Pet - TaeKook (18/?)

Cím: Pet

Alkotó: Nana & Nóri 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; kiskutyus TaeTae; bromance; 

Összefoglalás: Jungkook egy aránylag fiatal felnőtt férfi, aki gazdag, viszont ilyen-olyan betegsége miatt nem nagyon dolgozhat irodákban, fizikai munkát végképp nem vállalhat, csak a saját otthonában. Az apjának segít be a munkában, könyvelésekkel és papírmunkákkal. 

Taehyung pedig egy huszon éves fiatal srác, akinek a szülei meghaltak. Egyik reggel pedig egy aukción ébred, ahol őt árulják...  

Hozzáfűzés:  Éééés itt a folytatás! :D 
Kicsit későn ugyan, de meghoztuk! <3
Reméljük, hogy tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Jungkookot és Seokjint!
Nóri írja Taehyungot! 

Jungkook

A szívem hasad meg, ha visszagondolok arra, mikor Taehyung elrohant a kórteremből. Utána szóltam volna legszívesebben, hogy ne menjen el, megmagyarázom, de nem tehettem, mert nagyobb kár érte volna őt, így hagytam, hogy elrohanjon, ki az életemből.

Hoseok persze, nem hagyta annyiban, azonnal berontott, mi volt ez az egész, és mi a jó istent csináltam Taehyunggal, de én képtelen voltam válaszolni, csak bambán néztem magam elé, hatalmasakat nyeldestem, és arra kértem, hogy menjen el. Próbáltam magam erősnek, határozottnak mutatni magam, de egyre nehezebb volt; azt hittem, képtelen leszek magamon tartani az álarcot, az álcát, de szerencsére meg tudtam győzni Hoseokot afelől, hogy menjen el, és hagyjon engem békén, ahogy Taehyungot is, mert kidobtam, nincs rá szükségem, ahogy senki mára sem. Nem értette a dolgot, eltátott ajkakkal nézett rám, végül zavartan, kérdés nélkül hagyta el a kórtermet. Még az ajtóból visszanézett rám, majd fejcsóválva, egy sóhaj mellett elsétált.

Tudom, nem hülye ő, nem hitt nekem, tudta, hogy valami állhat a háttérben, de ezt nem kívántam megosztani sem vele, sem mással. Ha Taehyung tudomást szerez a probléma eredeti forrásától, biztos, hogy tenne valamit, azt pedig nem akarnám, mert… nem tudnám elviselni, ha miattam halna meg. Belehalnék a tudatba.

Persze, azután a napok, hetek is vészesen gyorsan teltek. Olyan gyorsan, ahogyan még soha, semmi. Nagyon nehezen, de visszatértem a régi kerékvágásba, Jiminnel az oldalamon. A hányinger kerülgetett tőle, mikor néha napján benézett hozzám, és egy csókkal üdvözölt, de mit tudtam volna tenni? Megállapodtunk, egyezséget kötöttem vele, azt pedig nem rúghatom fel csak úgy, nem mondhatom, hogy vissza az egész, és inkább hagyjuk a francba a dolgot, mert azzal Taehyung életét veszélyeztettem volna. Nem, azt nem akartam, így bármennyire is forgott a gyomrom Jimintől, engedtem, hogy csókoljon, hagytam, hogy megdugjon, hagytam, hogy itt legyen velem napokat, és ha muszáj volt, jópofiztam is neki. Persze, ez is titokban ment, mert ha apám azt sem viselné el, ha Jimin dugogatna – vagy én őt –, és igaz, eleinte gondoltam rá, hogy elmondom neki, de Jimin megfenyegetett, még a kórházból való kikerülésem után, ha bármit szólok, Taehyungnak vége. Megkeresi, tudom, hogy képes rá, és… nem akartam kockáztatni.

Felsóhajtva ettem a salátámat, miközben a papírokat rendezgettem, unalmasan, fáradtan. Nem volt kedvem semmihez; a minimális életerőmet is elvesztettem, és ahogy kinéztem az ablakon, csak arra tudtam gondolni, mi lehet Taehyunggal. Sanyarú volt, hiszen… zuhogott az eső, a cseppek folyamatosan koppantak az ablakon, majd után versenyfutásba kezdtek, ki ér le hamarabb az ablak keretéhez. Nyomott voltam, fáradt, és mérhetetlenül fájt a szívem. Nem, nem fizikálisan, lelkileg.

Szörnyű volt, minden pillanatban eszembe jutott Taehyung meggyötört, könnyes arca, amikor durván, kíméletlenül hajtottam el, és… azt hiszem, az örökké a retinámba vésődött. – Felsóhajtva csóváltam meg a fejemet, majd lassan letettem a félig elfogyasztott salátát, és félredobva a papírokat, a konyhába sétáltam, hogy ihassak valamit.

Mindig próbáltam magam elfoglalni valamivel, sokat sétáltam, sűrűn mentem ki a laskából, de ennek oka az volt, hogy minden Taehyungra emlékeztetett, ez pedig fojtogatott. Állandóan rosszul voltam, minden pillanatban képes lettem volna sírni, zokogni, de nem hagytam magam, nem hagytam, hogy legyőzzön a fájdalom, mindig próbáltam megrázni magam, de a hetek múlásával egyre nehezebb volt.

Idestova már három hónapja, hogy semmit sem hallottam felőle. Hoseok sem nagyon jött hozzám, apa elhalmozta munkával, Jin… hát, ő szerette volna mindenképp kideríteni, mi történt köztem, és Taehyung között – nem hitte el, hogy csak úgy kidobtam, hiszen Hoseok elmesélte neki, hogy a telefonban semmi gond sem volt Taehyung elmondásai szerint –, de nem adtam neki semmilyen információt kettőnkről. Mérges volt, haragudott, és ugyan, néha eljött hozzám, de mindig puhatolózni. Nem értettem, de… nem is foglalkoztam úgy ezzel különösebben.

Túlságosan hozzászoktam már a boldogléthez, az örömhöz, a szeretethez, így megviselt, hogy nem volt senki, aki mosolyt csaljon az arcomra. Nem volt étvágyam, nem volt életerőm, ha nem sétáltam, akkor dolgoztam, még aludni is képtelen voltam. – Soha nem hittem volna, hogy egyszer ennyire fogok ragaszkodni egy emberhez, egy… majdhogynem gyerekhez.

Csak azt reméltem, hogy minden rendben lesz vele. Ha tudnám, hogy legalább jól van, valamelyest meg tudnék nyugodni, de semmi esély afelől, hogy hallhassak róla. Látni sem akarna többé, de így a legjobb. Neki így a legjobb. Még, ha fáj is, de ez a legjobb neki.

– Jungkookie! – Az ajtó nyitódása, majd Jimin nyájas hangja hidegrázást csalt elő belőlem, és grimaszba rándult arccal fordultam a konyha ajtó irányába. Jimin ott állt, kissé elázott kabáttal, a haját borzolgatva, szélesen vigyorogva. – Hoztam neked vacsit!

– Már ettem – vontam vállat érdektelenül, megemelt szemöldökökkel.

– Akkor megeszed holnap, eláll – kuncogta, közelebb lépve hozzám, s nem érdekelve, akarom-e, vagy sem, magához rántott, majd az ajkaimra mart, letéve közben a mellettünk lévő pultra a hozott ételt.

Egyszer a szájába fogok hányni…

Taehyung

Az a nap, amikor Jungkook szó szerint kidobott az életéből, azt hiszem, hogy egy teljesen más emberré változtatott át. Olyanná, aki talán sosem akartam lenni. Emlékszem, hogy aznap, amikor kidobott, kisírtam a lelkemet is, egyszerűen úgy éreztem, hogy nem érek semmit, hogy egy haszontalan vacak vagyok, aki senkinek sem kell. Nem kellettem sem a nevelő szüleimnek, nem kellettem sem a közelebbi rokonaimnak, sőt egy gazdag férfinak sem, aki megvett egy aukción, hogy eljátszadozzon velem. Rájöttem aznap, ha én nem kellek senkinek, hát nekem sem kell senki a játszadozáson kívül. Persze, akkor elgondolkodtam azon is, hogy talán jobb lenne véget vetni az életemnek, hogy végre megismerjem a szüleimet, de nem is tudom... már nem is emlékszem, hogy kerültem ide, hogy miként is egyeztem bele egy ilyen lehetősébe. Végül is, lényegtelen, most végre tudok felejteni, talán egy kicsit vidámabb is lehetek, mint eddig.

– Mondd csak, és mikor döntöttél úgy, hogy ilyenre fested a hajad? – kuncogja jókedvűen az a nő, aki most a vendégem, ujjai közé csavarva egyik vörös tincsem, amit megvigyorgok.

– Ez egy igazán hosszú történet – nevetem, ahogy a pezsgőt elveszem az asztalról, és a nő kezébe adva, a sajátomat ajkaim elé tartom, folyamatosan figyelve a vendéget.

– Van időnk, nem igaz? – csavarja jobban ujjai köré hajam, egyre közelebb húzva így magához, amitől folyamatosan kiszélesedik a vigyorom. Igazából, nem az esetem ez a nő, de szórakozni, és felejteni jó lesz.

Emlékszem, amikor az utolsó pillanatban talált rám a főnököm, amikor a munkát ajánlotta. Ha akkor nem teszi meg, ha nem szólít le, már biztos nem élnék. Tény, hogy a hostess meló nem könnyű, de egyszerűen muszáj ebben alakítanom, hogy vigyem valamire, hogy kihasználjam azt a pofit, amit az élettől kaptam. Ha másoknak nem tetszett ez, hát ez van, én mostantól nem foglalkozom senkivel, és semmivel, élem az életem úgy, ahogy akarom, igaz másabb felfogással, mint valaha.

– Mi lenne, ha szórakoznánk egy kicsit? – kuncogom, ahogy a nő ajkaihoz hajolok, hogy szépen bűnre csábítsam őt. Nem is kell neki sok, szinte azonnal él a lehetőséggel, majd dús ajkaimra marva, beletúr vörös tincseimbe, megmarkolva azokat, hogy úgy húzzon közelebb magához. Jól esik mindez, jól esik, hogy végre nem a jó kisfiú Taehyung vagyok, hanem egy érett, és velejéig romlott férfi.

Jó végre rossznak lenni, hiszen tudom, ha olyan maradok, mint amilyen voltam, előbb-utóbb tragédia történik. Jungkook egy fasz volt, soha többé nem akarok rá emlékezni. Inkább vedelek addig, mígnem már gondolkodni, emlékezni sem tudok már.

– Mi lenne, ha elvonulnánk? Kedvem lenne egy jó kis szexhez – suttogom vendégem fülébe, aki szinte azonnal kap az alkalmon. Undorító életet élek, ez tény, de már nem tudok olyan lenni, mint három hónappal ezelőtt, mert az a Taehyung akkor meghalt, és úgy érzem, hogy végleg, de nem bánom.

Jobb erősebbnek lenni, jobb ez így, nagyon is.

Jungkook

Szó szerint hányingerem volt, mikor Jimin rám mászott, és úgy éreztem, ha tovább folytatja, amit, akkor menten elokádom magam, mégsem tanúsíthattam ellenállást, sem mást, ugyanis, ha ezt tettem volna, biztosan hatalmas bajban lennék, vagy esetleg Taehyung lenne abban, hiszen tudtam, semeddig nem tart felkutatnia a másikat, hogy megölesse, vagy megkínoztassa. Nem, azt nem akartam, nem tudnám elviselni a tudatot. Bármennyire is vonzott az ellenállás, hagytam mindent; hagytam, hogy a pultra ültessen, hagytam, hogy végig simítson a testemen, hogy nyelvét a számba fúrja. Hagytam, hogy a lábaim közé férkőzve csókoljon, ahol csak ért, és hiába nem akartam, hiába voltam rosszul, hiába hánytam volna le legszívesebben… nem tettem meg. Sőt, még színleltem is az élvezetet, ugyanis nem egyszer fordult elő, hogy megrázogatott, ha nem élvezem, komoly szankciókat vezet be, amire nem lett volna szükségem.

Mikor elmerült a testemben, hangosan felnyögtem; egyáltalán nem élveztem, nem is éreztem olyan pozitív érzést a mellkasomban, és az alhasamban, mint amikor Taehyung dolgozott rajta. Nem, nem volt semmi az undoron, és a hányingeren kívül. Fogalmam sem volt arról, meddig tudom ezt csinálni, de valahogy sejtettem, még talán pár hét, és felmondom a szolgálatot, bele fogok betegedni a máik hiányába… és abba, hogy egy ilyen féregnek kell szétnyitnom a lábaimat, holott nekem ez amúgy sem kellemes, mert férfi volnék, nem valami ribanc, akit lehet tömködni. – Taehyungnál nem így gondoltam, nála minden ilyen esemény vágyakozó, kéjes, erotikus volt, megfeledkeztem még arról is, hogy férfi lennék, és nekem szükségem van arra, hogy férfinak érezhessem magam. Nála talán annak is éreztem magam, de Jiminnél? Csak egy darab rongy lehettem, egy ócska, használt rongy, ami nem kell mára, csak a szexre. Undorító. Rosszul voltam.

Mihelyst végzett, kihúzódott belőlem, s habár, nagy nehezen elérte, hogy én is elélvezzek, még azt sem élveztem. Alig tudta felállítani a farkamat, mindig fél órákat kínlódott, bezzeg Taehyung… egy érintéssel képes volt elérni, és őszintén? Mikor már minden veszve volt, őt képzeltem magam felé, lehunyva a szemeimet, és… abban a pillanatban sokkal jobb volt minden. Minden…

– Kezdem unni – szusszantott, felém fordulva –, hogy egy darab fa vagy az ágyban – morgolódott, mire rá emeltem íriszeimet, megemelt szemöldökökkel.

– Mondtam már. Én nem kívánlak téged. Belementem ebbe, azért, mert belekényszerítettél, fenyegettél, zsaroltál, de én nem tudlak kívánni. Nem tudom azt szeretni, hogy bennem van a farkad. Nekem ez nem megy – sóhajtottam, fáradtan nézve rá, elgyötörten, ő pedig felszisszent, majd megemelve a karját, ujjaival az arcomra fogott, maga felé fordítva azt.

– Hát ajánlom, hogy barátkozz meg velem, mert még egy ilyen passzív hozzáállás, és felkeresem Taehyungot. Élvezned kell, tudod – kuncogta, miközben csücsörítésre kényszerítette ajkaimat, ahogy ujjaival összenyomta az arcomat, majd szám közé dugta a nyelvét, elmerítve belsejében ízlelőszervét.

Egyszer tényleg lehányom, és abból biztosan nem lesz köszönet…

Ha ez így megy még sokáig, nem tudom, mi lesz velem. Bár… lényegtelen. A fontos az, hogy Taehyung jól legyen. Hol lehet? Mit csinálhat? – Meg akarom keresni. Nem, nem akarok találkozni vele, csak látni… látni, hogy jól van, hogy rendben megy a sora, hogy… minden rendben van vele.

Taehyung

– Holnap tali? – hallom a nő édesen csilingelő hangját, miközben egy csókot nyom az ajkaimra, én pedig szélesen elmosolyodom.

– Meglátjuk – kacsintok rá, majd elhúzódva tőle, már is elindulok a boltba, hogy valami ennivalót vegyek magamnak. Éhes vagyok, ez az esti szex teljesen leszívott. Tény, nem volt olyan nagy dolog, de még is, a szex, az szex. Mondjuk úgy, hogy ezzel is feledni akarom a másikat, csak az a baj, hogy akárhány nővel fekszem le, Jungkook arca mindig megjelenik lelki szemeim előtt. Sokszor már csak ettől olyan orgazmusom volt, hiszen elképzelni, ahogy az idősebb alattam fekszik és élvezkedik, az maga a gyönyör, vagyis, csak egy bizonyos fokig. Tény, hogy elképesztően élveztem vele a szexet, meg tényleg, hihetetlenül kedveltem őt, de amit tett, teljes mértékben elrontják az összes olyan emlékemet, amire egyébként szívesen emlékeznék vissza.

Tényleg szeretném, ha nyugodt szívvel, vagy épp élvezettel nosztalgiázhatnék, de ezt nem tudom megtenni, mert minden emlékemet kibaszhatom a kukába. Undorító az egész, főleg, hogy még buzinak is álltam, arról nem is beszélve, hogy a nyakamat sállal kell takarnom, mert kedves Jungkook apja, szépen elintéztetett, és kaptam egy nagyszerű billogot a nyakamra, annak a késnek köszönhetően, amitől csak sikítani tudtam.

A gondolatra azonnal megremegek, és egy cigis dobozt elővéve zsebemből, kiveszek egy szálat, és meggyújtva azt, lassan elpöfögök. Egyébként utálom a cigit, de egyszerűen muszáj, hogy legyen valami, ami megnyugtasson, így kénytelen vagyok vagy cigit szívni, vagy inni a vendégekkel a klubban. Igen, eléggé züllött és borzalmas életet kezdtem el élni, de felejteni akarok. Felejteni, mert ha mindig a másik fogja kitölteni minden gondolatomat, abba bele fogok őrülni.

A boltban nagy sóhajjal lépek be, majd már is összegyűjtöm azokat, amiket szívesen megennék, főleg, hogy főzni sem tudok. Igen, megint mirelit, és gyorskaja, csak úgy, mint az árveréses életem előtt. Borzasztó, mivel hiányzik a másik főzött étele. Szörnyű, hogy mindentől a másik jut eszembe. Ez így... annyira, szomorú.

– Nocsak! – hallok meg hátam mögül egy ismerős hangot, s ahogy megfordulok, szemben találom magam Seokjinnel. Láthatóan örül nekem, de én neki egy cseppet sem. Egy szempillantás alatt megfordulok és ott hagyom úgy, ahogyan azt illik. Az kéne még, hogy vele beszéljek. Nem vagyok kíváncsi sem rá, sem Jungkookra. Elegem volt mindenkiből egy életre, hagyjanak a picsába!

Seokjin

Nem hittem a szemeimnek, mikor megláttam Taehyungot a boltban, ahol éppen bevásároltam. Abban reménykedtem, mikor megpillantottam, hogy ő talán el fogja mondani, mi a fészkes fene történt kettejük között – nem, nem tudtam megérteni a dolgot, egyszerűen nem ment –, de amint ráköszöntem, ő elfordult tőlem, fintorogva, morgolódva, mintha csak egy púp lennék a hátán. Mintha Jungkookot láttam volna egy pillanatra, de nem hátráltatott meg a magatartása; hozzá voltam már szokva az emberek e fajta viselkedéséhez, így nem ütött szíven, vagy vágott mellkasba Taehyung nemtörődömsége, vagy épp negatív hozzáállása irányomban.

Persze, tudom, nem kellene más dolgába ütnöm az orromat, mert nem az én életem, így nincs jogom ahhoz – talán –, hogy bíráskodjak, miért mentek szét Jungkookkal, és talán nem is kellene koslatnom egyikük után sem, hogy magyarázattal szolgáljanak, de nem tehettem róla. Nem tudtam feldolgozni, hiszen annyira aranyosak, annyira kedvesek voltak – emellett nem tetszett Jungkook mostani viselkedése. Egy az egyben olyan lett, amilyen volt. Szerintem nem is mosolygott, mióta Taehyungot kidobta, vagy összevesztek. Legalábbis, én azóta nem láttam mosolyt az arcán, csak gúnnyal telit, és ahogy elnéztem Taehyung előbbi megmozdulását, ő sem a boldogságáról híres mostanság.

– Hé! Hé! Várj már! – szaladtam a vörös hajú fiú után, nagy elánnal, majdnem kiejtve a kezemből a kosaramat. Elgondolkodtam pár pillanatra, mennyire furcsa ezzel a vörös hajjal, és mégis mennyire jól állt neki, de gyorsan meg kellett ráznom a fejemet, hiszen nincs itt az ideje a csodálkozásnak.

– Mit akarsz?! – fordult felém, mikor nagy nehezen sikerült elkapnom a karját. Hatalmas, nagyra nőtt szemekkel néztem rá, hiszen nem értettem hirtelen reakcióját.

– Én csak… megkérdezni, hogy vagy. Ez is bűn? Így kell reagálnod neked is? – kérdeztem, rögtön elszomorodva. – Én soha nem bántottalak egy szóval sem, sőt, kedveltelek. Miért vagy velem ilyen? – kérdeztem, adva a bankot. Persze, sejtettem, miért ilyen velem: Jungkook kidobta, és gondolom senkivel nem akar foglalkozni, aki hozzá fűződik valamilyen formában, ezt pedig félig-meddig ugyan, de megértettem.

Én azonban nem adom fel. Rávezetem arra, mit sejtek, ha törik, ha szakad.

– Ne haragudj, Jin, de semmi kedvem sem hozzád, sem a többihez, akik szarrá kúrták az életem. Jungkookhoz közöd van, kopj le – morgott, mire felsóhajtottam, visszarántva magamhoz.

– Ha érdekel, velem sincs olyan jóban, nagy okos! Mióta Jimin rátette a mancsát, mindenkit elhajt maga körül, Hoseok is maximum havonta egyszer megy hozzá, mert hülye. – Taehyung azonnal megmerevedett, majd felém fordult, összevont szemöldökkel.

– Mi van? – kérdezte, szűrve fogai közt a szavakat.

– Az van! Mondom! Mióta Jimin rátette a mancsát Jungkookra, azóta Jungkook egy időzített bomba.

– Akkor legyen boldog Jiminnel! – Leszűrte a lényeget. Fogalmam sem volt róla, hogyan kellene rávezetnem arra, amit sejtek, főleg úgy, hogy őt nem is érdekli, de valamit tennem kellett, mert ha ez így megy tovább, Jungkook biztosan belebetegszik Taehyung hiányába. Nem, nem vagyok hülye, tudom, hogy szerette őt, különben nem próbálta volna…

– Taehyung. Kérdezhetek valamit? – kérdeztem, mire megfordult, rám villantva dühösen az íriszeit.

– Kérdezz, aztán hagyj a picsába! – sziszegte, megremegve.

– Szerinted… Jungkook kockáztatta volna az életét olyanért, akit nem akar? – kérdeztem halkan, felpillantva rá. – Hoseok elmesélte, hogy kidobott téged, azt is mesélte, miket mondott neked, mert hallgatózott, többet ő sem tud, de… szerinted… kockáztatta volna az életét valakiért, akit gyűlöl? Te ezt elhiszed, mondd csak? – Értetlenül nézett rám, majd egy mély, kissé ideges sóhaj hagyta el ajkait.

– Mire akarsz ezzel kilyukadni? – fonta össze karjait mellkasa előtt, koránt sem akkora, és olyan intenzitású hévvel, mint amilyennel még az imént fordult felém.

– Arra, hogy ő szívbeteg. Ha nem is halálos golyó éri, de meghalhatott volna, súlyos, tudod te is. Én soha nem kockáztatnám az életem olyanért, akit ki akarok dobni pár nap múlva. Ráadásul, ha annyira nagyon látni akart téged aznap, mikor elvileg szakított veled, azért hisztizett, hogy kidobhasson? Mellette meg, neked nem fura, hogy amint te elmentél, Jimin rátette a mancsát? Majdhogynem beköltözött hozzá. Neked ez… nem függ össze? – kérdeztem halkan, beharapva mondandóm végén az alsó ajkamat. – Én elhiszem, hogy meg vagy sértve, hidd el, én is… meg lennék! Én viszont azt hiszem, Jungkook ezt nem őszintén tette. Téged próbált védeni a lövés elől is, akkor most… miért dobott volna ki? – súgtam, esetlenül nézve rá. – Mi van, ha most is téged akar védeni? Soha nem engedte magát Jiminnek, soha az életben, most hirtelen miért tette? – kérdeztem, nyelve egy nagyot. – Nem kérem, hogy menj el hozzá, vagy vissza hozzá, csak… próbáld úgy látni, ahogyan én látom. Ha annyira boldog volt veled, csak úgy nem vetne ennek véget, miután majdnem meghalt érted, azért, hogy te élj. Neked ez nem… nem furcsa egy kicsit sem? Te nem érzed… hogy valami itt nem stimmel? – néztem mélyen a szemeibe, tanácstalanul, teljesen kétségbeesetten.

Taehyung

Ahogy a szemeimbe néz, ahogy engem fixíroz, tudom, hogy nem mond hülyeséget, de a sérelmeim ugyan úgy előtérbe helyeződnek, mivel hiába mondja azt, amit, nem tudok hinni neki, vagy inkább nem akarok. Mély levegőt veszek, majd a pénztárhoz fordulva, odaadom a nőnek a bankjegyet.

– Taehyung – szólal meg, vállamra téve a kezét. – Te tényleg nem érzed? Képes lennél magára hagyni? Tényleg nem gyanús ez az egész? – kérdezi aggódva, összevonva a szemöldökét.

Mondjuk az biztos, hogy a Jimines téma rendesen bassza az agyam, hiszen ő mindig is szemezett Jungkookkal, mindig is magának akarta. És most, hogy együtt vannak, nem kicsit bassza a csőröm, sőt mi több, dühít is.

– Tény, hogy bűzlik az egész, a családjáról nem is beszélve, de ha nem utálna, akkor miért nem szólt arról, hogy esetleg Jimin áskálódik ellene? Könnyebb lett volna, nem? Akkor megoldottuk volna és nem kellett volna tönkre basznia az életemet! – mondom mérgesen, hiszen ha ésszerű is az, amiket mond, egyszerűen képtelen vagyok ismét megbízni a másikban, de őszintén? Úgy érzem, ha beállítana hozzám, biztos hogy csaholva szaladnék hozzá. Haragszom rá, utálom is, hogy elbaszta az életemet, de annyira hiányzik. Szeretném újra látni, szeretném, ha minden a régi lenne, hiszen akkor voltam a legboldogabb, amikor az idősebbel lehettem.

– És mi van, ha megfenyegették? Jimintől ez kitelik – mondja, ahogy elveszi vásárolt termékeit, s szinte utánam rohan.

– Még is mit vársz? Hogy majd boldogan rohanok hozzá?! – dörrenek rá, így a boltban jó pár szempár rám szegeződik, így kisietek az ajtón, de Jin utánam jön.

– Nem, csak azt akarom, hogy gondold át, hogy nem minden lehet az, aminek látszik. Biztos, hogy ebben az egészben Jimin keze van, és elhiheted, hogy Jungkook szinte szenved mellette! – emeli meg ő is a hangját.

– Keresd meg és pátyolgasd! – szólok hátra. – Engem már nem érdekel, azon a napon, mikor kidobott, millió darabokra törte az érzéseimet! Ha komolyan gondolta, ha nem, a szavaknak erejük van! Most pedig hagyj békén, éld a saját életed, én is azt teszem. Meg persze... – elhúzom a sálat a nyakamtól. – Nem szeretnék még egy ilyen szépséget kapni. Most pedig hagyj békén, eddig próbáltam felejteni, de neked hála ismét minden a feje tetejére állt! – sziszegem, végül magára hagyom a döbbent férfit.

Igazából, én nem akarok ilyen lenni, tudom, hogy Jin nem tehet erről, de az a baj, hogy én is nagyon makacs vagyok, meg tényleg... eddig nyugisnak mondható volt az életem, de az, hogy Jin mindent felkavart... olyan, mintha visszacsöppentem volna a szenvedéseimnek a közepébe.

Elegem van... gyűlölöm ezt... soha többé nem akarom ezt újra átélni. Szakadjon le rólam mindenki. A klubban jól érzem magam, ott tudok mosolyogni, más már nem is kell nekem.