Why do I love him? - VKook/TaeKook (1/?)

Cím: Why do I love him?

Alkotó: Nana & Narina

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook (V [Kim Taehyung] x Jungkook [Jeon Jungkook]) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: Romantikus, dráma

Figyelmeztetés: Trágár beszéd, slash, bromance; később yaoi!

Összefoglalás: Jungkook és Taehyung testvérek, nem ápolnak túl szoros kapcsolatot egymással azóta, hogy az édesanyjuk meghalt; Taehyung kissé elzüllött, nagyszájú, mogorva, teljesen önmagából kiforduló személy lett, míg Jungkook egy tündér, egy kis angyal, aki folyamatosan próbál figyelni a testvérére még akkor is, ha ő egy kedves szóval nem tudja illetni a fiatalabbat. Habár, Taehyung meg van győződve róla, hogy amikor az apjuk nincs otthon - sűrűn fordul elő, távmunka miatt -, ő vezeti a házat, és vigyáz Jungkookra, de ez egyáltalán nem így van: Jungkook felelősségtudatosabb, emellett sokkal többet érez bátyja iránt, mint kellene... 

Hozzáfűzés:  Hááát, itt lenne egy újabb fici tőlünk. :3 Kicsit másabb a hangulata, mint a Little Starnak - sőt! Nagyon más. :D Már csak azzal is, hogy testvérszerelemről van szó, ráadásul a kivétel kedvéért egy égetnivalóan szemétláda Taehyungról... 
Reméljük, hogy tetszeni fog nektek ez a történet! :) 
Jó olvasást! <3

Narina írja Jungkookot
Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Lassan dobtam el a cigarettámat, jobban mondva, kipöcköltem az ablakomon, majd egy határozott mozdulattal be is csuktam azt, nyújtózva egy hatalmasat, kieresztve a tüdőmben tartott levegőt, összeszorított szemekkel. Nem volt kedvem semmihez. Sem feküdni, sem tanulni – szóba sem jöhetett a tanulás eshetősége, mondjuk –, sem sétálni, sem szórakozni. Olyan voltam, mint a búval baszott lótúró, és gyűlöltem ilyennek lenni, ráadásul az sem javít a helyzetemen, hogy szombat van, és szakad az eső.

Borzasztóan rossz idő volt, dörgött, villámlott, folyamatosan szórták magukból a cseppecskéket a sötét felhők, hol erősebben, hol gyengébben, én pedig a nyújtózásom után hosszasan álltam az ablakom előtt, figyelve, ahogy az esőcseppek lágyan gördülnek le az üvegen, majdhogynem versenyt futva, ki ér le előbb. – A gondolatra megforgattam a szemeimet, majd kissé fázósan léptem az ágyamhoz, hogy a rajta lévő, szürke, bő pulóveremet magamra vegyem, ugyanis elég hűvös volt a levegő amiatt, ahogy kinyitottam az ablakomat.

Miután ezzel megvoltam, feltéptem az ajtómat, hogy lemenjek valami kaja után nézni, ugyanis ma még nem, hogy a konyhában nem voltam, vagy Jungkook és apa közelében, de még enni sem ettem, pedig igencsak délután kettő órát ütött a mutató, én pedig már reggel nyolc óta ébren voltam. Amint befordultam a konyhába, láttam, hogy apa épp igazítja magán a zakóját, amiből azt sejtettem, újra elmegy és pesztrálhatom Jungkookot.

– Dolgozni mész? – kérdeztem, rá sem nézve, a hűtőt nyitva ki, abban kutakodva élelem után.

– Igen. Most csak szerdán jövök haza, szóval figyelj oda az öcsédre, és a házra. Semmi balhé, amíg oda vagyok, világos? – Megforgattam a szemeimet, majd kissé kihajoltam a hűtő ajtajából, egyenesen ránézve. – Komolyan mondtam, Taehyung. Öt napig nem leszek itthon, örülnék, ha nem csinálnál galibát.

– Csendben csinálom, ne aggódj. Jungkookot soha nem vontam semmibe – emeltem ki a tejet a hűtőből, majd egy egyszerű mozdulattal be is csuktam azt, később pedig a szekrényhez sétáltam, s a felsőt kinyitva vettem ki a müzlit, hogy jobb híján azt egyek.

– Csendben se csináld! Kérlek! Csak öt nap! Menj be iskolába, figyelj oda az öcsédre, és főzz valamit – szuszogta, megigazítva a nyakkendőjét.

– Ja, te könnyen vagy. Lelépsz itthonról, rám hagysz minden szart, a házat, Jungkookot, a felelősséget, a rohadt dögöt is – a büdös, fekete macskája –, és így minden rendben van! Hát persze! Majd Taehyung, milyen jó, hogy van Taehyung – sziszegtem, kiöntve a tejet a tálba, majd utána a müzlit öntöttem rá.

– Te is ebből élsz. Ha nem lépek le, akkor nem tudnád lilára festeni a hajad, vagy teleszúratni a fejed – szuszogta idegesen, mire vigyorogva felnéztem rá.

– Nem zavar, hogy én dolgoztam meg érte? Tudod, nyári munka. Én is szoktam dolgozni, az más, hogy te arra is szarsz! – vontam vállat, mire apa dühösen fújtatott egyet, majd megemelte a táskáját, hogy elinduljon ki a konyhából. – Menj is! Hagyj itt minket, mint minden kibaszott héten, több napra! – kiabáltam idegesen, majdhogynem forró aggyal. – Mert persze, te itthon nem tudod elvállalni azt, amit ajánlanak, minél messzebb kell kerülnöd tőlünk, mert hasonlítunk anyára, és kurvára nem tudod elviselni, hogy meghalt! – kiabáltam, mikor már az ajtónál járt. Idegesített, hogy nem válaszolt. Iszonyatosan dühített, hogy válaszra sem méltatott. – Tudnál a környéken is vállalni, tudod te is, de nem, neked egyszerűbb, ha nem vagyunk a közeledben! – kiabáltam, majd csak azt hallottam, hogy becsapta maga mögött az ajtót, én pedig dühösen a mosogatóba dobtam a müzlivel teli tányéromat, ahogy volt, majd agresszívan kezdtem trappolni a konyhából, azonban, amint balra fordultam, Jungkookba ütköztem, aki majdhogynem seggre esett az ütközésünktől, de elkaptam a kezét, még időben.

– Miért kiabáltál? – kérdezte, ártatlan hangon.

– Mert az a köcsög megint lelépett, és mindent ránk hagyott! Szerdán jön, kibaszott öt nap, de lehet, hogy csütörtökön! Azért! – mondtam dühösen, rámordulva, majd előkaptam a cigarettámat a zsebemből, és a nappaliból nyíló teraszra indultam, hogy kint gyújthassak rá, az esőben.

– Ez a munká... – A szavába vágtam.

– Ne hergelj fel! – fordultam vissza felé, villogó szemekkel, mire csak felsóhajtott, én pedig felnyitottam a teraszajtót, hogy kilépve rajta, meggyújthassam a cigarettámat, leülve a hideg kőre.

Jungkook

Nagyon jól elvoltam a szobámban, reggel óta. Tényleg. Mint mindig, most is azzal indítottam, hogy felnéztem pár közösségi oldalra a telefonomon, válaszolgattam az éjszaka kapott üzeneteimre, csupán egyszer mentem ki apámhoz – aki még bőven a reggeli kávé, és újság társaságában tengette az idejét –, hogy bekaphassak valami reggelinek valót – és utána? Így van, néztem a mennyezetet, vagy az ablakon keresztül az esőt. Hisz mi mást is csinálhatna egy korombeli fiatal, szombat délelőtt? Igazából, ilyenkor még szinte mindenki aludt, így nem tudtam kivel beszélgetni – kivéve kedves bátyámat, ő csak szimplán lusta kitolni a képét a szobájából.

Mondjuk meg tudtam érteni, hiszen apa elég kevés időt szokott idehaza tölteni, olyankor pedig majdnem minden Taehyung hyung nyakába zúdul. Mindig próbálok neki segíteni, de van, hogy szimplán lehurrog, mert normális kaját akar enni, nem akarja, hogy elcsesszek valamit. Pedig nem voltam ügyetlen, csak azért, mert két évvel idősebb nálam, sőt, ha őszinte akarok lenni, még jobban is főzök nála. Más esetekben meg csak hozzám vágja a nedves rongyot, hogy csináljak, amit akarok, aztán lelép valahova, de még ezt is elnézem neki, hisz a bátyám. Illetve... valami olyasmi. Több.

Hatalmas kiabálást hallottam a földszint irányából, ezért lementem, hogy megnézzem, már megint mi a probléma, amit egy gyors Taehyungba fordulás után meg is tettem.

Gondolhattam volna. Minden héten ez van, van, hogy többször is, attól függ, apa hányszor utazik el a munkája miatt, illetve mennyi ideig. A napok számával egyenesen arányosan nő a veszekedések hossza, és hangereje, ez már feltűnt.

– Eszemben sincs – álltam meg a küszöbön, magam előtt összefonva karjaimat, oldalammal az ajtófélfának támaszkodva. – Csak egyszerűen nem értem, minek húzod fel magad ezen ennyire. Illetve értem, de már igazán hozzászokhattál volna, ha egyszer folyamatosan ez van – eresztettem el egy halk sóhajt.

– Milyen hangosan mondjam még, hogy meghalld? Ne idegelj fel! – morrant rám, immár parázsló cigarettáját ajkaihoz emelve, hogy beleszívhasson a nikotinbombába. – Süketít a szopás, vagy mi? – mormogta olyannyira halkan, hogy én is alig értettem meg, pedig nem sokkal mögötte álltam, míg ő maga elé meredt a terasz szélén nedvesedő kövekre, ahova bevert az eső.

Be kell valljam, hiába kapok minden egyes nap hasonlókat a fejemhez tőle, ettől függetlenül nem esett jól, főleg nem hyungtól, mégis benyeltem a megjegyzéseit. Abba bele sem mertem gondolni, miket kapnék nap, mint nap, ha tudná rólam az igazságot. Biztosan elsüllyednék előtte szégyenemben.

– Mindegy – fújta ki az eddig tüdejében tartogatott füstöt. – Már nem érdekel az az em... – Hirtelen megakadt mondandójában, ugyanis amilyen észrevétlenül csak tudtam, mögé léptem, majd egy határozott mozdulattal kikaptam középső, és mutatóujja közül az égő csikket, amit aztán a földhöz vágtam, s addig tapostam, míg az füstölögve ki nem aludt.

– Már százszor elmondtam neked, hogy ne szívd ezt a vackot. Nem jó semmire – dünnyögtem bátyámra nézve, kinek arca elkomorult egy pillanat alatt. Az talán még ijesztőbbé tette, hogy egy milliméternyire sem mozdult el. – Ráadásul büdös lesz tőle a szád, minden cuccod füstszagú. – Próbálkoztam legalább ezzel hatni rá, bár tudtam, hogy nem fog sikerülni. Nem értettem, miért csinálja ezt, miért akarja pusztítani magát minden áron. Miért van szüksége arra a büdös rúdra? Semmi értelme.

Taehyung

Mikor kikapta ajkaim közül a cigarettát, és eldobva azt, el is nyomta, azt hittem, elgurul az utolsó gyógyszerem is, ami talán elválaszthatott volna a végleges őrülettől. Nem akartam Jungkookot bántani, megsérteni, fájdalmat okozni neki, de egyszerűen nem bírtam az ilyesfajta megmozdulásait, azt hiszem, teljes mértékben jogosan. Dühösen szusszantottam egyet, lehunyva a szemeimet, miközben elszámoltam magamban tízig, de ez sem sokat javított a helyzetemen, sajnos semmivel sem lett jobb, ugyan úgy tombolt az elmém, és bármennyire akartam, képtelen voltam visszafogni a hirtelen haragomat. Főleg úgy, hogy nemrégiben apával is volt egy erős ütközésem, nem szerencsés módon.

– Nekem te nem dumálsz, világos?! – kérdeztem dühösen, majd előkaptam a zsebemből a cigarettás dobozomat, s elővéve belőle egy szálat, azt azonnal az ajkaimhoz emeltem, hogy valamelyest takarva a bűzrudat az eső elől, meg is gyújthassam azt.

– De minek jó az neked? Csak rombol, telemocskolja a tüdődet, semmi jót nem tesz, egészségtelen, rossz szaga lesz a szádnak, a ruháidnak, a hajadnak! Minek kell szívnod? – kérdezte, hektikusan csengő hangján, én pedig megremegtem, majd nagy nehezen feltápászkodtam a kőről, és egyenesen ránéztem, villogó íriszeimmel.

– Te nekem nem dumálsz, már megmondtam! Azt csinálok, amit akarok, és ha én a cigarettát akarom, akkor azt akarom! Örülj neki, hogy nem nyomom le a torkodon, amiért elnyomtad, ugyanis nem olcsó dolog, és a saját pénzemből megy! Örülnék neki, ha nem szapulnál, és nem akarnád nekem megmondani, mit csináljak! Még az a vén fasz sem képes rá, majd te igen?! Naiv vagy – sziszegtem, miközben egyik kezemmel a vállára kaptam. – Hagyj békén! Menj be, mert megfázol! – szuszogtam, próbálva magam lenyugtatni, majd egy kézzel bependerítettem a nappaliba, s hogy nyomatékosítsam a tetteimet, és közlendőmet, még a teraszajtót is becsuktam, visszaülve a hideg kőre, magam elé bambulva, miközben szabad kezemmel vizes tincseimbe túrtam, frusztráltan beleborzolva.

Talán jó fél óra is eltelt, mire úgy gondoltam, ideje lenne bemenni. Lassan tápászkodtam fel a padlóról, majd belépve a nappaliba, behúztam magam mögött az üveg ajtót, s ledobva magamról a szürke pulóveremet, a konyhába indultam, hogy valami ehetőt dobjak össze kettőnknek.

– Mit akarsz enni? – kiabáltam fel a szobájának irányában.

– Mindegy!

– Elegem van a mindegyedből – morogtam, elővéve egy edényt a szekrény aljából. – Egy egyszerű kérdés, amire nem lehet válaszolni! Remek – szuszogtam magamban, miközben szétnéztem a konyhában, mit is találok, amiből lehetne főzni. Keserűen vettem észre, hogy körül-belül semmi nem volt itthon, ami a főzéshez kellhet. – Annyira imádom ezt az egészet! Nem elég, bassza meg, hogy... ah! Jungkook! Vigyázz a házra, mentem boltba! – kiabáltam fel neki, miközben a pulton hagyott pénzhez nyúltam, majd kisétálva a konyhából, a ruhafogashoz indultam, hogy leemeljem róla a kabátomat.

Jungkook

– Nem kell segítség? – kiabáltam vissza neki, kihajolva a szobám ajtaján, hátha úgy jobban meg tud hallani. Ja, elnézést. Őt nem süketíti a szopás.

– Azzal segítesz, ha szépen a seggeden maradsz idehaza. Csak hátráltatnál, nincs kedvem még rád is figyelni – hallatszott odalentről bátyám mély, ellentmondást nem tűrő hangja.

– Vigyél magaddal esernyőt vagy valamit! El fogsz ázni – figyelmeztettem, azonban, mintha meg sem hallotta volna. Nem reagált rá semmit.

– Majd jövök! – szólalt fel egy fél fokkal kedvesebb hangnemben, ezután pedig már csupán a bejárati ajtó csapódását lehetett hallani. Hirtelen nagy csend telepedett a házra, csupán az esőcseppek halk kopogása hallatszott az ereszcsatornán. Ritka volt idehaza ez a nyugodt állapot, hisz Taehyung néha át szokta hívni a haverjait is, olyankor pedig enyhe kifejezés az, hogy hangoskodnak; nagyon enyhe. Olyankor legalább általában engem, és a szobám környékét békén hagyják – kivéve, mikor az egyik haverjának, Jiminnek "Jungkookozni" támad kedve, a dolog furcsaságához képest túl gyakran is.

Szimpla kíváncsiságból lecammogtam a lépcsőn, hogy megnézhessem, valóban semmit nem lehetett összehozni az itthon lévő pár hozzávalóból, vagy csak Taehyung nem látta bennük a lehetőséget. Az utóbbit tartottam esélyesnek, azonban, ahogy végignéztem minden szekrényt, polcot, hűtőrekeszt, sajnálattal láttam, hogy valóban nem volt itthon semmi pár alap dolgon kívül. Esetleg egy kisebb adag rántottát csak-csak össze lehetett volna hozni, de az nem elég kettőnknek, ráadásul nem is ebédnek való. Apa legalább szólhatott volna kicsit korábban, mielőtt elment, akkor talán előbb bevásároltunk volna – bár rólunk volt szó, lehet, az utolsó pillanatig tartogattuk volna a dolgot, hogy korgó hassal kelljen a sorok közt rohangálni a boltban.

Apropó apa, és az elmenetele. Tőlem el sem köszönt, még olyan módon sem, mint hyungtól, reggel sem mondott semmit, csak nézte az újságot, és iszogatta a kávéját. Rám sem hederített – pontosan azóta, mióta anya meghalt.

Jobb ötlet híján leültem a nappaliban lévő kanapéra, a lehető leglehetetlenebb, és legkényelmetlenebbnek tűnő pózban, ami számomra mégis kedvezőnek hatott, majd bekapcsoltam a szemben álló tévét. Nem nagyon figyeltem egy idő után, mi ment benne, mert semmi értelmesnek, mégis pihentetőnek számítót nem találtam, csak bambultam a képernyőre, mindenféle a műsorral kapcsolatos gondolat nélkül az agyamban. Jól esett érzékelni a fényt, ahogy egy-egy képkockánál teljesen megváltozott. Elgondolkodtam azon, hogy lassan már tényleg olyan, mintha ketten élnénk idehaza TaeTae hyunggal.

Javarészt ketten szoktunk itthon lenni, apa egyre kevesebb időt tölt az állítólagos otthona falai közt, tisztán kivehető a viselkedésén, hogy egyre inkább a munkájába menekül előlünk, és a velünk töltendő idő elől. Persze, sajnáltam ezt az egészet, de olyan tekintetben nem bántam, hogy többet lehettem együtt a bátyámmal, akkor is, ha ő egy nemkívánatos púpként kezelt a háta közepén. Pedig mindig igyekszem nem útban lenni neki. De legalább foglalkozott velem, többet amúgy sem várhattam el tőle, főleg nem olyan tekintetben, amire nekem lett volna szükségem az irányából.

Hirtelen a telefonom veszett csörgésbe kezdett az emeleten, ezért kénytelen voltam felkelni lehetetlen pozitúrámból, hogy a lépcsőn felszaladva felkaphassam a készüléket. Taehyung volt az. Emlegetett szamár. Természetesen gondolkodás nélkül húztam el a zöld ikont a képernyőn, hogy fogadhassam a hívást. Még beköszönni sem volt időm.

– Jungkook, gyere már ki a bolt elé egy esernyővel. Így is szarrá áztam már, nem akarok még jobban – dünnyögte a készülék túloldalán, mire válaszul eleresztettem egy halk sóhajt.

– Én mondtam, hogy vigyél esernyőt – ingattam a fejemet, de már indultam is lefelé, teljesíteni a kérését.

– Nem érdekel, csak gyere már – morrant fel. – Az ajtót ne felejtsd el bezárni.

– Nem fogom.