Vesania - VKook (10/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

Vérrel teli hányás, hevesen dübörgő szív, rettegés, széthasadó tudat – karmazsin ajkak, mik közül rózsák nyílnak; a tövisek tépnek, marcangolnak. A Hold nem mer az erdőre nézni, elereszti könnyeit.

A farkas habzó szájjal kutatja az őzgidát, halálhörgést hallatva minden egyes mozdulatánál, majd mihelyst észreveszi áldozatát a tisztáson, amint épp legel, megállt. Remegtek a lábai, minden egyes szőrszála megrezdült, határozottan lépdelve a gidához, aki ugyan, felemelte a fejét, lemondott az életének utolsó szikrájáról is – múltkor megúszta, most biztosan nem éli túl a találkozásukat. A farkas őt kereste, s megtalálta.

Azonban, amint a tekintetük összekapcsolódik, a farkas megdermed; szíve összetört. Újra és újra, szilánkosra, ami széthasította húsát… Elgyengült.

Jungkook agyán újra és újra átfutott a gondolat, miért is jött el hozzá, mi is motiválta ahhoz, hogy itt legyen, de elméje kiüresedett, nem talált benne választ, pedig kellett volna, mert Taehyung hosszú percek után is őt vizslatta, halványan oldalra biccentett fejjel.

Jungkook megköszörülte a torkát, majd megrázta a fejét, lehunyt szemekkel; agyában lévő fogaskerekek kattogtak, olyan hangosan, hogy azok már visszhangzottak a szoba síri csendjében, ez pedig még a szőkeség figyelmét sem tudta elkerülni. Türelmesen várt, nem siettette Jungkookot sem mozdulatokkal, sem mással – ugyan úgy ült, mint amikor az idősebb kopogás után belépett hozzá, egy pirinyónyit sem mozdult. Várt. Mert tudta, ilyenkor várni kell.

A sötét tincsekkel megáldott fiú hajába vezette ujjait, majd nyelt egyet, hátha le tudja küzdeni a gombócot nyelőcsövében – ezután szusszantott egyet, hátha ki tudja adni a fáradt gőzt, sikertelenül. Végül már nem próbálkozott semmi ehhez hasonlóval, csak felemelte szempilláit, Taehyungra vetve íriszeit.

– Leülhetek? – A fiú nem válaszolt, így Jungkook hezitálva ugyan, de helyet foglalt a puha matracon, Taehyungtól körül-belül fél méterre. Fenekét óvatosan helyezte rá az ágyra, egy vékony vonallá préselve ajkait, kerülve a másik fürkésző szemeit.

Mit kellene mondania? Hogyan kezdjen neki? Hogyan kérjen bocsánatot? Annyiszor megtette már a szüleivel, Hoseokkal, bárki mással szemben, hogy a két kezén nem tudná megszámolni, de ez a szituáció tényleg más volt, méghozzá azért, mert eddig minden bűne kicsi, aprócska volt, könnyű volt elnézést könyörögnie a többi embertől, azonban ez a vétek hatalmasnak tűnt. Nem tudta, mivel kellene kifejeznie mérhetetlen sajnálatát ahhoz, nehogy el legyen küldve, mert abba a szíve szakadt volna bele – hiába érdemelte volna meg saját véleménye szerint.

Hosszadalmas percekig ültek így egymás mellett, kővé dermedve. Taehyung a könyvet sem tette le combjairól, előrébb sem mászott, de hátrább sem – a fejét sem ingatta vagy mozgatta, megfeszülten várta, miért érkezett hozzá Jungkook, de a szerencsétlen fiú még csak a szavakat kereste, amik alkalmasak lennének őszinte beszédéhez.

Gyáva. Szerencsétlen. Menthetetlen… – Mintha randira akarna hívni egy lányt. Nem, ez annál sokkal, de sokkal komolyabb, de a randevú megkérdezése is legalább ekkora gondot okozna neki, ha nem nagyobbat.

– Figyelj – meglepődött, amikor megtalálta saját hangját –, ami az iskolában történt múltkor, az… nem direkt volt. – Felemelte fejét, majd kissé oldalra fordult, így egyik lábát felhúzva az ágyra, másik combjához illesztve talpát, félve nézve a szőke eső színű szemeibe. – T-tudod, én azt tényleg nem gondoltam komolyan. Mármint, csak ideges voltam, és dühös a barátomra, amiért olyasmire noszogatott, amit féltem megtenni.

Taehyung nem reagált, a szeme sem rebbent; Jungkook nem tudott kiolvasni semmit az üvegesnek ható tekintetből, ami egyrészt mérhetetlenül megrémítette, másrészt, csodaszépnek tartotta. Attól félt, el sem jut Taehyung tudatáig az, amit mond, ez pedig bátortalanná tette, alig merte folytatni elkezdett mondandóját, de ha már itt volt, ha már végre elnyitotta ajkait, beszédre bátorodva, akkor most már végképp nem fújhat visszavonulót; véghez viszi, amit kell, s ha Taehyung nem fogadja el alázatát, akkor legalább nem úgy megy haza, mint aki meg sem próbálta.

Legalább megtette, amit lehetett.

– Ah! – nyögött fel mélyen. – Én tényleg nem gondoltam komolyan, mert engem nem érdekel, hogy néma vagy, az sem, hogy beteg, különben nem kísértelek volna haza, nem segítettem volna neked, amikor a fiúk bántottak, és nem figyeltem volna rád minden egyes szünetben, nehogy bajod essen. Igen, érzek sajnálatot, ez tény… – motyogta, lesütve pár pillanatra a szemeit.

Taehyung továbbra sem reflektált, ez pedig kezdte Jungkookot még bizonytalanabbá tenni, de igyekezett annak betudni a dolgot, hogy néma, mivel is tudna válaszolni? Talán ez a normális egy néma embernél – végül is, mit tudna tenni? Megsimizni a buksiját? Az biztos, inkább bosszantotta volna, nem pedig nyugtatólagos hatást ért volna el nála. Az viszont elvehetetlen volt, hogy a szorongás egyre nagyobb mértéket öltött benne, hiszen nincs is annál rosszabb, mint síri csendben más tudtára adni a saját érzéseinket úgy, hogy reagálás nem történik. – Még akkor is, ha az, akinek épp a szívünket öntjük ki, vagy akitől bocsánatot kérünk, néma.

Nem volt ő csenevész lélek, most mégis ölébe vette ujjait, tördelve azokat, hátha így a szívében felgyülemlett stresszt oldani tudja, de nem vált be, nem volt ez jótékony hatással rá, mégis folytatnia kellett.

Ha már eddig eljutott, befejezi, aztán lesz, ami lesz, csak ne akadjon meg többször.

– Tényleg sajnállak. Már akkor nagyon megsajnáltalak, mikor a mosdóban ültél, teljesen elveszetten, akár egy nyuszi – mosolyodott el az emlékre, ami ugyan, nem volt boldog, a hasonlat mégis túl találó volt ahhoz, hogy picit felfelé ívelődjön szájának vonala –, de ez a sajnálat nem olyan. Tudom, hogy gyűlölik az emberek a sajnálatot, gondolom, te sem örülsz neki.

Taehyungra nézett, de az továbbra sem mutatott semmit; egy dolgot tett: becsukta a könyvet, majd az éjjeli szekrényére fektetve, fejét vissza fordítva az iskola társára, aki a mozdulatot figyelemmel kísérte végig, majd beharapta alsó ajkát.

Talán ezt jó jelnek tudhatta be. Talán.

– Engem bosszantana. Nagyon, mert én sem kérnék senkinek a sajnálatából. Az a legrosszabb, ha valaki sajnálatból törődik velünk, nem azért, mert érez irántunk valamit. Jogosan haragszol, jogosan hagytál ott a folyosón, de… mikor nem láttalak ott minden nap, mikor nem láttam, hogy olvasod a könyvet, megijedtem. Nagyon. Eltűntél, egyik napról a másikra, és nagyon féltem, hogy többé nem is látlak – nevette el magát zavartan, a hajába túrva, kicsit megráncigálva tincseit. – Tényleg megrémültem. Úgy benne voltál a mindennapjaimban, részese voltál az egésznek, csak nem akartam vele törődni, nem tudom, miért. Mindegy! – rázta meg a fejét intenzíven.

Még a végén szerencsétlen fiú azt hinné, szerelmet akar vallani. Jobban belegondolva, nem is állt ez olyan messze a valóságtól, de Jungkookot más fából faragták; még azt is nehezen vallotta be magának, hogy kedveli a fiút, és a közelében akar lenni… Hát másra hogyan jöhetne rá?

– Szóval, sajnálom – emelte tekintetét a szőke felé. – Tényleg. Nagyon. Szerettem volna veled barátkozni, és nem azért nem tettem, mert néma vagy, vagy mert autoimmunod van; engem nem érdekel senki betegsége, hibája, soha, senkinél. Én sem vagyok tökéletes, senki nem az. Csak… nem tudom. Zavaros volt az egész, meg olyan furcsa, hogy kerültél, én koslattam utánad, mint egy pincsi, te pedig észre sem vetted. Vagy nem tudom. Mindegy! Bocsánat, kérlek, ne haragudj rám. Nem akartalak megbántani, eszemben sem lett volna azokat a csúnya, gonosz szavakat akaratlanul is a fejedhez vágni, meg a barátoméhoz sem. Frusztrált voltam, ideges, agresszív, mert Hoseok túlkomplikál dolgokat, és féltem, ebben olyasmit lát, ami nincs. Rá voltam mérges, csak rosszul jött ki az egész. Nagyon balul – sóhajtotta, megadva magát. – Én tényleg kedvellek, még úgy is, hogy alig ismerlek, de… őszinte vagyok, szeretnélek megismerni. Persze, ha lehet. Ha szabad, és engeded, hogy… az életed része legyek, vagy mi – vakargatta meg tarkóját, esetlenül.

Nem emlékszik rá túlzottan, miket mondott – habár, alig pár percig tartott mondandója –, de abból, ami rémlett neki, elkönyvelte, hogy egy iszonyatosan nagy csőd tömeg. Nyálas szavakat használt, ostoba kifejezéseket, semmit mondó dolgokat, pedig olyan sokszor elgondolta már, mivel hozakodik elő, most mégis ügyetlenül beszélt; akár egy óvodás, aki meghúzta a társa haját,s kényszerítették a kisfiút arra, hogy bocsánatot kérjen.

Reménykedve pislantott Taehyungra, sűrűn nyelve, mit reagál, mert reagálnia kell. Valamit kell. Valahogy, valamit. Mindegy, mit, mindegy, hogyan, de valamit… valamit, különben belehal, megszakad a szíve, és soha többé nem mer majd senki szemébe nézni.

Jungkook várt, hosszú percekig; nézte Taehyung üveges, üres tekintetét, beharapott alsó ajakkal remegett az ágyban, csillogó szemekkel, üvöltve: csinálj már valamit! – Taehyung azonban semmit nem tett. Mintha fel sem fogta volna mindazt, amit Jungkook a tudtára adott, mintha el sem jutott volna hozzá, vagy mintha nem is érdekelné.

A sötét hajú szíve a földön hevert; azt remélte, a színvallás után Taehyung legalább egy mosolyt megereszt, egy biccentést, valamit, amivel el fogja fogadni őt, s érzéseit, de ez nem történt meg. Semmi sem történt meg. Az ég adta egy világon semmi.

Jungkook lesütötte a fejét, majd egy reszketeg, fájdalmas sóhaj hagyta el ajkait, miközben térdére fektette tenyereit, a szándékkal, hogy felálljon az ágyról, és hazamehessen – legalább megpróbálta, legalább nem hagyta elveszni a dolgot úgy, hogy ne tett volna meg mindent céljának beteljesítésének érdekében.

Úgy megy el, mint egy csőd tömeg, de ő mindent elvégezett, ami csak erejéből telt. – Talán nem megfelelő szavakat használt, talán nem úgy közölte érzéseit Taehyunggal, ahogy kellett volna – vagy nem azokat, amiket kellett volna –, de ennél többre ő képtelen.

Fáradtan, meggyötörten lépett az ajtóhoz, a kilincsre fektetve ujjait.

– Akkor… akkor viszlát. Vigyázz magadra, Taehyung. – Szíve összeszorult, s már éppen lenyomta volna a kilincset, amikor apró suhogást hallott.

Taehyung megtámasztotta magát az ágyon, s ugyan, nagyon beteg volt, nagyon fáradt, erőtlen, már fájdalmai is voltak, szédült is, s ujjai sem mozogtak úgy, ahogyan kellett volna, de olyan gyorsan iramodott a másikhoz, ahogy erejéből telt. Jungkook fel sem fogta a történteket, szemei kikerekedtek, amint a vékony karok hátulról átölelték, átkarolták. Érezte, hogy Taehyung a tarkójának dönti a fejét, szabályosan hozzá bújva; a gombóc nőtt. Mindenhol. Az egész testében, hiszen a szőkeség teljes testével feszült az övének – szíve egyszerre tört még apróbb darabokra, s talált megnyugvást.

– M-ma–ma-ma-mar-adj. – Erősödött a szorítás hasánál, mintha Taehyung soha, soha többé nem akarná őt elengedni.

A rekedtes, esetlen, suta, mély beszéd-hang után Jungkook szíve megdobbant, gyötrelmesen, mégis boldogan, keserédes; elengedte a kilincset, s a vele szemben lévő ajtóval nézett farkasszemet, kiüresedett tekintettel, miközben bizonytalanul ugyan, de az őt ölelő karokra fektette tenyerét, kitapintva a vékony, csontos ujjakat, amik görcsösen szorították őt.