Shatter me with hope II. - VHope (22/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben." 

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Taehyung

Fogalmam sincs, mi történt, a világomról nem tudtam, de hallottam Hoseok hangját, és egy másik emberét is, akié túlontúl ismerős volt. Tudtam, hallottam már valahol, tudtam, hogy ismerem őt, de egyszerűen nem tudtam beazonosítani, annyira tompa volt az agyam, viszont ennek hatására elkezdtek kattogni a kerekek az agyamban, gondolkodásra késztetve, majd nagy nehezen rábírtam magam arra, hogy felnyissak a szempilláimat. Iszonyatosan fájt eleinte a látás, azt hittem, megőrülök, annyira fájt a fejem, de sűrűn pislogások után valamelyest jobb volt a látásviszony is, és mihelyst oldalra döntöttem a fejem, rögtön tekintetem elé kúszott Hoseok befeszülő teste, és Jonghyun… Jonghyun?!

Nem érdekelt, milyen, és mekkora fájdalmaim vannak, rögvest felültem, értetlenül pislantva a férfira, akit már… több éve nem láttam. Vagy öt? Magam sem tudom, de meglepett a látványa, és azt hittem pár minutumig, hogy csak képzelődök.

Hoseok értetlenül nézett rám, habogott, össze-vissza, majd Jonghyunra meredt, és mintha összeroppant volna, leült az ágyra, egyenesen rám nézve.

– Te ismered ezt az embert?! – kérdezte sziszegve, mire bizonytalanul, de bólintottam. – Remek, épp az előbb vesztegetett meg, hogy kinyír téged! – mondta azonnal, minek hatására Jonghyunra néztem, aki megforgatta a szemeit.

– Ember, túl reagálod! Naná, hogy mindent megmozgatok, csak vigyél ki innen! Franc se ölné meg Taehyungot! – piszmogott Jonghyun, mire zavartan elmosolyodtam. – Alhattál volna még, már majdnem belement, hogy én legyek Namjoon helyett a vezér – morgott, leülve Hoseok mellé, egyenesen felém fordulva.

– Rendben. Most azonnal tisztázzuk! Ki a franc vagy te, és honnan ismeritek egymást?! – kérdezte Hoseok, zaklatottan, mintha nem akarná elhinni a hallottakat.

– Jonghyun… az én gyerekkori barátom. Még tinédzser koromban sűrűn volt velem, de azt mondták, ő van rám rossz hatással, így a bátyámmal elköltöztünk, és megszakadt a kapcsolatunk – mondtam halkan, a fejemet fogva, ugyanis borzasztóan fájt még mindig. – Azóta nem láttam – motyogtam, megeresztve egy szusszantást is. Fáradt voltam, mérhetetlenül fájt a fejem, a mellkasom, és úgy éreztem, bármikor meg tudnék halni, akármelyik pillanatban.

– Hogy a mid? – súgta Hoseok, hatalmas szemekkel.

– Én vigyáztam Taehyungra, mikor gyerekek voltunk – vont vállat a férfi, egyenesen rám nézve. – Az meglep, hogy már beszélsz. Hogyhogy? – kérdezte, mire Hoseok felé néztem.

– Az ő hatására kezdtem el, de… mit keresel itt? Miért vagy itt? – kérdeztem, még mindig elég tompán. Úgy éreztem, bármikor képes lennék elájulni, és gondoltam, hogy rengeteget aludtam, mégis olyan borzasztóan kevésnek tűnt.

– Gyilkosság. Kinyírtam az orvost, aki félrekezelte anyámat. – Aprót sóhajtottam, megcsóválva a fejemet, ő azonban erre már nem reagált, Hoseok pedig lassan ugyan, de megszólalt, kicsit talán zavartan is:

– Szóval. Akkor őszintén. Mi a francért fenyegettél Taehyung megölésével, ha a barátod, vagy volt barátod? Meg mi a francért szívózol velem?! Valószínűleg tudtad, ki ő, mert már itt voltál Yoongi elmondása szerint, mikor lehozták a… – Hoseok szava hirtelen akadt el, majd el is mosolyodott hirtelen, lehunyva a szemeit. – Azért kezdted el a lázadást, hogy lejuss ide hozzá.

– Azért. Pontosan azért. Nem vagy te hülye, gondoltam én – vigyorgott, a könyökeit a térdeire helyezve. – Azt is tudom, miket tett vele Namjoon, ezért akarom őt kiiktatni, de a vezéri pozíciót is szeretném, viszont valahogy meg kellett téged fenyegetnem, hogy kijuttass innen, a vezéri cucc meg evidens volt, az előző börtönben is az voltam, csak áthelyeztek ide a magaviseletem miatt. Azért ajánlottam fel az alkut is.

– Milyen alku? – pislogtam értetlenül, mire Jonghyun a fejemre tette a tenyerét, rám sem nézve, majd lenyomott az ágyra, elfektetve.

– Te inkább aludj.

Hoseok

Alig tudtam elhinni a hallottakat, és tényleg hatalmas erőfeszítésembe került, mire nagy nehezen fel is fogtam azokat. Olyan volt, mintha egy hatalmas álomba csöppentem volna, túl sok volt nekem ez az információ, túlságosan nagy volt a véletlen, és nem tagadom, talán életemben másodszor, vagy harmadszor zavarodtam össze, és szükségem volt pár percre, míg valamelyest kitisztult az elmém. Viszont akkor sem tudtam hová tenni a dolgokat, valahogy nem értettem… Azaz de, értettem, nem erről volt szó, tiszta volt az egész, csak annyira furcsa, hogy már azt hittem, begolyózok. Mintha érteném is, de nem is – minek kellett ez a fenyegetés? Elég lett volna az, hogy ismeri Taehyungot, előbb-utóbb úgyis rájöttem volna. Mondjuk, mikor a fiú felkelt, úgy tűnt, mintha ezt akarta volna bevallani, de lehet, ezt csak beképzelem magamnak, és egyáltalán nem erről volt szó.

Viszont, ha ők jóban vannak, valószínűleg nincs okom aggódni miatta, mert Taehyung remek emberismerő, és ha szerinte ez a pasas megbízható, és normális, akkor tényleg nincs okom arra, hogy kételkedjek benne. – Igen, Taehyungban megbízom, főleg ilyen téren, mert eddig egyszer sem ismerte félre az embereket, én azonban bizalmatlanul kezelek mindenkit, akárkit, akivel összesodor a szél.

– Miért nem azzal kezdted, hogy ismered Taehyungot? Akkor nem is lett volna gond ebből – mondtam, összevont szemöldökökkel, mire a fiúra nézett, aki az ágyban feküdt, laposakat pislogva, mintha már itt sem lenne, és ezt gyanítottam is, mert már nem nagyon reflektált. Érzékelte ő azt hiszem a történteket, de arra már nem volt kapacitása, hogy válaszoljon is egy-két dologra.

– Mert ha nem ébred fel, talán nem hiszel nekem, az ebédlőben meg pont úgy álltál hozzám, mint aki elhinné – mondta rögtön, majd visszavezette rám a tekintetét. – Ki akarom iktatni Namjoont a közeléből, mert mindenről, mindenről tudok, arról is, hogy kapott plusz huszonkét évet – szuszogott –, és arról is, mennyi kárt okozott benne. Szóval, vigyél ki innen, mert azzal nem számoltam, hogy itt is maradok, út közben ecsetelték az őrök, itt mi a szitu ezzel a magánzárkával. Ha kiviszel, bosszút állok Namjoonon.

– Én akarok rajta bosszút állni – sóhajtottam, összevont karokkal a mellkasom előtt –, és már tudom is, hogyan, már akkor tudtam, amikor ide tüntettem Taehyungot, hogy ne legyen Namjoon szeme előtt, csak ezzel nem számoltam – mondtam halkan, a beteg fiút fixírozva.

– Álljunk bosszút együtt – jelentette ki Jonghyun –, és ha én kerülök Namjoon helyére, béke lesz, amíg csak életben vagyunk. Ha közös erővel csináljuk, biztos a siker, gondolj erre, és a békére, senki nem fogja bántani Taehyungot, mert ha esetleg te egyedül nem tudod ezt véghez vinni, akkor minden megy tovább, de ha engeded, hogy én is részt vegyek benne, mert két okom is van rá, akkor többé neked sem fáj a fejed semmi miatt, Taehyung pedig örökké biztonságban lesz. A kutyái túlságosan félnek, hogy ők is ide jutnának, így biztosan nem próbálják majd kimenteni – mondta határozottan, mire felsóhajtottam, Taehyungra vezetve a tekintetemet, majd megnyalva az ajkaimat néztem vissza Jonghyunra, mélyen elmerengve azon, amit mondott.

Valóban volt igazság abban, amit ecsetelt; ha esetleg nem jönne össze a tervem, nem tudom rábizonyítani Namjoonra a slamasztikát, akkor… – Felsóhajtottam.

– Akkor terv változás. Rendben. Kijuttatlak titeket innen, de nem fogok tudni Namjoonra bizonyítani semmit, mert ez már túl sok vád lenne, és félek, ennyien nem tanúskodnának ellene. Más kell, más terv – gondolkodtam el, miközben felálltam, megmasszírozva a halántékomat. – Olyan kell, ahol mind a hárman szabadultok, utána pedig elintézhetjük Namjoont – sóhajtottam, egyenesen Jonghyunra nézve, aki bólintott egyet, tudatosítva minden egyes szavamat. – Lesz egy köröm Junsunál – mosolyodtam el hirtelen, mihelyst lámpa villant a fejemben, ami már ugyan megfogalmazódott bennem, de nem tartottam lehetségesnek – most mégis kénytelen leszek ezt megjátszani.

– Junsu? – kérdezte Jonghyun, mire felsóhajtva bólogattam.

– Panaszt fogok tenni, hogy Taehyung milyen állapotban van. Ne ápolgassátok, legyen rosszul, a lehető legrosszabbul. Akárkinél, akinél csak lehet, panaszt teszek, milyen bánásmód ez, aztán elmondom, ha nem tesznek valamit, bizony, ki fogom ezt szivárogtatni, mert rengeteg ember halt már meg, és tudják, hogy megteszem, ők pedig tehetetlenek lennének ezzel szemben. Ezt az opciót először nem tartottam valószínűnek, de ez az egyetlen lehetőség. Mivel ekkora gáz lesz belőle – remélhetőleg –, így titeket is ki fognak innen vinni, mielőtt baj lenne. Biztosan kaptok majd büntetést, amit le kell dolgoznotok, de annyi baj legyen. Azután pedig kiiktatjuk Namjoont. – Koránt sem ez volt a tervem, sőt, mondhatni, hogy nehezítik a feladatot, viszont, ha azt veszem figyelembe, hogy Namjoon kiiktatásánál nagy szerepe lehetne Jonghyunnak, és Jaebumnak is, akkor már kecsegtető volt ez a helyzet.

Biztos voltam a győzelemben. Teljesen biztos – mindkettő elég őrültnek nézett ki, bár, azt még mindig nehéz volt felfognom, milyen figurákkal barátkozott Taehyung, de én sem voltam egy cukorfalat, így… talán nem lepett meg annyira.

– Akkor én megyek, intézkedek, mihamarabb le legyen ez zavarva. Menjetek a cellátokba, ellopom a kulcsokat az őröktől, bezárlak titeket, és intézkedek – mondtam, mire Jonghyun bólintott, Jaebum is épp ekkor lépett be a küszöbön, és ugyan nem értette, mi a helyzet, de most nem volt idő újra elmagyarázni, így tette a dolgát, amit neki is kiszabtam.

Utána lesz egy köröm, már reggel, Junsunál.

Yoongi

Folyamatosan csóváltam a fejemet, habár, így teljesen más megvilágításba került Taehyung is, és én sem hiszem, hogy olyan fenemód rossz ember lenne az a fickó, de azért volt némi rossz feltételezésem, azt hiszem, nem minden ok nélkül. Hittem Hoseok szavainak, amellett hittem Taehyungnak is, mégsem tűnt olyan egyszerűnek a képlet, főleg, hogy három embert kell majd kihozni a magánzárkából, és ha azt nézem, Daehyunnak mennyire nem tetszett már Jaebum is, hát ebből aztán fog problémát csinálni, de valamilyen szinten meg tudtam érteni. Én sem hittem azért minden jöttmentben.

– Akkor Junsu? – kérdeztem, mikor sétáltunk felfelé a lépcsőn. Mikor elloptuk a kulcsokat, és bezártuk őket, már úgy gondoltuk, teljesen felesleges a szellőzőkön át közlekedni, így inkább hanyagul lépegettünk a folyosón, majd fel a lépcsőn, egyenesen a celláink felé – azaz, én oda sétáltam, Hoseok pedig gondolom, Junsu felé tart.

– Igen. Azt kellene csak tudnom, honnan hallottam, miszerint Taehyung beteg, de majd ügyesen improvizálok. Junsu amúgy is normális, nem az a köcsög fajta, szóval, annyira nem tartok ettől. Maximum annyiból kellemetlen a dolog, hogy nem tudom, el tudják-e ezt intézni. Majd meglátjuk – szusszantott, megcsóválva a fejét.

– Sajnos, nincs semmi használható tippem, de tudom, hogy valamit majd kitalálsz. Eddig mindig sikerült. Azt nem tudod elintézni, hogy visszakerüljön hozzád? – kérdeztem halkan, Taehyungra célozva, ő pedig elhúzta az ajkait, hosszasan gondolkodva a kérdésemen, majd mély levegővel töltötte meg a tüdejét, amit komótosan ki is fújt az ajkain keresztül, miközben tettünk jó pár lépcsőfokot felfelé.

– Szerintem nem. Majd bepróbálkozom egyszer, de nem most. Azt is el kell intéznem, hogy Namjoonhoz kerüljön be valaki, nehogy Taehyungot visszaküldjék hozzá. Nem lesz egyszerű a dolog, de hiszek magamban – jelentette ki határozottan.

Igazából, tényleg nem volt egyszerű a képlet, mert mindent gondosan eltervezett, most pedig kénytelen volt úgy cselekedni, hogy fogalma sincs arról, mit hogyan csináljon, és szívből szólva, nem irigyeltem ezért – nem lettem volna a helyében. Szívesen segítettem volna, de ebben nem fogok tudni, bármennyire is szeretnék, vagy próbálkoznék.

– Én is hiszek benned. Addig én beadagolom Daehyunnak a fejleményeket – vigyorogtam, elfordulva az egyik sarkon, hogy újra megmásszunk egy hatalmas lépcsőt, Hoseok pedig halkan felnevetett, a plafon felé szegezve a tekintetét pár szekundumra, fellépve az első lépcsőfokra.

– Az jó lesz még. Bár, meg fog békélni, de a helyében én is dühös lennék.

– Én is. Megint nélküle lett döntve.

– Egyszer kiengesztelem ezért – mosolygott.

– Biztos vagy benne? – kuncogtam, megveregetve a vállát.

– Nem, de majd igyekszem – nevetett, mire elvigyorodtam, ingatva a fejemet, tovább haladva a lépcsőfokokon, reménykedve magamban, hogy minden jól fog alakulni.

Rendesen összekuszálódtak a dolgok, de hittem Hoseokban, az ítélőképességében, és tudtam nagyon jól, hogy nem hoz rossz döntéseket, csak nagyon ritkán. Általában közösen döntünk mindenről, most viszont nem volt erre idő, és ezt is megértettem, félig-meddig, de Daehyun tényleg nem lesz egyszerű játszma…

Hoseok

Apatikusan sétáltam Junsu irodája felé, remélve, hogy már ébren van, bár, ha jól tudom, most pont éjszakás műszakban dolgozott, így reméltem, időben el tudom csípni. Tartottam tőle, hogy bármennyire vagyunk jó viszonyban, bármennyire sikerült magamnak őt megnyernem, mindent ő sem fog tudni megtenni, a magánzárka már nagyon régóta működik, kiiktatni nem egyszerű, ezzel is tisztában voltam, de muszáj volt tennem valamit. Ha ez nem sikerül, minden veszve van, mert bármi történne, talán mindenki tudná, az én művem volt, és senki nem tudná lemosni rólam ennek feltételezését. Nem voltam túl nyugodt, arcomra mégis higgadtságot erőltettem, amint bekopogtam a férfi irodájába. – Szorongtam, mert tartottam tőle, hogy esetleg Taehyungnak nagyobb baja eshet, nem fog összejönni a tervem, adós maradok, és elég sok minden lebegett a fejem felett… Adósa voltam Jaebumnak, Taehyung beteg volt, Jonghyun pedig segítene elintézni Namjoont. Mindenképp meg kellett ezt lépnem, az elhatározással nem is volt gond, a kivitelezés már bizonytalan, de próbálok majd minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy ez sikerülhessen.

Sikerülnie kell. Jung Hoseok vagyok, előttem nincs akadály, mert mindegyiket lebontom, széttöröm, bármi kerüljön az utamba.

Junsu lassan szólt ki, hangját hallottam az ajtón keresztül is, én pedig nem hezitáltam sokat, lenyomtam a kilincset, és átléptem a küszöböt. Junsu mihelyst meglátott, megvonta a szemöldökeit, meglepetten pillantva rá.

– Szia, Hoseok. – Ajkaira rögtön mosoly ült, megigazítva az örrnyergén pihenő szemüvegét. A mosolyt szinte azonnal viszonoztam, miután becsuktam magam mögött az ajtót, ami halk kattanással jelezte, hogy becsukódott. – Ülj csak le – intett a fejével az asztala előtt árválkodó fotelre.

– Szia, és köszönöm, hyung – válaszoltam, tisztelettudóan, miközben az íróasztala előtt lévő fotelben foglaltam helyet. De javum volt, méghozzá nagyon erősen – volt már ilyen szituáció, nem is egyszer, a nemrég múlt események közben is. – Ez a fotel még mindig nagyon kényelmes, már a múltkor is el tudtam volna benne aludni. Igazán jó választás volt.

– Mondták mások is. Büszke vagyok magamra, mert a kényelem mindig segít az embereknek megnyílni. Egy ülőalkalmatosság, ami nem nyúlt megfelelő kényelmet, okozhat az emberekben rossz érzést, én pedig azért vagyok, hogy némilegesen megoldásokat keressek bizonyos problémákra, amikről ritkán beszélnek a rabok.

– Fáradtnak nézel ki. Alszol te eleget? – kérdeztem, miután a szemei alatt lévő karikákat néztem, amik valóban elég szembetűnőek voltak, de annyira azért nem tűntek vészesnek. Ezt gondolom, ő is tudta nagyon jól.

– Eléggé. Éjszakás vagyok, az a műszak mindig megterhel engem. Nem egyszerű.

– Meghiszem. Szerintem én is nehezen viselném, ha éjszakáznom kellene, bár, most is azt teszem, de más kedvtelésből, és más munka miatt – gondolkodtam el, elkényelmesedve a fotelben, az ölembe ejtve a kezeimet, folyamatosan Junsut figyelve, aki határozottan biccentett egyet.

– Valóban – helyeselt mosolyogva. – Feltűnt már, hogy ha ide jössz valami miatt, mindig beszélgetsz velem egy kicsit? Igazából, ez nem rossz taktika, könnyebben kapható az ember, de fáradt vagyok, Hoseok. Mondd, mit szeretnél valójában. Mi a baj? – mosolygott kedvesen, mire egy félszeg mosolyt engedtem meg az ajkaimon, hiszen mindig átlátott rajtam – végül is, nem volt az olyan nehéz.

– Igazából, szorongok, hyung – vallottam be halkan, pár pillanatra lesütve a szemeimet.

– Mi okod szorongani? – tette fel a kérdést, oldalra döntve egy kicsit a fejét, mintha a világ legmeglepőbb dolgával álltam elő; ismert már valamelyest ő is, tudta nagyon jól, én nem szorongok felesleges dolgokon.

– Tudod – kezdtem bele nagy nehezen, ráemelve a tekintetemet, figyelve, ahogy az asztalra könyököl, érdeklődően figyelve engem –, a magánzárkákról lenne szó.

– Ahol Kim Taehyung is van? – Bólintottam egyet.

– Igen, de nem csak ő. Tudomásomra jutott, hogy nagyon lebetegedett, magas láza van, és alig van életben. Nem érzem igazságosnak ezt a zárkát. Miért nem elég a lyuk, hyung? Az is elég büntetés, de hány ember halt már meg abban a zárkában? Az őrök brutálisak, kíméletlenek, nem segítenek rajta, és ha jól tudom, a börtön felel az emberekért, az pedig nem járja, hogy a hozzátartozóknak beadják, hogy: bocsi, meghalt egy tüdőgyulladásban. Hyung, ez nem igazságos. Miért nem teszel ellene? Tudom, hogy mindenről tudsz – árasztottam el a problémákkal rögtön. Junsu oldalra fordította a fejét, a szemei sarkaiból nézve rám, talán kicsit szíven is szúrta ez a dolog, de jelen esetben ez nem érdekelt; az foglalkoztatott, hogy Taehyung rendben legyen, és a többiek is kikerüljenek onnan.

– Hoseok, ez nem az én hatásköröm. Az igazgatóság szerint kell a magánzárka azoknak, akiknek a magaviseletük nem nyújt biztonságot másoknak. Taehyung már gyilkolt, verekedést is robbantott ki.

– Úgy tudom, senki nem érdemli meg a halált, és nem becsmérelhet senki ok, okozat, miért nélkül. Márpedig, ő meg fog halni, ha így álltok hozzá, hyung. – Megnyalt az ajkait, talán idegességből, én azonban nem fejeztem be: – Ha meghal, pereskedni fogok.

– Hoseok, tudd, kivel beszélsz, vagy kit fenyegetsz. Rengetegszer húztalak már ki a bajból, szerintem nem az az ember vagyok, akivel nem lehet értelmesen beszélni, ezt már tapasztalhattad.

– Sajnálom.

– Nem hiszem, hogy a zárka be lenne zárva, évtizedek óta működik – kezdte el nagy nehezen, összekulcsolva az ujjait álla alatt, amikre fektette azt, szemüvege mögül pislantva rám –, nem tudom, mit tehetnék én annak érdekében, hogy ez megszűnjön.

– A börtön felelősséggel tartozik az emberek iránt, akik ide kerülnek, én csak ennyit tudok, és ez törvény, ezzel viszont törvényt szegnek. Nem téged akartalak ezzel fenyegetni, hyung, de más választásom így nem lesz. Ráadásul egy embert ma vittek le, egy másik négy éve lent van, és ez nincs így rendjén. – Junsu megeresztett egy sóhajt, majd a hajába túrt, azt követően pedig lassan állt fel a székéből, és indult el a szekrény sorok között, kinyitva az egyiket. Amint előhúzott egy papírt, és elővett egy tollat, letette azt az asztalára, egyenesen rám nézve.

– Írd le, mi a gondod. Névvel. Én ezt aláírom, és továbbítani fogom az illetékeseknek is. Mindenesetre, én majd lemegyek, megvizsgálom Taehyungot, a többi rabot is, ha tényleg húzós a helyzet, megpróbálok változtatni a körülményeken. Nem ígérhetem, hogy a magánzárka véget ér, de megpróbálok megtenni mindent.

Nem volt túl bizalomgerjesztő a dolog, de be kellett érnem ennyivel. – Lassan vettem el a tollat, és a papírt, elfogadva ezzel a kijelentését is, majd szinte azonnal felírtam a nevemet a lapra, hogy utána levéshessem, milyen problémák szúrnak szemet nekem. A dolgom végeztével átnyújtottam a papírt Junsunak, aki aláírta, és lepecsételte a kis nyomdájával, mély sóhajt hallatva.

– Menj, pihenj le. Én ezt még elintézem ma, még a műszakom végeztével le fogok menni hozzájuk, és továbbítom a kérelmedet.

– Köszönöm, hyung – álltam fel lassan, meghajolva előtte, hogy a lehető minden módon kinyilvánítsam a köszönetemet.

– Még ne köszönd, majd akkor, ha sikerült cselekednem az ügy érdekében. – Mosolyogva bólintottam, s egy köszönés, és intés kíséretében indultam ki a szobájából. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, egy hangos, mély sóhajt eresztettem meg, a homlokomat masszírozva ujjaimmal.

Egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, és egyáltalán nem tudtam, tényleg fog-e tudni tenni valamit, de minden reményem benne volt – ha ez nem sikerül, hatalmas szarban fogok úszni, és fogalmam, sincs, mit tehetnék majd ezen kívül. Bár, még nem dőlt el semmi, a cellám felé sétálva már gondolkodni kezdtem, mi lesz a következő lépés, ha ez esetleg balul sülne el. Minden követ meg kell mozgatnom, ha azt akarom, hogy úgy alakuljanak az események, ahogyan az nekem kedvező. Nem lesz egyszerű. Rendesen belekavarodtam a szarba… semmi nem úgy alakult, ahogyan én azt elterveztem.

Ember tervez… és hasra esik. Mindig ez van. Csak Namjoonnak van kurva nagy szerencséje ilyen téren.