék felmenni. I-inkább felmennék veled – dadogja, mit megmosolygok, azzal felkelve az ágyról, kiropogtatom fájó tagjaimat.

– Rendben, a mai napra felengedlek – nyújtom felé tenyerem, hogy felsegítsem, mit vonakodva, de elfogad, azzal ismét magamhoz húzva törékeny testét, elindulok fel vele a házba, hogy teljesítse akaratát s bebizonyítsam neki, hogy igenis szerethető vagyok. – Viszont azt jól jegyezd meg, ha egyszer is megpróbálsz meglóg… – Nem hagyja, hogy befejezzem, ahogy közbeszól.

– Nem teszem meg. Nem fogok meglógni, tanultam belőle – néz mélyebben szemeimbe, ami meglepő, hiszen eddig ezt nem tette. Innen is tudom, hogy valóban igazat beszél, megtanulta és bizonyára elfogadta, hogy számára nincs másik otthon, csak is Jeon Jungkook háza.

– Jó fiú – paskolom meg gyengéden arcának bal oldalát, végül csak elengedem, hogy szabadon mászkálhasson a házban, viszont biztonsági okokból, a bejárati ajtót kulcsra zárom.

– Azt tehetsz, amit szeretnél, viszont úgy, hogy lássalak. Annyira még nem bízom benned, hogy valóban el is higgyem azt neked, hogy nem lógsz meg.

Mondjuk, nem mintha sokat számítana, tekintve, hogy nem jutnál messzire – vetem le magam a kényelmes bőrkanapémra, hogy a tévém távirányítójáért nyúljak és bekapcsoljam vele a készüléket. Nagyon régen ültem már le ide, hogy nézzek valamit. Ez a fiú minden időmet és gondolatomat kitölti, minek inkább csak nagyon örülök.

Hallom, hogy a hátam mögött motoszkál, a konyha irányából, így mikor hátranézek, megpillantom, hogy egy pohár vizet tölt magának, amit szinte egy szuszra iszik meg. Még jó, hogy felhoztam, a vizéről el is feledkeztem. Mély sóhajt hallatok s mikor lassan besétál a nappalimba, látom miként néz körbe, megcsodálva a helynek minden pontját.

– Tetszik?

– Igen. Nagyon otthonos és szép – ad választ, miközben vet rám egy futó pillantást.

– Örülök, hogy tetszik, azonban ez már nem csak az enyém, hanem a tiéd is. Ha szeretnél majd valamit, bútort, vagy bármit, szólj – mosolyodom el kedvesen, miközben felé nyújtom karom, ezzel azt jelezve a számára, hogy jöjjön ide; mit némán teljesít, leülve mellém. Azonnal magamhoz húzom, átölelve derekánál, úgy fixírozva a hatalmas síkképernyőt.

– Nekem így tetszik, ahogy van – szuszogja, megremegve karjaim között, mikor picit szorosabban ölelem testét magamhoz.

– Rendben, akkor így marad – reflektálom mondandóját, mígnem a távirányítót adom kezébe, hogy válasszon csatornát, mivel nekem mindegy, hogy mit nézünk. TaeTae jobb szórakozás a számomra, mint egy bugyuta műsor.

– Nekem bármi jó, én csak… – Szavába vágok, hiszen tudom, hogy kurvára nem érdekli az, ami most megy.

– Keress valami mást. Nekem más jobban leköti a figyelmem. Nézz mesét, ahogy szoktál, vagy valamit, amit szeretsz. Ne félj tőlem, Taehyung, nem vagyok egy szörnyeteg, aki fel akarna falni téged. – szuszogom hajába, mit ugyancsak megcsókolok, hagyva, hogy végre elváltsa azt a hülye hírcsatornát és helyette, valami számára szórakoztató műsort keressen.

Túl kellemes vele lenni, túlságosan szeretem az illatát, ami egyre csak bódít és hagyja, hogy a fáradtság elborítsa az agyamat. Ha nem vigyázom, még elszalasztom az alkalmat arra, hogy megakadályozzam a szökésében. Nem bízom benne ilyen téren, de mégis… mégis az álom hamar elmémre telepszik, így fejem a másik vállára döntöm, úgy szuszogva, távolról ugyan, de hallgatva a tévé moraját.

Taehyung

A szívem hihetetlen tempóban vert – elaludt mellettem, a vállamnak döntött fejjel, előttem pedig itt volt az elhalaszthatatlan lehetőség, hogy azonnal menekülőre fogjam, és magam mögött hagyjam ezt az egész Poklot. Remegett minden egyes porcikám, ahogy már-már elképzeltem magam előtt, hogy kiléphetek az ajtón a több napos szenvedés után, és itt hagyhatom ezt az egész őrületet – már épp mozdultam volna, hogy megtegyem, valami mégis megbénított. A félelem.

Azt ígértem, nem fogok elszökni, s ugyan, nem ér sokat az ígéret, én is tudom nagyon jól, nem is kellene betartanom, én nem ezen kattogtam. Nem az érdekelt, hogy megszegem a szavamat, hanem az, ha megint lebukok, ha valamilyen csoda folytán felébred a „bántalmazóm”, biztosan hatalmas büntetésben részesülök, ez pedig halálra rémített. Nem akartam a pincébe zárva letölteni a fél életemet, nem akartam láncon, bilincseken vergődni – nem akartam arra ébredni, hogy az álmomban való mocorgásom közepette megcsörren a lánc, mi végig húzódik a kezemen, egyenesen a falig.

Lassan néztem le a mélyeket szusszanó férfira; nem láttam mást, csupán a hajkoronáját, s az orra hegyét – csak fel kellene pattannom, nem foglalkozva semmivel, és rohannom, amerre a szemem is ellát.

Nagyokat nyelve néztem a képernyőre, mi előttem villogott; egy mese ment benne. Nem volt semmi különös, nem is nagyon néztem már meséket, de ez valahogy visszahozta a gyerekkoromat – a kis gyermekkoromat –, s ha egy kicsit is, de úgy érezhettem mellette, minden rendben van. Minden a legnagyobb rendben, még akkor is, ha ez koránt sem volt így. Hiszen egy őrült rabolt el, szexjátéknak használ, édesének, kincsének hívj, egyetlen drágájának, ami undorító, hányingert keltő, s legszívesebben a puszta kezemmel megfojtanám, ha lenne annyi erő bennem, de nem volt. Annyi nem volt…

Reszketeg sóhajt hallattam, s már épp rábírtam volna magam a mozgásra, amikor csilingelni kezdett elmémben mély, nyugodt hangja:

„Viszont azt jól jegyezd meg, ha egyszer is megpróbálsz meglógni...” – Ugyan, az utolsó szótagot nem mondta ki, én mégis tudtam, mi az, s sejtettem a folytatást is.

Mély nyögéssel hajtottam le a fejemet, s egy beletörődő szusszantást hallattam; úgyis lebuknék, úgyis felébredne, és akkor mehetnék vissza megint a pincébe, kikötve, akár egy rühes, semmirekellő kutya.

Nem mertem mozdulni.

Ahelyett, hogy kihasználtam volna a lehetőségeimet, beadtam a derekamat, s könnyes szemekkel, remegő ujjakkal váltottam csatornát, hogy egy másik műsort nézhessek, fájó, sajgó szívvel – talán életem alkalmát szalasztottam el. Talán most minden normális ember hülyének nézne, de rettegtem, féltem, mi lehet a következménye a műveletemnek, így inkább neki sem álltam.

Nem akartam büntetést… nem akartam visszakerülni a pincébe. Még itt is jobb, mint ott.

Ezerszer jobb…

Jungkook

Mély szusszantással nyitom fel pilláimat, amikor halk, sistergő hang üti meg fülemet. Fel sem fogom igazán, hogy hol vagyok és mi történt, csak a tévé erős fénye az, ami majd’ kiégeti a retinámat, mikor azon az adott csatornán már nem megy semmi, csak a hangyafocit nézheti ilyenkor az illető. Ásítva egy nagyot, feljebb tornászom magam a kanapén, mígnem eszembe jut a másik.

Én úgy aludtam el, hogy Taehyungot nem zártam be és nem is tettem semmi olyan óvintézkedést a szökése ellen, azon kívül, hogy bezártam az ajtót. Gondterhelt arckifejezéssel nézek körbe és épp úgy helyezkednék, hogy felkeljek, amikor valami megakadályoz ebben, vagyis jobban mondva, valaki. Ahogy jobban szétnézek magam előtt, akkor pillantom meg a mellettem, békésen szunyókáló fiút. Úgy érzem, hogy nagy kő esett le a szívemről, hiszen nem tudom, mihez kezdtem volna, ha elszökik, pedig most tökéletes lehetősége lehetett volna rá, mégsem tette.

Lehetséges, hogy mégis kezd valamennyire megkedvelni? Vagy csak annyira retteg tőlem, hogy fél a következményektől, ami szörnyűbb lenne, mint az első?

Nos, bármelyik eshetőség miatt is maradt, engem ez akkor is nagy örömmel tölt el. Végig simítva békés, angyali arcán, tekintetem a tévére szegezem, ami idegesítően erős fényt bocsájt ki magából, így több sem kell, hogy a másik mellől elvegyem a távirányítót és kikapcsoljam azt.

Mikor ismét a másikra nézek, megmosolygom édes látványát, azzal felállva a kanapéról, érte nyúlok, hogy kényelmesebb pozitúrába fektessem, egy kényelmesebb ágyra. mihelyst megemelem és elindulok vele a hálószobám irányába, érzem, ahogy összerezzen s mikor lenézek rá, találkozik a tekintetünk.

– Sssh. Csak beviszlek a szobámba, pihenj nyugodtan – eresztek meg felé egy mosolyt, azzal amint feje ismét a vállamnak dől, meglepődve pillantok le rá, hiszen olyan volt ez az egész, mintha valami varázsigét mondtam volna neki.

Elfektetve az ágyamon betakargatom, majd gyönyörködni kezdek szépséges alakjában, arcban, ahogy hosszú pillái szinte legyezőként terülnek szét arccsontja felett. Fenséges látványt nyújt a számomra, hiszen nem mindennap pillanthatom meg őt az ágyamban.

– Olyan szép vagy, Taehyung – suttogom, megcirógatva arcát, amit ő észre sem vesz, mivel már rég az álmok földjén jár, miközben engem is hívogat, csalogat, hogy csatlakozzam hozzá.

Nem is kell többször átgondolnom, azonnal befekszem mellé az ágyba, szorosan magamhoz ölelve vékony testét, hogy ott folytassam az alvást, ahol abba hagytam.

Reggel, szokásomhoz híven, ugyancsak korábban kelek, mint a másik, aki talán most piheni ki azt a pár napot, amit eddig itt eltöltött nálam. Tudom, hogy nem aludt sokat, mivel meg kellett birkóznia a gondolattal, hogy nem mehet haza és egy olyan pasas, mint én, folyamatosan baszogatja, szó szerint. Nem könnyű neki, ezzel tisztában vagyok, viszont nem is én lennék, ha nem tartanám meg magamnak, ha nem venném el azt, ami nekem jár.

A kávé kellemes illata lengi körbe a házat, minden egyes jelenlévőnek tudtára adva, hogy addig jó elfogyasztani azt, míg meleg és annak érzete kellemesen átjárja a testet-lelket egyaránt. A kávé mellé, némi reggelit is készítek, hogy ha felébred, tudjon miből enni és remélem, hogy hamarabb felébred, mint hogy én elmegyek dolgozni, mert ha ez nem történik meg, sajnos le kell őt vinnem a pincébe. Bár, ha jobban belegondolok, így is úgyis le kell őt vinnem, mivel egyedül nem flangálhat a házamban, főleg úgy, hogy tudom, így biztos meglépne. Az órára pillantva, mély sóhajt engedek meg, mikor látom, hogy azon már lassan fél kilenc van és a fiú még mindig alszik. Viszont az is meglehet, hogy a mai napot kihagyom a munkában, hogy vele töltsem azt a kis időt is. Szeretném megszelídíteni, azt szeretném, ha az én kezeim alatt olyan legyen, mint egy szeretetéhes, szelíd kiscica. Épp felállnék, hogy a telefonomért menjek a pulthoz, szólni az irodában, hogy kihagyom a napot, amikor betoppan a konyha ajtaján Taehyung. Kócos haja a szélrózsa minden irányába áll, álmos, gyűrött képe pedig hangos kuncogást csal elő belőlem.

– Jó reggelt. Látom jól aludtál – vigyorgom, végig figyelve azt, ahogy kihúzza a széket s leülve rá, felkönyököl az asztalra, álmosan nézve maga elé, minek célzását értem. Azonnal a kávégéphez lépek, amiből kiveszem az elkészült nedűt, letéve azt az én Kincsem elé.

– Viszonylag igen – ásít egy nagyot, elfogadva a bögrét, amit odanyújtottam neki.

– Ennek örülök. Viszont, van egy jó hírem. Ma nem megyek be dolgozni, így az egész nap a miénk lesz. Mihez lesz kedved? Mit csináljunk? – kuncogom, miközben egy ördögin perverz terv bontakozik ki elmémben. Kérdő pillantására csak leülök vele szemben, belekortyolva kávémba, mielőtt folytatnám.

– Mit csináljunk ma? Milyen szexuális dolgot kívánnál? A szopás és a semmittevés kilőve, vagy ha szopás van, akkor azt viszonozni is kell. Nos? Mit tegyek ma veled?

Taehyung

Hiába igyekeztem győzködni magam, miszerint valamit tennem kellene, képtelen voltam rá; a vége odáig fajult, hogy teljesen elijesztettem saját magam a meneküléstől, így magatehetetlenül ültem a kanapén, felhúzott lábakkal, át is ölelve őket, figyelve, hogy Jungkook ne ébredjen fel, majd egy apró, elhaló sóhajjal néztem tovább a tévét. Nem mertem cselekedni, így az álom is hihetetlenül gyorsan jött a szememre; régen aludtam már rendesen, s ugyan, a félelem még mindig intenzíven lobogott bennem, már annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam figyelembe venni.

Elaludtam.

Reggel arra számítottam, hogy majd a pincében fogom felnyitni a pilláimat, azonban ez elmaradt: egy kellemes – már, ha lehet így nevezni ezt a helyet – légkörben ébredtem, s már-már kezdtem azt hinni, az otthonomban lehetek a beszűrődő Napfény miatt, de gyorsan rá kellett jönnöm, ez nem így van. Lebiggyesztett ajkakkal vettem tudomásul, hogy ugyan, nem a pincében voltam, de még mindig ebben a lakásban tartózkodtam, csak épp Jungkook hálószobájában.

Felsóhajtva túrtam kócos, szét aludt tincseimbe, majd a szemeimet dörzsölgetve keltem ki a puha matracból, hogy a elindulhassak, először a konyhába. A másik nem volt mellettem, így valószínűsítettem, már ébren volt, csak engem nem keltett fel; nem tudnám megmondani, miért nem, de inkább… nem is akarok rá választ kapni. Jobb, ha nem tudom, azt hiszem.

A konyhába kiérve, a másik hatalmas vigyorral köszöntött, s amint vonakodva, félve letettem a fenekemet az egyik székre, ő azonnal elém csúsztatott egy bögrét, miben kávé volt, tejjel felöntve. Rögtön ráemeltem a tekintetem, kissé talán meglepődve, ugyanis tudtam, törődni szeretne velem, de a kegyetlenségei miatt annyira… abszurdnak, hihetetlennek tűnt ez számomra. Egyszerűen nem értettem…

Megerőszakol, olyan dolgokat vár el tőlem, miktől rosszul vagyok, fájnak, de mellette kedvesen mosolyog rám, kávét ad nekem, finom reggeliket, ebédeket készít.

Nem értettem.

Miért csinálja ezt?

Ha érdeklem, miért nem próbálkozik máshogy? Érdeklem egyáltalán, vagy csak szeretne minden alkalommal megdugni, és a kedveskedés azért van, hogy ne ijesszen el magától egyre inkább? Logikátlan, hiszen ezekkel a tettekkel nem csak elrémiszt, de el is bizonytalanít.

Tényleg nem tudtam őt megérteni.

Kérdése után majdnem félrenyeltem a kávét – amilyen jó ízűen kezdtem el iszogatni, az olyan gyorsan párolgott el. Már kezdtem azt hinni, ez a rémálom lassan csillapodik, és talán ő is visszavesz a lendületből – nem tudom, miért hittem ezt. Attól, hogy egy nap hagyott nekem békességet, és az ágyában alhattam, igazán nem kellene elbíznom magam.

Naiv vagyok, és ostoba.

– É-én… nem is tudom – szorongattam a bögrémet ujjaimat, lesütött szemekkel bámulva az előttem elterülő merev lapot, minek közepén egy fonott, gyümölcsös kosár helyezkedett el, pár pohárral az asztalon. Remegni kezdtek az ujjaim, hiszen erre mit mondhatnék? Én nem akarok semmit. Az ég világon semmit.

– Mondd csak – vigyorgott negédesen –, mit szeretnél ma tőlem? – harapta be alsó ajkát. Futólag rá pillantottam, de el is kaptam tekintetem, megadó sóhajjal.

Mit válaszolhatnék erre? Semmit sem akartam… tőle semmit.

Miért kérdez ilyesmiket? Biztosan tudja, mit hogyan gondolok, vagy érzek. Így akarna büntetni minden áron?

– Mindegy – sutyorogtam. – Csak azt kérem, hogy ne adj be nekem semmit – sutyorogtam, alig hallhatóan.

– Akkor nem fogod élvezni – mondta kissé elhúzott ajkakkal; hallhatóan nem tetszett neki, amit mondtam.

– Azzal sem élvezem, csak az érzékeimet befolyásolja! Nekem nem tetszik, továbbra sem az, amit csinálsz – remegtek meg ajkaim, próbálva finoman közölni mondandóm, több-kevesebb sikerrel.

– De én gyűlölöm, ha a partneremnek nem tetszik, amit csinálok – sziszegte, indulattal a szemeiben.

– Akkor minek csinálod? – csattantam fel, már-már kétségbeesetten. – Soha, semmi nem fog tetszeni, mert gyűlöllek, gyűlölöm, amiket teszel, és gyűlöllek téged is! Soha, soha nem fog tőled tetszeni semmi, még egy ölelés sem, még egy apró simítás sem, mert gusztustalan vagy, undorító és hányingerem van tőled! Gyűlöllek! – fakadtam ki csalódottan, félre tolva a bögrémet is, könnyes szemekkel nézve magam elé; nem kívántam már a kávét, sem mást.

Ugyan, tudtam, ezt nem kellett volna mondanom, vissza kellett volna fognom az indulataimat, de ha arra várt, hogy előbb-utóbb én majd megkedvelem ezek után, vagy tetszeni fog, hogy mindennap megerőszakol, akkor nagyon téved.

Akármi is lesz a büntetésem, jobb, ha tudja: amíg csak itt tart, amíg fogságban tart, nekem soha, semmi sem fog tetszeni tőle. Soha.

Jungkook

Tudom, hogy őszintén mondja minden egyes szavát, tudom, hogy eddig azt vártam el, hogy legyen velem őszinte, de úgy érzem, hogy kezd sok lenni ez a túlzott őszinteség, miszerint gyűlöli azt, amit vele csinálok és gyűlöl engem is.

A düh és az elkeseredettség kezd úrrá lenni rajtam, hiszen most valóban úgy érzem, hogy semmi, de semmi esély nincs arra, hogy megkedveljen, hogy elfogadjon s ez merőben elkeserít, sőt mi több, egyenesen agresszívvá tesz. Dühömben az asztalra csapok, tojva magasról arra, hogy ő mennyire ugrik meg ijedtében s, hogy mennyire húzza össze magát, mikor a bögréinket az asztalon lévő, gyümölcsökkel teli fonott kosárral együtt lesöpröm az asztalról, hagyva, hogy szétcsattanjanak a hófehér járólapon és a gyümölcsök is szabadon guruljanak, amerre kedvük tartja.

– Hát pedig ideje megszoknod és megbarátkoznod a gondolattal, hogy én igen is kefélni fogok veled és neked élvezned kell! Meg kell azzal is barátkoznod, hogy ha engem fogsz gyűlölni, akkor a hátralévő nyomorúságos életedben nem lesz senki, akihez valamilyen szinten kötődhetnél! – kiabálok vele, teljesen elvesztve a józaneszem. Ez a kölyök annyira szemtelen, annyira felingerel, hogy azt elmondani sem tudom.

– Nem is akarok hozzád semmilyen formában sem kötődni! – emeli meg ő is a hangját, igaz tekintetében végig ott csillog a félelem.

– Márpedig fogsz, ezt garantálom! – ingerülten mutatok felé, remegő kézzel, ahogy az indulat dolgozik bennem.

– Nem fogok! Gyűlöllek, egyenesen undorodom tőled, soha nem fog tetszeni tőled semmi! Soha, érted? – csap most ő is az asztalra, mitől az így is pattanásig feszülő idegszálam, szinte már lüktet attól a terheléstől, amit ő okoz.

– Jó! – csattanok fel, felállva az asztaltól, megkerülve azt, hogy odasétáljak hozzá, majd közel hajolva, megtámaszkodjam a székének háttámláján. – Akkor meg fogsz poshadni abban a magányban, amit magadnak okozol. Engem aztán nem érdekel, hogy gyűlölsz, vagy szeretsz, amit akarok, azt úgy is megkapom tőled. Tudod, én megpróbáltam veled kedves lenni, de ha neked ez nem kell, ha nem kell a törődés és a gyengédség, hát legyen! – ekkor lökök egyet a székének háttámláján, aminek következtében Taehyung hátra esik, felborulva a székével együtt.

Azonnal fölötte termek és leszorítom őt a padlóra, úgy nézve ijedt szemeibe, mitől úgy érzem, hogy talán inkább erre van szükségem. Eddig nem akartam félelmet látni a szemeibe, de ha jobban belegondolok, ez jobban áll neki, na meg, megérdemli, hogy az élete rettegéssel legyen tele.

– Megkapod tőlem az igazi rettegést, megmutatom neked, hogy milyen is az, ha eljátssza valaki a jólelkűségem – szorítok pizsamájának gallérjára, úgy emelve meg picit.

– So… soha nem is voltál jólelkű – nyögi ezt ki a számomra, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

– Nem-e? – vonom fel egyik szemöldököm, miközben szám egyik sarka is megrándul, miután gunyoros, ördögi mosolyra húzom azt.

– Nem! Eleve, hogy elraboltál és akaratom ellenére itt tartasz, az inkább gonoszságról, mintsem jólelkűségről árulkodik! Undorító vagy és borzalmas – nyög fel a végén, amikor a gallérjánál fogva húzom talpra.

– Tehát így állunk. Jó, tudod mit? Hát legyek olyan, aminek most gondolsz. Borzasztónak és undorítónak tartasz? Hát legyen, az leszek. Most kifejezetten az leszek a kedvedért! – marok hajába, erőteljesen hátrafeszítve fejét, mit a nyakának erős harapása követ, mitől felsikít, belemarva ébenfekete hajamba, megmarkolva azt, ahogy kínlódik harapásom alatt, mit egy jelölésnek számít, akárhányszor belenéz majd a tükörbe, akkor lássa azt, hogy ő hozzám tartozik.

Elengedve fogaimmal a megkínzott bőrét, lenyalom ajkaimról a vérét, mi folyamatosan apró kis vércsíkokban folyik le kulcscsontjához.

– Rettegj, félj tőlem, Taehyung. Ha nem vagy képes megszeretni, hát akkor rettegj tőlem annyira, hogy el hidd azt is a végén, hogy belém szerettél és csak a félelemtől kötődsz hozzám. Én leszek a démonod, aki megkeseríti a napjaidat, akitől olyan félelem jár majd át, hogy azt fogod kívánni, bárcsak pozitív emóciókat kezdtél volna táplálni irántam! – sziszegem bőrére, mígnem hajánál fogva magamhoz húzom, erőszakosan csókolva meg ajkait, miket újra megharapdálok, végül a pince felé ráncigálom őt, hogy megmutassam neki, milyen is az igazi rettegés.

Olyan dolgokat fogok vele tenni, amiket álmaiban sem gondolhatott volna.

Féljen, rettegjen tőlem, míg csak életben van!